Marx alapvetően fontos hozzájárulása a társadalmi dinamika megértéséhez a kizsákmányolás jelenségének vizsgálata volt.
A proletár munkáját - kicsit leegyszerűsítve - két szakaszra bontotta. A munkanap első részében – ahogy Marx fogalmazott – „munkaerejének értékét, vagyis szükséges létfenntartási eszközeinek értékét termeli meg.” A munkás azonban nem mondhatja: „kösz, nekem ennyi elég volt”, mert a viszonyok arra kényszerítették, hogy ezt követően már csak a tőkés számára dolgozzon. Ekkor végzett munkájáért épp úgy nem kap fizetést, mint a jobbágy a robotért. A kizsákmányolásnak ez a modellje nagy vitát váltott ki, és sokan sokféle szemszögből elemezték. Meglehetősen váratlan módon azonban a matematika betekintést kínált annak megértéséhez, mi is zajlik itt?
A "kifizetődő" csere
A társulások – a méhektől és a majom-csapattól kezdve a családon, a kis közösségen keresztül egészen a globális társadalomig – a partnerek közötti cserén alapulnak. Mindenki adja a magáét, ami a másik számára értéket jelent, de elvárja a viszonzást. A cserét a partnerek által érzékelt „nyereség” határozza meg. Amíg „kifizetődőnek” érzik a cserét, azt rendszeresen megismétlik, és ezzel a társulás is tartósan fennmarad. Ha viszont úgy látják, „nem éri meg” az együttműködés, akkor beszüntetik és ezzel a társulás is felbomlik. Azt, hogy a csere mindkét fél számára előnyös-e, kezdetben két tényező látszott meghatározni: a nyereségen való osztozkodás „természet-adta” arányai és a csere stratégiája. Az osztozkodás aránya első pillantásra a félek számára befolyásolhatatlannak látszott. Kizárólag a cserefolyamat természetétől függött, hogy a létrehozott értékekből mennyi jut az őszibarack termelőjének illetve fogyasztójának, a festőnek és a festmény megvásárlójának, vagy éppen a munkaerejét eladó munkásnak és az őt alkalmazó tőkésnek.
A csere „kifizetődő” voltát befolyásoló másik tényező: a partnerek viselkedési stratégiája. A cserékre ugyanis általánosan jellemző az úgynevezett szociális dilemma helyzet: nem lehetünk biztosak abban, hogy megelőlegezett szolgáltatásunkért - az előlegként kifizetett pénzünkért vagy előzetesen elvégzett munkánkért - annyit kapunk-e partnerünktől, mint vártunk. A csere résztvevői ugyanis nemcsak a jó-szándékú és együttműködő, hanem csaló és önző stratégiát is választhatnak. Nagyon is csábító a „potyautasság”: elfogadni a másik szolgáltatását, és nem kifizetni azt. Ez viszont a társulás felbomlásához vezet. A tartós cserét – a matematika és kísérletek tanulsága szerint – az úgynevezett "Tit for Tat" (TFT) stratégia alapozza meg. A TFT olyan önérvényesítő stratégia, amely az együttműködő partnernek mindig együttműködéssel válaszol, a csalást azonban megtorolja. Megelőlegezi a bizalmat, betartja a megállapodást, majd amikor becsapják, azonnal visszaadja, ám ha a partnere újra együttműködő, ő is újra visszatér ahhoz. (R. Axelrod. The Evolution of Cooperation. 1984).
Sokáig senki nem vitatta: ha a felek elfogadják a csere „természetes” arányait és a TFT-t követik, ez tartós együttműködésre készteti őket, így a társulás fennmarad, és mindkét fél ilyenkor „profitálhat” a legtöbbet a kapcsolatból. Mivel a cserearányok befolyásolhatatlannak tűntek, a figyelem inkább az együttműködés stratégiájára irányult. Ennek „olajozottá” tételét az isteni tekintélyre támaszkodó aranyszabályok és a jogrend intézményei is segítették.
Tekintsük ebből a szemszögből az elmúlt évszázadok munkás-tőkés osztozkodását. Az európai társadalmak felismerték, a munkamegosztás és a piaci csere – lásd Adam Smith – a társadalom jótéteménye. Mindenki akkor jár a legjobban, ha belép a cserekapcsolatokba, elfogadja a csere arányait, teszi dolgát, és hagyja a piaci versenyt érvényesülni. Aki elzárkózik a cserétől, vagy csalásával megszakítja azt, véget vet a társulásnak és önmagának is rosszat tesz.
