Végvidéki végnapok vígjátéka

Publikálás dátuma
2019.05.04. 11:00

Rendben, erőltetett az alliteráló cím, habár helytálló, de a játékosságra próbálja felhívni a figyelmet. Nem a recenzensére, hanem a Sehol című novelláskötet szerzőéjére.
Bodor Ádám friss, hét elbeszélést egybefogó könyve ugyanis a korábbiaknál mintha jóval derűsebb lenne az elbeszélés módját és esetenként a témáját is tekintve. Persze csak módjával: arat bennük a halál, nyomor, pusztítás, erőszak, „halálhörgés, siralom”, szerelmi csalás, árulás, gyilkosság és atomtámadás komorsága szegélyezi a 150 oldalt. (Mintha egy death metal-album lenne…) Mégis. Mégis a humorra emlékszem a legtisztábban belőle, miután elolvastam a könyvet. (Valójában többségével már találkozhatott külön-külön a fanatikusabb Bodor-rajongó – a Literán, a Székelyföldben, az Alibi Felhők számában, az Élet és Irodalomban vagy a Műútban –, de így egyben kellően felerősítik egymás hatását; a Hekk és a Paraszkíva elbeszélője meg mintha ugyanaz a fiú lenne…) A humor forrása pedig a szenvtelen előadásé, ami már-már kacagtató, ahogy a tragikomikus, abszurd helyzetek sokasága is. (Ez talán eddig is jelen volt Bodornál nyomokban – a török kamionos-csempész Mustafa Mukkerman alakja, hájredői révén, örökre beégett az emlékezetembe a Sinistra körzetből –, s lehet, csak én koncentráltam sokkal inkább a prepostapokaliptikus momentumokra. Ahogy a Krasznahorkai-művek esetében is eltúlozzuk azok „feketeségét”, miközben a szerző halk kuncogására már nincs fülünk, vagy elég Kafka elhíresült, baráti körében tartott felolvasására gondolnunk, amikor a hallgatóság dőlt a röhögéstől Az átváltozást hallva.) Az elbeszélésmód és a fura szituációk mind-mind kérdőre vonják annak a világnak a fenntarthatóságát, amit mind ez idáig, és a hétköznapokban, normálisnak tartunk. Végül is a saját gondolkodásunk szerkezetét vannak hívatva felülvizsgálni, -bírálni. A héber pokolra (seol) emlékeztető cím mögött a már jól ismert, írói képzelet teremtette világ kontúrjai állványozódnak föl: valahol Balkán-Kelet-Európa bugyrában – Dvug-folyó völgye, az Ilszk melletti Hlinka-tető, „egy távoli és ismeretlen helyen”, a maglaviti fegyház, a befagyott Severecki-tó, a máramarosi Leordina –, az olvasói képzeletben a „román–ukrán–magyar–szerb–moldáv” (nyelv)határon. Mindig a határon! (A Hekk című novella karácsony – téli napforduló – estéje sem más: választóvonal.) Katonai diktatúra, börtönlét, háborús feszkó, titkosrendőrség, elszigeteltség és fura figurák: mormoták végbélnyílását az ingerlő női tomporhoz hasonlító szobatudós (a parodisztikus A Matterhorn mormotáiban), a guminővé vált mostohaanya (Paraszkíva – érdekes, hogy ezt a nevet a Verhovina madaraiban még a kolinai Svantz állatorvos macskája viselte), a hegytetőn morgolódó mészégető ikerpár, Bulbuk és Kován, az árnyékszéken a lelkét is kiszaró bűnöző Hekk (Hekk), a hajárus kóklerek (a lektűrszerű Leordinában), a Jack Daniel’sszel korcsolyázó nőcsábász (Pitvarszk), a börtönkonyhán barkochbázó, Sámsont idéző fiatal zsidó (Milu) vagy a nukleáris télben a kilenc kecskéje után eredő hálóinges öregasszony (Rebi). És ha már a hely: sehol, az idő lehet: akármikor. Mint a mesében. Kisszerű, mindennapi történetek, pontosan, nagy műgonddal, mégis természetes(nek tűnő, valójában a végtelenségig csiszolt) egyszerűséggel elmesélve – némi bizonytalanságot („Valahogy így is történhetett.”) és nagy-nagy tragédiákat sejtetve. Vagy komédiákat. Azokról, akikkel kicseszett valaki, vagy az élet. A Bodor-féle fekete humor győzedelmeskedik itt igazán, ha nem is a halál, de az olvasói megrögzült szokások, a lételméleti sztereotíp filozofálgatások felett. (Magvető, 2019. 151 o.) 
Szerző

