Terápiás boldogtalanság – Interjú Anne Cathrine Bomann dán írónővel

Publikálás dátuma
2019.05.04. 17:00

Fotó: Molnár Ádám
Kis alakú, már-már zsebkönyvméret. Nincs 150 oldal, és a téma sem olyan, ami kapásból bestsellerré emel egy irodalmi alkotást – öregedő, kiüresedett pszichoterapeuta, magány, fiatal, bipoláris páciens, elmúlás, cseppnyi szerelemféle –, mégis, ahol az Agathe megjelenik, siker lesz. A harmincas éveiben járó dán pszichológus, terapeuta Anne Cathrine Bomann első regénye 2017-es debütálása óta közel 20 nyelven bombázza a sikerlistákat – magyarul a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelentette meg a Jelenkor Kiadó. Ekkor beszélgettünk a szerzővel.
Számított rá, akár egy kicsit is, hogy első kisregényével másfél év alatt meghódítja a világot? Egyáltalán nem. Őszintén mondom, még csak azt sem vettem észre, hogy regényt írok. Amikor 2014-ben, amolyan önterápiás céllal írni kezdtem az Aga­the-szövegeket, fel sem merült bennem, hogy egyszer talán majd könyv lehet belőle. Nem volt előre eltervezett mondanivalóm, üzenetem, egyszerűen csak jóérzésből írogattam abban a nagyon kevés szabadidőmben, ami akkoriban volt. Így próbáltam visszaszerezni egy-két órát a szabadságomból. Előfordult, hogy hetekig, olykor hónapokig egyetlen betűt se tudtam leütni, annyira lefoglaltak a pácienseim. Aztán, egyszer csak azt vettem észre, hogy a rövid szkeccsek, magam sem tudom, hogyan, összefüggő szöveggé állnak össze. Innentől már csak az volt a dolgom, hogy felállítsak egy sorrendet és fejezetekre tagolva összefűzzem őket. Kicsit olyan ez a könyv, mint maga az élet: értelmet a másokkal való kapcsolódásban nyer. Pedig, ami talán a leghangsúlyosabban mutatkozik meg benne, az épphogy a magány…  Hát persze, a magány mindig a társas kapcsolataink felől nézve hangsúlyos. Gyerekkorom óta foglalkoztat ez az érzés. 13 évesen, az első verskezdeményeim is a magányosság témáját járták körül. Pedig alapvetően nem vagyok az, boldog párkapcsolatban élek, számtalan barátom van, mégis, amióta csak az eszemnél vagyok, úgy körülbelül 30 éve, detektálni tudok magamban és magam körül egyfajta kívülállóságot. Van a világ, amiben persze ott a családom, a párom és a barátaim, és vagyok én. Valójában nem akartam önre vonatkoztatni, de ha már így esett, megkérdezem: beleírta magát, a saját életét a regénybe?  Mondtam, terápiás céllal kezdtem írogatni. (nevet) Szóval, igen, a könyvben lévő esetekhez a praxisom adott inspirációt, az érzelmek, lelki rezdülések érzékeltetését viszont a saját belső vívódásaim, motivációim táplálták. Persze senki és semmi nem ismerhető fel a valóságban, inkább csak egyes motívumok, ismertetőjegyek azonosak: Agathe például külsőleg hasonlít az egyik páciensemhez, és van olyan kliensem is, aki, mint az egyik szereplő a regényben, a terápiánk alatt veszítette el a feleségét. Nehéz volt kezelni? Számomra, terapeutaként mindig a veszteségek kezelése a legnehezebb feladat. Hogyan lehet segíteni valakinek, aki elveszítette a szerettét? Persze lehet kezelni a veszteségét, szép lassan oldani a gyászát, de amikor ott áll előtted valaki a fájdalmával, annak akkor és ott sehogy nem lehet segíteni. Az fáj. És a fájdalomra nem lehet mit mondani. Ahogy részvétnyilvánításokban szoktuk mondani, már-már közhelyesen: nincsenek rá szavak. Ennél talán csak az nehezebb, persze másként, ha a páciens agresszív és szakmailag kritizál. Volt egy női betegem, aki mellett konkrétan végigrettegtem minden ülést. Nagyon meg kellett gondolnom, mire reagálok és mit mondok, mert ha nem tetszett neki, durván félbeszakított. Ha a személyes kapcsolatban van a hiba, az sokkal jobban megnehezíti a terápiát, mint egy-egy kényes vagy fájdalmas élmény. Úgy tűnik nekem a regényből – a főszereplő doktor is mintha effélét sugallna –, hogy terápia nélkül szinte már levegőt sem tud venni az ember. Nem paródiája ez kissé az életnek?  