Szuverén

Nekünk – pontosabban neki - a szuverenitás az első. Inkább szemet huny az ellopott EU-támogatásokból saját lábra álló rokonok, barátok, mászó- és ivócimborák tevékenysége fölött, de nem hagyja, hogy az Európai Ügyészég üldözze őket. Abba sem megy bele, hogy a hazai dolgozók munkavállalói jogainak érvényesülését Brüsszel ellenőrizze. Még csak az kéne! Magyar munkásnak magyar kizsákmányolás jár, nem leszünk gyarmat (és különben is, nehogy már a Mészáros-cégeknél európai béreket kelljen fizetni – mit szólna ahhoz Beatrix asszony?). Azt meg végképp nem tűri, hogy mások mondják meg, kivel kell a magyaroknak együtt élniük. Majd ő megmondja! Ha túl sokat akarnak, hoz be ukrán, mongol, vietnami, pakisztáni vendégmunkásokat, ők beérik kevesebbel is.
Ahol egyáltalán nem enged beleszólást, az az energiapiac – egy szuverén ország félkarú óriás szuverén energiaellátás nélkül. Meg is mondta: „a paksi atomerőmű bővítése a magyar szuverenitás lényegéhez kapcsolódik”.
A magyar történelem legdrágább beruházásáról – amelynek lényege, hogy orosz állami vállalat épít nekünk orosz technológiájú, kizárólag orosz fűtőanyaggal működőképes atomerőművet orosz hitelből – a magyar törvények egyértelmű tiltása ellenére magyar helyett orosz nyelven szerződött a kormány az oroszokkal, és a magyar helyett külföldi bíróságra bízta a majdani jogviták rendezését. Egy atomerőmű esetében nem csak egy hibás alkatrész vagy egy késve befejezett épület lehet a vita tárgya, hanem például az is, hogy egy robbanás esetén ki állja a számlát. A néhány évvel ezelőtti fukusimai atombaleset után a legszerényebb kárbecslés 500 milliárd dollárról, az éves magyar GDP ötszöröséről szólt. Tényleg az lenne a szuverenitás lényege, hogy egy ilyen ügyben orosz nyelvű papírokat lobogtatva, svájci bíróság előtt küzdhessünk a magyar igazságért?

Lezárkózás

Lapozgatom a kormány 2019-2023-as, 80 oldalnyi konvergenciaprogramját. Megpróbálom feledni, hogy a Pénzügyminisztérium fejléce alatt tulajdonképpen Matolcsy György prolongált jegybankelnök moderált unortodox elképzeléseit olvashatjuk, melyek a kormányfő célmeghatározásait követik. ( "Csak olyan gazdasági miniszterrel tudok együtt dolgozni a jövőben, aki nemcsak két évre, hanem a következő négy év egészére vállalja az évi 4 százalékos gazdasági növekedést." Orbán Viktor, 2018) S lám, Varga Mihály pénzügyminiszter olyan ember, aki vállalta. Hosszú évek kormányzati tapasztalatával belátta: a gazdaságpolitika kialakításába legfeljebb annyi beleszólása van, mint egy szakmáját jól értő főkönyvelőnek a cégstratégiát illetően.
A konvergencia eredetileg "összetartást" jelentett, célja a különböző embercsoportok életszínvonalának felzárkóztatása. Ahhoz nem fér kétség, hogy ez az időskorúakra is vonatkozik. De miközben a nyugdíjas-szervezetek követelik, hogy az ellátások összegének emelkedése tartson lépést a gazdasági növekedéssel és a nem egyszer sztrájkok árán kivívott béremelésekkel, addig a konvergenciaprogramban ilyesmit olvashatunk: "A nyugdíjrendszer területén végrehajtott intézkedések következtében a nyugdíjkiadások jelentősen (!) lassabb üteme várható hosszú távon." 
Itt korántsem arról van szó, hogy a 65 évre emelkedő nyugdíjkorhatár miatt alacsonyabb lesz a nyugállományba vonuló járadékosok számának növekedési üteme, mert a népes korosztályok miatt éppen ellenkező tendencia érvényesül. A konvergenciaprogram száraz megfogalmazása nem más, mint a "korfüggő" kiadások mérséklésére történő utalás, vagyis annak elismerése, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatósága kilátástalan.
A kormányzat torz gondolkodását mi sem jellemzi jobban,  mint hogy az elmúlt évi 184 milliárd forintos költségvetési maradványból az egyházak támogatására 45, az egészségügy bajainak orvoslására pedig 6 milliárd forint jutott. Lehet,  hogy itt már csak az imádság segít?
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.05.07. 06:40

