Megülni a mindenhová elvivő lovat – Interjú Falcsik Mari költővel

Publikálás dátuma
2019.05.04. 14:50

Fotó: Draskovics Adam
Nincs kettő belőle, nincs külön költői énje. Az átélőképessége sem mindennapi, ahogy az időben is szabadon utazgat előre és hátra. Falcsik Marit Az igazi idő címmel a Jelenkor Kiadónál költészet napján megjelent új, hatodik verseskötete apropóján életről, halálról, időről és anyagról is kérdeztük.
„rokonom lett a vak halál” – olvasható egyik verse kezdősoraként, és valóban, roppant mód érzékelhető a kapcsolat: Az igazi idő olvasása közben gyakorta volt olyan érzésem, mintha egy temetőben járnék.  Ott járt. Bár a kötet verseinek csak egy része foglalkozik a halállal, az összképet mégis erőteljesen meghatározza. Kosztolányira, Woody Allenre hivatkozom a téma elsődlegességét tekintve: előbbi a nagyapja halálával szembesülve döntötte el, semmi másról nem érdemes írni, csak a halálról, utóbbi az Annie Hallban sugallja, hogy minden jó könyv a halálról szól. Magam az itt maradók problémáját próbáltam megragadni. A halál mindig itt van, ezt az egyet az ember nem győzheti le. Mégis, időbe ágyazottságunkkal nemigen akarunk szembenézni. A mai ember retteg tőle, próbálja elhessegetni a gondolatát is. Megemészthetetlen, hogy az énünk szétoszlik, holott az énről sem tudunk semmit – hacsak azt nem, hogy a holttestben már nincs benne az, akit valaha ismertünk. A halál – mindig csak másokkal történik meg… Önt mégis hogy találta meg?  A legtragikusabban barátom, fellépő- és alkotótársam, Láposi Farkas gitárművész halálával jött szembe velem. Fiatalon, 39 éves korában vitte el a rák. Két és fél évig küzdött vele, én pedig végigkísértem ezt a reménytelen küzdelmet. És kénytelen voltam magamon is megfigyelni: nem tudunk semmit arról, hogyan kell egy haldoklótól elbúcsúzni, nem tudunk a helyzettel mit kezdeni, nagyon elbutulunk ilyenkor – miközben erőszakoskodunk tehetetlenségünkben, néha a haragig is elmenően. A haldokló, aki mindünknél korábban látja az igazságot, rég tudja, mit kell tennie. A legtöbb esetben nem tudunk segíteni a búcsúban. A szeretteink halálát követően még az emlékezéstől is megfosztjuk magunkat, nehogy fájjon – gyorsan továbblépünk. Még egy üdüléskor megismert alkalmi idegentől is tudatosabban és kifejezettebben búcsúzunk el, mint haldokló szeretteinktől. Farkas halála után született a Haláltankönyv című albumtervem: Balassa László fotóművész árny- és szellemképszerű fotói összetalálkoztak a verseimmel. 2010 óta nem bírtuk kitalálni, hol jelenjen meg. Abból a 40 versből körülbelül 15 került be most Az igazi időbe. Mitől igazi az idő, melyik az igazi idő?  Az időnek sok fajtája van, de az biztos, hogy léteznek olyan átélésképességek, amiktől valakinek az élet­élménye a többszörösére hatványozódik. Én egész kicsi korom óta intenzív, sokszoros át­élésben élek, nagyon erős, mély befogadással: az azonosulásig hagyok átmenni magamon mindent. Régebben ez odáig fajult, hogy alig tudtam magam, az énemet körbehatárolni. Az voltam, amit figyeltem, legyen az a bogár a csuszka fáján vagy más. Tizenkilenc éves koromban már muszáj volt megalkotnom a külső burkot, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. Ugyanakkor ennek az átélésképességnek megvan a jó oldala is: az ilyen határhiánnyal megáldott ember többszörös életet él egy élet alatt. Én már minimum 200 éves vagyok, miközben még a valós koromnak megfelelő 63 évesnek sem tartom magam. Szabad bejárásom van a jövőbe, múltba – bár az utóbbiba még véletlenül sem a nosztalgia vezet. Mikor 50 évesen bejártam újra a kamaszkorom, a ’70-es évek időszakát, míg a verseket írtam róla, sokan megkérdezték: ezek nem 14–24 éves koromból valók? Nem hagytam meg egy versemet se akkoriból, csak ennyire átélve emlékezem. Ehhez képest tényleg zavaró, hogy nem tudom epikában megírni a történeteimet. Talán filmben tudtam volna megcsinálni… Vagy egyéb művészeti ágazat eszkö­zeivel? A költészetét ugyanis gyakorta más művészeti ágakkal kapcsolja össze – képzőművészet, zene, performansz –, és a verseit is sokszor előadja saját maga is. Jól gyanítom, hogy az irodalom mellett más művészeti alkotótevékenységekben is jártas?  