Egyenlőtlen teherelosztás
Marx azonban a kor tulajdon és hatalmi viszonyainak szemszögéből is rápillantott a problémára. Észrevette és szóvá is tette: a tőkések – politikai és gazdasági hatalmukat felhasználva – a munkás rovására újraosztják a termelt értéktöbbletet. A szocializmusbeli KGST-vicc - Mi a KGST elvi szempontja? Elviszem! Pont! – mintájára, értéktöbblet elosztásának fő szempontja a tőkés viszonyok között: „Elveszem! Pont!” Ebből Marx fontos, a jövőre vonatkozó következtetést vont le: ha ez a rendszer nem változik, a vagyoni és a hatalmi különbségek növekedni fognak. Ebből a szemszögből pedig elkerülhetetlennek, egyben igazolhatónak is látszott a társadalom forradalmi átalakítása. Ám a történelem – ez gyakran megesik – megtréfálja értelmezőit és prófétáit. A várakozásokkal ellentétben ugyanis a XX. század elejétől egészen a 1970-es évek közepéig az egyenlőtlenségek csökkentek! (Piketty, T.: A tőke a 21. században. Kossuth Kiadó, 2015.)
Rácáfolva a borús jóslatokra, a szegény proletárok és a gazdag kapitalisták közötti vagyoni és jövedelmi különbségek fokozatosan szűkültek. Sőt, ezzel párhuzamosan szabaddá vált a tehetségen alapuló kiválogatódás és felgyorsult a társadalmi mobilitás. A demokratikus intézmények hatására a szabadság és a jogi egyenlőség nőtt, míg a különböző csoportok, etnikumok, és a nemek közötti különbségek jelentősen csökkentek. A tőkéseket részben a kommunista forradalomtól való félelem, részben a szakszervezetek erősödő hatalma késztette mohóságuk visszafogására.
Ám jelentősebb volt a hatása a folyamatos technológiai fejlődésnek, amely megkövetelte, hogy az egyre bonyolultabb géprendszerek működtetőit ne bérrabszolgának, hanem értékalkotó munkatársnak tekintsék. Ennek jele volt, hogy a termelékenység és a jövedelmek évtizedekig összekapcsolódva növekedtek. A 70-es évek végétől azonban a munkabérek fokozatosan elmaradtak a termelékenység növekedésétől. Ennek következményeként a középosztály jelentős része fokozatosan leszakadt. A fejlett társadalmak kettészakadása a XXI. századba átlépve letagadhatatlan lett. (Under Pressure: The Squeezed Middle Class. OECD 2019.)
Részben ez váltotta ki, hogy a kutatók újra szemügyre vették a partnerek nyereségen való osztozkodását, amelynek arányairól korábban feltételezték: kizárólag a folyamat természete és a partnerek viselkedési stratégiája határozza meg. Kiderült: létezik olyan stratégiai változat – a zéró-determináns stratégia - amely képes „felülírni” a TFT-t. (W. Press, F. Dyson: Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent. 2012.) Az új megközelítés arra a - matematika által addig elhanyagolt, Marx által szóvá tett, de sokak által kétkedéssel fogadott - felismerésre alapozódott, hogy a partnerek valamelyike - hatalmi helyzetére támaszkodva - képes lehet a maga érdekében befolyásolni a kifizetési mátrix értékeit. Ha pedig ezt meg is teszi, akkor - még ha mindketten TFT-t játszanak is – a „természetes osztozkodás” mértékénél többet sajátíthat ki. Vagyis, a hatalom birtokosai - a nekik járó „természetes” részesedésen túl - a maguk számára „átszivattyúzhatják” a közösen létrehozott értékek további részét, azaz képesek kizsákmányolni partnereiket!
A zéró-determináns stratégia új szemszögből világította meg a kizsákmányolás jelenségét. Ennek lényege a férfi és a nő „társulásának” példájával mutatható be a leginkább. A gyerek létrehozásának „költsége és haszna” megoszlik a társulás tagjai között. Mindketten vállalnak terheket és mindketten részesülnek az élvezetekből. Ám – be kell ismernem - az osztozkodás egyenlőtlen. A „létrehozás” - első pillantásra - egyaránt élvezetes lehet mindkét fél számára, ugyanakkor a terhek – erre utal a terhesség fogalma – nem egyenlően oszlanak meg. A „gyermek-csinálás” örömeiből a férfiaknak nagyobb rész jut, mint a nőknek. Ez a tény egyfajta „kizsákmányolásként” értelmezhető, bár - bizonyos mértékig - joggal hivatkoznak arra, hogy ez a dolog „természetéből” fakad. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene a terheket egyenlőbben elosztani, de a teher-elosztásnak létezhet egy természetes korlátja.
