Munkapiaci barométer

Így április végén - május elején már érdemes rátekinteni a hazai munkaerő-piaci folyamatokra, és ha négy hónapot követően nem is lehet (nem is szabad) teljes értékű következtetéseket levonni, de néhány jelenségre talán felhívhatom a figyelmet.

A minimális bér három év (2017, 2018, 2019) alatt 34,1 százalékkal emelkedett, míg a garantált bérminimum ugyanezen időszak alatt 51,2 százalékkal lódult meg. Ennek – és a krónikus munkaerőhiánynak – a hatására a bruttó és nettó átlagkeresetek dinamikus növekedésbe kezdtek. 2017-ben az üzleti szektorban a bruttó átlagkeresetek 11,6 százalékkal, 2018-ban 10,9 százalékkal növekedtek, és várhatóan még ebben az évben is 10 százalék körüli mérték érvényesül.

A milliós munkavállalói tömeget közvetlenül érintő két kötelező bértétel (minimális bér, garantált bérminimum) drasztikus növelését a kormány erővel kényszerítette ki oly’ módon, hogy a munkaadók számára nem biztosított kellő ellentételezést a bérterhek vonatkozásában (5, illetve 2,5 százalék, idén csak július 1. napjától újabb 2 százalék csökkenés), amivel jelentősen rontotta a hazai tulajdonú mikro/családi és kisvállalkozások verseny– és működőképességét. Még mindig 45 százalék az adóék hazánkban (100 ezer forint bruttó bérből a dolgozó 66,5 ezret visz haza, míg a munkaadónak ez összesen 121 ezer forintba kerül), ezzel a 35 tagú OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) rangsorában a dicstelen hatodik helyen tanyázunk. A nálunk nagyobb adóéket érvényesítő néhány ország (pl. Németország, Ausztria, Franciaország stb.) a magas elvonás fejében viszont korszerű oktatást és nívós egészségügyi, illetve szociális ellátást biztosít polgárainak. És ne feledkezzünk el régiós versenytársainkról: Csehországban 43,7 százalék, Szlovákiában 41,7 százalék, Lengyelországban 35,8 százalék (!) az adóék.

A robbanásszerű bérnövekedés másik kiváltó oka a foglalkoztatható munkaerő hiánya. Regisztrált álláskeresési támogatásból tengődő és a közfoglalkoztatás keretében sínylődő emberből viszont még mindig százezernyi van az országban. Őket – állami beavatkozás nélkül - biztosan nem szívja fel a nyílt munkaerő-piac. Az életerős, kreatív, fiatal és középkorú munkavállalók elhagyták és elhagyják a perspektíva nélküli falut, a kisvárost és később az országot is. Ez a tömeg napjainkra már 400-600 ezer fő közé tehető. És még nincs vége! Már nemcsak a kelet-magyarországi települések néptelenednek el, hanem a Nyugat-Magyarországról is megindult az elvándorlás. Miskolc, Sátoraljaújhely és Salgótarján népességcsökkenése köztudott, de hogy Székesfehérvár lélekszáma is a 2001. évi 106.346 főről mára 95.563 főre csökkent, az már mellbevágó. Több mint tízezres fogyás, több mint 10 százalékos veszteség. Erre – teljes egészében – nem lehet magyarázat a permanens demográfiai zuhanás.

Az elvándorlás tehát folytatódik, amelynek mozgatója a bér, az emberibb munkakörülmény, a munkahelyi képzés és előmenetel biztosítása, a jó lakóhelyi közérzet, a gyermekek iskoláztatási lehetőségei, a színvonalas egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés. A kormány - felismerve a versenyszféra munkapiaci gondjait - igyekszik segíteni, de a kismama szövetkezetek és a nyugdíjasok visszacsábítása érdemben nem változtat a szorult helyzeten. A külföldi munkaerő alkalmazása lehet kiegészítő megoldás (a török, mongol, ukrán stb. munkaerő-import megindult), de óhatatlanul felmerül a kérdés: a hazai negyedmilliónyi tartaléksereggel (közfoglalkoztatottak, nyilvántartott munkanélküliek és nem regisztrált álláskeresők) mit kezdünk? (Az alap– és középfokú képzés szisztematikus tönkretételéről csak azért nem írok, mert azt igen alaposan megtette e lapban dr. Szilágyi János, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara korábbi képzési és oktatási igazgatója.)

Visszatérve a bérekhez és a foglalkoztatókhoz.

