Kulcsár István: Legendák és tévhitek

Valaha az iskolában úgy tanultuk, hogy „a legenda szentek életéről szóló csodálatos történet”. És valóban: ez a meghatározás tökéletesen áll például Assisi Szent Ferenc, Gellért püspök vagy Szent László legendájára. Csakhogy a legenda, mint műfaj nem halt ki, igaz, a történetek középpontjában napjainkban már nem a szentek állnak.

Mert bizonyosan nem illethető ezzel a jelzővel Nagy Feró, aki a legenda szerint csirkét darált egy koncertjén. Városi legenda ez a javából! Rejtő Jenőről azt mesélik/mesélték, hogy számláit kávéházi asztalánál készülő műve frissen megírt lapjaival egyenlítette ki, amelyekkel pincérek száguldottak a kiadókba a pénzért, amivel tartozott. Vagy vegyük például a Klauzál téri Kádár vendéglő hajdani tulajdonosát. Róla az terjedt el Budapesten, hogy kis maszek étkezdéjét azért tarthatta meg annak idején, mert a Nagy Ember rokona. (Ezt egy videóban a jelenlegi tulajdonos – tessék nagyon idefigyelni a nevére! – Orbán Sándor cáfolta.) Időről-időre makacsul visszatér az a hátborzongató városi legenda is, hogy emberi végtagokat találtak a szeméttelepen vagy, hogy kis hazánkban szervkereskedők gyerekeket rabolnak el.

Vannak azután olyan állítólagos történelmi tények is, valójában afféle tévhitek, amelyek a legeslegjobb esetben is csak távoli rokonságban állnak a valósággal, és amelyeket szinte lehetetlen kiverni az emberek fejéből. Igaz, néha azért mégis sikerül. Immár egy-két évtizede az emberek többsége tisztában van azzal, hogy amit Petőfi Sándorral kapcsolatban még az iskolában is hallottunk, mi több, könyvekben olvastunk, festményeken láttunk – nevezetesen, hogy 1848. március 15-én a költő a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta a Nemzeti dalt – merő kitaláció. Ez azonban szinte kivétel. Mert az például teljesen belerögződött az emberek fejébe, hogy 1940-ben, Dánia német megszállása után, az ország zsidó lakosaival szolidaritást vállalva, X. Keresztély király felvarrta a sárga csillagot és demonstratívan így ment sétálni Koppenhága utcáin. A történetből annyi igaz, hogy amikor a dán zsidókat fenyegetni kezdte a deportálás réme, keresztény (de nyilván nem Keresztély!) polgártársaik egyetlen éjszaka alatt átmenekítették őket a semleges Svédországba.

Tíz esetből legalább kilencben úgy írnak Horthy Miklósról, mint ellentengernagyról. Nos, ő valóban volt ellentengernagy is, ugyanúgy, ahogyan minden százados előzőleg főhadnagyi rangban szolgál. Csakhogy Horthy utolsó, legmagasabb rendfokozata ennél eggyel magasabb – altengernagy – volt. Talán azért ragadt meg az emberek fejében az ellentengernagy (a korabeli pesti vicc szerint dafkeseegross...), mert az ugye, milyen viccesen hangzik. Holott ez a rendfokozat a vitorlás flották korából származik, amikor az egymás nyomdokán haladó hadihajók sorát a tengernagy hajója vezette, és az ellentengernagyé zárta. Horthy Miklósnak egyébként az előnevét is gyakran írják helytelenül, nem egyszer még 21. századi rajongói is, így: Nagybányay. Holott a nemesi előneveket kivétel nélkül mindig kis kezdőbetűvel írjuk, és az utolsó betűjük közönséges pontos „i”.