Berta Ádám: Monogámia

Publikálás dátuma
2019.05.04. 09:30

Fotó: AFP/Hemis
Úgy kerültem börtönbe, hogy kisvárosban laktunk a párommal, és délutánonként egyszerre járt le a munkaidőnk. Ő biciklire ült, én robogóra, külön-külön hazaindultunk, de az egyik kereszteződésben mindennap bevártam vagy ő bevárt engem, egymásra néztünk, aztán közösen tettük meg a hátralevő utat. A robogó praktikus volt, ha nagyobb holmikat kellett hazacipelni, mert az ülés alatt volt benne egy egész nagy tárolóüreg. A párom, hogy ne kelljen tekernie, sokszor megkapaszkodott a robogó hátuljánál, és húzatta magát biciklistől. Úgy kerültem börtönbe, hogy egyik nap, amikor a párommal összetalálkoztunk a megszokott kereszteződésben, és egymásra néztünk, valahonnan egy szőke csaj került a párom biciklije és az én robogóm közé. Biciklin ült, és megkapaszkodott a robogóm hátuljánál. Fogalmam sincs, honnan került elő. – Húzzál – mondta –, veled megyek. Hiába mondtam, hogy nem őt akarom húzni, nem tudtam szabadulni tőle. Úgy kerültem börtönbe, hogy leparkoltam a robogót az élelmiszerbolt előtt. A párommal egymásra néztünk, bementünk, és már kezdődött is a fogócska, mert ez a szőke csaj kitartott amellett, hogy velem akar jönni. Úgy kerültem börtönbe, hogy futottam a polcsorok között, aztán nagy lendülettel kivágtam magam előtt az ajtót, és visszaértem a bolt elé. De így se tudtam lerázni, a szőke csaj is jött, már megint ott állt a párom meg én közöttem. Azt magyarázta, hogy velem akar maradni, lássam be, a továbbiakban ez így lesz. A párom meg én egymásra néztünk. Úgy kerültem börtönbe, hogy nem tudtam más megoldást. Ahelyett, hogy visszaültem volna a robogóra, valamivel ütlegelni kezdtem, a szőke csaj pedig megint a robogó hátuljánál kapaszkodott. Úgy kerültem börtönbe, hogy nem tudtunk hazaindulni, a párom meg én. Néztük egymást, és a szőke csajt ütlegeltem valamivel, ami a kezembe akadt, máig sem tudom, mi volt az. Talán egy tompa, súlyos tárgy lehetett, fogalmam sincs, honnan került elő. Azzal csépeltem, amíg fel nem adta a szándékát, hogy mellettem legyen, aztán összenéztünk, a párom meg én. Így kerültem börtönbe.
Szerző
Témák
irodalom novella

Ahmed Szadavi: Frankenstein Bagdadban (részlet)

