Végvidéki végnapok vígjátéka

Rendben, erőltetett az alliteráló cím, habár helytálló, de a játékosságra próbálja felhívni a figyelmet. Nem a recenzensére, hanem a Sehol című novelláskötet szerzőéjére.

Bodor Ádám friss, hét elbeszélést egybefogó könyve ugyanis a korábbiaknál mintha jóval derűsebb lenne az elbeszélés módját és esetenként a témáját is tekintve. Persze csak módjával: arat bennük a halál, nyomor, pusztítás, erőszak, „halálhörgés, siralom”, szerelmi csalás, árulás, gyilkosság és atomtámadás komorsága szegélyezi a 150 oldalt. (Mintha egy death metal-album lenne…) Mégis. Mégis a humorra emlékszem a legtisztábban belőle, miután elolvastam a könyvet. (Valójában többségével már találkozhatott külön-külön a fanatikusabb Bodor-rajongó – a Literán, a Székelyföldben, az Alibi Felhők számában, az Élet és Irodalomban vagy a Műútban –, de így egyben kellően felerősítik egymás hatását; a Hekk és a Paraszkíva elbeszélője meg mintha ugyanaz a fiú lenne…) A humor forrása pedig a szenvtelen előadásé, ami már-már kacagtató, ahogy a tragikomikus, abszurd helyzetek sokasága is.

(Ez talán eddig is jelen volt Bodornál nyomokban – a török kamionos-csempész Mustafa Mukkerman alakja, hájredői révén, örökre beégett az emlékezetembe a Sinistra körzetből –, s lehet, csak én koncentráltam sokkal inkább a prepostapokaliptikus momentumokra. Ahogy a Krasznahorkai-művek esetében is eltúlozzuk azok „feketeségét”, miközben a szerző halk kuncogására már nincs fülünk, vagy elég Kafka elhíresült, baráti körében tartott felolvasására gondolnunk, amikor a hallgatóság dőlt a röhögéstől Az átváltozást hallva.)

Az elbeszélésmód és a fura szituációk mind-mind kérdőre vonják annak a világnak a fenntarthatóságát, amit mind ez idáig, és a hétköznapokban, normálisnak tartunk. Végül is a saját gondolkodásunk szerkezetét vannak hívatva felülvizsgálni, -bírálni.

A héber pokolra (seol) emlékeztető cím mögött a már jól ismert, írói képzelet teremtette világ kontúrjai állványozódnak föl: valahol Balkán-Kelet-Európa bugyrában – Dvug-folyó völgye, az Ilszk melletti Hlinka-tető, „egy távoli és ismeretlen helyen”, a maglaviti fegyház, a befagyott Severecki-tó, a máramarosi Leordina –, az olvasói képzeletben a „román–ukrán–magyar–szerb–moldáv” (nyelv)határon. Mindig a határon! (A Hekk című novella karácsony – téli napforduló – estéje sem más: választóvonal.) Katonai diktatúra, börtönlét, háborús feszkó, titkosrendőrség, elszigeteltség és fura figurák: mormoták végbélnyílását az ingerlő női tomporhoz hasonlító szobatudós (a parodisztikus A Matterhorn mormotáiban), a guminővé vált mostohaanya (Paraszkíva – érdekes, hogy ezt a nevet a Verhovina madaraiban még a kolinai Svantz állatorvos macskája viselte), a hegytetőn morgolódó mészégető ikerpár, Bulbuk és Kován, az árnyékszéken a lelkét is kiszaró bűnöző Hekk (Hekk), a hajárus kóklerek (a lektűrszerű Leordinában), a Jack Daniel’sszel korcsolyázó nőcsábász (Pitvarszk), a börtönkonyhán barkochbázó, Sámsont idéző fiatal zsidó (Milu) vagy a nukleáris télben a kilenc kecskéje után eredő hálóinges öregasszony (Rebi). És ha már a hely: sehol, az idő lehet: akármikor. Mint a mesében.

Kisszerű, mindennapi történetek, pontosan, nagy műgonddal, mégis természetes(nek tűnő, valójában a végtelenségig csiszolt) egyszerűséggel elmesélve – némi bizonytalanságot („Valahogy így is történhetett.”) és nagy-nagy tragédiákat sejtetve. Vagy komédiákat. Azokról, akikkel kicseszett valaki, vagy az élet. A Bodor-féle fekete humor győzedelmeskedik itt igazán, ha nem is a halál, de az olvasói megrögzült szokások, a lételméleti sztereotíp filozofálgatások felett. (Magvető, 2019. 151 o.)