Marx intése: Mind the gaps!

Publikálás dátuma
2019.05.05. 11:15

Fotó: Shutterstock
Marx alapvetően fontos hozzájárulása a társadalmi dinamika megértéséhez a kizsákmányolás jelenségének vizsgálata volt. A proletár munkáját - kicsit leegyszerűsítve - két szakaszra bontotta. A munkanap első részében – ahogy Marx fogalmazott – „munkaerejének értékét, vagyis szükséges létfenntartási eszközeinek értékét termeli meg.” A munkás azonban nem mondhatja: „kösz, nekem ennyi elég volt”, mert a viszonyok arra kényszerítették, hogy ezt követően már csak a tőkés számára dolgozzon. Ekkor végzett munkájáért épp úgy nem kap fizetést, mint a jobbágy a robotért. A kizsákmányolásnak ez a modellje nagy vitát váltott ki, és sokan sokféle szemszögből elemezték. Meglehetősen váratlan módon azonban a matematika betekintést kínált annak megértéséhez, mi is zajlik itt?

A "kifizetődő" csere

A társulások – a méhektől és a majom-csapattól kezdve a családon, a kis közösségen keresztül egészen a globális társadalomig – a partnerek közötti cserén alapulnak. Mindenki adja a magáét, ami a másik számára értéket jelent, de elvárja a viszonzást. A cserét a partnerek által érzékelt „nyereség” határozza meg. Amíg „kifizetődőnek” érzik a cserét, azt rendszeresen megismétlik, és ezzel a társulás is tartósan fennmarad. Ha viszont úgy látják, „nem éri meg” az együttműködés, akkor beszüntetik és ezzel a társulás is felbomlik. Azt, hogy a csere mindkét fél számára előnyös-e, kezdetben két tényező látszott meghatározni: a nyereségen való osztozkodás „természet-adta” arányai és a csere stratégiája. Az osztozkodás aránya első pillantásra a félek számára befolyásolhatatlannak látszott. Kizárólag a cserefolyamat természetétől függött, hogy a létrehozott értékekből mennyi jut az őszibarack termelőjének illetve fogyasztójának, a festőnek és a festmény megvásárlójának, vagy éppen a munkaerejét eladó munkásnak és az őt alkalmazó tőkésnek.
A csere „kifizetődő” voltát befolyásoló másik tényező: a partnerek viselkedési stratégiája. A cserékre ugyanis általánosan jellemző az úgynevezett szociális dilemma helyzet: nem lehetünk biztosak abban, hogy megelőlegezett szolgáltatásunkért - az előlegként kifizetett pénzünkért vagy előzetesen elvégzett munkánkért - annyit kapunk-e partnerünktől, mint vártunk. A csere résztvevői ugyanis nemcsak a jó-szándékú és együttműködő, hanem csaló és önző stratégiát is választhatnak. Nagyon is csábító a „potyautasság”: elfogadni a másik szolgáltatását, és nem kifizetni azt. Ez viszont a társulás felbomlásához vezet. A tartós cserét – a matematika és kísérletek tanulsága szerint – az úgynevezett "Tit for Tat" (TFT) stratégia alapozza meg. A TFT olyan önérvényesítő stratégia, amely az együttműködő partnernek mindig együttműködéssel válaszol, a csalást azonban megtorolja. Megelőlegezi a bizalmat, betartja a megállapodást, majd amikor becsapják, azonnal visszaadja, ám ha a partnere újra együttműködő, ő is újra visszatér ahhoz. (R. Axelrod. The Evolution of Cooperation. 1984).
Sokáig senki nem vitatta: ha a felek elfogadják a csere „természetes” arányait és a TFT-t követik, ez tartós együttműködésre készteti őket, így a társulás fennmarad, és mindkét fél ilyenkor „profitálhat” a legtöbbet a kapcsolatból. Mivel a cserearányok befolyásolhatatlannak tűntek, a figyelem inkább az együttműködés stratégiájára irányult. Ennek „olajozottá” tételét az isteni tekintélyre támaszkodó aranyszabályok és a jogrend intézményei is segítették.
Tekintsük ebből a szemszögből az elmúlt évszázadok munkás-tőkés osztozkodását. Az európai társadalmak felismerték, a munkamegosztás és a piaci csere – lásd Adam Smith – a társadalom jótéteménye. Mindenki akkor jár a legjobban, ha belép a cserekapcsolatokba, elfogadja a csere arányait, teszi dolgát, és hagyja a piaci versenyt érvényesülni. Aki elzárkózik a cserétől, vagy csalásával megszakítja azt, véget vet a társulásnak és önmagának is rosszat tesz.

