Berta Ádám: Monogámia

Publikálás dátuma
2019.05.04. 09:30

Fotó: AFP/Hemis
Úgy kerültem börtönbe, hogy kisvárosban laktunk a párommal, és délutánonként egyszerre járt le a munkaidőnk. Ő biciklire ült, én robogóra, külön-külön hazaindultunk, de az egyik kereszteződésben mindennap bevártam vagy ő bevárt engem, egymásra néztünk, aztán közösen tettük meg a hátralevő utat. A robogó praktikus volt, ha nagyobb holmikat kellett hazacipelni, mert az ülés alatt volt benne egy egész nagy tárolóüreg. A párom, hogy ne kelljen tekernie, sokszor megkapaszkodott a robogó hátuljánál, és húzatta magát biciklistől. Úgy kerültem börtönbe, hogy egyik nap, amikor a párommal összetalálkoztunk a megszokott kereszteződésben, és egymásra néztünk, valahonnan egy szőke csaj került a párom biciklije és az én robogóm közé. Biciklin ült, és megkapaszkodott a robogóm hátuljánál. Fogalmam sincs, honnan került elő. – Húzzál – mondta –, veled megyek. Hiába mondtam, hogy nem őt akarom húzni, nem tudtam szabadulni tőle. Úgy kerültem börtönbe, hogy leparkoltam a robogót az élelmiszerbolt előtt. A párommal egymásra néztünk, bementünk, és már kezdődött is a fogócska, mert ez a szőke csaj kitartott amellett, hogy velem akar jönni. Úgy kerültem börtönbe, hogy futottam a polcsorok között, aztán nagy lendülettel kivágtam magam előtt az ajtót, és visszaértem a bolt elé. De így se tudtam lerázni, a szőke csaj is jött, már megint ott állt a párom meg én közöttem. Azt magyarázta, hogy velem akar maradni, lássam be, a továbbiakban ez így lesz. A párom meg én egymásra néztünk. Úgy kerültem börtönbe, hogy nem tudtam más megoldást. Ahelyett, hogy visszaültem volna a robogóra, valamivel ütlegelni kezdtem, a szőke csaj pedig megint a robogó hátuljánál kapaszkodott. Úgy kerültem börtönbe, hogy nem tudtunk hazaindulni, a párom meg én. Néztük egymást, és a szőke csajt ütlegeltem valamivel, ami a kezembe akadt, máig sem tudom, mi volt az. Talán egy tompa, súlyos tárgy lehetett, fogalmam sincs, honnan került elő. Azzal csépeltem, amíg fel nem adta a szándékát, hogy mellettem legyen, aztán összenéztünk, a párom meg én. Így kerültem börtönbe.
Szerző
Témák
irodalom novella

Ahmed Szadavi: Frankenstein Bagdadban (részlet)

