„rokonom lett a vak halál” – olvasható egyik verse kezdősoraként, és valóban, roppant mód érzékelhető a kapcsolat: Az igazi idő olvasása közben gyakorta volt olyan érzésem, mintha egy temetőben járnék.
Ott járt. Bár a kötet verseinek csak egy része foglalkozik a halállal, az összképet mégis erőteljesen meghatározza. Kosztolányira, Woody Allenre hivatkozom a téma elsődlegességét tekintve: előbbi a nagyapja halálával szembesülve döntötte el, semmi másról nem érdemes írni, csak a halálról, utóbbi az Annie Hallban sugallja, hogy minden jó könyv a halálról szól. Magam az itt maradók problémáját próbáltam megragadni. A halál mindig itt van, ezt az egyet az ember nem győzheti le. Mégis, időbe ágyazottságunkkal nemigen akarunk szembenézni. A mai ember retteg tőle, próbálja elhessegetni a gondolatát is. Megemészthetetlen, hogy az énünk szétoszlik, holott az énről sem tudunk semmit – hacsak azt nem, hogy a holttestben már nincs benne az, akit valaha ismertünk.
A halál – mindig csak másokkal történik meg… Önt mégis hogy találta meg?
A legtragikusabban barátom, fellépő- és alkotótársam, Láposi Farkas gitárművész halálával jött szembe velem. Fiatalon, 39 éves korában vitte el a rák. Két és fél évig küzdött vele, én pedig végigkísértem ezt a reménytelen küzdelmet. És kénytelen voltam magamon is megfigyelni: nem tudunk semmit arról, hogyan kell egy haldoklótól elbúcsúzni, nem tudunk a helyzettel mit kezdeni, nagyon elbutulunk ilyenkor – miközben erőszakoskodunk tehetetlenségünkben, néha a haragig is elmenően. A haldokló, aki mindünknél korábban látja az igazságot, rég tudja, mit kell tennie. A legtöbb esetben nem tudunk segíteni a búcsúban.
A szeretteink halálát követően még az emlékezéstől is megfosztjuk magunkat, nehogy fájjon – gyorsan továbblépünk. Még egy üdüléskor megismert alkalmi idegentől is tudatosabban és kifejezettebben búcsúzunk el, mint haldokló szeretteinktől. Farkas halála után született a Haláltankönyv című albumtervem: Balassa László fotóművész árny- és szellemképszerű fotói összetalálkoztak a verseimmel. 2010 óta nem bírtuk kitalálni, hol jelenjen meg. Abból a 40 versből körülbelül 15 került be most Az igazi időbe.
Mitől igazi az idő, melyik az igazi idő?
Az időnek sok fajtája van, de az biztos, hogy léteznek olyan átélésképességek, amiktől valakinek az életélménye a többszörösére hatványozódik. Én egész kicsi korom óta intenzív, sokszoros átélésben élek, nagyon erős, mély befogadással: az azonosulásig hagyok átmenni magamon mindent. Régebben ez odáig fajult, hogy alig tudtam magam, az énemet körbehatárolni. Az voltam, amit figyeltem, legyen az a bogár a csuszka fáján vagy más. Tizenkilenc éves koromban már muszáj volt megalkotnom a külső burkot, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. Ugyanakkor ennek az átélésképességnek megvan a jó oldala is: az ilyen határhiánnyal megáldott ember többszörös életet él egy élet alatt. Én már minimum 200 éves vagyok, miközben még a valós koromnak megfelelő 63 évesnek sem tartom magam. Szabad bejárásom van a jövőbe, múltba – bár az utóbbiba még véletlenül sem a nosztalgia vezet. Mikor 50 évesen bejártam újra a kamaszkorom, a ’70-es évek időszakát, míg a verseket írtam róla, sokan megkérdezték: ezek nem 14–24 éves koromból valók? Nem hagytam meg egy versemet se akkoriból, csak ennyire átélve emlékezem. Ehhez képest tényleg zavaró, hogy nem tudom epikában megírni a történeteimet. Talán filmben tudtam volna megcsinálni…
Vagy egyéb művészeti ágazat eszközeivel? A költészetét ugyanis gyakorta más művészeti ágakkal kapcsolja össze – képzőművészet, zene, performansz –, és a verseit is sokszor előadja saját maga is. Jól gyanítom, hogy az irodalom mellett más művészeti alkotótevékenységekben is jártas?
