Millenáris korkeretben - Új épületben a Nemzeti Táncszínház

Publikálás dátuma
2019.05.06. 11:00
Az épületet meghatározza az üveg-fa homlokzat
Fotó: Népszava
A Millenáris átalakítása kellett hozzá, hogy méltó, és talán végre végleges helyet kapjon.
Csak egy hétköznap délután kell kijönni, hogy láthassa az ember, mennyire működő hely a budai Millenáris Park. Sziesztázók és randevúzók, csemetéiket levegőztető anyukák, spontán napfürdőzők és csupán a rövidebb útvonal miatt átvágók. Lassan húsz éve, hogy a padok között, a gyepen, a gyalogösvényeken és a játszótéren is állandó mozgás van. Egy szakember ezt rögtön szakzsargonba is fordítaná – mondjuk, hogy ilyen a komplex funkció- és diverzitásháló – , de a napfürdőző itt egyszerűen csak vesz egy nagy levegőt és jól érzi magát. Lassan húsz éve nyilvánvaló, hogy az egykori Ganz Villamossági Művek rozsdaövezetéből Budapest egy kivételes helye született meg. Pedig nincs semmi klasszikus park fíling, kevés a fa, a funkciót váltó, a felújított ipari csarnokok befelé fordulva szinte védelmezően fogják közre a középen elterülő, tágas, de mégis belső udvar szerű zöld placcot. Persze ennek is hosszú a története és ez sem épült minden botrány nélkül. Eredetileg a Fidesz szimbolikus főhadiszállásának készült és rohamtempóban, de aztán 2002-ben meglepetésre nem lett ünneplés – azóta inkább a leendő egyetemisták gyülekeztek itt évről - évre, amikor az aktuális felvételi ponthatárokat kihirdetik. Eleinte nagy szám volt a Park tájépítészete szőlőtőkékkel és mezőgazdasági ismeretterjesztéssel, de leginkább egy nálunk addig alig ismert és nagyon szerethető tájművészeti stílussal, de ezt sajnálatos módon elmosta az idő – utoljára sitthalmokat láttam a helyén, mert ebbe az irányba fut majd be a még épülő, de magasvasút-szerűen látványos Szélcsatorna építmény. Eltűntek az aranyhalak is és vele a középső tó – a helyén óriási pázsitfelület emeli ki az egykori teátrumcsarnokból kinövő új Nemzeti Táncszínház épületet. Ha nem Zoboki Gábor lenne a tervezője, talán eszembe sem jutott volna, hogy a Táncszínház is elég kacskaringós úton jutott ide. Annak is lassan húsz éve, hogy a MÜPA elkészültekor (főtervező: Zoboki Gábor) az akkori Táncszínházat is ott helyezték volna el, csakhogy ők nemigen akartak az eredeti helyükről mozdulni. Maradtak a Várban, a karmeliták egykori templomában, amiből akkor lett színház, amikor 1784-ben II. József az összes szerzetesrendet feloszlatta. Budán időzve a császár személyesen intézkedett arról, hogy a Budára telepített központi kormányhivatalnokok rangos szórakoztatására a karmelita templomból színházat alakítsanak ki, az épületet pedig szintén egy udvari tanácsos, bizonyos Kempelen Farkas tervei alapján alakították át – a kornak megfelelő copf és némi klasszicizmusba hajló barokk főhomlokzattal. (Természetesen német nyelven játszottak, de 1790. október 5-én itt volt az első magyar nyelvű premier is: Kelemen László társulata mutatta be az "Igazházi" című darabot.) 2001-től volt a Nemzeti Táncszínházé – most a Miniszterelnöki Hivatalé (főtervezője: Zoboki Gábor). Aztán ahogy anno az is felmerült, hogy az Erzsébet tér helyett az új Nemzeti Színház kerüljön inkább a Millenárisba, úgy került végül Táncszínház a kormányzati költözködések közben először kinézett Várbazár helyett végül ide. És mondhatjuk nyugodtan, hogy szerencsére. Mert miközben húsz éve még hajmeresztő ötletnek tűnt a lehetséges Nemzeti ide-oda rakosgatása, a Millenáris közben a semmiből új súlypont, új helyszín lett tele élettől duzzadó funkciókkal – és már senki nem lepődik meg itt egy állandó színházon. Hétezer négyzetméter telepakolva a legújabb színpadtechnikával, de mindez szerényen a háttérben marad ahhoz látványosan előreugró/lebegő, üveg/fa homlokzathoz képest, ami meghatározza az épületet. A Zoboki Építésziroda (Zoboki Gábor, Orlovits Balázs és Lente András) által tervezett/átalakított épület egyrészt megőriz valamit a korábbi szabadtéri színpad monumentalitásából, másrészt kreatívan át is ment egy részt a MÜPÁ-ból: mert az a nagyvonalú belső kubus, ami ott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet magába foglalva türemkedik ki olyan látványosan az aulába, itt egészen más formával ismétlődik meg. Az épület színházhoz méltó, látványos főhomlokzatot kapott, ahogy a csupa üveg előcsarnok fölé egy látható alátámasztás nélküli, organikus boltozat magasodik és köti össze a belsőt és külsőt, az előcsarnokot az épület előtti zölddel. A látványos felfüggesztéshez közel 200 tonna betonacélt és 1500 tonnányi vasbetont építettek be, és mondanom sem kell, ebből nagyvonalúan semmit nem érezni: a már-már játékosan hajló óriásforma könnyed eleganciával ül az üvegcsarnokon. Könnyedségét – ahogy a MÜPÁ-ban - többek között itt is a grandiózus méreteket megszelídítő faborításának köszönheti, ráadásul a pillérek nélküli boltozat nem üres: ide telepítették a térben „lebegő” kistermet, ami csonka kúpként lóg be az előcsarnok fölé.    
A legújabb színpadtechnikával szerelték fel