Így van. Amint csak meg tudtam markolni a ceruzát, rajzoltam, egészen 18 éves koromig, mikor, a szüleim kis bánatára, de támogatásukkal, az irodalom mellett tettem le a voksom, mert pontosan tudtam, az igazi tálentumom ebben van. És ott volt a tánc, ami maga az élet, és ami még most is van, ha elég hosszan tart egy buli. Nagy szerelem volt az éneklés: bár az orgánumom bőven megvolt hozzá, a hangszálaim érzékenysége miatt – minden énekpróba után mehettem a gégészetre ecsetelni – nem válhattam profivá. Ebből következően földig hajolva tisztelem azt, aki valamelyikre, úgy, mint én az irodalomra, rátette az életét. Ezért is tudok nagyon jól együttműködni más művészekkel. Az élet-halál, idő kérdése után az anyagba ütközünk – a kötetben külön ciklus viseli az Anyaghatár címet. A nyelv eleve transzcendens jellegű. Milyen a viszonya a matéria tudományaival?  Általános felsőben fizika-, majd biológia-szakkörre jelentkeztem, hogy tisztába jöjjek vele, mit tudok kezdeni az anyag világával. Míg a látható mezsgyébe eső dolgokról van szó, semmi problémám nincs, de amint be kell lépni az elképzelés tartományába, például az atomok, molekulák, elektronok absztrakciója terepére, elvesztem. Innentől a másik láthatatlan mezsgyére tevődik át az érdeklődésem: a lélek terepére – és annak fizikáját, kémiáját, matematikáját tökéletesen értem. Már tizenévesként azon kaptam magam: ezt a láthatatlan réteget perfektül olvasom. Az anyag azonban kihagyhatatlan a költészetből. Ahogy Arisztotelész írja, a művészeti látás- és ábrázolásmód az emlékezéshez hasonlít a legjobban, a költő pedig a szavakkal érzéki módon emlékszik vissza valamire – színre, szagra, tapintásra, méretekre –, akár tényleges egykori létezőre, akár kitaláltra. A költő Falcsik Mari létező vagy kitalált? Az igazi idő kapcsán említette már az énjét, amit körülhatárolni kényszerült. De mennyiben különbözik ettől a költői énje?  Nincs kettő belőlem, nincs külön költői én. Nincs „másik”, aki a verset írja. Ugyanaz az ember próbálja egy életen át így vagy úgy szavakba önteni különféle élethelyzetekben a gondolatait, tapasztalatait, élményeit. A sokszoros én sokkal inkább arról szólt, hogy meg kellett tanulnom megülni azt a mindenhová elvivő lovat. Esetemben valójában azt jelentette a sokszemélyűség, hogy megtanuljam: egyetlen személy vagyok, de rengeteg lehetőséggel. Erőskezű lovassá kellett válnom, hogy irányíthassam az azonosulási-élményszerzési folyamatokat, és ne engedjem át magam az azonosságnak azzal, akinek az élményével találkoztam. +1 kérdés  Volt olyan pont, időszak, mikor megbánta, vagy legalábbis újragondolta a ’82-es döntését, hogy a szabadúszást választotta?  Egy pillanatig sem, soha! Bár nagy tanulság, mennyire nem értik mások ennek a döntésnek a következményeit. Míg tiszta marad a kezed, gyakorlatlan is. Én most körülbelül húsz éve vagyok a könyves pályán, mintegy 250 könyvben szerepel a nevem szerzőként, szerkesztőként, fordítóként – de nem voltam „benne”, mármint az úgynevezett kortárs magyar irodalom társadalmában, mikor már nálam fiatalabbak is pozíciókat foglaltak. Míg mások szerkesztőségekben, a médiában működtek, én csak próbáltam normális maradni, megcsinálni kívülállóként a magam kis szabadakadémiáját tizenéveseknek, szabadon gondolkodni, nem felejteni el, hogy a király meztelen. Míg ők az úgynevezett „belülről bomlasztó” harcokat vívták, az én utam messze a bástyákon kívül vezetett, nem az ellenállás, hanem az építés jegyében. Én csak így válhattam képessé, hogy megírjam később a verseimet, lerakjam ezt a költészetet.

