Hargitai Miklós: A világ másmilyen

Publikálás dátuma
2019.05.05. 12:00
AFRIKAI CSECSEMŐ - Minél nagyobb a túlélési arány, annál kevesebb gyermek születik
Fotó: GODONG / BSIP
Pontatlan, hiányos, idejétmúlt adataink vannak a világról. Nem csak nekünk, átlagembereknek; a politikai és gazdasági döntéshozók is hamis, lejárt szavatosságú információkból dolgoznak. Ezt vette észre, és erre épített világraszóló karriert a svéd Hans Rosling (orvos, akadémikus, statisztikus), aki az elmúlt évtizedekben a WHO-nak, az UNICEF-nek és a Gapminder Alapítványnak dolgozva sokkoló előadásokat tartott a Föld legokosabb és legnagyobb hatalmú embereinek – tulajdonképpen – a valóságról. A 2017-ben rákban elhunyt Rosling élete utolsó évét azzal töltötte, hogy könyvet írjon az által rendbe rakott tényekről, a hosszú ideje munkatársaként dolgozó felesége és fia pedig mostanában a nemrég magyarul is megjelent, sokfelé bestsellerré vált Tények című kötetükkel turnézza körbe Európát (nemrég Magyarországon is jártak).

A szegények is gazdagabbak

A Rosling-szeánszok visszatérő eleme, hogy az előadó rákérdez bizonyos ismeretekre a hallgatóságnál. Fölteszi például azt a kérdést, hogy a világ lakosságának mekkora hányada él magas jövedelmű országokban. Aligha vitathatjuk, hogy ez alapvető információ a globális folyamatok megértéséhez, mégsem tudja rá senki (pl. az egyik előadás közönségének legalább a harmada sem, beleértve a Davosi Világgazdasági Fórum résztvevőit vagy a svéd újságírókat) a helyes választ. Mármint azt, hogy a világnépesség több mint fele immár a gazdag országok lakója, és nem azért, mert oda migrált. A tudós, aki hosszú éveken át dolgozott szegény afrikai államokban orvosként, egy másik fontos összefüggésre is felfigyelt: minél nagyobb a csecsemők túlélési aránya valahol, annál kevesebb gyermek születik. És mivel ezen a téren, vagyis a gyermekhalandóság visszaszorításában bámulatos fejlődés történt az elmúlt évtizedekben, ma már az országok döntő többségére a „nyugati” struktúra jellemző, tehát az, hogy a családok eleve kicsik, és kevés gyermek hal meg, azaz relatíve sok marad életben. Többek között a két legnépesebb állam, Kína és India is a „kis család, ritka gyermekhalál” halmazba tartozik – 2017-ben az emberiség 85 százalékát lehetett idesorolni; az úgynevezett fejlődő országokra jellemző „nagy családok, sok gyerek hal meg” halmazába tartozók pedig utoljára a 60-as évek közepén alkottak többséget.
A baj „csupán” annyi ezzel, hogy a közbeszéd és a közgondolkodás ma is egy legalább harminc éve nem aktuális világmodellt követ: nem igaz – már nem úgy igaz –, hogy a világ két részre oszlik, szegényekre és gazdagokra; az a fajta kétségbeejtő szegénység, amely például a családszerkezetet is döntően meghatározza, már csak egy viszonylag szűk, és egyre szűkülő kisebbséget érint. Hogy mást ne mondjunk, immár az alacsony jövedelmű országokban is 62 év a születéskor várható élettartam, alig tíz évvel kevesebb, mint a többieknél – nincsenek többszörös különbségek. Az emberek szeretnek „mi”-ben és „ők”-ben gondolkodni, szeretik, ha a „mi”-t és az „ők”-et szakadék választja el egymástól, de ezek a szakadékok egyre ritkábbak, és ahol vannak, ott is egyre kevesebben vannak a túloldalon, és egyre többen a mi térfelünkön.
Valamiért vonzódunk a negatívumokhoz is. Bárhol a világon kérdezik is meg őket arról, hogy merre tartunk, a válaszadók több mint fele azt mondja, hogy a világ egyre rosszabb hely lesz (de míg Törökországban nagyjából 85 százaléknyian állítják ezt, Magyarországon alig 60 százalék válaszolt így, vagyis a világ legoptimistább népei közé tartozunk). Mondjuk – mondják - ezt annak ellenére, hogy húsz év alatt globálisan kevesebb mint a felére csökkent a kirívó szegénységben élők aránya. Száz éve alig egy-két országban szavazhattak a nők, ma 193 országban van egyenlő szavazati joguk. 1860-ban az akkori világnépesség 1 százaléka élt demokráciában, ma 56 százalék – ez még mindig kevesebb az elégnél, de a fejlődés így is szédítő.

