Virágzik az osztrák identitáspárt

Publikálás dátuma
2019.05.05. 10:26
Magyar „bajtársak” is támogatják a mozgalmat
Fotó: David Speier / NurPhoto
Nem szabad ágyúval lőni verébre! - tavaly nyáron még így reagált az osztrák legfelső bíróság volt elnöke a 17 identitárius aktivista grazi perére. A 20 és 35 év közötti 16 férfivel és egy nővel szemben uszítás, bűnszervezetben való részvétel és lázító anyagok üzletszerű terjesztése volt a vád, ám a per felmentéssel végződött. Vagyis hiába olvasta a fejükre a grazi sztárügyvéd, Johannes Winklhofer, hogy 2016 tavaszán felmásztak a helyi zöldek székházának tetejére, ahol egy 16 méteres, vérszínű festékkel bemocskolt molinót feszítettek ki, „Az iszlám öl!” felirattal és hogy három hónappal később berontottak a Klagenfurti Egyetem migrációval és integrációval foglalkozó egyik órájára, s ott élőképet adtak elő egy burkát viselő nők által megkövezett osztrák férfiról, majd a tanár – történetesen a rektor – kezéből erőszakkal kicsavart mikrofonba ordították idegenellenes jelszavaikat. Vagy hogy tavaly márciusban hangos bemondón követelték a bécsi török nagykövetség épületénél: „Erdogan, vidd haza a törökjeidet!” Az identitáriusok megúszták pénzbüntetéssel, tevékenységüket a bíró a szólásszabadság megnyilvánulásának ítélte.

Kurz bekeményít

Az „ártatlan ifjak” körül aztán idén márciusban hirtelen felforrósodott a levegő, s egy csapásra terroristagyanús, veszélyes szélsőjobboldali szervezetté váltak. Az osztrák Alkotmányvédelmi Hivatal (BVT) felvonult a mozgalom 30 éves vezetőjének, Martin Sellnernek a lakásánál és házkutatást tartottak. Nyomozóik ugyanis felfedezték, hogy Sellner 2018 januárjában 1500 euró adományt kapott Brenton Tarranttól, az új-zélandi terroristától, aki márciusban 50 ember életét oltotta ki két christchurchi mecsetben lövöldözve. Sellner kimosta magát, mondván, sok a támogatójuk, ő ugyan személyesen megköszöni az adományokat, de annak már nem néz utána, hogy ki is a feladó.
Az Alkotmányvédelmi Hivatal szokatlan buzgalmát maga a kancellár, a kereszténydemokrata párt (az osztrák Néppárt - ÖVP) elnöke, Sebastian Kurz hevítette. A szélsőjobboldali szabadságpárttal (FPÖ) koalícióban kormányzó ÖVP vezetőjét ugyanis egyre több bírálat éri külföldről szalonképtelen partnere miatt. Kurz pedig próbál egyre keményebben fellépni a szélsőség ellen, hangsúlyozva, hogy ura a helyzetnek. A pénzküldemény ügyében is azonnal megnyilvánult, kijelentve, hogy a veszélyes ideológiákat egy pillanatig sem tolerálja. Ő jelentette be a hatósági vizsgálatot a magát új jobboldalnak nevező identitáriusokkal szemben, s helyezte kilátásba a mozgalom feloszlatását.