Publikálás dátuma
2019.04.27. 17:17

Fotó: Khéridine Mabrouk
Az amerikai megszállás idején, a háború alatt félig rommá lőtt Bagdad utcáin Hadi, a hullarabló ócskás összegyűjti a pokolgépek szétszaggatta emberek testrészeit, és összefércel belőlük egy ép holttestet. Így próbálja rávenni a kormány illetékeseit, hogy a testrészeket is temetésre méltó földi maradványoknak tekintsék. Miután a holttest váratlanul eltűnik, rejtélyes gyilkosságsorozat veszi kezdetét.
Micsoda reggel! Így kezdeni egy napot! Ki ölhette meg ezeket a nyomorult koldusokat? Vagy talán a Mindenható haragja sújtott le rájuk, ahogy itt ültek, ebben a különös pózban? Egymás mögött ültek, szabálytalan kört formázva, és a két kezükkel átfogták az előttük ülő nyakát. Olyan volt az egész, mint egy groteszk színpadi tablókép. A ruhájuk mocskos, szakadt, a fejük élettelenül csüng a mellükre. Ha Hazim Abbud csinálna erről egy fényképet, biztos díjat nyerne vele valamelyik nemzetközi versenyen. Ahogy múltak a percek, egyre több bámészkodó gyűlt össze az utca két végében, és itt is, ott is egy-egy félénk arc bukkant fel az egyre-másra nyíló ablakrácsok mögött. Az amerikait szemmel láthatóan bosszantották a kíváncsiskodók, és ingerült gesztusokkal sürgetni kezdte az iraki rendőröket, hogy tempósabban végezzék a dolgukat. Felírták Faradzs telefonszámát, és megkérték, hogy ha bármit megtud a történtekről, haladéktalanul jelentkezzen a saadouni rendőrkapitányságon. Miután végeztek vele, Faradzs egy nagyot sóhajtott, és megkönnyebbülten simogatni kezdte a szakállát. Elővette a kabátzsebéből az imafüzérét, majd a maradék bátorságát összeszedve odalépett a négy holttesthez, és megvető tekintettel egyenként végigmérte őket. A rendőrök fehér kesztyűt húztak, és nekiláttak, hogy lefejtsék a halottak kezét a sorstársaik nyakáról. Amikor végeztek a művelettel, odacipelték a holttesteket az egyik tartálykocsihoz, betuszkolták őket, és elhajtottak. Amint eltűntek a kereszteződésben, a bámészkodók, mintegy vezényszóra odarohantak Faradzshoz, és faggatni kezdték, hogy mit tudott meg a rendőröktől. Faradzs azonban egy gőgös kézmozdulattal leintette őket, az egyik fiúra, aki a kelleténél közelebb merészkedett hozzá, még rá is húzott egyet az imafüzérével, majd kimért léptekkel távozott. Az egyik emeleti ablakban, szemben a házzal, amely előtt a holttestekre bukkantak, egy öreg koldus álldogált, és a függöny mögül leste, hogy mi történik odalent. Az előző éjjel is, amikor a bűntényt elkövették, ugyanebben a szobában tartózkodott, és magában iddogált. Már egy fél üveg Asriya arakot megivott, amikor felfigyelt az utcai csetepaté hangjaira. Először csak legyintett, mert arra gondolt, hogy ez is csak egyike a hálóhelyekért folytatott szokásos esti marakodásoknak a koldusok között. Hangosan, válogatott szidalmakkal ócsárolták egymást, mert mindegyikük a másikban látta a saját nyomorúsága tükörképét, aminek a látványa tisztább pillanataikban már-már elviselhetetlen volt számukra. Ilyenkor rendre kerestek maguk egy bűnbakot, akin kitölthették a dühüket. A csetepaté azonban ezúttal zajosabb volt, és tovább is tartott a megszokottnál. A szidalmakat hamarosan ütések zaja, fájdalmas kiáltások és nyögések követték. A részeg koldus még az ablakot is kinyitotta, hogy kinézzen rajta, de a sötétben nem látott semmit. Aztán a sarkon befordult egy autó, amelynek a fényszórója pár másodpercre bevilágította az utcát. Öt toprongyos alakot látott, akik egymás kezét fogva lépkedtek körbe-körbe, mintha valami rituális táncot járnának. A részeg koldust még aznap este bevitték Faradzs irodájába, ahol elkezdett handabandázni, hogy mi mindent látott előző éjjel az utcán. Értesítették Faradzsot is, akinek az első gondolata az volt, hogyan kovácsolhatna némi tőkét magának a történtekből. Amikor beért az irodájába, a koldus még mindig részeg volt. Valójában sohasem józanodott ki teljesen, így nemigen lehetett adni arra, amit mond, de Faradzs tudta, hogyan fordítsa az így kapott értesüléseket is a maga javára. Faradzs válogatott szidalmakkal támadt a koldusra. Elmondta mindennek, és a poklok fenekére kívánta az összes fajtájabelivel együtt. A tirádája végén egy fohászt is megeresztett az Úrhoz, hogy szabadítsa meg az országot ettől a gyalázatos népségtől. A kormányt hibáztatta, mert szerinte félnek az amerikaiaktól, ezért nem merik foganatosítani az iszlám törvénykezést, amivel megóvhatnák a lakosságot ettől a rákfenétől. A szerencsétlen koldus halálra rémülten hallgatta Faradzs kirohanását, és közben az ajtó felé tekintgetett, hogy ha kell, menekülőre fogja a dolgot. Faradzs, miután valamelyest lecsillapodott, megkérdezte tőle, mit látott, mire a koldus elismételte mindazt, amit a rendőrök távozása után többeknek is elmondott az utcán. Azt is hozzátette, hogy az ötödik koldus, aki később csatakozott a másik négyhez, egy ijesztő külsejű alak volt, aki nagy hangon szidalmazta a többieket. – De hát nem négyen voltak? – Nem. Öten. Az a négy, akik együtt érkeztek, nekitámadt az ötödiknek. Mindegyik torkon akarta ragadni, de a végén egymás torkát kezdték el szorongatni. Gellért Marcell fordítása