Táncszínházi tények

Az új főhomlokzatot és előcsarnok mellett 368 néző fér be majd a nagyterembe, a kisterem 120 fős, de van még két próbaterem, kamaraterem, hangstúdió és számos kiszolgáló helyiség és öltöző. Hogy mindez mennyibe kerülhetett, arról nincsenek nyilvános adatok, de ha az épületre nézve a tervezői fantázia szárnyalásának szabadságfokát igyekszem bemérni, nem kevésbe. És általában ez az, ami a látványosan hatásos épületeknél nem jut eszünkbe. A Millenáris átalakulása láthatóan újabb korszakba lépett, húsz-harminc évnyi jóérzés pedig nehezen beárazható.

Témák
tánc

Börtönbe zárt királynők - A Stuart Mária Kaposváron

Publikálás dátuma
2019.05.06. 10:00

Fotó: Memlaur Imre / CSIKY GERGELY SZÍNHÁZ
Schiller Stuart Máriáját ritkán tűzik műsorra a honi teátrumok. Kaposváron most Kéri Kitty vállalkozott rá, hogy megrendezze, vegyes sikerrel.
Három nap az élet, hetvenkét óra alatt eldől két uralkodó, s egy birodalom sorsa: Friedrich Schiller kései drámája, a Stuart Mária az angol és a skót királynő évtizedes konfliktusának utolsó napjait ábrázolja, megmutatva, a hatalom, az egyéni érdekek, az irigység, a düh, a gyűlölet hogyan formálja, szűkíti be a tudatot, s torzítja a jellemet. Mindezt visszaadni kegyetlenül nehéz feladat, nem véletlen, hogy Schiller darabját meglehetősen ritkán tűzik műsorra a honi teátrumok. A kaposvári Csiky Gergely Színházban Kéri Kitty vállalkozott rá, hogy a mondanivalójában időtálló drámát színre vigye – vegyes sikerrel. A környezet megfelelő, a minimalista díszlet két fülke, az egyik Mária börtöne, a másik Erzsébet trónterme, közöttük mindössze egy üvegfal, mely elválaszt, mégis összeköt, az egyiket valós falak határolják, a másik köré a hatalom emel rácsokat. Apró, alig néhány négyzetméteres helyiségek, mégis emberek, országos sorsa dől el bennük. Utóbbi megjelenítése azonban kissé döcögős, eleve már a kezdés is, ahogyan Mária és udvarhölgyeinek beszélgetéséből felelevenedik az elmúlt évtized, melyet az országában fellázadt nemesek elől menekülő skót királynő az angol uralkodó fogságában töltött. Játék helyett sablonmonológok, meglehetős unalom, Erzsébet udvaráig kell várni, hogy valamicske élet költözzön a színpadra. A hullámzás aztán végigkíséri a darabot, sokkal inkább a szereplőkön, mintsem a rendezői szándékon múlnak a tető- és mélypontok, nincs igazi koreográfia, vezérfonal, csak sodródunk a színészek képességei szerint. Pedig akadna jó néhány konfliktus, melyet szépen fel lehetne tölteni tartalommal, Mária és Erzsébet, Leicester és Burleigh, Mortimer és Leicester, Shrewsbury és Burleigh viszonya mind óriási lehetőség, ám a ziccerek jelentős része kimarad. Nyári Szilvia Stuart Máriájában a kelleténél kevesebb a valós érzelem és érzékenység, s így még jobban érvényesül vele szemben Varga Zsuzsa Erzsébetének kiszámított hidegvérűsége. A két asszony találkozása a darab csúcspontja, két komoly metamorfózis, ám ezek közül csak az egyik látszik valódinak, a másik meglehetősen talmi. Hasonlóképpen kevéssé meggyőző Benedek Dániel Mortimerje is, aki katolikus összeesküvőből egyre inkább vakszerelmessé válik, ám hiányzik az átmenet, a valódi jellemformálódás sokkal inkább teátrális és maníros. Jelentéktelenre szürkül Aubespine francia követ szerepe is Kalmár Tamás előadásában, s Schlanger András Belliévre grófja is csak a népsűrűséget növeli. Bakos Kiss Gábor Leicestere viszont hihetően gyarló, szerelmes és hatalomvágyó, ahogyan Sarkadi Kiss János Burleigh-je is remekül adja vissza a birodalom érdekeit néző főrangot, aki persze a saját pecsenyéjét is sütögeti közben. Burleigh-vel szemben kellene ellensúlyt adnia Eperjes Károly Shrewsburyjének, ám zajos hadarásában elveszik erkölcsi fölénye. Kellemes színfoltja a darabnak Tóth Molnár Ildikó puritán Pauletje, Csonka Ibolya Hanna dajkaként viszont túlságosan modoros, Mucsi Kristóf Davidsonjából pedig hiányzik a felelősség súlya alatt összeroppanó kisember. Ahogyan hiába jelenik meg rendre a fiatal Mária és Erzsébet a színpadon a két királynő mögött-mellett, afféle árnyként, nem igazán jön át még így sem: noha rengeteg minden elválasztja őket, a két asszony valójában egyetlen karakter, s bármelyikük is győz, nem szabadulhat saját börtönéből.
Szerző