Egyenlőtlen teherelosztás

Marx azonban a kor tulajdon és hatalmi viszonyainak szemszögéből is rápillantott a problémára. Észrevette és szóvá is tette: a tőkések – politikai és gazdasági hatalmukat felhasználva – a munkás rovására újraosztják a termelt értéktöbbletet. A szocializmusbeli KGST-vicc - Mi a KGST elvi szempontja? Elviszem! Pont! – mintájára, értéktöbblet elosztásának fő szempontja a tőkés viszonyok között: „Elveszem! Pont!” Ebből Marx fontos, a jövőre vonatkozó következtetést vont le: ha ez a rendszer nem változik, a vagyoni és a hatalmi különbségek növekedni fognak. Ebből a szemszögből pedig elkerülhetetlennek, egyben igazolhatónak is látszott a társadalom forradalmi átalakítása. Ám a történelem – ez gyakran megesik – megtréfálja értelmezőit és prófétáit. A várakozásokkal ellentétben ugyanis a XX. század elejétől egészen a 1970-es évek közepéig az egyenlőtlenségek csökkentek! (Piketty, T.: A tőke a 21. században. Kossuth Kiadó, 2015.)
Rácáfolva a borús jóslatokra, a szegény proletárok és a gazdag kapitalisták közötti vagyoni és jövedelmi különbségek fokozatosan szűkültek. Sőt, ezzel párhuzamosan szabaddá vált a tehetségen alapuló kiválogatódás és felgyorsult a társadalmi mobilitás. A demokratikus intézmények hatására a szabadság és a jogi egyenlőség nőtt, míg a különböző csoportok, etnikumok, és a nemek közötti különbségek jelentősen csökkentek. A tőkéseket részben a kommunista forradalomtól való félelem, részben a szakszervezetek erősödő hatalma késztette mohóságuk visszafogására.
Ám jelentősebb volt a hatása a folyamatos technológiai fejlődésnek, amely megkövetelte, hogy az egyre bonyolultabb géprendszerek működtetőit ne bérrabszolgának, hanem értékalkotó munkatársnak tekintsék. Ennek jele volt, hogy a termelékenység és a jövedelmek évtizedekig összekapcsolódva növekedtek. A 70-es évek végétől azonban a munkabérek fokozatosan elmaradtak a termelékenység növekedésétől. Ennek következményeként a középosztály jelentős része fokozatosan leszakadt. A fejlett társadalmak kettészakadása a XXI. századba átlépve letagadhatatlan lett. (Under Pressure: The Squeezed Middle Class. OECD 2019.)
Részben ez váltotta ki, hogy a kutatók újra szemügyre vették a partnerek nyereségen való osztozkodását, amelynek arányairól korábban feltételezték: kizárólag a folyamat természete és a partnerek viselkedési stratégiája határozza meg. Kiderült: létezik olyan stratégiai változat – a zéró-determináns stratégia - amely képes „felülírni” a TFT-t. (W. Press, F. Dyson: Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent. 2012.) Az új megközelítés arra a - matematika által addig elhanyagolt, Marx által szóvá tett, de sokak által kétkedéssel fogadott - felismerésre alapozódott, hogy a partnerek valamelyike - hatalmi helyzetére támaszkodva - képes lehet a maga érdekében befolyásolni a kifizetési mátrix értékeit. Ha pedig ezt meg is teszi, akkor - még ha mindketten TFT-t játszanak is – a „természetes osztozkodás” mértékénél többet sajátíthat ki. Vagyis, a hatalom birtokosai - a nekik járó „természetes” részesedésen túl - a maguk számára „átszivattyúzhatják” a közösen létrehozott értékek további részét, azaz képesek kizsákmányolni partnereiket!
A zéró-determináns stratégia új szemszögből világította meg a kizsákmányolás jelenségét. Ennek lényege a férfi és a nő „társulásának” példájával mutatható be a leginkább. A gyerek létrehozásának „költsége és haszna” megoszlik a társulás tagjai között. Mindketten vállalnak terheket és mindketten részesülnek az élvezetekből. Ám – be kell ismernem - az osztozkodás egyenlőtlen. A „létrehozás” - első pillantásra - egyaránt élvezetes lehet mindkét fél számára, ugyanakkor a terhek – erre utal a terhesség fogalma – nem egyenlően oszlanak meg. A „gyermek-csinálás” örömeiből a férfiaknak nagyobb rész jut, mint a nőknek. Ez a tény egyfajta „kizsákmányolásként” értelmezhető, bár - bizonyos mértékig - joggal hivatkoznak arra, hogy ez a dolog „természetéből” fakad. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene a terheket egyenlőbben elosztani, de a teher-elosztásnak létezhet egy természetes korlátja.