Nem születik több gyerek

A világ jövője miatt érzett általános aggodalom jelentős részben a túlnépesedéssel függ össze, de nem a tények alapján. Egy újabb kérdés, amelyre sehol sem válaszolnak helyesen: ma a 0 és 15 év közötti gyermekek száma kétmilliárd; mekkora lesz ennek a korosztálynak a létszáma száz év múlva? A tudományos prognózisok átlaga szerint ugyanúgy kétmilliárd, mint most. A népességnövekedését már ma sem az okozza, hogy egyre több gyermek születik – az meg pláne nem, hogy a muszlimok/a szegények/az afrikaiak stb. „teleszülik a világot” –, hanem az, hogy a megszületettek közül egyre többen élik meg a felnőtt- és az idős kort a javuló orvosi ellátás, élelmezés, lakhatási körülmények miatt.
Az egy nőre jutó babák száma drámaian és folyamatosan csökken mindenütt: 1965-ben még átlagban 5 gyermeknek adott életet minden nő a reprodukciós szempontból aktív évei során, 2017-re ez a mutató (a világátlag) 2,5-re zuhant, és továbbra is lefelé tart. 2100-ban már csak 2 lesz, miközben még a népesség fenntartásához is 2,1-2,4 kellene – vagyis ha valahogy kihúzzuk addig, onnan már különféle kataklizmák nélkül is csökkenni fog a bolygó lakosságszáma. Hogy hol mennyi gyermek születik, arról – nagyon csekély számú kivételtől eltekintve – nem a politika, és nem is a vallás dönt, hanem az életminőség, és főként az egészségügyi ellátás. Kínában az úgynevezett egykepolitika 36 éves időszakában soha nem csökkent 1,5 alá az egy nőre jutó babák száma, miközben ugyanabban az időszakban Thaiföldön és Dél-Koreában minden kényszer nélkül is jóval 1,5 alá ment, Hongkongban pedig, a melyre akkoriban szintén nem terjedt ki a kínai pártállam fennhatósága, még az 1-et is alulról súrolta. Egy másik példa: a mindenkori pápát sokszor bírálják azért, hogy föllép az óvszerhasználat és általában a fogamzásgátlás ellen (a jelenlegi egyébként, ha már a tényeknél tartunk, nem lép föl), ennek ellenére a katolikus többségű országokban a párok 60 százaléka használ valamilyen mesterséges fogamzásgátló eszközt, a nem katolikus többségű országokban viszont valamivel kevesebb, 58 százalék él a termékenység nem természetes korlátozásának valamelyik megoldásával.

A tényekben bízzunk, ne az ösztöneinkben

A statisztikák mögött megbújó háttér-információk olykor a valóság kényelmetlen tényeit is elénk tolják. Például azt, hogy bár messze az Egyesült Államok - társadalombiztosítás helyett - piaci alapon működtetett egészségügye a legdrágább – az amerikaiaknál az egy főre jutó egészségügyi költés több mint a duplája a fejlett országok átlagának –, a rendszer hatékonyságát mérő legfontosabb mutató, a várható élettartam terén az USA-t a világ országainak egyötöde megelőzi, a szegény Kuba pedig fillérekből képes legalább ugyanolyan jó ellátást nyújtani.
A lelkiismerettel rendelkező embertársainknak valószínűleg az az adat is okoz némi szorongást, amely szerint háborús zónákból érkező menekültek százezrei fizetnek évente fejenként 1000-2000 eurót azért, hogy gumicsónakokon, tutajokon és egyéb lélekvesztőkön áthozzák őket a Földközi tengeren, miközben nagyjából egytizedük eltűnik/meghal, holott ugyanez az utazás az összehasonlíthatatlanul biztonságosabb repülőjáratokkal 50 (!) euróért is megoldható lenne. A látszólag érthetetlen jelenség magyarázata az Európai Tanács egyik - az illegális bevándorlás ellen hozott - határozata, amely szerint a légitársaságoknak kell eldönteniük, hogy valaki megfelel-e a menekültstátusz követelményeinek (és ha nem felel meg, akkor a saját költségükön kell visszafuvarozniuk az illetőt). Ők viszont érthető okokból nem vállalják, hogy a kígyózó sorokban egy emberre jutó 2-5 percben elvégezzék a mérlegelést: aki „gyanús” helyről, vízum nélkül jön, azt inkább töprengés nélkül visszafordítják a pulttól. (Emiatt vetődött föl az az elképzelés, hogy az EU-tagállamok vízumkiadási jogot adjanak a válságrégiókban lévő követségeiknek – ez lett volna az a bizonyos „migránsvízum”, ami kizárólag arra jogosította volna az érkezőt, hogy a menekültkérelme elbírálása idejéig beléphessen az EU-ba -, amit, bármennyire humanitárius megfontolásból történt volna, végül a „keresztény” Orbán-kormány fúrt meg, új életet lehelve a hanyatlásnak induló embercsempész-bizniszbe.)