Régi elmélet, új csomagolás

Az identitarianizmus önmagában lehet bal- és jobboldali, a kifejezéssel olyan csoportokat jelölnek, amelyeket egyfajta azonosság (identitás) köt össze, például az azonos család, nemzet, iskola, nyelv, sport, ország stb. Az ausztriai identitárius mozgalom 2012 óta működik a 10 évvel korábban Franciaországból elindult ideológia mentén. A mozgalom szellemi vezére Renaud Camus francia filozófus, illetve az ő „nagy csere” (grand remplacement) nevezetű (konspirációs) elmélete, amely szerint a fehér keresztények helyét arab és észak-afrikai muzulmánok foglalják el Európában, Amerikában, s ezt, amíg lehet, meg kell akadályozni. Az új jobboldal, amely Németországban is terjeszkedik, igyekszik elhatárolódni a neonáci ideológiától, de csak a szavak szintjén. Nem szólja le a többi nemzetet, csak nem óhajt velük keveredni. Őrizni kívánja a nemzeti örökséget, patrióta, homogén társadalmat akar, megkérdőjelezhetetlen normákkal. A fő ellenség a nyitott társadalom, amelyben mindenki úgy él, ahogy akar.
Az identitáriusok régi elméleteket melegítenek fel, új csomagolásban. Etnopluralizmusnak nevezik fő követelésüket, hogy a népeknek csak ott szabad élniük, ahol mindig is éltek, ahol gyökereznek. Asszimilációra szerintük csak kevesen képesek, de nekik is több generációra van szükségük ehhez. Ezért nincs más megoldás, mint a remigráció, ami kevésbé tetszetős csomagolásban azt jelenti: tűnés. Olyan hős védőknek tekintik magukat, mint egykoron a spártai vitézek, ezért is használják zászlajukon a lambda jelet (Lakedaimón, Spárta tágabb régiójának neve után - a szerk.). Istenítik a testi erőt, miközben erőszakmentességet hirdetnek, merő önvédelemből. Nincsenek túl sokan, mert elitpártként tekintenek magukra, ezzel magyarázzák szervezeteik hierarchikus felépítését is.
Az osztrák identitárius mozgalom becslések szerint legfeljebb ötszáz tagból áll. Tavaly februárban egy mindmáig tisztázatlan politikai akcióban szabadságpárti tisztviselők elvitték az Alkotmányvédelmi Hivatalból a róluk készült dokumentumokat, ezért a bizonytalanság. A hatóságok a mozgalomnak adakozók listájából tájékozódnak, ehhez egy adóügyi vizsgálat során jutottak. A listán 364 név szerepel, rajta egyetemi tanárok, orvosok, jogászok, menedzserek, de közismert neonácik, futballhuligánok is. Ez utóbbiak rendszeresen vállalnak őrző-védő munkát az identitáriusok demonstrációin, rendezvényein. Az azonosságukat védők legtöbbje Stájerországban, Felső-Ausztriában él, miként a szélsőséges elődök nagy része, és sokuk fegyverviselési engedéllyel rendelkezik. A mozgalom élén álló Martin Sellner, ifjú kora ellenére komoly politikai múlttal rendelkezik, 13 esztendeje még horogkereszteket ragasztgatott a badeni zsidó temetőben. Közmunkára és pénzbüntetésre ítélték. Abban az időben még Gottfried Küssel főnáci csapatához tartozott, erre ma már úgy emlékezik vissza mint pubertáskori (identitás)zavarra.
A jó házból való Sellner komoly nemzetközi összeköttetéssel rendelkezik, menyasszonya egy amerikai aktivista, és csaknem lázító beszédet mondott a Hyde Parkban, ahol az utolsó pillanatban a rendőrök lekapcsolták. Legnagyobb dobásának hajós akcióját tekinti, amelyet francia és német harcostársaival együtt hajtott végre. Mozgalmi finanszírozással 125 ezer eurót kalapoztak össze, hajót béreltek a Földközi-tengeren, s azt tervezték, hogy a Líbia felől érkező menekülteket visszaterelik. A kaland balul végződött, a bérlők állítólag nem fizették ki a személyzetet, amelynek egyes tagjait Ciprus északi részén embercsempészet vádjával rövid időre őrizetbe is vettek.
MARTIN SELLNER - Bár házkutatást tartottak lakásán, sikerült kimosnia magát
Fotó: GEORG HOCHMUTH / APA /PICTUREDESK