Kicsit talán tényleg túlzásba visszük, Dániában legalábbis manapság mindenki terápiába jár. Ezzel együtt azért azt gondolom, hogy tényleg fontos. Ezért olyan boldog nemzet a dán? A pszichoterapeuták ismertették meg a dánokkal a hyggét, vagyis az életmódkönyvek tucatjaiban tárgyalt dán boldogság titkát?  Az biztos, hogy ha valaki nem érzi komfortosan magát a bőrében, akár csak egy kicsit, már megy is terapeutához. Elég régen járunk már terápiákba ahhoz, hogy a szakemberek tanácsai beépüljenek a mindennapokba. Vagyis a dánok tényleg komolyan veszik, min érdemes változtatni a túlstresszelt 21. században: légy jelen, ne vitatkozz értelmetlen dolgokról, például politikáról, és azokkal tölts sok időt, akiket szeretsz. Ha például hétvégén dolgozol, a dánok azt gondolják rólad, hogy megőrültél. Ezek szerint Dániában megfizethetők a pszichológusok és a pszichiáterek?  Terápiája és szakembere válogatja, de igen. És nagyon sok ingyenes lehetőség is van. Meg persze arról se feledkezzünk meg, hogy a terápiáknak sokszor kiegészítő eleme a gyógyszerezés. Dánia élen jár Európa antidepresszáns-fogyasztásában. Talán csak Izland és a svédek előzik meg. Így könnyű boldognak lenni. (nevet) Feltűnően szépen és érzékletesen ír az öregedés folyamatáról és az elmúlásról. Az öreg terapeuta leginkább ettől szenved. Attól a keserűségtől, ami „mindenekelőtt arról szól, hogyan távolodik el egyre jobban egymástól az ember énje és teste, mígnem egy nap teljesen idegenné válik önmaga számára”. Honnan ez a mély tapasztalás 35 évesen?  Érzek már én is valami ilyesmit, ahogy egyre több ráncot fedezek fel a szemem sarkában, de azért inkább a 80 éves apukám öregedését látva gyűjtöm a tapasztalataimat. Tizenkét éves voltam, amikor először rákkal diagnosztizálták, és bár szerencsére mindig meggyógyult, azért sok stációját láttam az elmúlt huszonvalahány évben a leépülésének. Nézed a szerettedet közelről, és elképzeled, hogy éreznéd magad az ő bőrében… A doktor a regényben nem érti, mi ebben a szép vagy természetes. Ön látja benne?  A szupervizorom, aki maga is elég idős már, annyira szépen tud beszélni arról, mi a szép az öregedésben, miként hordozza minden egyes ráncunk az életünk lenyomatát, de én még nem tartok itt. Remélem, egyszer eljutok majd oda, hogy én is így tudok nézni az öregedésre. Mit gondol, mitől ennyire sikeres az Agathe mindenhol, ahol csak megjelenik?  Rövid, egy öregemberről szól, aki többnyire szomorú és enervált – nem értem, mit esznek rajta az olvasók. A tréfát félretéve, azt hiszem, az emberek szeretnek az élet vélt vagy valós értelméről, egzisztenciális kérdésekről olvasni. +1 kérdés  Épp Budapesten zajlott az asztalitenisz-világbajnokság, mikor a könyvfesztiválon nálunk járt. Egykori tizenkétszeres dán bajnokként nem érzett vágyat rá, hogy élőben nézze meg a döntőt?  Dehogynem! Bár sejtettem, hogy a kínaiak tarolni fognak. Jólesik nosztalgiázni egy-egy ilyen eseményen. Ez így már más izgalom, nem a verseny előtti szorongás.