Hatalmi helyzet=kizsákmányolás

Az osztozkodást azonban – mint láttuk - befolyásolja a felek stratégiája is. Közismert a macsó-stratégia: folyamatosan továbblépni egyik nőtől a másikig, élvezetekben részesülni, majd mindig továbbállni. Ennek a stratégiának van egy önzőbb változata: nem vállalni részt a közösen „létrehozott” gyerek felnevelésének terheiből. Ezért hoztak a demokratikus társadalmakban olyan törvényeket, amelyek a gyermekgondozás „közteherviselését” a férfi és nő közötti egyenlő viszonyok alapján előírták. Most azonban a zéró-determináns stratégia a macsó stratégiák egy újabb – csaló - változatára is rávilágított. A Psychology Today nemrég számolt be egy vizsgálatról: a férfiak 96 százaléka, míg a nőknek csak 39 százaléka érzi kielégültnek magát az együttlét során. A különböző felmérések eltérő számokat mutatnak, de egyöntetűen azonosítják a pleasure-gap jelenségét: a nőknek jóval kisebb aránya érzi magát kielégítettnek, mint a férfi partnere. A „gyönyör-rés” jelenségének forrása: nem megtenni minden elvárhatót a másik örömért, s mint ilyen a kizsákmányolás sajátos formájaként értelmezhető.
Térjünk azonban vissza a modern világ globálissá váló cserefolyamataihoz. A munka világában a kizsákmányolás a XX. században hosszú évtizedekig csökkent. Ezt mutatta a szűkülő income-gap és a csökkenő egyenlőtlenség. A 70-es évektől kezdve azonban a fejlett országok középosztályának sokáig javuló alkupozíciója – a technológiák automatizálása és a termelési folyamat kiszervezése miatt - romlani kezdett. Ez lehetővé tette a tőkések számára, hogy a maguk javára újraosszák az értéktöbbletet, és ezt a lehetőséget - magától értetődően – ki is használták. A termelékenység növekedésének és jövedelem-emelkedésnek a „szétcsatolódása” egyértelműen a kizsákmányolás fokozódását jelezte. A következmény: a szélesülő income-gap (jövedelem-rés), és status-gap (státusz-rés).
S mintha ez nem volna elég: egyre újabb - ráadásul a nemek kapcsolatának kényes - területein bukkantak elő rések: a gender-gap és most a pleasure-gap. A kutatások valamennyi esetben ugyanarra a hatásra világítottak rá: a társulások tagjai közötti hatalmi egyenlőtlenség felkínálja a hatalmi pozícióban levőknek, hogy – ha nem figyelnek rá és nem állnak ellent – kizsákmányolják gyengébb pozíciójú tagjaikat. Így a XXI században a növekvő income-gap a társadalmat ráébresztette: a kizsákmányolás újra növekszik. A szexuális forradalom „felszabadította” a nőket, egyre természetesebben és boldogabban éltek is szabadságukkal. Ám a gender-gap és a pay-gap ráébredtette őket: a férfitársadalom elnyomása nem szűnt meg. És most ráadásul itt a pleasure-gap is, amely azzal szembesíti őket: a férfiak nem tesznek meg mindent örömükért.
És ekkor bevillant első londoni utam első élménye: a „Mind the gap” felirat, ami a metrószerelvény és a platform közötti résre figyelmeztetett, hogy bele nem zuhanjunk. Úgy tűnik, az életben, amikor már úgy véljük, végre sima úton haladunk, váratlanul elénk bukkanhatnak efféle rések. A baloldal elfogadott narratíváját a matematika némileg pontosítja: nem minden egyenlőtlenség utal szükségképpen kizsákmányolásra. Ám a hatalmi egyenlőtlenség mindig felkínálja a magas hatalmi helyzetben lévők számára a kizsákmányolás lehetőségét. A tapasztalt szerint pedig aki teheti, az többnyire él is vele. Így a méltányosnál többet sajátít ki a közösből.
Marx pontosan erre figyelmeztetett: ne engedd efféle rések létrejöttét, és - ha találkozol velük - ne tűrd el őket. Ha nem akarod, hogy kizsákmányoljanak, tartsd szemmel azokat, akik - akár tehetségük okán, akár öröklött vagyonuk folytán, akár a véletlen szeszélyéből - hatalmi pozícióba kerültek. S ha ők elfelejtkeztek is, te ne feledd: az értékeket közösen hoztátok létre, és egyenlő jogon részesedtek belőle.