Ahmed Szadavi

iraki regényíró, költő, forgatókönyvíró és dokumentumfilm-rendező. 2010-ben a legjobb negyven év alatti arab író egyikeként beválasztották a Bejrút39 nevű elit társaságba. 2014-ben a Frankenstein Bagdadban című regényéért elnyerte a rangos International Prize for Arabic Fiction-díjat.

Szerző

Caroline Eriksson: Eltűntek (részlet)

Publikálás dátuma
2019.04.27. 15:55

Caroline Eriksson fiatal svéd író. A pszicholó­giát végzett szerzőnek ez az első pszichothrillere, amellyel méltatói szerint a műfajt megújítva a svéd krimi új generációjának meghatározó képviselőjévé vált. Az Eltűntek a Geopen Könyvkiadó gondozásában jelent meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra.
A kis acélcsónak késként szeli a zöldesfekete vizet. A nyárvégi égbolton a nap alacsonyan áll, jelzi, hogy hamarosan leszáll az est. A csónak orrában ülök, behunyom a szemem, hogy az arcomba csapódó vízcseppek ne menjenek bele, küzdök az émelygéssel, mely a csónak mozgásának ütemében kavarog bennem. Bárcsak lassítana egy kicsit – hasít belém a gondolat, és Alex, mintha olvasni tudna a gondolataimban, pontosan ezt teszi. Óvatosan felé fordulok. A csónak végében ül, egyik kezével a motor kormányrúdját markolja. Egész lénye férfiasságot és magabiztosságot áraszt. Kopaszra borotvált fej, markáns állkapocs, sűrű ráncok az orr fölött. Férfiakra nem mondjuk, hogy szépek, de Alex igazán az. Mindig is így gondoltam. Még most is így gondolom. Hirtelen leállítja a motort, és a csónak íves mozdulattal huppan vissza a vízbe. Smilla megbillen a helyén, a középső ülőpadon. Előrehajolok, hogy elkapjam, és megtámasztom a hátát, amíg sikerül visszanyernie az egyen­súlyát. – Kipróbálod? Smilla azon nyomban el­ereszt és izgatottan felpattan. – Na, gyere – mosolyog Alex. – A papa majd megmutatja, hogyan kell evezni. Én a tó felé fordulok, és belefeledkezem a végtelenségébe. Alex állítja, hogy noha „egészen biztosan van hivatalos neve is valamelyik nyilvántartásban”, errefelé a tavat mindenki csak a Lidércesként emlegeti. De ez még hagyján. Rémisztőbbnél rémisztőbb dolgokat mesél róla. Hogy állítólag mi mindenre képes. Panaszos, baljós visszhang vonul át a vízen és felriaszt a töprengésemből. A hang irányába fordulok, szemem sarkából mintha látnám, hogy Alex és Smilla is így tesz. Újra felhangzik. Mély, csikorgó hang, mely rekedt, huhogó sikolyba torkollik. Szárnysuhogás hallatszik, majd kicsit távolabb egy sötét árnyék száguld a víz felé. A következő pillanatban már el is tűnik, mintha elnyelte volna a tó. Se csobbanás, se vízfodor. Alex egyik kezével átöleli Smillát, a másikkal a távolba mutat. – Búvármadár – magyarázza. – Azt mondják, hogy az őskorból származnak. Biztos