Sheila Heti: Változások könyve

Publikálás dátuma
2019.05.05. 10:14

Mit jelent pontosan az anyaság? Mit nyerünk és mit veszítünk, ha a gyermekvállalás mellett döntünk? Sheila Heti nagy port kavaró, különleges regénye, mely a Libri Kiadó gondozásában jelent meg magyarul, ezeket a kérdéseket feszegeti.
Anyám sosem volt képes megfelelni az anyja elvárásainak: sosem volt elég okos a szemében, sosem szerzett elég jó jegyeket. Ötvenszer olyan keményen dolgozott, mint bárki más. Hagyta, hogy az anyja álmai legyenek a saját álmai. Azért élt, hogy megfeleljen az anyja elvárásainak, még akkor is, amikor már ő is anya lett, még akkor is, amikor az anyja már halott volt. Az anyja felé fordulva élte az életét, nem felém fordulva. Mennyire reméled meghaladni az anyádat? Nem leszel teljesen más nő, akkor hát legyél egy kissé módosított változata, és lazíts. Nem muszáj mindenben utánoznod. Miért ne élj meg mást helyette? Engedd, hogy a minta, az ismétlődés, ami az anyád volt, és előtte az ő anyja, ezúttal egy kicsit másként keljen életre. Egy élet csupán egy kérdés, amit felteszel azáltal, hogy megéled: Így is le lehet élni egy életet? Akkor véget ér az életed. Engedd hát, hogy a lélek, amit ­anyáid adtak tovább neked, megpróbáljon új életet élni benned. Nem élhetsz örökké. Egyszeri alkalom – egy próba-élet, és aztán vége lesz. Adj hát esélyt a léleknek, amit anyáid adtak tovább neked, hogy megpróbáljon benned élni. Az anyáid által továbbadott lélek letéteményeseként ezúttal egy kicsit megkönnyítheted a dolgát. Bánj vele jól, mert eddig nem volt könnyű neki. Ez az első alkalom generációk óta, hogy megpihenhet, vagy igazán szabadon eldöntheti, mit tegyen. Akkor hát miért ne bánnál vele igazi gyengédséggel? Már oly sok mindenen keresztülment – hagyd hát megpihenni! Ma kevés volt a könny, bár tegnap ott volt bennem a sírhatnék. Mégis, ott az a nyomás, az a feszítő érzés és szárazság a szemem körül. Valaki megátkozott, ahogy előttem anyámat és az ő anyját is. Az illető, aki megátkozott minket, már halott. Ez az átok az, ami anyám bánatának feloldására indít, ahogy őt is arra indította, hogy feloldja az anyja [Magda] bánatát. Anyám azért élt, hogy megoldja az anyja életének problémáját, mivel Magda meg volt átkozva. Én sajátomként vettem át az átkot. Nem törekszünk boldogságra a házasságban. Nem keresünk boldogságot a gyerekekben. Főként a munkánk foglalkoztat minket, hogy megoldjuk anyáink könnyeinek problémáját. A nagyanyám nem akarta volna, hogy a lánya szomorú legyen, és azt sem akarta volna, hogy a szomorúsága bennem folytatódjon. Senki, aki átélte azt, ami ő átélt, nem akarta volna, hogy a családja továbbvigye ezt a szomorúságot. Csak egyetlen történetet ismerek a nagyanyám életéről a haláltáborban. Egy őr szólt a nőknek Magda barakkjában, hogy a németek női foglyokat keresnek kisegítőnek a tábori konyhán. Azt mondták, akit érdekel, és önként jelentkezik, az lépjen elő a sorból. Magda előlépett. Mindenki előlépett, köztük az a nő is, akinek Magda jövendőbeli férje udvarolt még a háború előtt. Egy német katona ráordított a nagyanyámra: Nem te! Durván megütötte, ő pedig hátrasomfordált. Azt a nőt választották ki, akinek a nagyapám udvarolt régebben. Magda soha többé nem látta viszont. Később megtudta, hogy a konyhai munkára jelentkezők közül senki nem a konyhára került. Mindenkit a német katonákhoz vittek, akik először