Publikálás dátuma
2019.04.27. 17:17

Fotó: Khéridine Mabrouk
Az amerikai megszállás idején, a háború alatt félig rommá lőtt Bagdad utcáin Hadi, a hullarabló ócskás összegyűjti a pokolgépek szétszaggatta emberek testrészeit, és összefércel belőlük egy ép holttestet. Így próbálja rávenni a kormány illetékeseit, hogy a testrészeket is temetésre méltó földi maradványoknak tekintsék. Miután a holttest váratlanul eltűnik, rejtélyes gyilkosságsorozat veszi kezdetét.
Micsoda reggel! Így kezdeni egy napot! Ki ölhette meg ezeket a nyomorult koldusokat? Vagy talán a Mindenható haragja sújtott le rájuk, ahogy itt ültek, ebben a különös pózban? Egymás mögött ültek, szabálytalan kört formázva, és a két kezükkel átfogták az előttük ülő nyakát. Olyan volt az egész, mint egy groteszk színpadi tablókép. A ruhájuk mocskos, szakadt, a fejük élettelenül csüng a mellükre. Ha Hazim Abbud csinálna erről egy fényképet, biztos díjat nyerne vele valamelyik nemzetközi versenyen. Ahogy múltak a percek, egyre több bámészkodó gyűlt össze az utca két végében, és itt is, ott is egy-egy félénk arc bukkant fel az egyre-másra nyíló ablakrácsok mögött. Az amerikait szemmel láthatóan bosszantották a kíváncsiskodók, és ingerült gesztusokkal sürgetni kezdte az iraki rendőröket, hogy tempósabban végezzék a dolgukat. Felírták Faradzs telefonszámát, és megkérték, hogy ha bármit megtud a történtekről, haladéktalanul jelentkezzen a saadouni rendőrkapitányságon. Miután végeztek vele, Faradzs egy nagyot sóhajtott, és megkönnyebbülten simogatni kezdte a szakállát. Elővette a kabátzsebéből az imafüzérét, majd a maradék bátorságát összeszedve odalépett a négy holttesthez, és megvető tekintettel egyenként végigmérte őket. A rendőrök fehér kesztyűt húztak, és nekiláttak, hogy lefejtsék a halottak kezét a sorstársaik nyakáról. Amikor végeztek a művelettel, odacipelték a holttesteket az egyik tartálykocsihoz, betuszkolták őket, és elhajtottak. Amint eltűntek a kereszteződésben, a bámészkodók, mintegy vezényszóra odarohantak Faradzshoz, és faggatni kezdték, hogy mit tudott meg a rendőröktől. Faradzs azonban egy gőgös kézmozdulattal leintette őket, az egyik fiúra, aki a kelleténél közelebb merészkedett hozzá, még rá is húzott egyet az imafüzérével, majd kimért léptekkel távozott. Az egyik emeleti ablakban, szemben a házzal, amely előtt a holttestekre bukkantak, egy öreg koldus álldogált, és a függöny mögül leste, hogy mi történik odalent. Az előző éjjel is, amikor a bűntényt elkövették, ugyanebben a szobában tartózkodott, és magában iddogált. Már egy fél üveg Asriya arakot megivott, amikor felfigyelt az utcai csetepaté hangjaira. Először csak legyintett, mert arra gondolt, hogy ez is csak egyike a hálóhelyekért folytatott szokásos esti marakodásoknak a koldusok között. Hangosan, válogatott szidalmakkal ócsárolták egymást, mert mindegyikük a másikban látta a saját nyomorúsága tükörképét, aminek a látványa tisztább pillanataikban már-már elviselhetetlen volt számukra. Ilyenkor rendre kerestek maguk egy bűnbakot, akin kitölthették a dühüket. A csetepaté azonban ezúttal zajosabb volt, és tovább is tartott a megszokottnál. A szidalmakat hamarosan ütések zaja, fájdalmas kiáltások és nyögések követték. A részeg koldus még az ablakot is kinyitotta, hogy kinézzen rajta, de a sötétben nem látott semmit. Aztán a sarkon befordult egy autó, amelynek a fényszórója pár másodpercre bevilágította az utcát. Öt toprongyos alakot látott, akik egymás kezét fogva lépkedtek körbe-körbe, mintha valami rituális táncot járnának. A részeg koldust még aznap este bevitték Faradzs irodájába, ahol elkezdett handabandázni, hogy mi mindent látott előző éjjel az utcán. Értesítették Faradzsot is, akinek az első gondolata az volt, hogyan kovácsolhatna némi tőkét magának a történtekből. Amikor beért az irodájába, a koldus még mindig részeg volt. Valójában sohasem józanodott ki teljesen, így nemigen lehetett adni arra, amit mond, de Faradzs tudta, hogyan fordítsa az így kapott értesüléseket is a maga javára. Faradzs válogatott szidalmakkal támadt a koldusra. Elmondta mindennek, és a poklok fenekére kívánta az összes fajtájabelivel együtt. A tirádája végén egy fohászt is megeresztett az Úrhoz, hogy szabadítsa meg az országot ettől a gyalázatos népségtől. A kormányt hibáztatta, mert szerinte félnek az amerikaiaktól, ezért nem merik foganatosítani az iszlám törvénykezést, amivel megóvhatnák a lakosságot ettől a rákfenétől. A szerencsétlen koldus halálra rémülten hallgatta Faradzs kirohanását, és közben az ajtó felé tekintgetett, hogy ha kell, menekülőre fogja a dolgot. Faradzs, miután valamelyest lecsillapodott, megkérdezte tőle, mit látott, mire a koldus elismételte mindazt, amit a rendőrök távozása után többeknek is elmondott az utcán. Azt is hozzátette, hogy az ötödik koldus, aki később csatakozott a másik négyhez, egy ijesztő külsejű alak volt, aki nagy hangon szidalmazta a többieket. – De hát nem négyen voltak? – Nem. Öten. Az a négy, akik együtt érkeztek, nekitámadt az ötödiknek. Mindegyik torkon akarta ragadni, de a végén egymás torkát kezdték el szorongatni. Gellért Marcell fordítása

Ahmed Szadavi

iraki regényíró, költő, forgatókönyvíró és dokumentumfilm-rendező. 2010-ben a legjobb negyven év alatti arab író egyikeként beválasztották a Bejrút39 nevű elit társaságba. 2014-ben a Frankenstein Bagdadban című regényéért elnyerte a rangos International Prize for Arabic Fiction-díjat.

Szerző