Elégedettek a kormánnyal

Martin Sellner egy harcostársával közösen Phalanx Europa néven radikális cuccokat árusító butikot működtet, saját meghatározásuk szerint a patrióta ellenkultúra számára. Kitűzők, trikók, poszterek kaphatók, akár magyar feliratokkal is, visszatérő szöveg a Radical, a Wir sind das Volk (Mi vagyunk a nép), a Haza, a Hagyomány, vagy Az iszlamistákat nem kedveljük. A bolthálózat üzletileg is sikeres, állítólag innen származik az identitáriusok 1,13 millió eurós bevételének kétharmada. A pontos összegek természetesen nem ismertek, állítólag a pénz jó részét külföldön tartják. A Die Presse című osztrák napilap szerint a linzi és a grazi ügyészség Magyarországon és Lengyelországban keresgél.
A támogatói listából kiderült, ami egyébként korábban sem volt titok, hogy a kormányon lévő szabadságpártiak és az identitáriusok között szoros a kapcsolat. Az adakozók között sok az FPÖ-s, főleg kisebb funkcionáriusok, de van, aki mindkét mozgalomban aktív. Grazban az FPÖ-s önkormányzati tanácsnok házában folyt az identitás keresése, de a szabadságpárt vezetői is rendre felbukkantak az új jobboldal rendezvényein – a belügyminiszter, a védelmi miniszter, azaz az osztrák rendvédelmi szervek vezetői, akik barátságukról biztosították az identitáriusokat. Burgenlandban a helyi FPÖ-s fiatalokhoz hívták fejtágításra őket, a téma a „nagy csere” volt. Amikor viszont a kancellár az új-zélandi terrormerényletet követően ellenségnek nevezte az osztrák identitárius mozgalmat, helyettese, az FPÖ élén álló Heinz-Christian Strache sebtiben megtagadott minden kapcsolatot pártja és a mozgalom között. A szabadságpárt tagjai nem értették a hirtelen pálfordulás okát, s csak lassan kezdték a parancsot követni.
Martin Sellner azt állítja, ő nem a nézeteit illetően különbözik a christchurchi tömeggyilkostól, hanem abban, hogy nem terrorista. Nem osztja azt a véleményt, hogy pártjában a Breivik-nemzedék tagjai ülnek. Ők nem akarnak ölni, de azt látják, hogy összefüggés van a bevándorlás és az osztrák állammal szemben meglévő lojalitás fogyatkozása között. A Profil című hetilapnak nyilatkozó politikus állította, hogy mozgalma nagyon elégedett az osztrák kormánnyal, amely sok intézkedésével nem csupán az identitáriusok, hanem a teljes patrióta tábor (nyilván az FPÖ-be beépült Burschenschaftra célzott) követelésének tesz eleget. Szigorította a migránspolitikát, a bevándorlási és kitoloncolási törvényeket. Megerősítette az ország irányadó kultúráját, s keményebben lép fel az iszlamizációs törekvésekkel szemben.
Sellnernek nincs semmi baja a kormánnyal, annál inkább az igazságszolgáltatáson belüli balliberális erőkkel, amelyek szerinte akadályozzák a koalíció munkáját, s a patrióta tábor véleményformálását. A szigor ellenére a kormányfőnek 41 százalékos, példátlanul magas a személyes népszerűsége. Kurz alakítását csak a titkosszolgálatokat tömörítő, 28 tagú (EU-országok, Norvégia és Svájc) Berni Klub pontozta le, a megbízhatatlannak minősített FPÖ miatt szinte semmilyen bizalmas információt nem osztanak meg Ausztriával.

Forgács Imre: Május 9.