Hans Rosling, Ola Rosling és Anna Rosling Rönnlund ténykönyvének legfőbb érdeme, hogy ténytudatosságra nevel - vagyis arra, hogy az ösztöneink és az indulataink helyett a tényekben bízzunk, járjunk utána a valóságnak, ne keressünk bűnbakokat, ne lássunk negatív tendenciákat ott, ahol valójában fejlődés van. És még valami: az a tény, hogy egy 252 oldalnyi tényt és adatot (személyes történetekkel, grafikonokkal, diagramokkal, térképekkel megfejelt) bemutató kötet a világ számos fejlett országában a sikerlistákra került, megmutatta, hogy mekkora igény van hiteles információkra, és hogy milyen könnyen kipukkaszthatóak a „tényeken túli” kor ál-valósággal töltött manipulációs lufijai.
(Hans Rosling, Ola Rosling, Anna Rosling Rönnlund: Tények. Libri Könyvkiadó Kft. 2018)

Hülye tréfa volt

Publikálás dátuma
2019.05.05. 11:33
BÖHM ARANKA ÉS KARINTHY - Állandóan ölték egymást
Fénylő kora délután volt, amikor belépett a Ketter kapuján. Három pincér is odapattant, még a bejáratnál. - A férjem nem volt itt? Az egyik pincér, nyilván a főnök - magas, fekete hajú, a frizurája úgy volt kettéválasztva, hogy Lysoform reklámnak is beillett volna – a fejét csóválta: - Már elment a szerkesztő úr, megebédelt, és… - És?- nézett rá az asszony dühösen. - Elfelejtette kifizetni… Bocsánat… Beljebb ment, mintha nem hinne a pincérnek. Körülnézett, a fák alatt szinte üresen álltak az asztalok a fonott karosszékekkel. Egyetlen helyen ült egy fiatal pár, a hölgy fehér napernyővel védte magát. Az árnyéktól talán, mert ahhoz az asztalhoz nem sütött a nap. A főpincér udvariasan kihúzta az egyik széket, Aranka leült. - Megölöm – sziszegte az asszony. - Nem azért mondtam – rémüldözött a pincér. - Majd legközelebb kifizeti a szerkesztő úr… - Ugyan, maga János, tényleg azt hiszi, hogy ezért dühöngök? - Hááát… Nem tudhatom, nagyságos asszonyom. - Nem hát – enyhült meg némileg Aranka. – Tudja mit? Hozzon egy pikoló sört! - Enni nem óhajt, nagyságos? - Engem esz a méreg – morogta a szép hölgy. – Megölöm, komolyan. - A mérget? – A pincér tudta, hogy a szerkesztő úr is szeret tréfálkozni, hát megpróbálkozott a feleséggel is. De Aranka nem volt tréfás kedvében, egy legyintéssel elküldte. Hamar megitta a söröcskét, intett a pincérnek. Lysoform úr odasietett. - Írja a többihez, János! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha már az én uram amúgy is tartozik, fizesse ő az egészet. - Igenis, nagysád! – Ez a nagysádozás bosszantotta. Fölkelt, összeszedte magát. Átmegy a Hadikba, biztosan Frici is ott van. Ha nem, akkor legalább a spinék. Egy villamos dübörgött a Horthy Miklós úton. Aranka megnézte, kik szállnak le a megállóban. Egy nyúlszőr kalapos férfi (istenem, ilyen tavaszban kalap!) megnézte. Aranka kihúzta magát, rámosolygott a férfira, aztán belépett a Hadikba. A páholy majdnem üres volt, Frici sehol. Megölés későbbre halasztva, gondolta Aranka. A kávéház szürke volt, kopott és igénytelen. Szélen feketézők ültek, elszórtan, magányosan, vagy kettesével, hármasával a nagy üvegablakok közelében egyszerű márványasztalok mellett, a világosságban, mintegy a medence körül lebzselve, a mélyvíz körül… Habozás nélkül beljebb hatolt, olyan biztonsággal, mintha úgy ismerné a terepet, mint a tenyerét. A kávéház mélye páholyokra volt osztva… Olyasféle helyiség, amely kizárólag a törzsvendégeire támaszkodik. A vendégek szemmel láthatólag ismerték egymást. A feketézők szüntelen váltogatták a helyüket, átbeszélgettek, átültek egymáshoz. A