Előfizetés

Zsák a foltját

Tizennyolc hosszú éve vár Orbán Viktor a fehér házi meghívóra. 2001-ben emlékezetes módon még levelet is írt, amelyben reményét fejezte ki, hogy személyes látogatására hamarosan sor kerül. 2010-ben Martonyi János külügyminiszter Washingtonban nyilatkozott bizakodóan a lehetőségről. De George W. Bush és Barack Obama kétszer két négyéves mandátuma során az amerikaiak nem voltak kíváncsiak Orbánra. Sőt Donald Trump is csak elnöki ciklusának második felében szakít időt az  európai szélsőjobb egyik önjelölt vezetőjére, miután a térségből már mindenkivel találkozott. 
A helyzet azonban a jelek szerint megérett arra, hogy Trump vállalja az előre garantálható rossz sajtót, és megjutalmazza a magyar kormányfőt, aki számára ez kétségtelenül siker. A fehér házi kvaterka cechét természetesen a magyar adófizetők állják: a Honvédség a hírek szerint amerikai fegyvereket vesz, illetve Orbán alternatív - és persze a jelenleginél drágább - energiabeszerzés irányában kötelezi el az országot. Az amerikaiak azt is szeretnék elérni, hogy a magyar kormány kezelje távolságtartóbban Moszkvát és Pekinget, továbbá hagyja abba a NATO és Ukrajna kapcsolatépítésének akadályozását. A jogállamiság, a bírói függetlenség vagy a sajtószabadság kérdése fel sem merül, ez az amerikai kormány nem foglalkozik ilyen elhanyagolható apróságokkal.
A színfalak mögött régóta folyt a huzavona, mit kell Orbánnak nyíltan vállalnia, és mi az, amire elég a zárt ajtó mögött rábólintani. A megállapodásban alighanem kulcsszerepe volt a mindkét féllel kiváló viszonyt ápoló izraeli miniszterelnöknek. A hírek szerint Benjamin Netanjahu személyesen járt közben Trumpnál a magyar kormányfő érdekében, ami finoman szólva is pikáns. Főleg annak fényében, hogy Orbán személyes washingtoni reputációja 2001-ben a nyíltan antiszemita Csurka Istvánnal való összejátszása kapcsán romlott meg: nem volt hajlandó elhatárolódni a MIÉP-vezértől, amikor az Amerikára kente az al-Kaida terrortámadásának felelősségét. Az sem segített, hogy a Sorsok Háza projektet kifogásolta az Egyesült Államok Holokauszt Múzeuma - most ebben is előrelépést kell felmutatni, feltehetően még a látogatás előtt.
Amerika, bár magát gyakran állítja be idealistának, valójában végtelenül pragmatikus ország. A tipikus kérdés így hangzik: Mit tettél értem - az utóbbi időben? Nem sokat számítanak sem a régi érdemek, sem a régi sérelmek. Ha úgy tetszik, Orbán most tiszta lappal indul, és Trumpnál elég egyszerű bevágódni, csak hízelegni kell. Márpedig a miniszterelnök nagy hízelgő, Kazahsztánban, Oroszországban, a Zöld-foki Szigeteken, Törökországban, Szaúd-Arábiában és Kínában is rendre megtalálja, mit vagy kit kell dicsőítenie. 
Trump imádja a diktátorokat, legyen szó az önkezével gyilkoló fülöp-szigeteki Dutertéről, vagy az ilyesmit inkább másra bízó Putyinról és Kim Dzsung-unról. Akárcsak Orbánnak, neki is csak azokkal gyűlik meg a baja, akik szerint fontos a demokrácia, a parlamentarizmus, a fékek és ellensúlyok rendszerének erősítése. Ettől most egyiküknek sem kell tartania.

Közös európai külügyet!