Időközben a szerző második regénye Dániában már megjelent, a dánon kívül egyelőre csak az angol címe ismert: What No One Knows (Amit senki nem tud)

Szerző

Megülni a mindenhová elvivő lovat – Interjú Falcsik Mari költővel

Publikálás dátuma
2019.05.04. 14:50

Fotó: Draskovics Adam
Nincs kettő belőle, nincs külön költői énje. Az átélőképessége sem mindennapi, ahogy az időben is szabadon utazgat előre és hátra. Falcsik Marit Az igazi idő címmel a Jelenkor Kiadónál költészet napján megjelent új, hatodik verseskötete apropóján életről, halálról, időről és anyagról is kérdeztük.
„rokonom lett a vak halál” – olvasható egyik verse kezdősoraként, és valóban, roppant mód érzékelhető a kapcsolat: Az igazi idő olvasása közben gyakorta volt olyan érzésem, mintha egy temetőben járnék.  Ott járt. Bár a kötet verseinek csak egy része foglalkozik a halállal, az összképet mégis erőteljesen meghatározza. Kosztolányira, Woody Allenre hivatkozom a téma elsődlegességét tekintve: előbbi a nagyapja halálával szembesülve döntötte el, semmi másról nem érdemes írni, csak a halálról, utóbbi az Annie Hallban sugallja, hogy minden jó könyv a halálról szól. Magam az itt maradók problémáját próbáltam megragadni. A halál mindig itt van, ezt az egyet az ember nem győzheti le. Mégis, időbe ágyazottságunkkal nemigen akarunk szembenézni. A mai ember retteg tőle, próbálja elhessegetni a gondolatát is. Megemészthetetlen, hogy az énünk szétoszlik, holott az énről sem tudunk semmit – hacsak azt nem, hogy a holttestben már nincs benne az, akit valaha ismertünk. A halál – mindig csak másokkal történik meg… Önt mégis hogy találta meg?  A legtragikusabban barátom, fellépő- és alkotótársam, Láposi Farkas gitárművész halálával jött szembe velem. Fiatalon, 39 éves korában vitte el a rák. Két és fél évig küzdött vele, én pedig végigkísértem ezt a reménytelen küzdelmet. És kénytelen voltam magamon is megfigyelni: nem tudunk semmit arról, hogyan kell egy haldoklótól elbúcsúzni, nem tudunk a helyzettel mit kezdeni, nagyon elbutulunk ilyenkor – miközben erőszakoskodunk tehetetlenségünkben, néha a haragig is elmenően. A haldokló, aki mindünknél korábban látja az igazságot, rég tudja, mit kell tennie. A legtöbb esetben nem tudunk segíteni a búcsúban. A szeretteink halálát követően még az emlékezéstől is megfosztjuk magunkat, nehogy fájjon – gyorsan továbblépünk. Még egy üdüléskor megismert alkalmi idegentől is tudatosabban és kifejezettebben búcsúzunk el, mint haldokló szeretteinktől. Farkas halála után született a Haláltankönyv című albumtervem: Balassa László fotóművész árny- és szellemképszerű fotói összetalálkoztak a verseimmel. 2010 óta nem bírtuk kitalálni, hol jelenjen meg. Abból a 40 versből körülbelül 15 került be most Az igazi időbe. Mitől igazi az idő, melyik az igazi idő?  Az időnek sok fajtája van, de az biztos, hogy léteznek olyan átélésképességek, amiktől valakinek az élet­élménye a többszörösére hatványozódik. Én egész kicsi korom óta intenzív, sokszoros át­élésben élek, nagyon erős, mély befogadással: az azonosulásig hagyok átmenni magamon mindent. Régebben ez odáig fajult, hogy alig tudtam magam, az énemet körbehatárolni. Az voltam, amit figyeltem, legyen az a bogár a csuszka fáján vagy más. Tizenkilenc éves koromban már muszáj volt megalkotnom a külső burkot, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. Ugyanakkor ennek az átélésképességnek megvan a jó oldala is: az ilyen határhiánnyal megáldott ember többszörös életet él egy élet alatt. Én már minimum 200 éves vagyok, miközben még a valós koromnak megfelelő 63 évesnek sem tartom magam. Szabad bejárásom van a jövőbe, múltba – bár az utóbbiba még véletlenül sem a nosztalgia vezet. Mikor 50 évesen bejártam újra a kamaszkorom, a ’70-es évek időszakát, míg a verseket írtam róla, sokan megkérdezték: ezek nem 14–24 éves koromból valók? Nem hagytam meg egy versemet se akkoriból, csak ennyire átélve emlékezem. Ehhez képest tényleg zavaró, hogy nem tudom epikában megírni a történeteimet. Talán filmben tudtam volna megcsinálni… Vagy egyéb művészeti ágazat eszkö­zeivel? A költészetét ugyanis gyakorta más művészeti ágakkal kapcsolja össze – képzőművészet, zene, performansz –, és a verseit is sokszor előadja saját maga is. Jól gyanítom, hogy az irodalom mellett más művészeti alkotótevékenységekben is jártas?  