páholy közelében két öregúr sakkozott. A sakkasztal fölött tábla s egy gépírásos papírlap fityegett, a legközelebbi verseny benevezetteinek névsorával. Mindez kedvesen idejétmúlt és vidékies volt. A spinék viszont ott voltak. A két Böske is, Guthy meg Klugné, a futballbíró felesége, szomszédasszony. És ott volt Becker Bébi is, Petschauer soros barátnője. Meg Kondor Lici, aki mintha ott is élt volna örökké. Melléjük telepedett. - Te miért vagy ilyen zaklatott? - kérdezte Guthy Böske, a neves Soma lánya, civilben Devecseri úr neje. - Mert gyilkolni szeretnék - morogta Aranka. - Hazamentem, Frici nem volt otthon, szerencséjére. De ezt a papírt találtam az ajtóban. Retiküljébe nyúlt, és előkotort egy miniszterpapírt. Írógéppel pötyögött szöveg volt rajta. Arankairtási rendelet. Az „aranka" (herefogó gyomnövény) évenkint igen sok kárt tesz… Ezért a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894: XII. t.-c. 51. §-a elrendeli, hogy minden birtokos köteles a birtoka egész területén az arankát megjelenése után azonnal alkalmas módon kiirtani. Az általános irtást az első kaszálás előtt, legkésőbb június 15-ig el kell végezni. Bár dühösen villogott a gyönyörű, sötét szeme, elmosolyogta magát. Körüladta a papírt, a barátnői rávetették magukat. Bébi hangosan olvasta tovább: Az aranka (l. o.) a lucerna és lóherefélék élősködője; pusztítására az általa meglepett területet ásóval átforgatni v. petróleumos szalmával megrakva égetni szokás. Vasgereblyével is lehet irtani az arankát, ha e munkálatokat legkésőbb a virágzás kezdetén végezzük. Mindenekelőtt az aranka-fészkeket kaszáljuk le és távolítsuk el, a kiszáradt fészektarlót pedig a gereblye pár percig tartó ide-oda húzásával jól megkeféljük, miáltal az aranka kipusztul anélkül, hogy az anyanövény elveszne. - Jól megkeféljük! - visított fel Lici. - Ez nagyon jó! - És herefogó... herefogó aranka - sipította kellemetlen, magas hangján a futballbíró neje, a másik Bözsi. Aranka kicsit enyhülten, kicsit kényszeredetten velük nevetett. - Ilyet csak a te férjed tud kitalálni - nevetett Guthy Erzsébet. - Igen, de velem ne szórakozzon! Megölöm! Összehajtogatta és eltette a papírt. Éppen ebben a pillanatban lépett be az író, a híres Aranka férje. Lomhán, imbolyogva cammogott, közben odasandított a női asztalhoz, de éppen csak köszönt a spinéknek és sietett tovább az örökre foglalt páholyhoz, ahol jelenleg egyetlen álhírlapíró tartózkodott, no meg Béka, a költő és író, akinek már jelentek meg elég jó munkái is. Furcsa gülüszeme miatt mindenki Békának nevezte, vagy a keresztnevét elferdítve Undornak. Aranka is gyakran így emlegette, pedig neki bizalmasa volt, titkai tudója - ha nem is a minden titkoké. - Maga hülye! - kiáltott a férje után Aranka. - Jöjjön csak ide! Karinthy messziről vigyorgott, és kicsit gunyorosan meghajolt. - Felséges asszonyom -, hódolatom… Csak nem történt valami kellemetlen? - Maga barom! – lobogtatta a levelet Aranka. – Ezért még számolunk. Frici legyintett, beljebb ment a páholyhoz. Üdvözölte az ott lévőket, de nem ült le, átcammogott a sakkasztalhoz, a zöld viaszosvászonra festett táblán felállítva várakoztak a figurák. A mester vágyakozva nézte a világos bástyát, mintegy szuggerálva, jöjjön egy ellenfél. De ellenfél itt csak a felesége volt. És nem a sakkban. A feleség visszaült a helyére. Bébi éppen azt mesélte, mit jósolt neki egy pesti látnok. - Ki a legjobb jósnő? – kérdezte Aranka. Már két hete is szó volt itt a jövendőmondásról, kíváncsivá