Azt gondolom, igenis fölvethető, hogy az Európai Unió, illetve az abban résztvevő országok közös külpolitika mentén határozzák meg magukat az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal való kapcsolatukban. Egyértelmű, hogy a mai világban ezek az országok bírnak a legnagyobb politikai súllyal, és az Európai Unióban résztvevő államok egy politikai tömböt alkotva tulajdonképpen egyenrangú feleik lennének. 
Ezt azt jelentené, hogy nem lenne több önálló luxemburgi, magyar vagy szlovák külpolitikai fellépés ezen országok viszonylatában, hanem mindegyik európai uniós tagállam alávetné magát a közös külpolitikának, a közös érdekeknek. (Ha innen nézzük, nem véletlen Nagy-Britannia kiesése az Európai Unióból, hiszen az angoloknak mindig volt külön világ- és kontinens-politikájuk, ezen az Unió sem volt és lenne képes változtatni.) 
A gyakorlatban az Európai Bizottságon belül működhetne a közös külügyminisztérium, a bizottsági elnöknek alárendelve. Úgy is vehetjük, hogy ez egyfajta első lépés lehetne egy nagy, közös európai kormányzás felé, bár arról nem vagyok meggyőződve, hogy valóban szükség lenne a mindenre kiterjedő, közös kormányzásra. De a külügy egy részének tekintetében igen. Ez amellett, hogy valódi érdekképviseletet nyújtana az Európai Unióban résztvevő országoknak, elzárna bizonyos „szivárgásokat” is, amikor egyes tagállami vezetők belülről akarják szabotálni az Európai Unió működését, vagy amikor bizonyos kormányfők túl szorosan hozzádörgölődznek az orosz vagy akár a kínai vezetőkhöz, például a kínai hitelekre hivatkozva. 
Egy ilyen lépés azt eredményezné, hogy semmilyen tagállam nem lehetne „tégla” az unión belül, sőt ilyen módon blokkolni lehetne a kontrollálatlan kínai kereskedelmi előretörést is az európai piacon. Nem biztos, hogy mindent meg kell vennünk, ami kínai, nincs feltétlen primátusa a kínai árukat befogadó, átvevő pireuszi kikötőnek, mint ahogy a szinte megmosolyogtató, teljességgel értelmetlen Budapest–Belgrád vasútvonalnak sem. Ami azonfelül, hogy jelentős túlárazottságában már most a korrupció tankönyvi példája, minden létező számítás szerint soha meg nem térülő beruházás is.  
A magyar külpolitikának ugyanakkor nem kellene félnie egy ilyesfajta külpolitikai változástól. Ha nem bíznak az uniós partnereikben, akkor megbízhatnak a nálunk sokkal nagyobb súlyt képező baráti Lengyelországban, akik vigyáznának arra, hogy ne sikerüljön túl közel kerülnünk Oroszországhoz. Nem is beszélve arról, hogy egy ilyesfajta közös külügyminisztériumnak létezik hagyománya a magyar diplomáciában, a Monarchia idejéből, amely működőképes lett volna, ha tényleg paritásos alapon és nem birodalmi érdekek szerint döntöttek volna az érdekelt felek például akkor, amikor a legfontosabb lett volna hideg fejjel gondolkodni, 1914 júliusában. Ma már tudható, hogy az éppen aktuális magyar miniszterelnök, Tisza István - a koronatanácsban egyedüliként - nem akart háborút kezdeményezni Szerbia ellen.  
Egy újabb ilyen szcenáriótól természetesen fölösleges tartani, pontosan a döntéshozási mechanizmusok miatt. Arról nem is beszélve, hogy az Európai Unió fölé katonai védőernyőt borít a NATO.

Teli a brit hócipő

Abban a hágai, kertvárosi utcában, ahol már szinte lakosnak tekintenek minket, a minap nagyon furcsán néztek ránk a szomszédok. Aztán valaki a játszótéren elmondta: előző este az 5-ös csatornán egy filmet mutattak be arról, miért akarják az angolok olyan sokan az uniós kilépést. A BBC egyórás riportfilmje arról szólt, mennyi gondot okoznak a budapesti fapadossal érkező utasok Luton város bűnüldözőinek. Egy napjukat kísérték végig, egy magyar roma maffiát próbáltak felgöngyölíteni, akik bordélyt működtettek, naponta megerőszakolták a tizenéves, frissen „importált” szabolcsi prosti jelölteket, mielőtt „bedobták” őket. A kigyúrt férfiaknak munkájuk nem volt, a nyelvet sem beszélték, mégis nagy lábon éltek. Aztán amikor a kitoloncolás előtt, a nap végén lecsukták a társaságot, megkönnyebbültek az őrs emberei.
Innen nézve meg lehet érteni a látottakon felháborodó hollandokat, meg persze az angolokat is, akik nem kérnek ebből a fajta migrációból. Őket nem azok a „migránsok” zavarják, akiktől minket olyan nagy csinnadrattával igyekszik megóvni az egyszerű felcsúti parasztgyerek kormánya. Sokkal inkább azok előtt a rovott múltú uniós polgártársak előtt szeretnék bezárni a kapuikat, akik egy része a hazája hatóságai elől igyekszik elbújni a szigetországban, miközben prostitúcióval, kábítószer terjesztéssel akar meggazdagodni, netán az ottani szociális hálóba kapaszkodva keresi a könnyebb élet lehetőségét.
A briteknek sem bőrszínre, sem vallásra, sem származási országra tekintettel semmi bajuk azokkal a bevándorlókkal, akik munkával szeretnének tisztességes megélhetést elérni. A közvélemény tisztában van azzal, hogy a munkaerő-piaci nyitás - a migráció - , a foglalkoztatás bővülése volt a forrása az Egyesült Királyság gazdasági növekedésének, ami tartósan magasabb volt, mint az Unió átlaga. A népszavazás előtti két évben több mint 410 ezer uniós munkavállaló érkezett Nagy-Britanniába, 2014 és 2016 között a brit foglalkoztatás bővülésének több mint 45 százalékát a társállamokból érkezők adták. A kilépés közeledtével meredek ívű csökkenési folyamat kezdődött, tavaly már tízévi mélypontra zuhant a Nagy-Britanniába érkező külföldi uniós állampolgárok száma, a közép- és kelet-európai tagországok állampolgárai közül pedig többen távoznak, mint ahányan érkeznek.
Akik a hazai közmédia tudósításaiból értesülnek csak az európai migráció híreiről, azok könnyen gondolhatják, hogy Európa nyugati felében mindennaposak az arab és az afrikai bevándorlók által elkövetett merényletek, és másról sem szólnak az ottani újságok hírei. A helyzet azonban egészen más. A „keresztény Európa” migránsai adnak igazán sok munkát a brit bűnüldöző szerveknek. A riport szerint a rendőrségi statisztikában a magyarok és a bolgárok fej-fej mellett állnak, de a prostitúció, a garázdaság és az erőszakos bűncselekmények terén mi vagyunk az iparág vezetői. Akit rajta kapnak, gyorsított eljárással kiutasítják az országból.
A britek hócipője kezd teli lenni velünk, de ezek a hírek nem férnek bele a hazai tudósításokba.