megerőszakolták, azután agyonlőtték őket. Azt hiszem, a tény, hogy ezt a történetet gyerekkoromtól fogva ismertem, ébresztette fel bennem a különös érzést, hogy természetes, ha egy családfa egyik ága kihal, mintha a mi águnknak is ott kellett volna kihalnia, de valamiképp sikerült elkerülnie ezt, de csak kis haladékot kapott – mint amikor valaki, aki halálos lövést kap, és még pár lépést tántorog előre, mielőtt holtan esik össze. Mindig is ilyennek éreztem az életemet: néhány vérben úszó, tántorgó utolsó lépésnek azután, hogy a lövedék a testbe csapódott. Amikor azon gondolkodom, mi minden lehetett vagy nem lehetett volna, úgy gondolom, nem akarom, hogy a húsunk – anyám húsa, a nagyanyám húsa – egyszerűen csak osztódjon és lemásolódjon. Azt akarom, hogy az életük megszámláltasson. Olyan gyereket akarok, aki nem fog meghalni – egy testet, ami beszél és beszélni fog, ami nem lehet elégtelen, és nem lehet elégetni. Nem lehet egy könyv minden példányát elégetni. Egy könyvnek nagyobb hatalma van minden gyilkosnál, minden bűnnél. Akkor hát erős teremtményt kell létrehoznom, mindünknél erősebbet. Egy olyan teremtményt, ami sok testben él, nem csak egyetlen sebezhető testben. Egy könyv ott él minden emberben, aki elolvasta. Nem lehet csak úgy eltörölni. A nagyanyám megmenekült a táborból. Megmenekült, hogy élhessen. Azt akarom, hogy a nagyanyám ott éljen mindenkiben, nem csak abban az egy testben, ami a két lábam közül bújik elő. Nem érzem azt, hogy megengedhetem magamnak a gyerekvállalás luxusát. Nincs rá időm. Anyám keményen dolgozott, hogy értelmet adjon a saját anyja életének. Az anyjáért dolgozott, azért, hogy értelemet adjon az anyja életének. Az anyja felé fordult, nem felém. Én is anyám felé fordulok, és nem a fiam vagy a lányom felé. Mi visszafordítjuk a szeretetünket, hogy értelmet adjunk az életnek, hogy szépséget és jelentőséget adjunk anyáink életének. Lehetséges, hogy az anyaság az ember anyja előtti tisztelet­adást jelenti. Sokan ezt úgy teszik meg, hogy ők maguk is anyává válnak. Azzal, hogy gyerekeket szülnek. Azzal, hogy utánozzák az anyjuk tetteit és az iránta érzett tiszteletből ők maguk is anyák lesznek. Én is azt utánzom, amit anyám tett. Ezzel egyben tisztelgek is anyám előtt, nem kevésbé, mint az, aki azzal tiszteli meg az édesanyját, hogy unokát szül neki. Én sem tisztelgek kevésbé anyám előtt. Azt teszem, amit anyám tett, és ugyanabból az okból – dolgozunk, hogy értelmet adjunk anyánk életének. Mi a különbség aközött, hogy valaki jó anyja vagy jó lánya valakinek? Gyakorlati szempontból sok, de szimbolikusan egyáltalán semmi. Másrészt viszont vajon a nagyanyám nem azt akarná, hogy boldogok legyünk? Mondjuk azután, hogy elvégeztük a munkánkat? Anyám idén nyáron ment nyugdíjba, miután megállás nélkül, keményen dolgozott első osztályos korától a hatvanas évei végéig. Elérte azt, amit kitűzött maga elé – pontosan valósította meg a tervet, amit az anyja tűzött ki elé. Most békét és boldogságot kellene éreznie – de nem így van. Bár véghezvitte – beteljesítette a sorsát, és most annak a következményeit éli. A mennyekben kellene éreznie magát, szabadnak – már ha a mennyország olyan hely, ahol a sors beteljesedik, és az ember megszabadul a sorsától. Addig nincs boldogság, amíg az ember nem teljesítette be a sorsát. A boldogság az ellentéte. A boldogság kénytelen lesz várni. Csonka Ágnes fordítása