tette. Hátha valaki belelát a lelkébe, és megmondja, amit a pszichológia sem tud. – A Váci úti? - Dehogyis – mondta Becker Bébi. – Hiszen azt meggyilkolták! Nem olvasol újságot? - Biztosan átlapoztam. - Budán is van, a Varga bácsi. De ő inkább időjós és mindenféle műszerekkel dolgozik. Kedves, fehér hajó öregúr, de én nem mennék hozzá. Mondd, mire vagy kíváncsi? Aranka a sakkasztal felé mutatott, ahol a nagy humorista egyedül játszott mindkét színnel. - Szerintem még így is csal, hogy nyerjen - morogta az asszony. - Szóval leginkább arra, mi lesz kettőnkkel... Meg hogy a rossz előérzeteim... - Van az Izabella utcában is egy asszony - szólt bele Lici. - Nagyon népszerű, sokan járnak hozzá. Fedáknak, Alpár Gittának is jósolt. - És bejött? - Korai most még megmondani. Hanem a legjobb a Silbiger Boriska. Nem egyszerű jós: grafológus is. Aki valaki, csak hozzá jár. - Róla hallottam - derült fel Karinthyné. - De őt állandóan elítélik. Meg túl gyakran váltogatja a lakásait. - Viszont hozzá jár Dajbukát, Endresz, Baktay Ervin, Dobay Lívia ... Zsazsa nála is volt, nemcsak Hettlernénél. - És Ferenczi Sándor! - toldotta meg Klug Bözsi. - Azt mondta, babonás tisztelettel figyeli a nő tevékenységét. Na, erre már felcsillant a pszichológus asszony szeme. - Ferenczi is? Akkor őt keresem meg. Ő nekem garancia. - Átkiabált a sakkasztalhoz. - Frici, eljön velem? - Hová, Aranka? - Jósoltatni. Karinthy visszatette az asztalra a világos futót. - Mire kíváncsi? - A jövőmre. - Na, arra én is kíváncsi lennék. Meg a múltjára is. - Semmi köze a múltamhoz, maga a jelenem. Elkísér? Csakhogy közben jelentkezett egy sakkpartner. A férj inkább őt választotta. - Menjen a fenébe, még úgyis számolunk. - Azzal a Békához fordult. - Maga fog elkísérni, Andor. A Béka engedelmesen felpattant. - Máris, kedves... És boldog volt, hogy kísérheti ezt a keleties szépséget. Villamosra szálltak, Aranka leült, Béka állva maradt, és kicsit lefelé fordítva békaszemét, gyönyörködve nézte az asszony ívelt szemöldökét. Perzsa hercegnő – gondolta. Ahogy a férje mondta neki: kiszámíthatatlan és sohasem unalmas… nem tudható, hogy mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja a nőstényre a fegyverét, de az csütörtököt mond. A párduc ráveti magát, de verembe esik. És a vadász utána ugrik késsel a kezében. Ott harcolnak, életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie. Béka, bizony beledöglött volna. De ő csak bizalmas maradhatott, szárnysegéd. És tűrte Zuchmant, tűrte Déryt, s ki tudja, még kiket. Talán Adyt is, bár akkor még nem ismerték egymást. A jósnő, a legendás Silbiger Boriska, egykori medika egy pesti bérházban fogadott. Amikor becsöngettek, vörös hajú nő nyitott ajtót. – Most éppen nincs nála senki – mondta -, mindjárt megkérdem… Az ajtó félig nyitva maradt, látták és hallották, hogy a vörös nő bejelenti, mire a jósnő azt mondta: - Vezesd be, kiskutyám. De csak őt. Az embernek adj valami olvasnivalót. Béka tétován ránézett Arankára, aki egy szempillantással jelezte, hogy a kísérőnek kívül a helye. Érdekes, csinos asszony – vagy lány – volt ez a Silbiger Boriska. Kicsit negroid vonásai biztosan fölkeltették a férfiak érdeklődését. - Ő a kutyám – mutatott a vörös nőre –. Na, igen... így kellett elneveznem... valóságos kutya. — Silbiger Boriska felnevetett, a vörös hajú nő merev arccal áll mellette. — Képzelje, én ülök itthon, ő színházban van, nézem erősen a fényképét, egyszerre nyugtalan lesz, hirtelen