A közelmúltban egy diákoknak tartott előadáson annak okát kereste, hogy miért van az egyetemeken sokkal kevesebb a női vezető, mint a férfi. Ezek szerint még az egyetemeken is elnyomják a nőket?
Európai felmérések szerint az egyetemen maradó diplomások között még több a nő, mint a férfi, ám ha azt nézzük, hogy a különböző vezetői szinteket kik töltik be, akkor minél magasabbra jutunk, annál kevesebb nőt találunk.
Mi gátolja a nők előre jutását?
A megszokás és a nevelés. A fiúkat a szüleik eleve arra nevelik, hogy igyekezzenek vezéregyéniségek, irányítók lenni. A lányok nevelésében ez nem lényeges szempont. Pályám során megtapasztaltam, hogy egy férfi számára mennyire fontos a vezetői poszt, sokszor láttam, hogy egy férfi akár egy teljesen súlytalan vezetői posztért is remegett, mindent megtett, mindent megmozgatott.
Vagyis először a szülőket kell meggyőzni arról, hogy a lányukba neveljék bele a vezetői ambíciót? Valóban a szülőknél kellene kezdeni.
Miért gond az, hogy egy nő nem akar vezetni?
Alapvetően természetesen nem az a gond, hogy nem minden nő akar vezető lenni, hanem az, hogy nagyon kevesen vagyunk női vezetők. Ez ugyanis pazarlás. Még hozzá társadalmi szintű. A társadalom egészének teljesítménye lesz attól gyengébb, ha a tehetségek nem jutnak el a nekik megfelelő döntési szintre. Kimutatott tény, hogy világszerte jobban prosperálnak azok a cégek, amelyek vezetői között nők is vannak, mint azok, amelyeknél nincs. A nők és a férfiak ugyanis másképp állnak a vezetői feladatokhoz, s a jelek arról vallanak, hogy ha közösen irányítanak egy szervezetet, jól kiegészítik egymást. A nők jobban odafigyelnek az alkalmazottak problémáira, megértőbbek, empatikusabbak, és ha a beosztottak érzik a figyelmet, akkor munkájuk odaadóbb lesz.
Az esélyegyenlőségi szakemberek szerint a nők vezetői szerepvállalását meggátolja az „üvegplafon”. Ez egy láthatatlan gát, amiről nem szól se jogszabály, se konvenció, mégis: az üvegplafonról gyakran visszapattannak a nők.
Ebben van igazság, ám a magam körében nem láttam arra példákat, hogy egy kollegina vezető akart lenni, és valami láthatatlan erő visszarántotta volna. Inkább az volt a jellemző, hogy a nők a gyerekszülés miatt kiestek a munkából, és azzal már lépést vesztettek a férfi kollégákkal szemben. Ahhoz, hogy valaki önállóan kutathasson, diploma után tudományos fokozatot kell szerezzen, utána pénzre kell pályázzon, hogy meg tudja finanszírozni a kutatását, aztán el kell végezze a kutatási programját, majd publikálni kell az eredményt. Ez mind sok idő, s ha valaki otthon van, akkor évekre kiesik ebből a folyamatból.
Ön viszont sikeres kutatói karriert épített, pedig szült is, és nem a párja ment gyesre. Mitől jött össze?
A szülés miatt csak pár hétre álltam le, otthon is sokat foglalkoztam tudománnyal, fél év után visszajöttem a gyesről dolgozni. Ha nem volt más megoldás, a kislányomat, Lilit is vittem magammal az intézetbe. Ő ezt hamar megszerette, szívesen jött velem etetni a kísérleti állatokat, még a cumiját is odaadta nekik.
Voltak emiatt „kollegiális” megjegyzések?