Sheila Heti

 1976-ban született Torontóban magyar bevándorlók gyerekeként. Írt regényt, elbeszélést, gyerekkönyvet és drámát is, cikkei egyebek mellett a The New Yorkerben és a The London Review of Booksban jelentek meg. 2013-ban a Time magazin a világ száz legbefolyásosabb embere közé választotta. A New York Times kritikusai 2018-ban közzétettek egy listát tizenöt írónőről, akik a leginkább hatást gyakorolnak arra, miként olvasunk és írunk fikciót a 21. században. Sheila Heti 

Szerző

Szepesi Kornél: Anyák napján

Publikálás dátuma
2019.05.05. 08:21

Nővére a süteményestállal a kezében figyelte a húgát. Látod, mennyire szeretnek, jelezte hangosan Ildikó, a többi anyuka pedig egyetértően bólogatott. Bori lesütötte a szemét. A gyerekek pirospacsiért álltak sorba előtte, aki vesztett, duzzogva állt a sor végére. A gyerekek imádták Borit, éppen ezért a lány jogosan fájlalta, mennyire ritkán találkoznak. Ildikóék új kertvárosi háza hatalmas volt és távoli. A fehér falak, világos bútorok sterilséget árasztottak. Bori a házat egyszerű fényűzésnek találta, másrészt nyomasztotta nővére és a közte lévő távolság. Nem passzolt sem a ház, sem a költözés az életükbe. De megpróbálta elfogadni, mint Ildikó minden más döntését. Amikor Bori a gyerekekkel együtt kiment a kertbe, Ildikó összehívta az anyukákat. Ha nem a húgomról lenne szó, nem kérném tőletek. Az Ildikó hangjában megbúvó rezignáltság mágnesként vonzotta a többi szülő figyelmét. Komoly segítségre szorul. Ez így nincs már rendben. Szakemberre van szükségünk. Az újdonsült anyukák közül egy melírozott hajú visszaigazította hullámos tincsét vastag keretes szemüvege mögé. Nem tudtuk, hogyan tegyük szóvá, egyáltalán merjük-e, de biztos lehetsz benne, segíteni fogunk. Kérem tőletek, hogy az ő érdekében most ne találkozzatok vele egy ideig. Csak addig, amíg beteg. Az asszonyok egyetértően bólogattak. Dühösen ráncolták homlokukat, összegyűjtötték gyerekeiket Bori mellől. Miután elbúcsúztak, Ildikó felhozta a számtalanszor tárgyalt témát Borinak, kifejtette, mennyire szereti őt mindenki, és nagyon komolyan mondja és szeretné, ha pszichiáterhez fordulna. Csak amíg a helyzet nem javul. Bori szeme hatalmasra nőtt. Ildikó ingerülten bólogatott. Mivel eleget szeretett volna tenni nővére kérésének, a lány másnap felkereste az ajánlott szakembert. Mindennap igyon két decit ebből a speciális főzetből, javasolta neki az orvos. Reggel és este, mondta higgadt meggyőződéssel, jó hatással van a libidóra, mondta mosolyogva. Higgye el, ez már egy elég jól kezelhető betegség. Hamarosan ön is teljesen elfogadja majd, hogy egy nő dolga a szülés. Mikor ezt kimondta, egy pillanatra elkomolyodott az arca és a hangja is mélyebbre váltott. Habár lehetnek mellékhatások. Úgymint, és hadarni kezdte: bágyadtság, ingerültség, étvágytalanság, álmatlanság, inkontinencia, ritkább esetben hányás és hasmenés. Eztán újra lassan és nyugodtan folytatta, de ezek természetes velejárói a folyamatnak. Bori türelmesen hallgatta a férfit, aztán elmondta, ő nem fél a gyermekvállalástól, pusztán szeretne harminc felett is utazni, élni. Kifejtette, szeret túrázni, színházba, moziba járni, nem ritkán egyedül is. Áhá, egyedül, nézett ki kerek lencséi mögül a pszichiáter, élni, vagy