Publikálás dátuma
2019.05.04. 19:45
MARABU RAJZA
A Brexit-dráma ki tudja hányadik felvonását látva jogos a kérdés: az idei Európa-napon ünnepeljünk-e egyáltalán? Az Egyesült Királyság október 31-éig kapott újabb haladékot a rendezett kilépésre. Egyelőre a „no deal” látszik valószínűbbnek, de a káosz már olyan méretű Londonban, hogy akár a 2016-os népszavazási döntés visszavonása is elképzelhető. Jean-Claude Juncker, leköszönő bizottsági elnök nem véletlenül fogalmazott nemrég a diplomáciában szokatlanul élesen: „a Szfinx tulajdonképpen nyitott könyv Nagy-Britanniához képest”.
A kelet-európai országok egykori rendszerváltói számára különösen furcsa lehet ez a mostani ünnep. Tizenöt év telt el azóta, hogy 2004. május elsején az Európai Unió egyszerre tíz új tagállammal bővült. A Big Bang miatt sokan aggódtak. Nem lehetett tudni, hogy a közösség mennyire lesz képes ennyi új tag integrálására. Egy ideig azt hallottuk, hogy csak a csehek, a lengyelek és a magyarok esélyesek, miután ők teljesítették a felvételi követelményeket. Politikai rendszerük megfelelt a jogállami normáknak és az európai jogszabályok alkalmazására is felkészültek.
Az akkori május mindezek ellenére maga volt a csoda. Sokan emlékeznek azokra a felemelő pillanatokra, amikor az új uniós polgárok tiszteletére szólt Beethoven Örömódája. Az Országház homlokzatán és a középületeken – a nemzeti színek mellett – először jelent meg Európa kék, arany csillagokkal díszített zászlaja. Ehhez képest a jelenlegi magyar kormány az EP-választási kampányát Brüsszelt gyalázó plakátokkal indította. Igaz, mindez az Európai Néppárt – a Fidesz tagságát felfüggesztő – döntése után kicsit „finomodott”. Azóta már csak a bevándorlók elleni nemzeti összefogásra buzdítanak.
A Brexit-csőd az európai választókat talán mégis elgondolkodtatja. A közvélemény-kutatások szerint a „nemzetmentő” populisták ugyan előretörnek, ám az Unió iránt elkötelezett centrumpártok legyőzésének nincs sok esélye. Sőt: az optimista forgatókönyv szerint az örökké akadékoskodó britek távozása új lehetőségeket kínál a baloldal számára. Ha ugyanis a parlament negyedszerre sem fogadja el a Kilépési Megállapodást, ám „no dealt” sem akarnak, akkor a szigetországnak az EP-választásokon is részt kell vennie. Ebben az esetben viszont a – nem néppárti padsorokban ülő – toryk mellett a Labour is kiválasztja a maga jelöltjeit. Márpedig a körülbelül 30 munkáspárti képviselő támogatásával a szocialista Frans Timmermans akár a bizottsági elnökségre esélyes Manfred Webert is legyőzheti.

Tizenöt éve történt

A kelet-európai országok választópolgárai már a rendszerváltást is igazi felszabadulásként élték meg. Ezen az sem változtatott, hogy a Nyugatnak az olyan általánosságokon túl, mint az állami tulajdon privatizálása vagy a piacgazdaság bevezetése nem sok fogalma volt a régió jövőjéről. A szovjet birodalom szétesése elemi erejű tektonikus mozgásokat indított el a kontinensen, ám a folyamatban nem a stratégák, hanem az „improvizátorok” jeleskedtek. Václav Havel cseh elnököt, egykori emblematikus ellenzékit nem lehet a régi rend iránti elfogultsággal vádolni. Ám egy 1994-ből való, meglehetősen szkeptikus nyilatkozatát azóta is gyakran idézik: „A régi rend összeomlott, de az újat még senki nem építette fel. A ’posztkommunista’ világ pedig újabb és újabb meglepetésekkel szolgál. Ismeretlen nemzetek bukkannak fel és követelnek hazát maguknak. A legvalószínűtlenebb, ki tudja honnan szalajtott emberek nyernek választásokat.”
Ehhez képest a „tízek” (a később belépő Bulgáriával és Romániával, valamint Horvátországgal együtt) az uniós csatlakozással történelmi esélyt kaptak a felzárkózásra. A 15 éves jubileum alkalmából az Európai Bizottság Bécsben, illetve Pozsonyban szakmai konferenciát rendezett a napokban, ahol az országcsoport gazdasági mutatóinak 2000-2018 közötti változásait elemezték. Az összehasonlító adatok nyilvánvalóvá tették: Magyarország egyáltalán nem a NER-nek, hanem 15 éves uniós tagságának köszönheti a gazdasági sikereket. Az egész térségben jelentősen – bár egyenlőtlen mértékben – nőtt az egy főre jutó GDP, és a vizsgált időszakban az uniós átlag 70 százalékát valamennyi „új” tagállam elérte. Sőt: az élenjárók a régebben csatlakozók közül a görögöket és a portugálokat máris megelőzték. Szokás panaszkodni a termelékenység alacsony szintjére (összeszerelő ország lettünk). Ebben sok az igazság, de az egy munkaóra alatt átlagosan megtermelt GDP értéke a „tízeknél” így is a duplájára nőtt 2000 óta.
Bár ezek az eredmények imponálóak, a mérleg csak részben pozitív. A mintegy százmillió új fogyasztóval bővülő egységes piac nyilvánvaló előnyei ellenére a régi tagállamokban feszültségeket okozott a ”keleti” munkavállalók tömeges érkezése. Az EU-ban mindig is voltak viták, de a 2008-as pénzügyi összeomlás, a migrációs hullám és a Brexit megosztottságot, politikai válságot idézett elő a kontinensen.