Így van. Amint csak meg tudtam markolni a ceruzát, rajzoltam, egészen 18 éves koromig, mikor, a szüleim kis bánatára, de támogatásukkal, az irodalom mellett tettem le a voksom, mert pontosan tudtam, az igazi tálentumom ebben van. És ott volt a tánc, ami maga az élet, és ami még most is van, ha elég hosszan tart egy buli. Nagy szerelem volt az éneklés: bár az orgánumom bőven megvolt hozzá, a hangszálaim érzékenysége miatt – minden énekpróba után mehettem a gégészetre ecsetelni – nem válhattam profivá. Ebből következően földig hajolva tisztelem azt, aki valamelyikre, úgy, mint én az irodalomra, rátette az életét. Ezért is tudok nagyon jól együttműködni más művészekkel.
Az élet-halál, idő kérdése után az anyagba ütközünk – a kötetben külön ciklus viseli az Anyaghatár címet. A nyelv eleve transzcendens jellegű. Milyen a viszonya a matéria tudományaival?
Általános felsőben fizika-, majd biológia-szakkörre jelentkeztem, hogy tisztába jöjjek vele, mit tudok kezdeni az anyag világával. Míg a látható mezsgyébe eső dolgokról van szó, semmi problémám nincs, de amint be kell lépni az elképzelés tartományába, például az atomok, molekulák, elektronok absztrakciója terepére, elvesztem. Innentől a másik láthatatlan mezsgyére tevődik át az érdeklődésem: a lélek terepére – és annak fizikáját, kémiáját, matematikáját tökéletesen értem. Már tizenévesként azon kaptam magam: ezt a láthatatlan réteget perfektül olvasom. Az anyag azonban kihagyhatatlan a költészetből. Ahogy Arisztotelész írja, a művészeti látás- és ábrázolásmód az emlékezéshez hasonlít a legjobban, a költő pedig a szavakkal érzéki módon emlékszik vissza valamire – színre, szagra, tapintásra, méretekre –, akár tényleges egykori létezőre, akár kitaláltra.
A költő Falcsik Mari létező vagy kitalált? Az igazi idő kapcsán említette már az énjét, amit körülhatárolni kényszerült. De mennyiben különbözik ettől a költői énje?
Nincs kettő belőlem, nincs külön költői én. Nincs „másik”, aki a verset írja. Ugyanaz az ember próbálja egy életen át így vagy úgy szavakba önteni különféle élethelyzetekben a gondolatait, tapasztalatait, élményeit. A sokszoros én sokkal inkább arról szólt, hogy meg kellett tanulnom megülni azt a mindenhová elvivő lovat. Esetemben valójában azt jelentette a sokszemélyűség, hogy megtanuljam: egyetlen személy vagyok, de rengeteg lehetőséggel. Erőskezű lovassá kellett válnom, hogy irányíthassam az azonosulási-élményszerzési folyamatokat, és ne engedjem át magam az azonosságnak azzal, akinek az élményével találkoztam.
+1 kérdés
Volt olyan pont, időszak, mikor megbánta, vagy legalábbis újragondolta a ’82-es döntését, hogy a szabadúszást választotta?
Egy pillanatig sem, soha! Bár nagy tanulság, mennyire nem értik mások ennek a döntésnek a következményeit. Míg tiszta marad a kezed, gyakorlatlan is. Én most körülbelül húsz éve vagyok a könyves pályán, mintegy 250 könyvben szerepel a nevem szerzőként, szerkesztőként, fordítóként – de nem voltam „benne”, mármint az úgynevezett kortárs magyar irodalom társadalmában, mikor már nálam fiatalabbak is pozíciókat foglaltak. Míg mások szerkesztőségekben, a médiában működtek, én csak próbáltam normális maradni, megcsinálni kívülállóként a magam kis szabadakadémiáját tizenéveseknek, szabadon gondolkodni, nem felejteni el, hogy a király meztelen. Míg ők az úgynevezett „belülről bomlasztó” harcokat vívták, az én utam messze a bástyákon kívül vezetett, nem az ellenállás, hanem az építés jegyében. Én csak így válhattam képessé, hogy megírjam később a verseimet, lerakjam ezt a költészetet.