úgy, mondta, majd szaporán jegyzetelni kezdett. Amint befejezte, izgatottan ugrott a kilincs után, majd kiszólt valami alig hallhatót az asszisztensének. Bori folytatta, őt egyelőre nem vonzza a családosok élete, hogy talán ráér még ezzel a dologgal. Szóval, hogy ráér, ismételte a pszichiáter Borit, majd egyre szaporábban jegyzetelt. Aztán elnézést kért, eltűnt a szomszéd szobába telefonálni. Zavart mosollyal tért vissza rövidesen. Leült a fotelbe, keresztbe tette lábait és kibámult az ablakon. Bori mikor észrevette, hogy a pszichiáter már lélekben nincs vele, felállt és távozni szeretett volna, de ekkor az asszisztens hirtelen egy hatalmas papírstóccal a kezében beviharzott. Borinak azonnali hatállyal alá kellett írnia a nyomtatványokat. Ezután a lány már el sem hagyhatta az épületet. Átszállították a külvárosba, ahol egy hatalmas birtokon vették nyilvántartásba. Bori csak tiltakozott, amivel azt érte el, hogy erősebbnél erősebb nyugtatókat kapjon. A birtokon, egy borostyánnal befuttatott kastélyba vezették, melynek tágas, fehérre meszelt belső terei a gyógyszerektől bódult lányt kísértetiesen Ildikóék házára emlékeztették. A lánynak külön szobája volt. A sarokban egy modern babakocsi, mellette egy pelenkázó, azon színes bébiruhák, a polcon cumisüvegek és egy fejőgép árválkodott. Jó helye lesz itt, fiatalhölgy, mondta a méretes ápolónő, és rázárta az ajtót. A félig-meddig magánál lévő lánynak szemet szúrt a rózsaszín tapéta is, amitől a hányinger kerülgette, de olyan kimerültnek érezte magát, hogy rögtön ágynak is dőlt. A kezelése láthatóan egy hónap után sem járt eredménnyel. Még a gyerekkori barátokat is berendelte Borinak Ildikó, akik mind azt szajkózták, hogy mennyire nagyszerű és természetes dolog az anyaság. A szülők és a barátok is sírva távoztak a bentlakásos intézményből, kilátástalannak ítélték a helyzetet. Az ápolók kedvesek voltak Borival, még azután is, hogy szökni próbált. Habár sokszor az ágyhoz kellett kötözniük, megetetni, vagy éppen ha éjszakánként felriadt és kiabált, egy ápoló mesével nyugtatta őt. Borit ugyanis folyamatos rémálmok gyötörték. A főorvos kénytelen volt más gyógyszereket felírni, amitől a lány teljesen elnémult. Onnantól kezdve éjjel-nappal az ágyában feküdt. Nem szólt senkihez, csak egy-egy dühös morgást hallatott, mikor el akarták vinni fürdetni. A főorvos végül berendelte Ildikót és a férjét. Megbeszélték, hogy nincs többé értelme benntartani a lányt, nem tud magáról gondoskodni, újabban még pelenkázni is kell, de a jogszabály szerint magukhoz fogadhatják őt. Ildikó és férje most is a legjobbat szerették volna Borinak, éppen ezért fogadták örökbe a hugit. A kertvárosi környezet majd jót fog neki tenni, doktor úr! Hiszen mindig is ezt szerette volna, ott élni, mondta Ildikó a főorvosnak. Miután hazavitték a lányt, átalakították neki a gyerekszobát. A fal színét meghagyták rózsaszínre, csak a rácsos kiságyat vitték ki, hogy a pelenkázó rendesen elférjen, hiszen arra szükség volt. Anyák napján újra vendégségbe jöttek Ildikó barátnői. Örömmel látták, hogy Bori végre jobb színben van. Kedvesen gügyögtek hozzá, segítettek bevenni a gyógyszereit, még a gyerekeiket sem féltették a lánytól, mint azelőtt, habár azok már többé nem szívesen játszottak vele.
Szerző