Be- és kivándorlók

2015 nyarán valóban sokkoló volt a magyar autópályán Németország felé menetelők látványa. Európa ekkor szembesült először az új világprobléma tényleges dimenzióival. A helyzet paradoxona, hogy a „külföldiek” tömeges megjelenése egyáltalán nem újdonság Nyugat-Európa legújabb kori történelmében. A bevándorlók első hullámait az ötvenes években még örömmel fogadták, miután a háború utáni gazdaságoknak nagy szükségük volt pótlólagos munkaerőre.
Az évtizedek során azonban a gazdasági bevándorlók száma folyamatosan emelkedett. Németországban 2010-ben már négymillió törökországi gyökerekkel rendelkező ember élt. A kulturális különbségek még a felvilágosult és ateista Franciaországban is sokféle feszültséget okoztak (lásd a fejkendőviselés ügyét). A szélsőséges nacionalisták azonban csak 2015-ben fedezték fel a menekültügyben rejlő „nagy” lehetőséget. A dimenziók ugyanis a pénzügyi válság és a – részben annak következményeként – szaporodó konfliktusok hatására alaposan megváltoztak.
A Brexit azonban mégsem a „menekültáradat”, hanem a populista hazugságok következménye volt. A kilépésre szavazóknak egyszerűen nem lehetett elmagyarázni, hogy Nagy-Britannia inkább haszonélvezője a keleti tagállamokból érkező új (sokszor magasan képzett) munkaerőnek. A Római Szerződés hatvan éve hiába üzeni mindenki számára, hogy „hurrá, bármelyik tagállamban dolgozhatunk vagy tanulhatunk”, ezt láthatóan csak a fiatalok értik. Amikor a brexitisták a lengyel vízvezeték-szerelők ellen mozgósítottak, mindezt úgy fordították le a maguk számára, hogy „jönnek a kelet-európaiak és elveszik a munkánkat”.
Sajnos, a menekült-probléma teljes mértékben a nacionalista uszítók, a szélsőséges populisták ügyévé vált. Szentes Tamás akadémikus egy közelmúltban publikált tanulmányában írja, hogy a „migránsokról” nyilatkozók többsége figyelmen kívül hagyja azokat a tudományos tényeket, amelyek e rendkívül összetett társadalmi jelenség történeti, gazdasági vagy éppen statisztikai összefüggéseit vizsgálják. Nem foglalkoznak például azzal, hogy nemcsak a menekültek „befogadása” és integrálása (vagy annak hiánya) okoz feszültségeket. A tömeges elvándorlás – különösen, ami az iskolázott fiatalokat illeti – a „kibocsátó” országok (például Magyarország) szempontjából is egyre súlyosabb következményekkel járhat.
A Fidesz EP-választási kampánya azért is szánalmas, mert kizárólag populista hazugságokra épül. Magyarország ugyanis nem tartozik azon uniós tagállamok közé, amelyek vonzerővel bírnak a „bevándorlók” számára. Valószínűleg nem a Szíriából érkező pedagógusok vagy azok családjai jelentenek kulturális fenyegetést és/vagy nemzetbiztonsági kockázatot az ország számára. Sokkal inkább azok, akik a „ki tudja, honnan szalajtott emberek” segítségével jelentős összegekért vásárolhatnak letelepedési kötvényeket: ez utóbbiak betiltását Brüsszel régóta tervezi.