felugrik, otthagyja az előadást, jön sietve haza… . Hívtál, Boriska!... Pedig csak a fényképét néztem, hát nem kutyát… De kutya... Boriska arcán mosoly szaladt keresztül: — Alig kell beszélnem, mindent megért... Szóval maga az? – nézett a papírjaira, majd föl Arankára. Rengeteg iratféle feküdt előtte az asztalon. - Sokat hallottam már magáról, doktornő. Mire kíváncsi? - Mindenre. - Üljön le ide, Karinthyné… - Aranka vagyok. - Jó, Aranka… Üljön le, és írjon valamit. Akármit, ami eszébe jut. Csak pár sort. Aranka leült, belemártott a tollat a kalamárisba. És írt: Minden szavad, igérésed hazug./ S háborító, dacos, nagy meztelenséged./ Őrjít, lázít,/ Dühít s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat./ Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged/ S a vállad, a vállad. Boriska átvette a papírt, figyelmesen végigolvasta. - Ady. Akinek maga volt Arany. Tudom. Csak rövid ideig volt a szeretője. - Nem, nem voltam a szeretője – rázta fekete fejét Aranka. – Incselkedtem vele, vetkőztem is neki, mert kérte… De ő már beteg volt. Arany rajongott Bandiért, de nem szerelmet, csak szép verseket várt tőle. - El kell hinnem – mondta a jósnő eléggé hitetlenkedve, és mélyen belenézett vendége sötét szemébe. – És a festő? - Ő kérésemre néma is… - Másoknak csak süket. Értem. Beszéljünk a házasságáról? - Beszéljünk. Sokat veszekszünk, de megvagyunk, amíg szabad is vagyok mellette. - Csakhogy – Boriska kinézett az ablakon, mintha a bárányfelhőket bámulná -, csakhogy ön nem lesz szabad, mert az ura ápolásra szorul majd. Nagy műtétet sejtek. Külföldön… - Külföldön? Furcsa. És én? - Akkor ott lesz mellette. Akkor már csak mellette lesz. Túl még egy vad szerelmen. És túl egy furcsa baleseten. Mintha… mintha egy nyaralásban… talán… talán kizuhan valahonnan… - Nevetséges! – csattant föl Aranka. Tényleg hinnem kell magának, Silbiger? - Nem kötelező – volt vállat a jósnő, és megint a papírokat nézte. Aranka meg őt. Nem így képzelte el a budapesti Pythiát, és ez a félhomályos lakás se Delphoi volt. Se varázsgömb, se kávézacc, se kártya. Csak az írása, legfelül. Silbiger Boriska ismét elmélyült a sorokban, azután azt mondta: - Kérem, Aranka, írjon még valamit! Plagizált. Amit a férje írt hozzá egyszer: Te buta, furcsa, édes és rettentően keserű, aranyos és szép és csúnya és tehetséges, nyugtalan, te, te nagy, nagy baj és öröm a világon, nagy szerencsétlenség az én szegény fejemben. Ezt írta le, hirtelen ez jutott eszébe. Pythiának pedig ez: Nagyon okos nő, és nincs saját gondolata. Ennek oka van. Elmélyült a szövegben, majd váratlanul azt mondta: - Kérem, adja ide a kezét! Böhm Aranka engedelmesen a bubifrizurás jósnő kezébe fektette tenyerét. Hosszan nézte, aztán szinte rémülten elengedte az ápolt kezet. - Nem… - Mi az? Mit vett észre… - Nem… Nem tudom. Ez nem lehet. - De mondja csak meg… Rémes? - Nagyon rémes. - Nem félek. Sose féltem. - Halál. Kegyetlen halál. Messze… Valami rabruha. És háború… - Ugyan már! – nevetett fel idegesen Aranka. Már sajnálta, hogy idejött. Felpattant, kisietett az előtérbe, a pénzt a kutyának nyomta a kezébe. - Valami baj van? – pattant fel meglepődve Németh Andor, a Béka.  - Semmi… Ez egy idióta. - És a férje hülye tréfájára gondolva megborzongott. De a Hadikban, a törzsasztalnál már azt mondta nevetve a barátnőknek: - Képzeljétek! Valami börtönfélében fogok meghalni. Mit szóltok ehhez? A többiek kényszeredetten nevettek. - Na, akkor addig is igyekszem még egy kicsit jól élni.