Virágzik az osztrák identitáspárt

Publikálás dátuma
2019.05.05. 10:26
Magyar „bajtársak” is támogatják a mozgalmat
Fotó: David Speier / NurPhoto
Nem szabad ágyúval lőni verébre! - tavaly nyáron még így reagált az osztrák legfelső bíróság volt elnöke a 17 identitárius aktivista grazi perére. A 20 és 35 év közötti 16 férfivel és egy nővel szemben uszítás, bűnszervezetben való részvétel és lázító anyagok üzletszerű terjesztése volt a vád, ám a per felmentéssel végződött. Vagyis hiába olvasta a fejükre a grazi sztárügyvéd, Johannes Winklhofer, hogy 2016 tavaszán felmásztak a helyi zöldek székházának tetejére, ahol egy 16 méteres, vérszínű festékkel bemocskolt molinót feszítettek ki, „Az iszlám öl!” felirattal és hogy három hónappal később berontottak a Klagenfurti Egyetem migrációval és integrációval foglalkozó egyik órájára, s ott élőképet adtak elő egy burkát viselő nők által megkövezett osztrák férfiról, majd a tanár – történetesen a rektor – kezéből erőszakkal kicsavart mikrofonba ordították idegenellenes jelszavaikat. Vagy hogy tavaly márciusban hangos bemondón követelték a bécsi török nagykövetség épületénél: „Erdogan, vidd haza a törökjeidet!” Az identitáriusok megúszták pénzbüntetéssel, tevékenységüket a bíró a szólásszabadság megnyilvánulásának ítélte.

Kurz bekeményít

Az „ártatlan ifjak” körül aztán idén márciusban hirtelen felforrósodott a levegő, s egy csapásra terroristagyanús, veszélyes szélsőjobboldali szervezetté váltak. Az osztrák Alkotmányvédelmi Hivatal (BVT) felvonult a mozgalom 30 éves vezetőjének, Martin Sellnernek a lakásánál és házkutatást tartottak. Nyomozóik ugyanis felfedezték, hogy Sellner 2018 januárjában 1500 euró adományt kapott Brenton Tarranttól, az új-zélandi terroristától, aki márciusban 50 ember életét oltotta ki két christchurchi mecsetben lövöldözve. Sellner kimosta magát, mondván, sok a támogatójuk, ő ugyan személyesen megköszöni az adományokat, de annak már nem néz utána, hogy ki is a feladó.
Az Alkotmányvédelmi Hivatal szokatlan buzgalmát maga a kancellár, a kereszténydemokrata párt (az osztrák Néppárt - ÖVP) elnöke, Sebastian Kurz hevítette. A szélsőjobboldali szabadságpárttal (FPÖ) koalícióban kormányzó ÖVP vezetőjét ugyanis egyre több bírálat éri külföldről szalonképtelen partnere miatt. Kurz pedig próbál egyre keményebben fellépni a szélsőség ellen, hangsúlyozva, hogy ura a helyzetnek. A pénzküldemény ügyében is azonnal megnyilvánult, kijelentve, hogy a veszélyes ideológiákat egy pillanatig sem tolerálja. Ő jelentette be a hatósági vizsgálatot a magát új jobboldalnak nevező identitáriusokkal szemben, s helyezte kilátásba a mozgalom feloszlatását.