Baloldali remények

Ahogy már utaltunk rá, a Brexit katalizátorként hathat Európában, s a baloldal lassan felébred Csipkerózsika álmából. Tavaly Svédországban a szociáldemokraták alakíthattak kisebbségi kormányt. Idén hajszállal nyertek Finnországban is, s a németeknél – úgy tűnik – az SPD stabilizálja helyzetét. A brit Munkáspárt ugyan a felmérések szerint csak a második Nigel Faragék után, de már vezet a toryk előtt, bár a kilépésről továbbra sem tudunk semmit. A spanyol szocialisták egy hete ugyancsak győztek, de a kormányalakítás nehéznek látszik. Mindezek fényében az EP-szavazás tétje talán soha nem volt akkora, mint most. Az eddigi tagállami sikerek mindenesetre biztatóak: remélhetjük, hogy az „Európa-párti” többséget a baloldalnak e hónap végén sikerül mozgósítania.
Ami a hazai esélyeket illeti, mindenekelőtt realistának kell lennünk. Várható, hogy az EP-választások győztese megint az a Brüsszelt szidalmazó párt lesz, amelynek vezetői amúgy az uniós pénzek „magánosításából” gazdagodnak. A demokratikus ellenzékre szavazók azonban tanúsítják majd, hogy létezik egy másik Magyarország, ahol Európa ünnepét még fontosnak tartják.
Szerző