De sokan emlegetik tévesen egy hazánkat később kormányzó nagyfőnök nevét is. Rákosi Mátyásra gondolok, aki a meglehetően elterjedt tévhit szerint Roth Mátyásként, sőt Manóként látta meg a napvilágot. Ezt még a rendszerváltás utáni parlament egy képviselője is terjesztette. Nos, a valódi Roth Mátyás jeles 1848-as honvédorvos volt, míg bölcs vezérünket (bár nem tudom, mi ennek a jelentősége) Rosenfeldnek anyakönyvezték, méghozzá Mátyásnak. Manó (kis kezdőbetűvel) legfeljebb testi valójában volt. Viszont makacsul ennek az úriembernek/elvtársnak tulajdonítják azt a korabeli jelszót, miszerint „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség”. Vagy az 50-es évek embertelen abortusztilalmi időszakának egészségügyi miniszterétől, Ratkó Annától származtatják ezt a bölcsességet. Pedig éppen az ellenkezője igaz. Az ál-puritán ’50-s években leányfejjel szülni csaknem ugyanolyan botrányosnak számított, mint húsz vagy negyven évvel korábban. Ha a megesett nő történetesen párttag volt, erkölcstelen magatartás címén akár még a pártból is kizárták. Lánynak szülni a náci Németországban volt dicsőség, a jelszó is onnan ered. Lehet, hogy magától Hitlertől, ebben nem vagyok biztos, és nem akarok úgy járni, mint azok, akik Göringtől származtatják azt a felcsattanást, miszerint „hogy ki a zsidó, azt én mondom meg!” Persze lehet, hogy a légi marsall is mondta ezt, amikor jobb kezéről, az ugyancsak gyanús származású Erhard Milch tábornokról volt szó, csakhogy ő – nyilván tudatosan – valaki mást idézett, nevezetesen Karl Luegert, Bécs 1897 és 1910 között szolgált polgármesterét.

Visszatérve Magyarországra: ki ne hallotta volna még – ez is makacs tévhit –, hogy Szent-Györgyi Albert a C-vitamin felfedezéséért, – vagy pláne: feltalálásáért – kapta az orvosi Nobel-díjat. Holott az aszkorbinsavat, vagyis a C-vitamint nem kellett feltalálni, az ugyanis anélkül is létezett. A magyar tudóst azért tüntették ki, mert neki sikerült elsőként izolálnia a paprikából ezt a vitamint.

Több hazai tévhit kering a trianoni békediktátum körül is. Például, hogy a szerződést megfogalmazó antant diplomaták tudatlansága, illetve rosszindulata következtében a dokumentumban hajózható határfolyamként van feltüntetve a magyar-csehszlovák határ egy szakaszát képező Ronyva patak. Erre csak azt tudom mondani: ez egyszerűen nem igaz. Aki megmutatja nekem a szerződésben ezt a kitételt, annak nemcsak fele nyugdíjamat, de hajadon leányaim kezét is felajánlom ezennel. Ugyancsak számíthat erre a szerény summára, aki hitelesen idézi nekem a szerződés állítólagos titkos záradékát, amely szerint a szerződés csak száz évre szól. (Értsd: 2020-ban a Felvidék, a Kárpátalja, Erdély, minden elszakított terület, talán még Fiume is visszaszáll a magyar államra.) Mellékesen szólva: a trianoni szerződés érvényessége gyakorlatilag már 1947-ben megszűnt; a helyébe lépett ugyanis a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés, amelynek a határokra vonatkozó előírásai annyiban változtak, hogy 1920-hoz képest még három magyar települést csatoltak Csehszlovákiához. Határidő nélkül.

Végül két orosz vonatkozású, de magyar talajon kicsírázott és szárba szökkent vaskos félreértés. Anton Makarenkóról, a Pedagógiai hősköltemény (magyarul Az új ember kovácsa címmel is megjelent) mű szerzőjéről nagyon sokaknak csak a pofon ugrik be. Az a bizonyos makarenkói pofon, amelyet úgymond, a javítóintézet igazgatója kéjjel osztogatott jobbra-balra a növendékeknek. Holott Makarenko, aki az orosz polgárháború után apátlan-anyátlan, már-már bűnözővé lett suhancokat igyekezett visszavezetni a társadalomba, nem is csekély sikerrel, egyszer elveszítette a fejét és egy pimaszul visszaszóló növendékének lekevert egy pofont. Ez azonban csak egyetlenegyszer fordult vele elő, de még ezért is rettenetes lelkiismeret-furdalás gyötörte.

A hajdani szovjet lágerbirodalom, a Gulág lényegét nem érti az, aki (többes számban) gulágokat vagy akár Gulág-szigetcsoportot emleget. (Szolzsenyicin művének első magyar, egyébként kalózkiadása jelent meg az utóbbi címmel.) Az író ugyanis éppen azért nevezte művét Gulág-archipelagónak (vagyis nem szigetcsoportnak, hanem szigetvilágnak; a kettő között nagy a különbség!), mert úgy találta, hogy az egész ország egyetlen hatalmas börtön, amelyben a büntetőlágerek szerteszét, mindenütt fellelhetők. Vagyis maga a Szovjetunió a Gulág. (A Gulag azaz a Glavnoje upravlenyije lagerej – az állambiztonsági minisztérium büntetés-végrehajtási főcsoportfőnöksége nevének – rövidítése.)