Terápiás boldogtalanság – Interjú Anne Cathrine Bomann dán írónővel

Publikálás dátuma
2019.05.04. 17:00

Fotó: Molnár Ádám
Kis alakú, már-már zsebkönyvméret. Nincs 150 oldal, és a téma sem olyan, ami kapásból bestsellerré emel egy irodalmi alkotást – öregedő, kiüresedett pszichoterapeuta, magány, fiatal, bipoláris páciens, elmúlás, cseppnyi szerelemféle –, mégis, ahol az Agathe megjelenik, siker lesz. A harmincas éveiben járó dán pszichológus, terapeuta Anne Cathrine Bomann első regénye 2017-es debütálása óta közel 20 nyelven bombázza a sikerlistákat – magyarul a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelentette meg a Jelenkor Kiadó. Ekkor beszélgettünk a szerzővel.
Számított rá, akár egy kicsit is, hogy első kisregényével másfél év alatt meghódítja a világot? Egyáltalán nem. Őszintén mondom, még csak azt sem vettem észre, hogy regényt írok. Amikor 2014-ben, amolyan önterápiás céllal írni kezdtem az Aga­the-szövegeket, fel sem merült bennem, hogy egyszer talán majd könyv lehet belőle. Nem volt előre eltervezett mondanivalóm, üzenetem, egyszerűen csak jóérzésből írogattam abban a nagyon kevés szabadidőmben, ami akkoriban volt. Így próbáltam visszaszerezni egy-két órát a szabadságomból. Előfordult, hogy hetekig, olykor hónapokig egyetlen betűt se tudtam leütni, annyira lefoglaltak a pácienseim. Aztán, egyszer csak azt vettem észre, hogy a rövid szkeccsek, magam sem tudom, hogyan, összefüggő szöveggé állnak össze. Innentől már csak az volt a dolgom, hogy felállítsak egy sorrendet és fejezetekre tagolva összefűzzem őket. Kicsit olyan ez a könyv, mint maga az élet: értelmet a másokkal való kapcsolódásban nyer. Pedig, ami talán a leghangsúlyosabban mutatkozik meg benne, az épphogy a magány…  Hát persze, a magány mindig a társas kapcsolataink felől nézve hangsúlyos. Gyerekkorom óta foglalkoztat ez az érzés. 13 évesen, az első verskezdeményeim is a magányosság témáját járták körül. Pedig alapvetően nem vagyok az, boldog párkapcsolatban élek, számtalan barátom van, mégis, amióta csak az eszemnél vagyok, úgy körülbelül 30 éve, detektálni tudok magamban és magam körül egyfajta kívülállóságot. Van a világ, amiben persze ott a családom, a párom és a barátaim, és vagyok én. Valójában nem akartam önre vonatkoztatni, de ha már így esett, megkérdezem: beleírta magát, a saját életét a regénybe?  Mondtam, terápiás céllal kezdtem írogatni. (nevet) Szóval, igen, a könyvben lévő esetekhez a praxisom adott inspirációt, az érzelmek, lelki rezdülések érzékeltetését viszont a saját belső vívódásaim, motivációim táplálták. Persze senki és semmi nem ismerhető fel a valóságban, inkább csak egyes motívumok, ismertetőjegyek azonosak: Agathe például külsőleg hasonlít az egyik páciensemhez, és van olyan kliensem is, aki, mint az egyik szereplő a regényben, a terápiánk alatt veszítette el a feleségét. Nehéz volt kezelni? Számomra, terapeutaként mindig a veszteségek kezelése a legnehezebb feladat. Hogyan lehet segíteni valakinek, aki elveszítette a szerettét? Persze lehet kezelni a veszteségét, szép lassan oldani a gyászát, de amikor ott áll előtted valaki a fájdalmával, annak akkor és ott sehogy nem lehet segíteni. Az fáj. És a fájdalomra nem lehet mit mondani. Ahogy részvétnyilvánításokban szoktuk mondani, már-már közhelyesen: nincsenek rá szavak. Ennél talán csak az nehezebb, persze másként, ha a páciens agresszív és szakmailag kritizál. Volt egy női betegem, aki mellett konkrétan végigrettegtem minden ülést. Nagyon meg kellett gondolnom, mire reagálok és mit mondok, mert ha nem tetszett neki, durván félbeszakított. Ha a személyes kapcsolatban van a hiba, az sokkal jobban megnehezíti a terápiát, mint egy-egy kényes vagy fájdalmas élmény. Úgy tűnik nekem a regényből – a főszereplő doktor is mintha effélét sugallna –, hogy terápia nélkül szinte már levegőt sem tud venni az ember. Nem paródiája ez kissé az életnek?  