Így van. Amint csak meg tudtam markolni a ceruzát, rajzoltam, egészen 18 éves koromig, mikor, a szüleim kis bánatára, de támogatásukkal, az irodalom mellett tettem le a voksom, mert pontosan tudtam, az igazi tálentumom ebben van. És ott volt a tánc, ami maga az élet, és ami még most is van, ha elég hosszan tart egy buli. Nagy szerelem volt az éneklés: bár az orgánumom bőven megvolt hozzá, a hangszálaim érzékenysége miatt – minden énekpróba után mehettem a gégészetre ecsetelni – nem válhattam profivá. Ebből következően földig hajolva tisztelem azt, aki valamelyikre, úgy, mint én az irodalomra, rátette az életét. Ezért is tudok nagyon jól együttműködni más művészekkel. Az élet-halál, idő kérdése után az anyagba ütközünk – a kötetben külön ciklus viseli az Anyaghatár címet. A nyelv eleve transzcendens jellegű. Milyen a viszonya a matéria tudományaival?  Általános felsőben fizika-, majd biológia-szakkörre jelentkeztem, hogy tisztába jöjjek vele, mit tudok kezdeni az anyag világával. Míg a látható mezsgyébe eső dolgokról van szó, semmi problémám nincs, de amint be kell lépni az elképzelés tartományába, például az atomok, molekulák, elektronok absztrakciója terepére, elvesztem. Innentől a másik láthatatlan mezsgyére tevődik át az érdeklődésem: a lélek terepére – és annak fizikáját, kémiáját, matematikáját tökéletesen értem. Már tizenévesként azon kaptam magam: ezt a láthatatlan réteget perfektül olvasom. Az anyag azonban kihagyhatatlan a költészetből. Ahogy Arisztotelész írja, a művészeti látás- és ábrázolásmód az emlékezéshez hasonlít a legjobban, a költő pedig a szavakkal érzéki módon emlékszik vissza valamire – színre, szagra, tapintásra, méretekre –, akár tényleges egykori létezőre, akár kitaláltra. A költő Falcsik Mari létező vagy kitalált? Az igazi idő kapcsán említette már az énjét, amit körülhatárolni kényszerült. De mennyiben különbözik ettől a költői énje?  Nincs kettő belőlem, nincs külön költői én. Nincs „másik”, aki a verset írja. Ugyanaz az ember próbálja egy életen át így vagy úgy szavakba önteni különféle élethelyzetekben a gondolatait, tapasztalatait, élményeit. A sokszoros én sokkal inkább arról szólt, hogy meg kellett tanulnom megülni azt a mindenhová elvivő lovat. Esetemben valójában azt jelentette a sokszemélyűség, hogy megtanuljam: egyetlen személy vagyok, de rengeteg lehetőséggel. Erőskezű lovassá kellett válnom, hogy irányíthassam az azonosulási-élményszerzési folyamatokat, és ne engedjem át magam az azonosságnak azzal, akinek az élményével találkoztam. +1 kérdés  Volt olyan pont, időszak, mikor megbánta, vagy legalábbis újragondolta a ’82-es döntését, hogy a szabadúszást választotta?  Egy pillanatig sem, soha! Bár nagy tanulság, mennyire nem értik mások ennek a döntésnek a következményeit. Míg tiszta marad a kezed, gyakorlatlan is. Én most körülbelül húsz éve vagyok a könyves pályán, mintegy 250 könyvben szerepel a nevem szerzőként, szerkesztőként, fordítóként – de nem voltam „benne”, mármint az úgynevezett kortárs magyar irodalom társadalmában, mikor már nálam fiatalabbak is pozíciókat foglaltak. Míg mások szerkesztőségekben, a médiában működtek, én csak próbáltam normális maradni, megcsinálni kívülállóként a magam kis szabadakadémiáját tizenéveseknek, szabadon gondolkodni, nem felejteni el, hogy a király meztelen. Míg ők az úgynevezett „belülről bomlasztó” harcokat vívták, az én utam messze a bástyákon kívül vezetett, nem az ellenállás, hanem az építés jegyében. Én csak így válhattam képessé, hogy megírjam később a verseimet, lerakjam ezt a költészetet.