Szerző

Kulcsár István: Legendák és tévhitek

Publikálás dátuma
2019.05.05. 11:29
NEM KELLETT FÖLFEDEZNI - Szent-Györgyinek a C-vitamint
Fotó: FORTEPAN
Valaha az iskolában úgy tanultuk, hogy „a legenda szentek életéről szóló csodálatos történet”. És valóban: ez a meghatározás tökéletesen áll például Assisi Szent Ferenc, Gellért püspök vagy Szent László legendájára. Csakhogy a legenda, mint műfaj nem halt ki, igaz, a történetek középpontjában napjainkban már nem a szentek állnak. Mert bizonyosan nem illethető ezzel a jelzővel Nagy Feró, aki a legenda szerint csirkét darált egy koncertjén. Városi legenda ez a javából! Rejtő Jenőről azt mesélik/mesélték, hogy számláit kávéházi asztalánál készülő műve frissen megírt lapjaival egyenlítette ki, amelyekkel pincérek száguldottak a kiadókba a pénzért, amivel tartozott. Vagy vegyük például a Klauzál téri Kádár vendéglő hajdani tulajdonosát. Róla az terjedt el Budapesten, hogy kis maszek étkezdéjét azért tarthatta meg annak idején, mert a Nagy Ember rokona. (Ezt egy videóban a jelenlegi tulajdonos – tessék nagyon idefigyelni a nevére! – Orbán Sándor cáfolta.) Időről-időre makacsul visszatér az a hátborzongató városi legenda is, hogy emberi végtagokat találtak a szeméttelepen vagy, hogy kis hazánkban szervkereskedők gyerekeket rabolnak el.
Vannak azután olyan állítólagos történelmi tények is, valójában afféle tévhitek, amelyek a legeslegjobb esetben is csak távoli rokonságban állnak a valósággal, és amelyeket szinte lehetetlen kiverni az emberek fejéből. Igaz, néha azért mégis sikerül. Immár egy-két évtizede az emberek többsége tisztában van azzal, hogy amit Petőfi Sándorral kapcsolatban még az iskolában is hallottunk, mi több, könyvekben olvastunk, festményeken láttunk – nevezetesen, hogy 1848. március 15-én a költő a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta a Nemzeti dalt – merő kitaláció. Ez azonban szinte kivétel. Mert az például teljesen belerögződött az emberek fejébe, hogy 1940-ben, Dánia német megszállása után, az ország zsidó lakosaival szolidaritást vállalva, X. Keresztély király felvarrta a sárga csillagot és demonstratívan így ment sétálni Koppenhága utcáin. A történetből annyi igaz, hogy amikor a dán zsidókat fenyegetni kezdte a deportálás réme, keresztény (de nyilván nem Keresztély!) polgártársaik egyetlen éjszaka alatt átmenekítették őket a semleges Svédországba.
Tíz esetből legalább kilencben úgy írnak Horthy Miklósról, mint ellentengernagyról. Nos, ő valóban volt ellentengernagy is, ugyanúgy, ahogyan minden százados előzőleg főhadnagyi rangban szolgál. Csakhogy Horthy utolsó, legmagasabb rendfokozata ennél eggyel magasabb – altengernagy – volt. Talán azért ragadt meg az emberek fejében az ellentengernagy (a korabeli pesti vicc szerint dafkeseegross...), mert az ugye, milyen viccesen hangzik. Holott ez a rendfokozat a vitorlás flották korából származik, amikor az egymás nyomdokán haladó hadihajók sorát a tengernagy hajója vezette, és az ellentengernagyé zárta. Horthy Miklósnak egyébként az előnevét is gyakran írják helytelenül, nem egyszer még 21. századi rajongói is, így: Nagybányay. Holott a nemesi előneveket kivétel nélkül mindig kis kezdőbetűvel írjuk, és az utolsó betűjük közönséges pontos „i”.
De sokan emlegetik tévesen egy hazánkat később kormányzó nagyfőnök nevét is. Rákosi Mátyásra gondolok, aki a meglehetően elterjedt tévhit szerint Roth Mátyásként, sőt Manóként látta meg a napvilágot. Ezt még a rendszerváltás utáni parlament egy képviselője is terjesztette. Nos, a valódi Roth Mátyás jeles 1848-as honvédorvos volt, míg bölcs vezérünket (bár nem tudom, mi ennek a jelentősége) Rosenfeldnek anyakönyvezték, méghozzá Mátyásnak. Manó (kis kezdőbetűvel) legfeljebb testi valójában volt. Viszont makacsul ennek az úriembernek/elvtársnak tulajdonítják azt a korabeli jelszót, miszerint „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség”. Vagy az 50-es évek embertelen abortusztilalmi időszakának egészségügyi miniszterétől, Ratkó Annától származtatják ezt a bölcsességet. Pedig éppen az ellenkezője igaz. Az ál-puritán ’50-s években leányfejjel szülni csaknem ugyanolyan botrányosnak számított, mint húsz vagy negyven évvel korábban. Ha a megesett nő történetesen párttag volt, erkölcstelen magatartás címén akár még a pártból is kizárták. Lánynak szülni a náci Németországban volt dicsőség, a jelszó is onnan ered. Lehet, hogy magától Hitlertől, ebben nem vagyok biztos, és nem akarok úgy járni, mint azok, akik Göringtől származtatják azt a felcsattanást, miszerint „hogy ki a zsidó, azt én mondom meg!” Persze lehet, hogy a légi marsall is mondta ezt, amikor jobb kezéről, az ugyancsak gyanús származású Erhard Milch tábornokról volt szó, csakhogy ő – nyilván tudatosan – valaki mást idézett, nevezetesen Karl Luegert, Bécs 1897 és 1910 között szolgált polgármesterét.