a hangjuk miatt. Egyesek félelmetesnek tartják. Úgy tíz méter van hátra a szigetig. A kis szigetig a Lidérces közepén. Oda tartunk épp. Lenézek a vízre, tekintetemmel igyekszem áthatolni a felszínén. Végül már sejteni vélem alattunk a hínáros, hullámzó tófeneket. A víz egyre sekélyebb. Hínárfoszlányok nyúlnak fel, és hosszú, zöldnyálkás ujjakként ölelik körül a csónaktestet. Magas nádszálak fogják közre a csónakot, és hajolnak fölénk. Amikor nekikoccanunk a szárazföldnek, Alex feláll és elhalad előttünk. Lépései nyomán himbálózni kezd alattunk a csónak. Görcsösen megkapaszkodom a szélében, és behunyom a szemem, míg abba nem hagyja a hintázást. Alex kötelet von a legközelebbi fa törzse köré és rutinosan kiköti a csónakot. Aztán Smilla felé nyújtja a kezét, és Smilla lecsatolja magáról a mentőmellényt, miközben elbukdácsol előttem. Most felnézek rájuk, ahogy egymás mellett állnak, és Smilla Alexnek dől és apró, puha karját apja lába köré fonja. Szétválaszthatatlan egységet alkotnak. Apa és lánya. Ők ketten fent a parton, én egyedül lent a csónakban. – Menjetek nyugodtan – mondom rekedt hangon –, én majd itt várok. Ülve maradok és a távolodó hangokat hallgatom. Kis idő múlva előrehajolok, óvatosan megmasszírozom sajgó, elgémberedett derekamat. Valami arra késztet, hogy még előrébb hajoljak, át a hajókorláton. A víz szinte tükörsima a csónak alatt, a tó bezárult a szemem előtt. Már nem látom, mi van a felszín alatt. Csak saját tükörképem töredezett körvonala bámul vissza rám. Végül hagyom, hadd törjenek rám a gondolatok. Hogy mi történt tegnap este és az éjjel. Minden egyes szót, minden egyes mozdulatot végiggondolok, és közben mereven bámulom saját szemem tükörképét, ahogy ott lebeg alattam. Ahogy az apró részleteket sikerül egymás után beillesztenem az események sorozatába, szinte úgy válik egyre sötétebbé a vízben ringó tekintetem. Önkéntelenül a nyakamhoz kapok. Eltelik egy kis idő. Pár perc. Egy örökkévalóság. Pislantok egyet, és olyan érzés fog el, mintha bódulatból térnék magamhoz, mintha egészen elveszítettem volna az időérzékemet. Milyen régóta ülhetek így itt? Megborzongok és karomat magam köré fonom, hogy kicsit megmelegedjek. A nap alábukik a fák csúcsai mögött, s közben vérvörös csíkokat vet az égboltra. Hűvös esti szellő söpör végig a tavon és szabályosan fázni kezdek. Nem hallok semmit. Se emberi hangot, se nevetést. Még a búvár hangját sem. Így ülök egy ideig, mozdulatlanul, és csak fülelek. Azután egyszer csak rájövök. Nincs szükség gondterhes szigetkörre, se keresésre… Nem, még csak fel se kell állnom, és partra se kell szállnom ahhoz, hogy tudjam. Alex és Smilla nem jönnek vissza. Eltűntek. Purkarthofer Kornél Leonard fordítása