1.) A hazai mikro és kisvállalkozói szférában az intenzív bérnövekedés – nagy erőfeszítés mellett - csaknem kizárólag a két kötelező tarifa (kötelező) emelésének köszönhető. Ma a minimális bér bruttó 149 ezer forint/fő/hó, a garantált bérminimum pedig bruttó 195 ezer forint/fő/hó. Jövőre – automatikusan – mindkét tétel ismét 8-8 százalékkal emelkedik. Ebben a szektorban nincs szakszervezet, nincs munkavállalói érdekérvényesítő képesség (nincs sztrájk), nincs hatékonysági/termelékenységi többlet, nincs differenciálás, nincs ösztönzés, nincs béralku. Viszont van kiszolgáltatottság, munkabaleset, elszámolatlan túlmunka és szürke, illetve fekete foglalkoztatás. A községekben zár a kocsma, zár a bolt – a pap is csak temetni jár vissza. Reméljük, hogy a központilag vezényelt Modern Falvak Programja majd érdemben segíti a kistelepülések újraélesztését, a helyi vállalkozók ottmaradását.

2.) A másik meghatározó szegmens a magyar állam: országunk legnagyobb foglalkoztatója, több mint 1 millió ember munkaadója. Itt is elég cudar a klíma. A közszféra szakszervezetei szétaprózottak, egymással együttműködni képtelenek (lásd a két pedagógus szakszervezet eltérő szerepvállalását). Hatékony eszközök érvényesítésére nincs módjuk a sztrájktörvény és egyéb jogszabályi megkötések miatt. Nem is veszi őket komolyan a munkáltatójuk. Ha valahol „mozgolódás” van, a jóságos közhatalom odalök egy kis pénzt. Állandó „tűzoltás” van, nem pedig rendszerszerű és klasszikus béralku. Ennyi van, ezt kapjátok! Ha minden kötél szakad, akkor valamelyik miniszter életpálya modellt ígér, amit aztán nem tart be. Soroljam? Az egészségügyben és az oktatásban dolgozók százezrei megint/mindig berzenkednek, a rendőrség állományában lévők – jobb híján – leszerelnek, illetve a fiatal lányok és fiúk egyszerűen nem választják ezt az izgalmas és a köz érdekét szolgáló pályát.

3.) A végére hagytam a nagyvállalati, pontosabban a multinacionális szektort. Tavaly ősztől érzékelhető volt, hogy a lakástakarék-szisztéma kivégzését, a cafeteria rendszer likvidálását nehezen fogadták el a munkavállalók. Decemberben a Szatmáry - Kósa duó által elővezetett Munka Törvénykönyve módosítás aztán kiverte a biztosítékot. Az országos szakszervezeti konföderációk – egység és szolidaritás hiányában – képtelenek voltak figyelemfelkeltő, „ütős” munkabeszüntetéseket szervezni, helyettük – megfelelő lélektani pillanatban – jól szervezett, vállalati szintű munkavállalói érdekképviseletek ragadták magukhoz a kezdeményezést. Világos célok (alapbér, prémium, hűségpénz, szabadnap) elérése érdekében érthetően kommunikáltak, és markáns fellépésükkel (sztrájk) csaknem mindenhol érdemi eredményt, kétszámjegyű bérfejlesztéseket értek el. Nem foglalkoztak nagypolitikával, nem véleményeztek országgyűlési előterjesztéseket, nem tiltakoztak elfogadott törvények ellen.

A helyi szakszervezeti vezetők (az általuk képviselt) a munkavállalók felé fordultak, és érdekeiket hitelesen képviselték. Jól ismerték az adott cég költségviselő képességének határait, jól „lőtték be” a követelt mértékeket, azaz reális igényekkel álltak elő. Volt igazi szakszervezeti akció, volt bérharc (sztrájk), és lett méltányos bérmegállapodás. A hatékony és tőkeerős multinacionális óriások hosszas mérlegelés után belenyúltak a zsebükbe, és a határozott munkavállalói követelés hatására kénytelen-kelletlen belementek a profiton való osztozkodásba. Nem az állam, nem a pártpolitika, nem a szociális érzékenység, hanem valós piaci szereplők (munkaadó, munkavállaló) kemény alkuja vezetett a helyi egyezségekhez.

A fent megjelölt három meghatározó munkáltatói szféra alapadottságai (szakterület, méret, tulajdonos, regionális elhelyezkedés) ugyan eltérőek, de az új kihívásokkal (a társadalom öregedése, az elvándorlás, a színvonalas képzés iránti igény) mindegyiküknek szembesülnie kell. Nem állítom, hogy háromfelé szakadt az ország, de azt igen, hogy a korábbi évtizedek tapasztalatain nyugvó, hagyományos szemléletű munkaerő-gazdálkodás – tekintettel a krónikus hiányra - hamar teret veszít.

Írásommal azt is érzékeltetni kívántam, hogy a hazai munkaerő-piaci folyamatok értékelése bonyolult, sémaszerűen nehezen megoldható feladat.