Régi elmélet, új csomagolás

Az identitarianizmus önmagában lehet bal- és jobboldali, a kifejezéssel olyan csoportokat jelölnek, amelyeket egyfajta azonosság (identitás) köt össze, például az azonos család, nemzet, iskola, nyelv, sport, ország stb. Az ausztriai identitárius mozgalom 2012 óta működik a 10 évvel korábban Franciaországból elindult ideológia mentén. A mozgalom szellemi vezére Renaud Camus francia filozófus, illetve az ő „nagy csere” (grand remplacement) nevezetű (konspirációs) elmélete, amely szerint a fehér keresztények helyét arab és észak-afrikai muzulmánok foglalják el Európában, Amerikában, s ezt, amíg lehet, meg kell akadályozni. Az új jobboldal, amely Németországban is terjeszkedik, igyekszik elhatárolódni a neonáci ideológiától, de csak a szavak szintjén. Nem szólja le a többi nemzetet, csak nem óhajt velük keveredni. Őrizni kívánja a nemzeti örökséget, patrióta, homogén társadalmat akar, megkérdőjelezhetetlen normákkal. A fő ellenség a nyitott társadalom, amelyben mindenki úgy él, ahogy akar.
Az identitáriusok régi elméleteket melegítenek fel, új csomagolásban. Etnopluralizmusnak nevezik fő követelésüket, hogy a népeknek csak ott szabad élniük, ahol mindig is éltek, ahol gyökereznek. Asszimilációra szerintük csak kevesen képesek, de nekik is több generációra van szükségük ehhez. Ezért nincs más megoldás, mint a remigráció, ami kevésbé tetszetős csomagolásban azt jelenti: tűnés. Olyan hős védőknek tekintik magukat, mint egykoron a spártai vitézek, ezért is használják zászlajukon a lambda jelet (Lakedaimón, Spárta tágabb régiójának neve után - a szerk.). Istenítik a testi erőt, miközben erőszakmentességet hirdetnek, merő önvédelemből. Nincsenek túl sokan, mert elitpártként tekintenek magukra, ezzel magyarázzák szervezeteik hierarchikus felépítését is.
Az osztrák identitárius mozgalom becslések szerint legfeljebb ötszáz tagból áll. Tavaly februárban egy mindmáig tisztázatlan politikai akcióban szabadságpárti tisztviselők elvitték az Alkotmányvédelmi Hivatalból a róluk készült dokumentumokat, ezért a bizonytalanság. A hatóságok a mozgalomnak adakozók listájából tájékozódnak, ehhez egy adóügyi vizsgálat során jutottak. A listán 364 név szerepel, rajta egyetemi tanárok, orvosok, jogászok, menedzserek, de közismert neonácik, futballhuligánok is. Ez utóbbiak rendszeresen vállalnak őrző-védő munkát az identitáriusok demonstrációin, rendezvényein. Az azonosságukat védők legtöbbje Stájerországban, Felső-Ausztriában él, miként a szélsőséges elődök nagy része, és sokuk fegyverviselési engedéllyel rendelkezik. A mozgalom élén álló Martin Sellner, ifjú kora ellenére komoly politikai múlttal rendelkezik, 13 esztendeje még horogkereszteket ragasztgatott a badeni zsidó temetőben. Közmunkára és pénzbüntetésre ítélték. Abban az időben még Gottfried Küssel főnáci csapatához tartozott, erre ma már úgy emlékezik vissza mint pubertáskori (identitás)zavarra.
A jó házból való Sellner komoly nemzetközi összeköttetéssel rendelkezik, menyasszonya egy amerikai aktivista, és csaknem lázító beszédet mondott a Hyde Parkban, ahol az utolsó pillanatban a rendőrök lekapcsolták. Legnagyobb dobásának hajós akcióját tekinti, amelyet francia és német harcostársaival együtt hajtott végre. Mozgalmi finanszírozással 125 ezer eurót kalapoztak össze, hajót béreltek a Földközi-tengeren, s azt tervezték, hogy a Líbia felől érkező menekülteket visszaterelik. A kaland balul végződött, a bérlők állítólag nem fizették ki a személyzetet, amelynek egyes tagjait Ciprus északi részén embercsempészet vádjával rövid időre őrizetbe is vettek.
MARTIN SELLNER - Bár házkutatást tartottak lakásán, sikerült kimosnia magát
Fotó: GEORG HOCHMUTH / APA /PICTUREDESK