Falcsik Mari

 költő. Versei angol, holland, olasz nyelven is megjelentek, angolul maga írja újra őket. 2018-ban a Salvatore Quasimodo-emlékdíj fődíjasa. Verseit zenével kísérve, multimediális performanszokban is előadja. Eddig hat verskötete jelent meg: Sanzon nehéz időkben (2004); Változatok a szabadságra (2006); A sorsvadász (2010); Nőket néző képek (2013); Valami üvegen át – Esedékversek (2016); Az igazi idő (2019) – az első kettő a Magvetőnél, a harmadik a Jelenkornál, a negyedik a Scolar gondozásában, az ötödik a MERSZ Könyvek sorozatában, az idei kötet pedig ismét a Jelenkornál. A prae.hu-n 220VOLT cím alatt Lantos László Tricepsszel, Krstić Miloraddal és Kreutz Lászlóval párhuzamos élet- és korrajzokat közöl 2012 óta, az ’50-es években született generáció magántörténelmét kibeszélve – művészeti eszközökkel: irodalmi, képzőművészeti, filmes, zenei és a multimédiás tartalmakkal kiegészítve. Triceps és ő 4 éve MERSZ néven művészeti klubot alapítottak a Józsefvárosban – az ez idáig több mint 170 klubest (költészeti estek, performanszok, könyvbemutatók, filmvetítések, kiállítások) révén a hely a kortárs művészet egyik legfontosabb és leglátogatottabb otthonává vált.

Szerző
Frissítve: 2019.05.04. 17:09

Végvidéki végnapok vígjátéka

Publikálás dátuma
2019.05.04. 11:00

Rendben, erőltetett az alliteráló cím, habár helytálló, de a játékosságra próbálja felhívni a figyelmet. Nem a recenzensére, hanem a Sehol című novelláskötet szerzőéjére.
Bodor Ádám friss, hét elbeszélést egybefogó könyve ugyanis a korábbiaknál mintha jóval derűsebb lenne az elbeszélés módját és esetenként a témáját is tekintve. Persze csak módjával: arat bennük a halál, nyomor, pusztítás, erőszak, „halálhörgés, siralom”, szerelmi csalás, árulás, gyilkosság és atomtámadás komorsága szegélyezi a 150 oldalt. (Mintha egy death metal-album lenne…) Mégis. Mégis a humorra emlékszem a legtisztábban belőle, miután elolvastam a könyvet. (Valójában többségével már találkozhatott külön-külön a fanatikusabb Bodor-rajongó – a Literán, a Székelyföldben, az Alibi Felhők számában, az Élet és Irodalomban vagy a Műútban –, de így egyben kellően felerősítik egymás hatását; a Hekk és a Paraszkíva elbeszélője meg mintha ugyanaz a fiú lenne…) A humor forrása pedig a szenvtelen előadásé, ami már-már kacagtató, ahogy a tragikomikus, abszurd helyzetek sokasága is. (Ez talán eddig is jelen volt Bodornál nyomokban – a török kamionos-csempész Mustafa Mukkerman alakja, hájredői révén, örökre beégett az emlékezetembe a Sinistra körzetből –, s lehet, csak én koncentráltam sokkal inkább a prepostapokaliptikus momentumokra. Ahogy a Krasznahorkai-művek esetében is eltúlozzuk azok „feketeségét”, miközben a szerző halk kuncogására már nincs fülünk, vagy elég Kafka elhíresült, baráti körében tartott felolvasására gondolnunk, amikor a hallgatóság dőlt a röhögéstől Az átváltozást hallva.) Az elbeszélésmód és a fura szituációk mind-mind kérdőre vonják annak a világnak a fenntarthatóságát, amit mind ez idáig, és a hétköznapokban, normálisnak tartunk. Végül is a saját gondolkodásunk szerkezetét vannak hívatva felülvizsgálni, -bírálni. A héber pokolra (seol) emlékeztető cím mögött a már jól ismert, írói képzelet teremtette világ kontúrjai állványozódnak föl: valahol Balkán-Kelet-Európa bugyrában – Dvug-folyó völgye, az Ilszk melletti Hlinka-tető, „egy távoli és ismeretlen helyen”, a maglaviti fegyház, a befagyott Severecki-tó, a máramarosi Leordina –, az olvasói képzeletben a „román–ukrán–magyar–szerb–moldáv” (nyelv)határon. Mindig a határon! (A Hekk című novella karácsony – téli napforduló – estéje sem más: választóvonal.) Katonai diktatúra, börtönlét, háborús feszkó, titkosrendőrség, elszigeteltség és fura figurák: mormoták végbélnyílását az ingerlő női tomporhoz hasonlító szobatudós (a parodisztikus A Matterhorn mormotáiban), a guminővé vált mostohaanya (Paraszkíva – érdekes, hogy ezt a nevet a Verhovina madaraiban még a kolinai Svantz állatorvos macskája viselte), a hegytetőn morgolódó mészégető ikerpár, Bulbuk és Kován, az árnyékszéken a lelkét is kiszaró bűnöző Hekk (Hekk), a hajárus kóklerek (a lektűrszerű Leordinában), a Jack Daniel’sszel korcsolyázó nőcsábász (Pitvarszk), a börtönkonyhán barkochbázó, Sámsont idéző fiatal zsidó (Milu) vagy a nukleáris télben a kilenc kecskéje után eredő hálóinges öregasszony (Rebi). És ha már a hely: sehol, az idő lehet: akármikor. Mint a mesében. Kisszerű, mindennapi történetek, pontosan, nagy műgonddal, mégis természetes(nek tűnő, valójában a végtelenségig csiszolt) egyszerűséggel elmesélve – némi bizonytalanságot („Valahogy így is történhetett.”) és nagy-nagy tragédiákat sejtetve. Vagy komédiákat. Azokról, akikkel kicseszett valaki, vagy az élet. A Bodor-féle fekete humor győzedelmeskedik itt igazán, ha nem is a halál, de az olvasói megrögzült szokások, a lételméleti sztereotíp filozofálgatások felett. (Magvető, 2019. 151 o.) 
Szerző