Falcsik Mari

 költő. Versei angol, holland, olasz nyelven is megjelentek, angolul maga írja újra őket. 2018-ban a Salvatore Quasimodo-emlékdíj fődíjasa. Verseit zenével kísérve, multimediális performanszokban is előadja. Eddig hat verskötete jelent meg: Sanzon nehéz időkben (2004); Változatok a szabadságra (2006); A sorsvadász (2010); Nőket néző képek (2013); Valami üvegen át – Esedékversek (2016); Az igazi idő (2019) – az első kettő a Magvetőnél, a harmadik a Jelenkornál, a negyedik a Scolar gondozásában, az ötödik a MERSZ Könyvek sorozatában, az idei kötet pedig ismét a Jelenkornál. A prae.hu-n 220VOLT cím alatt Lantos László Tricepsszel, Krstić Miloraddal és Kreutz Lászlóval párhuzamos élet- és korrajzokat közöl 2012 óta, az ’50-es években született generáció magántörténelmét kibeszélve – művészeti eszközökkel: irodalmi, képzőművészeti, filmes, zenei és a multimédiás tartalmakkal kiegészítve. Triceps és ő 4 éve MERSZ néven művészeti klubot alapítottak a Józsefvárosban – az ez idáig több mint 170 klubest (költészeti estek, performanszok, könyvbemutatók, filmvetítések, kiállítások) révén a hely a kortárs művészet egyik legfontosabb és leglátogatottabb otthonává vált.