Elégedettek a kormánnyal

Martin Sellner egy harcostársával közösen Phalanx Europa néven radikális cuccokat árusító butikot működtet, saját meghatározásuk szerint a patrióta ellenkultúra számára. Kitűzők, trikók, poszterek kaphatók, akár magyar feliratokkal is, visszatérő szöveg a Radical, a Wir sind das Volk (Mi vagyunk a nép), a Haza, a Hagyomány, vagy Az iszlamistákat nem kedveljük. A bolthálózat üzletileg is sikeres, állítólag innen származik az identitáriusok 1,13 millió eurós bevételének kétharmada. A pontos összegek természetesen nem ismertek, állítólag a pénz jó részét külföldön tartják. A Die Presse című osztrák napilap szerint a linzi és a grazi ügyészség Magyarországon és Lengyelországban keresgél.
A támogatói listából kiderült, ami egyébként korábban sem volt titok, hogy a kormányon lévő szabadságpártiak és az identitáriusok között szoros a kapcsolat. Az adakozók között sok az FPÖ-s, főleg kisebb funkcionáriusok, de van, aki mindkét mozgalomban aktív. Grazban az FPÖ-s önkormányzati tanácsnok házában folyt az identitás keresése, de a szabadságpárt vezetői is rendre felbukkantak az új jobboldal rendezvényein – a belügyminiszter, a védelmi miniszter, azaz az osztrák rendvédelmi szervek vezetői, akik barátságukról biztosították az identitáriusokat. Burgenlandban a helyi FPÖ-s fiatalokhoz hívták fejtágításra őket, a téma a „nagy csere” volt. Amikor viszont a kancellár az új-zélandi terrormerényletet követően ellenségnek nevezte az osztrák identitárius mozgalmat, helyettese, az FPÖ élén álló Heinz-Christian Strache sebtiben megtagadott minden kapcsolatot pártja és a mozgalom között. A szabadságpárt tagjai nem értették a hirtelen pálfordulás okát, s csak lassan kezdték a parancsot követni.
Martin Sellner azt állítja, ő nem a nézeteit illetően különbözik a christchurchi tömeggyilkostól, hanem abban, hogy nem terrorista. Nem osztja azt a véleményt, hogy pártjában a Breivik-nemzedék tagjai ülnek. Ők nem akarnak ölni, de azt látják, hogy összefüggés van a bevándorlás és az osztrák állammal szemben meglévő lojalitás fogyatkozása között. A Profil című hetilapnak nyilatkozó politikus állította, hogy mozgalma nagyon elégedett az osztrák kormánnyal, amely sok intézkedésével nem csupán az identitáriusok, hanem a teljes patrióta tábor (nyilván az FPÖ-be beépült Burschenschaftra célzott) követelésének tesz eleget. Szigorította a migránspolitikát, a bevándorlási és kitoloncolási törvényeket. Megerősítette az ország irányadó kultúráját, s keményebben lép fel az iszlamizációs törekvésekkel szemben.
Sellnernek nincs semmi baja a kormánnyal, annál inkább az igazságszolgáltatáson belüli balliberális erőkkel, amelyek szerinte akadályozzák a koalíció munkáját, s a patrióta tábor véleményformálását. A szigor ellenére a kormányfőnek 41 százalékos, példátlanul magas a személyes népszerűsége. Kurz alakítását csak a titkosszolgálatokat tömörítő, 28 tagú (EU-országok, Norvégia és Svájc) Berni Klub pontozta le, a megbízhatatlannak minősített FPÖ miatt szinte semmilyen bizalmas információt nem osztanak meg Ausztriával.

Forgács Imre: Május 9.

Publikálás dátuma
2019.05.04. 19:45
MARABU RAJZA
A Brexit-dráma ki tudja hányadik felvonását látva jogos a kérdés: az idei Európa-napon ünnepeljünk-e egyáltalán? Az Egyesült Királyság október 31-éig kapott újabb haladékot a rendezett kilépésre. Egyelőre a „no deal” látszik valószínűbbnek, de a káosz már olyan méretű Londonban, hogy akár a 2016-os népszavazási döntés visszavonása is elképzelhető. Jean-Claude Juncker, leköszönő bizottsági elnök nem véletlenül fogalmazott nemrég a diplomáciában szokatlanul élesen: „a Szfinx tulajdonképpen nyitott könyv Nagy-Britanniához képest”.
A kelet-európai országok egykori rendszerváltói számára különösen furcsa lehet ez a mostani ünnep. Tizenöt év telt el azóta, hogy 2004. május elsején az Európai Unió egyszerre tíz új tagállammal bővült. A Big Bang miatt sokan aggódtak. Nem lehetett tudni, hogy a közösség mennyire lesz képes ennyi új tag integrálására. Egy ideig azt hallottuk, hogy csak a csehek, a lengyelek és a magyarok esélyesek, miután ők teljesítették a felvételi követelményeket. Politikai rendszerük megfelelt a jogállami normáknak és az európai jogszabályok alkalmazására is felkészültek.
Az akkori május mindezek ellenére maga volt a csoda. Sokan emlékeznek azokra a felemelő pillanatokra, amikor az új uniós polgárok tiszteletére szólt Beethoven Örömódája. Az Országház homlokzatán és a középületeken – a nemzeti színek mellett – először jelent meg Európa kék, arany csillagokkal díszített zászlaja. Ehhez képest a jelenlegi magyar kormány az EP-választási kampányát Brüsszelt gyalázó plakátokkal indította. Igaz, mindez az Európai Néppárt – a Fidesz tagságát felfüggesztő – döntése után kicsit „finomodott”. Azóta már csak a bevándorlók elleni nemzeti összefogásra buzdítanak.
A Brexit-csőd az európai választókat talán mégis elgondolkodtatja. A közvélemény-kutatások szerint a „nemzetmentő” populisták ugyan előretörnek, ám az Unió iránt elkötelezett centrumpártok legyőzésének nincs sok esélye. Sőt: az optimista forgatókönyv szerint az örökké akadékoskodó britek távozása új lehetőségeket kínál a baloldal számára. Ha ugyanis a parlament negyedszerre sem fogadja el a Kilépési Megállapodást, ám „no dealt” sem akarnak, akkor a szigetországnak az EP-választásokon is részt kell vennie. Ebben az esetben viszont a – nem néppárti padsorokban ülő – toryk mellett a Labour is kiválasztja a maga jelöltjeit. Márpedig a körülbelül 30 munkáspárti képviselő támogatásával a szocialista Frans Timmermans akár a bizottsági elnökségre esélyes Manfred Webert is legyőzheti.