Berta Ádám: Monogámia

Publikálás dátuma
2019.05.04. 09:30

Fotó: AFP/Hemis
Úgy kerültem börtönbe, hogy kisvárosban laktunk a párommal, és délutánonként egyszerre járt le a munkaidőnk. Ő biciklire ült, én robogóra, külön-külön hazaindultunk, de az egyik kereszteződésben mindennap bevártam vagy ő bevárt engem, egymásra néztünk, aztán közösen tettük meg a hátralevő utat. A robogó praktikus volt, ha nagyobb holmikat kellett hazacipelni, mert az ülés alatt volt benne egy egész nagy tárolóüreg. A párom, hogy ne kelljen tekernie, sokszor megkapaszkodott a robogó hátuljánál, és húzatta magát biciklistől. Úgy kerültem börtönbe, hogy egyik nap, amikor a párommal összetalálkoztunk a megszokott kereszteződésben, és egymásra néztünk, valahonnan egy szőke csaj került a párom biciklije és az én robogóm közé. Biciklin ült, és megkapaszkodott a robogóm hátuljánál. Fogalmam sincs, honnan került elő. – Húzzál – mondta –, veled megyek. Hiába mondtam, hogy nem őt akarom húzni, nem tudtam szabadulni tőle. Úgy kerültem börtönbe, hogy leparkoltam a robogót az élelmiszerbolt előtt. A párommal egymásra néztünk, bementünk, és már kezdődött is a fogócska, mert ez a szőke csaj kitartott amellett, hogy velem akar jönni. Úgy kerültem börtönbe, hogy futottam a polcsorok között, aztán nagy lendülettel kivágtam magam előtt az ajtót, és visszaértem a bolt elé. De így se tudtam lerázni, a szőke csaj is jött, már megint ott állt a párom meg én közöttem. Azt magyarázta, hogy velem akar maradni, lássam be, a továbbiakban ez így lesz. A párom meg én egymásra néztünk. Úgy kerültem börtönbe, hogy nem tudtam más megoldást. Ahelyett, hogy visszaültem volna a robogóra, valamivel ütlegelni kezdtem, a szőke csaj pedig megint a robogó hátuljánál kapaszkodott. Úgy kerültem börtönbe, hogy nem tudtunk hazaindulni, a párom meg én. Néztük egymást, és a szőke csajt ütlegeltem valamivel, ami a kezembe akadt, máig sem tudom, mi volt az. Talán egy tompa, súlyos tárgy lehetett, fogalmam sincs, honnan került elő. Azzal csépeltem, amíg fel nem adta a szándékát, hogy mellettem legyen, aztán összenéztünk, a párom meg én. Így kerültem börtönbe.
Szerző
Témák
irodalom novella