Hatalmi helyzet=kizsákmányolás
Az osztozkodást azonban – mint láttuk - befolyásolja a felek stratégiája is. Közismert a macsó-stratégia: folyamatosan továbblépni egyik nőtől a másikig, élvezetekben részesülni, majd mindig továbbállni. Ennek a stratégiának van egy önzőbb változata: nem vállalni részt a közösen „létrehozott” gyerek felnevelésének terheiből. Ezért hoztak a demokratikus társadalmakban olyan törvényeket, amelyek a gyermekgondozás „közteherviselését” a férfi és nő közötti egyenlő viszonyok alapján előírták. Most azonban a zéró-determináns stratégia a macsó stratégiák egy újabb – csaló - változatára is rávilágított. A Psychology Today nemrég számolt be egy vizsgálatról: a férfiak 96 százaléka, míg a nőknek csak 39 százaléka érzi kielégültnek magát az együttlét során. A különböző felmérések eltérő számokat mutatnak, de egyöntetűen azonosítják a pleasure-gap jelenségét: a nőknek jóval kisebb aránya érzi magát kielégítettnek, mint a férfi partnere. A „gyönyör-rés” jelenségének forrása: nem megtenni minden elvárhatót a másik örömért, s mint ilyen a kizsákmányolás sajátos formájaként értelmezhető.
Térjünk azonban vissza a modern világ globálissá váló cserefolyamataihoz. A munka világában a kizsákmányolás a XX. században hosszú évtizedekig csökkent. Ezt mutatta a szűkülő income-gap és a csökkenő egyenlőtlenség. A 70-es évektől kezdve azonban a fejlett országok középosztályának sokáig javuló alkupozíciója – a technológiák automatizálása és a termelési folyamat kiszervezése miatt - romlani kezdett. Ez lehetővé tette a tőkések számára, hogy a maguk javára újraosszák az értéktöbbletet, és ezt a lehetőséget - magától értetődően – ki is használták. A termelékenység növekedésének és jövedelem-emelkedésnek a „szétcsatolódása” egyértelműen a kizsákmányolás fokozódását jelezte. A következmény: a szélesülő income-gap (jövedelem-rés), és status-gap (státusz-rés).
S mintha ez nem volna elég: egyre újabb - ráadásul a nemek kapcsolatának kényes - területein bukkantak elő rések: a gender-gap és most a pleasure-gap. A kutatások valamennyi esetben ugyanarra a hatásra világítottak rá: a társulások tagjai közötti hatalmi egyenlőtlenség felkínálja a hatalmi pozícióban levőknek, hogy – ha nem figyelnek rá és nem állnak ellent – kizsákmányolják gyengébb pozíciójú tagjaikat. Így a XXI században a növekvő income-gap a társadalmat ráébresztette: a kizsákmányolás újra növekszik. A szexuális forradalom „felszabadította” a nőket, egyre természetesebben és boldogabban éltek is szabadságukkal. Ám a gender-gap és a pay-gap ráébredtette őket: a férfitársadalom elnyomása nem szűnt meg. És most ráadásul itt a pleasure-gap is, amely azzal szembesíti őket: a férfiak nem tesznek meg mindent örömükért.
És ekkor bevillant első londoni utam első élménye: a „Mind the gap” felirat, ami a metrószerelvény és a platform közötti résre figyelmeztetett, hogy bele nem zuhanjunk. Úgy tűnik, az életben, amikor már úgy véljük, végre sima úton haladunk, váratlanul elénk bukkanhatnak efféle rések. A baloldal elfogadott narratíváját a matematika némileg pontosítja: nem minden egyenlőtlenség utal szükségképpen kizsákmányolásra. Ám a hatalmi egyenlőtlenség mindig felkínálja a magas hatalmi helyzetben lévők számára a kizsákmányolás lehetőségét. A tapasztalt szerint pedig aki teheti, az többnyire él is vele. Így a méltányosnál többet sajátít ki a közösből.
Marx pontosan erre figyelmeztetett: ne engedd efféle rések létrejöttét, és - ha találkozol velük - ne tűrd el őket. Ha nem akarod, hogy kizsákmányoljanak, tartsd szemmel azokat, akik - akár tehetségük okán, akár öröklött vagyonuk folytán, akár a véletlen szeszélyéből - hatalmi pozícióba kerültek. S ha ők elfelejtkeztek is, te ne feledd: az értékeket közösen hoztátok létre, és egyenlő jogon részesedtek belőle.