Szerző
Frissítve: 2019.05.04. 17:09

Végvidéki végnapok vígjátéka

Publikálás dátuma
2019.05.04. 11:00

Rendben, erőltetett az alliteráló cím, habár helytálló, de a játékosságra próbálja felhívni a figyelmet. Nem a recenzensére, hanem a Sehol című novelláskötet szerzőéjére.
Bodor Ádám friss, hét elbeszélést egybefogó könyve ugyanis a korábbiaknál mintha jóval derűsebb lenne az elbeszélés módját és esetenként a témáját is tekintve. Persze csak módjával: arat bennük a halál, nyomor, pusztítás, erőszak, „halálhörgés, siralom”, szerelmi csalás, árulás, gyilkosság és atomtámadás komorsága szegélyezi a 150 oldalt. (Mintha egy death metal-album lenne…) Mégis. Mégis a humorra emlékszem a legtisztábban belőle, miután elolvastam a könyvet. (Valójában többségével már találkozhatott külön-külön a fanatikusabb Bodor-rajongó – a Literán, a Székelyföldben, az Alibi Felhők számában, az Élet és Irodalomban vagy a Műútban –, de így egyben kellően felerősítik egymás hatását; a Hekk és a Paraszkíva elbeszélője meg mintha ugyanaz a fiú lenne…) A humor forrása pedig a szenvtelen előadásé, ami már-már kacagtató, ahogy a tragikomikus, abszurd helyzetek sokasága is. (Ez talán eddig is jelen volt Bodornál nyomokban – a török kamionos-csempész Mustafa Mukkerman alakja, hájredői révén, örökre beégett az emlékezetembe a Sinistra körzetből –, s lehet, csak én koncentráltam sokkal inkább a prepostapokaliptikus momentumokra. Ahogy a Krasznahorkai-művek esetében is eltúlozzuk azok „feketeségét”, miközben a szerző halk kuncogására már nincs fülünk, vagy elég Kafka elhíresült, baráti körében tartott felolvasására gondolnunk, amikor a hallgatóság dőlt a röhögéstől Az átváltozást hallva.) Az elbeszélésmód és a fura szituációk mind-mind kérdőre vonják annak a világnak a fenntarthatóságát, amit mind ez idáig, és a hétköznapokban, normálisnak tartunk. Végül is a saját gondolkodásunk szerkezetét vannak hívatva felülvizsgálni, -bírálni. A héber pokolra (seol) emlékeztető cím mögött a már jól ismert, írói képzelet teremtette világ kontúrjai állványozódnak föl: valahol Balkán-Kelet-Európa bugyrában – Dvug-folyó völgye, az Ilszk melletti Hlinka-tető, „egy távoli és ismeretlen helyen”, a maglaviti fegyház, a befagyott Severecki-tó, a máramarosi Leordina –, az olvasói képzeletben a „román–ukrán–magyar–szerb–moldáv” (nyelv)határon. Mindig a határon! (A Hekk című novella karácsony – téli napforduló – estéje sem más: választóvonal.) Katonai diktatúra, börtönlét, háborús feszkó, titkosrendőrség, elszigeteltség és fura figurák: mormoták végbélnyílását az ingerlő női tomporhoz hasonlító szobatudós (a parodisztikus A Matterhorn mormotáiban), a guminővé vált mostohaanya (Paraszkíva – érdekes, hogy ezt a nevet a Verhovina madaraiban még a kolinai Svantz állatorvos macskája viselte), a hegytetőn morgolódó mészégető ikerpár, Bulbuk és Kován, az árnyékszéken a lelkét is kiszaró bűnöző Hekk (Hekk), a hajárus kóklerek (a lektűrszerű Leordinában), a Jack Daniel’sszel korcsolyázó nőcsábász (Pitvarszk), a börtönkonyhán barkochbázó, Sámsont idéző fiatal zsidó (Milu) vagy a nukleáris télben a kilenc kecskéje után eredő hálóinges öregasszony (Rebi). És ha már a hely: sehol, az idő lehet: akármikor. Mint a mesében. Kisszerű, mindennapi történetek, pontosan, nagy műgonddal, mégis természetes(nek tűnő, valójában a végtelenségig csiszolt) egyszerűséggel elmesélve – némi bizonytalanságot („Valahogy így is történhetett.”) és nagy-nagy tragédiákat sejtetve. Vagy komédiákat. Azokról, akikkel kicseszett valaki, vagy az élet. A Bodor-féle fekete humor győzedelmeskedik itt igazán, ha nem is a halál, de az olvasói megrögzült szokások, a lételméleti sztereotíp filozofálgatások felett. (Magvető, 2019. 151 o.) 
Szerző