Írtunk már a röntgen nélkül dolgozó budapesti fogorvosi ügyeletről – lett is felújítás meg röntgengép azonnal. Titkon ezúttal is abban reménykedünk, hogy a szemészeti és egyéb ügyeletek sorsát is jóra fordítja majd egy-két újságcikk, miközben a józan eszünk azt súgja, hogy rendszerszintű problémákat nem lehet tüneti kezeléssel megoldani.
Márpedig az egészségügyben kilenc év óta nincs más, csak tüneti kezelés: ahol épp a legnagyobb a botrány, ott a kormány hirtelen beavatkozik, elcsendesíti a kedélyeket, majd nem történik semmi, egészen a következő botrányig. A tendencia pedig közben egyértelműen romlik, bármelyik mérhető szegmensét nézzük is az ellátásnak: kevesebb az orvos, az ápoló, a mentős, hosszabb a várólista, több a kórházi fertőzés, magasabb a halálozás, mint 2010-ben. Ezt kellene fejlődésként, jobban teljesítésként eladni – a kormány és a kormánymédia rendületlenül próbálkozik is vele, de közben alig győznek elugrálni a szembejövő valóság elől.
Most éppen a súlyos szemsérüléssel 21 órán át műtétre váró kisfiú esete bizonyította be, hogy a szisztéma, ami itt közel egy évtizede (le)épül állami egészségügy címén, az jelen állapotában már az alapfunkciók ellátására is alkalmatlan. Mi is derült ki pontosan? A mentésirányítás hibás utasításkönyv alapján nem a megfelelő kórházba irányította a mentőt. Az ügyeletes kórház nem rendelkezett a gyerekek altatásához szükséges felszereléssel és/vagy személyzettel. A szemklinika sem akarta fogadni a hozzá átirányított beteget, mert nem kapott mellé beutalót (mégis, milyen beutaló kellene egy mentőautóval beszállított, vérző szemű gyerek mellé?). Végül, a szülők rimánkodásának és a mentésirányító diszpécser utasításának hatására, fölvették a kiskorú pácienst, de a szükséges vizsgálatokat ők sem tudták teljeskörűen elvégezni rajta, így a műtétre csak másnap került sor.
Magyarországon kívül vajon még melyik EU-tagállamban minősülne ez az eseménysor „a szakma szabályainak megfelelő” ellátásnak? És hogy fogja a jó Orbán Viktor bácsi az itt vázolt problémahalmazt eltakarítani? Többet költeni (nem Mészáros Lőrinc és üzlettársai építkezéseire, hanem magára az egészségügyi ellátásra) nem akar, sem az eddigi durva megszorításokat korrigálni: ez a három különböző kormányzati reformcsomag fogadtatásából és utóéletéből világosan kiderült. Sem politikai akarat, sem többletpénz – mondjuk a költségvetésben – nincs erre. A világszínvonal fölött fizetett másodosztályú importfocisták hazájában az egészségügyi dolgozók piaci árát (azaz tisztességes munkabérét) továbbra sem kívánja megfizetni a kormány, vagyis ők a jövőben is egyre kevesebben lesznek. Érdemi egyeztetést nemhogy a társadalommal, de még a lábhoz szoktatott orvoskamarával sem folytat a hatalom arról, hogy milyen irányban kellene a nem működő rendszerelemeken változtatni.
Lesz így bármi az amúgy elodázhatatlan reformból? És van-e egyáltalán remény, amíg képzelt ellenségek szemében keresgéljük a szálkát a kézzel fogható, sőt folyton a lábunkba akadó gerendák eltakarítása helyett?