Tizenöt éve történt

A kelet-európai országok választópolgárai már a rendszerváltást is igazi felszabadulásként élték meg. Ezen az sem változtatott, hogy a Nyugatnak az olyan általánosságokon túl, mint az állami tulajdon privatizálása vagy a piacgazdaság bevezetése nem sok fogalma volt a régió jövőjéről. A szovjet birodalom szétesése elemi erejű tektonikus mozgásokat indított el a kontinensen, ám a folyamatban nem a stratégák, hanem az „improvizátorok” jeleskedtek. Václav Havel cseh elnököt, egykori emblematikus ellenzékit nem lehet a régi rend iránti elfogultsággal vádolni. Ám egy 1994-ből való, meglehetősen szkeptikus nyilatkozatát azóta is gyakran idézik: „A régi rend összeomlott, de az újat még senki nem építette fel. A ’posztkommunista’ világ pedig újabb és újabb meglepetésekkel szolgál. Ismeretlen nemzetek bukkannak fel és követelnek hazát maguknak. A legvalószínűtlenebb, ki tudja honnan szalajtott emberek nyernek választásokat.”
Ehhez képest a „tízek” (a később belépő Bulgáriával és Romániával, valamint Horvátországgal együtt) az uniós csatlakozással történelmi esélyt kaptak a felzárkózásra. A 15 éves jubileum alkalmából az Európai Bizottság Bécsben, illetve Pozsonyban szakmai konferenciát rendezett a napokban, ahol az országcsoport gazdasági mutatóinak 2000-2018 közötti változásait elemezték. Az összehasonlító adatok nyilvánvalóvá tették: Magyarország egyáltalán nem a NER-nek, hanem 15 éves uniós tagságának köszönheti a gazdasági sikereket. Az egész térségben jelentősen – bár egyenlőtlen mértékben – nőtt az egy főre jutó GDP, és a vizsgált időszakban az uniós átlag 70 százalékát valamennyi „új” tagállam elérte. Sőt: az élenjárók a régebben csatlakozók közül a görögöket és a portugálokat máris megelőzték. Szokás panaszkodni a termelékenység alacsony szintjére (összeszerelő ország lettünk). Ebben sok az igazság, de az egy munkaóra alatt átlagosan megtermelt GDP értéke a „tízeknél” így is a duplájára nőtt 2000 óta.
Bár ezek az eredmények imponálóak, a mérleg csak részben pozitív. A mintegy százmillió új fogyasztóval bővülő egységes piac nyilvánvaló előnyei ellenére a régi tagállamokban feszültségeket okozott a ”keleti” munkavállalók tömeges érkezése. Az EU-ban mindig is voltak viták, de a 2008-as pénzügyi összeomlás, a migrációs hullám és a Brexit megosztottságot, politikai válságot idézett elő a kontinensen.