Bihari Tamás: Búcsú a búcsútól

Publikálás dátuma
2019.04.28. 20:10

Fotó: HUNYADY JÓZSEF / FORTEPAN
A favágóra célozz! – tanácsolta unokabátyám, de a harmadik lövést is elvétettem. Befizette az egy forintot, s kézbe kapva a légpuskát, elsőre eltalálta a kis fémkorongot, s a baltáját a levegőben tartó arasznyi favágó zajos kattogással nekilátott hasogatni a soha el nem fogyó fatörzset. A céllövöldés elismerően füttyentett, majd megkérdezte J.-t, mit kér, similabdát, művirágot, jojót, esetleg kaucsuk kacsát, vagy pénztárcát, kacsintós nővel. Unokabátyám nagylelkűen átruházta rám a választás jogát. Végül a jojót választottam, mert imádtam, ahogy a kis korong a zsinóron le-föl liftezett.
Persze a céllövöldés nem tudhatta, amit én, hogy J. a Zagyva kecskebéka állományán gyakorolta lövőtudományát saját légpuskájával. Egyszer levitt minket is békavadászatra. Csakhogy Gyuri bátyámmal mi pacifista nevelést kaptunk és gyakori olvasmányunk volt a négykötetes, zöld kötésű Brehm Az állatok világa című munkája. Mi tehát a békák pártján álltunk és soha többé nem mentünk le unokabátyánkkal efféle mészárlásokat nézni.
Az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején minden nyáron ellátogattunk Lőrincibe nagypapához és második feleségéhez, a Mama mostohájához. Beültünk az almazöld kis P70-esünkbe a Papával és a Mamával és a szűk országúton néha óránként 60-70 kilométeres sebességgel száguldva vágtattunk Lőrincibe.
Augusztus 20-án - vagy más nyári sátoros ünnepen - sok faluban búcsút vagy vásárt rendeztek. Arra már nem emlékszem, hogy Lőrinciben vagy valamelyik szomszédos településen voltunk-e a búcsúban, de mint pesti gyereket, elvarázsolt a nyüzsgés, a kirakódóvásár, a rengeteg ember. Akkortájt még, főleg az idősebbek közül, sokan népviseletben mentek előbb a templomba, majd a búcsúba. Néha bekíváncsiskodtam a templomba is, ahol a padsorokban fekete ruhás, fekete kendős öregasszonyok zsolozsmáztak, énekeltek számomra furcsa, lassú, szomorkásnak tűnő énekeket.
Na ná, hogy ennél sokkal jobban izgatott a búcsú forgataga. A kirakodóvásáron rengeteg árus kínálta a portékáját. Voltak ott teknővájó cigányok mindenféle teknőkkel, dézsákkal, különböző méretű fakanalakkal. Máshol háztartási eszközöket, fazekakat, lábasokat, zsírosbödönöket, tökgyalut, merőkanalat és ki tudja még mi mindent kínáltak. A szűcsök a nyári hőségben kucsmát, bekecset, bélelt bőrkesztyűt próbáltak rásózni az ide-oda hömpölygő tömegre. Azokat a standokat igyekeztem kikerülni, ahol zöld posztó szegéssel vaddisznó, illetve kutya irhákat lengetett a szél. Föl nem foghattam, hogy tud valaki az ágya elé olyan szőnyeget tenni, ami egykor Bodri, Burkus, vagy más néven őrizte a házat. De nem sokat filozofáltam az emberi lélek rejtelmeiről, mert rengeteg játék és édesség is volt az efféle vásárokon.
Igaz, már megjelentek a műanyag fröccsöntött játékok, katonák, kis autók, néger babák és hajas babák, de azért túlsúlyban voltak a hagyományos fajátékok. Például a szülők „öröme”, a kerekeken tologatható, szárnyát hangosan csattogtató pillangó, különféle kereplők és játékfegyverek. Lehetett gyermekeknek való karikás ostort is venni, de a Mama igen előrelátóan a szemünk védelmében mereven elzárkózott e népművészeti termék megvásárlásától.
Gyuri bátyámmal kárpótlásul kiharcoltuk, hogy egy-egy fa „davajgitár” vagyis dobtáras géppisztoly boldog tulajdonosai lehessünk. A játékfegyverekre szerelt kis karok forgatásával egy pöcök a fa fogaskerék fogazatába akadva csiholta ki a valódi géppisztolyok ugatására emlékeztető kerepelő hangokat. Az volt a Mama és a Papa szerencséje, hogy ezek a fegyverek viszonylag gyorsan amortizálódtak és csütörtököt mondtak.
Mindenesetre felfegyverkezve látogattunk el a lacikonyhák utcájába, ahol ínycsiklandó illatok szálltak a levegőben és minden kapható volt, mi szem-szájnak ingere. Pirultak a kolbászok, hurkák, oldalasok, tarják és ízlés szerint lehetett kérni a puha fehér kenyér szeletek mellé a húsokhoz mustárt, uborkát. Én speciel a véres hurkát szerettem a legjobban egy jókora adag mustárral megbolondítva.
Desszertnek pedig lehetett választani a kakas- vagy baba-nyalókák, a törökméz, a vattacukor, illetve a tükrös és tükör nélküli mézeskalácsszívek, huszárok és mézeskalács karikákból készített nyakláncok között. A mézeskalács figurákból gyorsan kiszerettem, mert többnyire kemények, fogtörőek, ráadásul forgács ízűek voltak, némi ételfesték, vagy ki tudja milyen színezék aromával dúsítva. A törökméz ízlett volna, de az meg a fogak közé ragadt, akár a Stollwerck. Helyette inkább tejkaramellát kértem, ami omlós volt, bár utólag úgy vélem, a fogaknak az sem tett jót. Rövid életű volt a vattacukor korszakom is. Bár szerettem nézni, ahogy a betonkeverőhöz hasonlító, szép rézüstbe öntött kristálycukorból egy forintért jókora csomagot varázsolt a vattacukorárus egy hurkapálcikára. Az innovatívabb, művészlelkű árusok lila, vagy piros színű vattacukrot is kínáltak.
Na és persze nem hiányozhatott a kör- és a hajóhinta sem, amiken sikoltozó lányok, fellibbenő szoknyák és erejüket fitogtató legények rótták a köröket, illetve szálltak az ég felé. A legbátrabbak át is fordultak a hajóhinta tengelyén.
A búcsú fénypontján rázendített a helyi rezesbanda. A repertoár és a képzettség hiányosságait pótolta a lelkesedés. Szép volt, jó volt, talán igaz sem volt.
Szerző