Visszatérve Magyarországra: ki ne hallotta volna még – ez is makacs tévhit –, hogy Szent-Györgyi Albert a C-vitamin felfedezéséért, – vagy pláne: feltalálásáért – kapta az orvosi Nobel-díjat. Holott az aszkorbinsavat, vagyis a C-vitamint nem kellett feltalálni, az ugyanis anélkül is létezett. A magyar tudóst azért tüntették ki, mert neki sikerült elsőként izolálnia a paprikából ezt a vitamint.
A DIKTÁTUM ALÁÍRÁSA - Trianon nem csak száz évre szól
Fotó: AFP
Több hazai tévhit kering a trianoni békediktátum körül is. Például, hogy a szerződést megfogalmazó antant diplomaták tudatlansága, illetve rosszindulata következtében a dokumentumban hajózható határfolyamként van feltüntetve a magyar-csehszlovák határ egy szakaszát képező Ronyva patak. Erre csak azt tudom mondani: ez egyszerűen nem igaz. Aki megmutatja nekem a szerződésben ezt a kitételt, annak nemcsak fele nyugdíjamat, de hajadon leányaim kezét is felajánlom ezennel. Ugyancsak számíthat erre a szerény summára, aki hitelesen idézi nekem a szerződés állítólagos titkos záradékát, amely szerint a szerződés csak száz évre szól. (Értsd: 2020-ban a Felvidék, a Kárpátalja, Erdély, minden elszakított terület, talán még Fiume is visszaszáll a magyar államra.) Mellékesen szólva: a trianoni szerződés érvényessége gyakorlatilag már 1947-ben megszűnt; a helyébe lépett ugyanis a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés, amelynek a határokra vonatkozó előírásai annyiban változtak, hogy 1920-hoz képest még három magyar települést csatoltak Csehszlovákiához. Határidő nélkül.
Végül két orosz vonatkozású, de magyar talajon kicsírázott és szárba szökkent vaskos félreértés. Anton Makarenkóról, a Pedagógiai hősköltemény (magyarul Az új ember kovácsa címmel is megjelent) mű szerzőjéről nagyon sokaknak csak a pofon ugrik be. Az a bizonyos makarenkói pofon, amelyet úgymond, a javítóintézet igazgatója kéjjel osztogatott jobbra-balra a növendékeknek. Holott Makarenko, aki az orosz polgárháború után apátlan-anyátlan, már-már bűnözővé lett suhancokat igyekezett visszavezetni a társadalomba, nem is csekély sikerrel, egyszer elveszítette a fejét és egy pimaszul visszaszóló növendékének lekevert egy pofont. Ez azonban csak egyetlenegyszer fordult vele elő, de még ezért is rettenetes lelkiismeret-furdalás gyötörte.
A hajdani szovjet lágerbirodalom, a Gulág lényegét nem érti az, aki (többes számban) gulágokat vagy akár Gulág-szigetcsoportot emleget. (Szolzsenyicin művének első magyar, egyébként kalózkiadása jelent meg az utóbbi címmel.) Az író ugyanis éppen azért nevezte művét Gulág-archipelagónak (vagyis nem szigetcsoportnak, hanem szigetvilágnak; a kettő között nagy a különbség!), mert úgy találta, hogy az egész ország egyetlen hatalmas börtön, amelyben a büntetőlágerek szerteszét, mindenütt fellelhetők. Vagyis maga a Szovjetunió a Gulág. (A Gulag azaz a Glavnoje upravlenyije lagerej – az állambiztonsági minisztérium büntetés-végrehajtási főcsoportfőnöksége nevének – rövidítése.)