Poszttraumás dallamok

Publikálás dátuma
2019.05.05. 16:13

Fotó: ÉDER KRISZTIÁN
Néhány év alatt a hazai rockzene meghatározó szereplőjévé lépett elő az Ivan & The Parazol. Új lemezüket (Exotic Post Traumatic címmel) Kaliforniában rögzítették, és hosszabb európai turné után most Magyarországon is bemutatják.
Az Exotic Post Traumatic lemez különös címadása arra utal, hogy az Ivan & The Parazol a közelmúltban nehéz időszakon ment keresztül, mert alapító basszusgitárosuk, Tarnai János megbetegedett, és még sokáig nem léphet színpadra. „Ugyanebben az időben csodálatos dolgok is történtek velünk, nagy sikereket értünk el, ezért a dalokban mindvégig megfigyelhető egyfajta kettősség: a trauma és a poszttrauma szimbiózisa” – mondja Vitáris Iván, a zenekar névadója és énekese. A kizárólag angol nyelvű számokat tartalmazó album másik érdekessége, hogy a felvételek túlnyomórészt a Los Angeles-i EastWest Studios hatalmas komplexumában készültek, ahol a műfaj vezető amerikai és nyugat-európai sztárjai is rendszeresen megfordulnak; régen pedig olyan művészek második otthona volt, mint Frank Sinatra, a Rolling Stones vagy Michael Jackson. A lemez produceri feladatait Wil Anspach vállalta, aki olyan sztárokkal dolgozik együtt, mint a Muse, a Red Hot Chili Peppers vagy újabban a Grammy-díjra jelölt rapper, Vic Mensa. Az Ivan & The Parazol új hangzásképe ennek megfelelően jelentősen eltér a korábbitól. Balla Máté gitározása és Simon Bálint dobolása – Anspach instrukcióinak is megfelelően – most sokkal modernebb; Beke István billentyűs szólói már-már „űrkorszakiak”, a Deli Soma által feljátszott basszusgitár-szólam az EDM vagyis az elektronikus tánczene lüktetéséhez közelít. „Ezt vegyítettük szándékosan a Marshall-erősítők és a Vox-orgonák világával, s ennek az aránynak a tökéletesítése volt a cél. Nem reprodukálni akartunk valamit, hanem elmenni egy olyan irányba, ami eddig még sosem jellemzett minket” – összegzi zenei törekvéseiket Vitáris Iván. Szerinte a három korábbi nagylemezük szerves egységként kezelhető, akár ki lehetne adni belőlük egy tökéletes válogatást. Az Exotic Post Traumatic esetében a hosszú dalszerzési és válogatási folyamat, a merészebb kísérletezés egy új korszak nyitányának tekinthető. Nyugat-európai nagyvárosok után a lemezbemutató turné most megérkezett Magyarországra. A többi között Veszprémben, Pécsett, Szombathelyen és Debrecenben lépnek színpadra. A hosszú turné után sem pihennek: a nyári hazai nagyfesztiválok mellett Oroszországba és az Egyesült Államokba is meghívták őket. „Két fellépésünk pedig nagyon különleges lesz: Alsóörsön Karácsony Jánossal, míg Pakson Tátrai Tibusszal játszunk közösen.”   

Névjegy

Az Ivan & The Parazol 2010 februárjában alakult Budapesten. Nemzetközi karrierjük egy 2013-as amerikai miniturnéval és fesztivál-fellépésekkel indult; 2014-ben Together című daluk a Sziget Fesztivál himnusza lett. Európában önállóan (tehát nem mások előzenekaraként) 2016 óta turnéznak. Eddig négy stúdiólemezt jelentettek meg: Mama, Don’t You Recognize Ivan & The Parazol (2012), Mode Bizarre (2014), The All Right Nows (2015), Exotic Post Traumatic (2019). 

Frissítve: 2019.05.05. 16:24