Természetesen. Hogy „becsaptam a gyerekem a bölcsibe”, meg „viszem magammal a hullák közé”. Nem érdekelt, mit mondanak, tettem a dolgomat. A példát édesanyámtól kaptam. Ő főorvos volt a pincehelyi kórházban, mindig hatalmas szakmai alázattal dolgozott, láttam, mert vitt magával éjszakai ügyeletbe, sűrűn ott voltam vele a kórházban. Nem tehetett másképp, apám – aki szintén orvos volt – egy balesetben meghalt, akkor négy éves voltam.
Amikor önt kinevezték az anatómiai intézet élére, nem kapott kritikus észrevételeket?
Nem, egyedüli jelölt voltam, és az eredményeim megkérdőjelezhetetlenek voltak. A kutatói teljesítmény objektíven értékelhető. Hisz mérhető a kutatás publikációinak száma, vagy az, hogy hány tanulmány citálja a kutató eredményeit. Ezekkel a tényekkel nincs értelme vitatkozni, ahogy azzal sem, hogy valaki hány nyelven beszél és ad elő, vagy hány PhD. hallgatója van, hány órát oktatott, és hányszor szavazták meg kiváló oktatónak a hallgatók.
A dékánhelyettesi kinevezést sem szomorították megjegyzések?
Ott már akadtak ilyenek, eljutottak hozzám, hogy állítólag még az intézetemet se tudom vezetni, hogyan akarok akkor dékánhelyettes lenni? Amúgy az intézetünk nem működik rosszul, sőt. Tanáraink közül minden évben 3-4 elnyeri a végzős hallgatók szavazati alapján a kiváló címet, a pályázataink rendszeresen nyernek, a nálunk folyó kutatások nemzetközi elismerést hoznak.
A fentiek azt erősítik, hogy a kutatói pályán a nőknek nem kell tartaniuk a szubjektív megítéléstől, s nyitva áll előttük az út ahhoz, hogy ha jól teljesítenek, akkor vezetők lehetnek.
Ez teljesen így van. A kutatói pályán egy ember keres valami új összefüggést, amit előtte még senki sem fedezett fel, így ez egy olyan munka, ahol főleg a személyes képesség és az igyekezet számít. Nincs jelentősége annak, hogy az ember nő vagy férfi, és ha sikeres, akkor ő irányítja a majd a munkát.
A kutatásokról szóló filmeken többnyire azt látom, hogy a nők rázzák a kémcsövet, etetik az egereket, a kísérletről viszont egy férfi nyilatkozik.
Igen, mert az operatőr számára látványos a munkákat asszisztensek végzik, és ilyen állást általában asszisztensnők végzik, ugyanakkor az intézet és a kutatási program vezetői általában férfiak.
S azért nem nők, mert a női kutatók évekig gyesen vannak.
Gyakran ezért. Egyébként nem értem azokat nőket, akik otthon vannak, és arra hivatkozva, hogy a gyerek mellett nem marad idejük, a gyes alatt soha elő nem vesznek egyetlen szakmai cikket, és nem tartanak lépést a tudományukkal. Nem igaz, hogy egy gyesen levő anyuka minden percben a babával kell legyen, és hogy legalább kikapcsolódásként nem képes elővenni a szakmája irodalmát. Ha ez így van, akkor ő lemondott a tudományáról, és ő nem is akar kutató lenni, kutatási programot irányítani.
Talán mert – mint azt már mondta - kislányként arra nevelték őt, hogy nem ez egy nő feladata. Amiképp arra is, hogy el kell tűrjék a férfi főnökök megalázó gesztusait. Az egyetemen is találkozott azzal, hogy a férfiak jogilag zaklatásnak minősített tahóságait elviselik a kolleginák?
Találkoztam ezzel a jelenséggel, bár ezek nem voltak nagyon durva történetek. Az eset akkor is kellemetlen volt, de elnéztem, és nem fogtam fel zaklatásként. Az utóbbi években nyilvánosságra hozott sztorik azonban megértették velem, hogy az bizony zaklatás volt, és ha ma lennék annyi éves, és megpróbálnák velem azt tenni, nem tűrném el, és feljelentést tennék.