Csúcs

Olvasom: jövő hétfőn Trump az energiabiztonságról akar tárgyalni Orbánnal. Mégpedig rögtön első napirendi pontként. Hogy is fogalmazzak - a helyzethez illően - diplomatikusan. A felvetés fontossága a két állam kapcsolatrendszerében változatlanul erős kihívásokkal küzd. 
Semmi CEU, semmi Putyin, semmi kémbank. Igaz, Orbán és Szijjártó később felvette a megtárgyalandók közé a migrációt és kereszténységet, vagyis a falat meg az illiberalizmust, de erre Trump egész biztosan nem kíván egy szót se vesztegetni. Ebben ugyanis – legalábbis Orbán Viktor La Stampának adott minapi nyilatkozata szerint - „spirituális összhangban állnak”. (Pedig mennyire, de mennyire nem.) Mindegy: Trump haladni akar. Ám az energiabiztonságra az sem áll, hogy közelítene a megállapodás. Ez inkább a katonai együttműködésre mondható el, amiben akár tényleg várható érdemi fejlemény (nyilván amerikai haditechnika-vásárlás).
Az energiabiztonság változatlanul a két állam közötti kibékíthetetlen viták egyike, aminek valójában egy Putyinról szóló fő napirendi ponton belül lenne a helye. Amilyen távol áll ugyanis Orbán Trumptól, olyan közel áll Putyinhoz – e téren is.
A témáról a két népvezér közötti párbeszéd borítékolható. Trump azzal indít, hogy ne vegyünk orosz gázt meg olajat, mert Putyin ezt sosem üzleti, hanem hatalmi, terjeszkedési kérdésként kezeli. (Közben pedig arra gondol, hogy e törekvésének az EU-n belül leginkább Orbán hódolt be.) Erre Orbán visszakérdez, hogy akkor mégis honnan vegyünk energiát? (Pedig tudja, a kérdés mennyire álságos, hisz maga utasította kormányát más források felkutatására.) Erre Trump a palagázukat ajánlja. (Neki amúgy doszt mindegy, kivel bizniszelünk, csak ne az oroszokkal.) Erre Orbán azt válaszolja, hogy ha az amerikai palagáz ára éppenséggel leesne az orosz vezetékesére, és netán megépülne a lefejtésére alkalmas Adria-parti üzem, a horvát szállítási díjak akkor is megfizethetetlenné drágítanák Trump gázát. (Közben pedig arra gondol, hogy az az üzem sose fog megépülni, így ez ügyben is várható némi kakaskodás az oroszoknak hozzánk hasonlóan lekötelezett horvátokkal.) Jó, akkor vegyünk román gázt – tromfol Trump. Vennénk, ha a céged, az ExxonMobil szíveskedne azt olcsón kitermelni – vált ütemet Orbán. Erre Trump finoman megjegyzi, hogy náluk egy magánvállalkozásra nem saját cégként tekintenek. (Közben pedig arra gondol, hogy dehogynem, és pont ezért érti meg az ExxonMobilt, ami olajbevételeit nem óhajtja egyenesen a nagy della ígéretétől megrészegült románok államkasszájába önteni.)
Majd néznek kicsit egymásra, és jobb híján arra jutnak, hogy a kérdést a jövőben is kezeljék üzleti alapon, persze kiemelten figyelve az amerikai ajánlatokat. A nagy semmiből a profi fogalmazók majd gyártanak áttörésnek hangzó, címoldalon hozható lózungokat, Orbán pedig hazajön, és lényegében nem változik semmi.
Ennél, legalábbis addig, amíg Orbánék nem fekszenek neki végre az energiatakarékosságnak, jobb megoldás hirtelen nekem sem jut eszembe.
Szerző
Marnitz István