Be- és kivándorlók

2015 nyarán valóban sokkoló volt a magyar autópályán Németország felé menetelők látványa. Európa ekkor szembesült először az új világprobléma tényleges dimenzióival. A helyzet paradoxona, hogy a „külföldiek” tömeges megjelenése egyáltalán nem újdonság Nyugat-Európa legújabb kori történelmében. A bevándorlók első hullámait az ötvenes években még örömmel fogadták, miután a háború utáni gazdaságoknak nagy szükségük volt pótlólagos munkaerőre.
Az évtizedek során azonban a gazdasági bevándorlók száma folyamatosan emelkedett. Németországban 2010-ben már négymillió törökországi gyökerekkel rendelkező ember élt. A kulturális különbségek még a felvilágosult és ateista Franciaországban is sokféle feszültséget okoztak (lásd a fejkendőviselés ügyét). A szélsőséges nacionalisták azonban csak 2015-ben fedezték fel a menekültügyben rejlő „nagy” lehetőséget. A dimenziók ugyanis a pénzügyi válság és a – részben annak következményeként – szaporodó konfliktusok hatására alaposan megváltoztak.
A Brexit azonban mégsem a „menekültáradat”, hanem a populista hazugságok következménye volt. A kilépésre szavazóknak egyszerűen nem lehetett elmagyarázni, hogy Nagy-Britannia inkább haszonélvezője a keleti tagállamokból érkező új (sokszor magasan képzett) munkaerőnek. A Római Szerződés hatvan éve hiába üzeni mindenki számára, hogy „hurrá, bármelyik tagállamban dolgozhatunk vagy tanulhatunk”, ezt láthatóan csak a fiatalok értik. Amikor a brexitisták a lengyel vízvezeték-szerelők ellen mozgósítottak, mindezt úgy fordították le a maguk számára, hogy „jönnek a kelet-európaiak és elveszik a munkánkat”.
Sajnos, a menekült-probléma teljes mértékben a nacionalista uszítók, a szélsőséges populisták ügyévé vált. Szentes Tamás akadémikus egy közelmúltban publikált tanulmányában írja, hogy a „migránsokról” nyilatkozók többsége figyelmen kívül hagyja azokat a tudományos tényeket, amelyek e rendkívül összetett társadalmi jelenség történeti, gazdasági vagy éppen statisztikai összefüggéseit vizsgálják. Nem foglalkoznak például azzal, hogy nemcsak a menekültek „befogadása” és integrálása (vagy annak hiánya) okoz feszültségeket. A tömeges elvándorlás – különösen, ami az iskolázott fiatalokat illeti – a „kibocsátó” országok (például Magyarország) szempontjából is egyre súlyosabb következményekkel járhat.
A Fidesz EP-választási kampánya azért is szánalmas, mert kizárólag populista hazugságokra épül. Magyarország ugyanis nem tartozik azon uniós tagállamok közé, amelyek vonzerővel bírnak a „bevándorlók” számára. Valószínűleg nem a Szíriából érkező pedagógusok vagy azok családjai jelentenek kulturális fenyegetést és/vagy nemzetbiztonsági kockázatot az ország számára. Sokkal inkább azok, akik a „ki tudja, honnan szalajtott emberek” segítségével jelentős összegekért vásárolhatnak letelepedési kötvényeket: ez utóbbiak betiltását Brüsszel régóta tervezi.

Baloldali remények

Ahogy már utaltunk rá, a Brexit katalizátorként hathat Európában, s a baloldal lassan felébred Csipkerózsika álmából. Tavaly Svédországban a szociáldemokraták alakíthattak kisebbségi kormányt. Idén hajszállal nyertek Finnországban is, s a németeknél – úgy tűnik – az SPD stabilizálja helyzetét. A brit Munkáspárt ugyan a felmérések szerint csak a második Nigel Faragék után, de már vezet a toryk előtt, bár a kilépésről továbbra sem tudunk semmit. A spanyol szocialisták egy hete ugyancsak győztek, de a kormányalakítás nehéznek látszik. Mindezek fényében az EP-szavazás tétje talán soha nem volt akkora, mint most. Az eddigi tagállami sikerek mindenesetre biztatóak: remélhetjük, hogy az „Európa-párti” többséget a baloldalnak e hónap végén sikerül mozgósítania.
Ami a hazai esélyeket illeti, mindenekelőtt realistának kell lennünk. Várható, hogy az EP-választások győztese megint az a Brüsszelt szidalmazó párt lesz, amelynek vezetői amúgy az uniós pénzek „magánosításából” gazdagodnak. A demokratikus ellenzékre szavazók azonban tanúsítják majd, hogy létezik egy másik Magyarország, ahol Európa ünnepét még fontosnak tartják.
Szerző