Kicsit talán tényleg túlzásba visszük, Dániában legalábbis manapság mindenki terápiába jár. Ezzel együtt azért azt gondolom, hogy tényleg fontos. Ezért olyan boldog nemzet a dán? A pszichoterapeuták ismertették meg a dánokkal a hyggét, vagyis az életmódkönyvek tucatjaiban tárgyalt dán boldogság titkát?  Az biztos, hogy ha valaki nem érzi komfortosan magát a bőrében, akár csak egy kicsit, már megy is terapeutához. Elég régen járunk már terápiákba ahhoz, hogy a szakemberek tanácsai beépüljenek a mindennapokba. Vagyis a dánok tényleg komolyan veszik, min érdemes változtatni a túlstresszelt 21. században: légy jelen, ne vitatkozz értelmetlen dolgokról, például politikáról, és azokkal tölts sok időt, akiket szeretsz. Ha például hétvégén dolgozol, a dánok azt gondolják rólad, hogy megőrültél. Ezek szerint Dániában megfizethetők a pszichológusok és a pszichiáterek?  Terápiája és szakembere válogatja, de igen. És nagyon sok ingyenes lehetőség is van. Meg persze arról se feledkezzünk meg, hogy a terápiáknak sokszor kiegészítő eleme a gyógyszerezés. Dánia élen jár Európa antidepresszáns-fogyasztásában. Talán csak Izland és a svédek előzik meg. Így könnyű boldognak lenni. (nevet) Feltűnően szépen és érzékletesen ír az öregedés folyamatáról és az elmúlásról. Az öreg terapeuta leginkább ettől szenved. Attól a keserűségtől, ami „mindenekelőtt arról szól, hogyan távolodik el egyre jobban egymástól az ember énje és teste, mígnem egy nap teljesen idegenné válik önmaga számára”. Honnan ez a mély tapasztalás 35 évesen?  Érzek már én is valami ilyesmit, ahogy egyre több ráncot fedezek fel a szemem sarkában, de azért inkább a 80 éves apukám öregedését látva gyűjtöm a tapasztalataimat. Tizenkét éves voltam, amikor először rákkal diagnosztizálták, és bár szerencsére mindig meggyógyult, azért sok stációját láttam az elmúlt huszonvalahány évben a leépülésének. Nézed a szerettedet közelről, és elképzeled, hogy éreznéd magad az ő bőrében… A doktor a regényben nem érti, mi ebben a szép vagy természetes. Ön látja benne?  A szupervizorom, aki maga is elég idős már, annyira szépen tud beszélni arról, mi a szép az öregedésben, miként hordozza minden egyes ráncunk az életünk lenyomatát, de én még nem tartok itt. Remélem, egyszer eljutok majd oda, hogy én is így tudok nézni az öregedésre. Mit gondol, mitől ennyire sikeres az Agathe mindenhol, ahol csak megjelenik?  Rövid, egy öregemberről szól, aki többnyire szomorú és enervált – nem értem, mit esznek rajta az olvasók. A tréfát félretéve, azt hiszem, az emberek szeretnek az élet vélt vagy valós értelméről, egzisztenciális kérdésekről olvasni. +1 kérdés  Épp Budapesten zajlott az asztalitenisz-világbajnokság, mikor a könyvfesztiválon nálunk járt. Egykori tizenkétszeres dán bajnokként nem érzett vágyat rá, hogy élőben nézze meg a döntőt?  Dehogynem! Bár sejtettem, hogy a kínaiak tarolni fognak. Jólesik nosztalgiázni egy-egy ilyen eseményen. Ez így már más izgalom, nem a verseny előtti szorongás.

Időközben a szerző második regénye Dániában már megjelent, a dánon kívül egyelőre csak az angol címe ismert: What No One Knows (Amit senki nem tud)

Szerző