Élet az Unión kívül

Május 1-jén volt tizenöt éve, hogy Magyarország az Európai Unió tagja lett. Hol van már a kezdeti eufória? Az utóbbi kilenc évben Orbán Viktortól, Szijjártó Pétertől és a Fidesz sok visszhang-emberétől megtudtuk, hogy az Unión kívül is van élet, az EU hatalmas összegű támogatása nem kegy, hanem jár nekünk piacaink megnyitásáért cserébe, továbbá hogy a bevándorláspárti Brüsszelt meg kell állítani.

Mindezek ugyanolyan csúsztatások lehetnének, amilyeneket már megszokhattunk a fideszes propagandagépezettől. Csakhogy ha ezeket komolyan vennénk, azzal egyúttal a magyar gazdaság összeomlását is vizionálnánk, csak éppen okkal hihető, hogy a legtöbb ember ennek nincs tudatában.

2004 és 2017 között az EU által Magyarországnak juttatott támogatások és az ország befizetéseinek egyenlege 11820 milliárd forint volt, tehát az EU nettó ennyivel támogatta a magyar gazdaságot. Ha ennek a támogatásnak az éves bontását nézzük, 2010, tehát a Fidesz regnálása óta négy olyan év volt (2011, 2012, 2013 és 2016), amikor a támogatás összege meghaladta a bruttó nemzeti termék (GDP) éves növekedését. További három évben a támogatás a GDP növekedésének 75-96 százaléka között volt, és csak 2017-ben esett 35 százalékra. Tehát a magyar GDP növekedésének döntő részét még akkor is az EU támogatásai fedezték, ha tudjuk, hogy a támogatás nem csak olyan célokra érkezik, amelyek megvalósulása közvetlenül beszámítódik a GDP-be.

A fideszes véleményvezérek szerint mindez ellentételezés a magyar piac megnyitásáért. Ezzel csak az a baj, hogy a piacnyitásból Magyarország a támogatásoktól függetlenül is többet profitált, mintha a vámhatárok fennmaradtak volna, azaz ez egy olyan kivételes win-win helyzet volt, amely nagyon ritka a gazdaságtörténetben. A kölcsönös vámok nyilvánvalóan megdrágítják mind az importot, mind az exportot. Az előbbinek vesztesei a belföldi fogyasztók és termelők, akiknek többe kerülnek a fogyasztási cikkek és a termeléshez szükséges anyagok, félkész-termékek. Ezzel nő az infláció, valamint drágul a hazai termelés és csökken a vásárlóerő. Rosszul járnak az exportőrök is, mert az exportot a célországokban viszonossági alapon terhelő vámok rontják esélyeiket a külpiaci versenyben. És akkor még nem beszéltünk a bonyolult, idő- és munkaigényes vámeljárásról, amiről korábbi gyakorló vállalatvezetőként (is) rémmeséket mondhatnék.

Ennél is fontosabb, hogy a csatlakozás nemcsak az EU cégei előtt nyitotta meg a magyar piacot (ezzel választékbővülést és kínálati piacot teremtve), hanem a magyar cégek előtt is az EU piacait, azaz egy ország piacáért a belépéskor tizenhét (azóta huszonhét) piacra juthattak be azok a magyar cégek, amelyeknek addig erre esélyük sem volt. Ennek az igazi nyertesei éppen azok az élenjáró hazai cégek voltak, amelyek nem olcsó bérmunkára, hanem saját fejlesztésű, magas hozzáadott-értékű termékek előállítására szakosodtak. Ezek a cégek a belépés előtt el sem indulhattak az EU-országok közbeszerzési pályázatain, a belépéssel viszont potenciális piacuk egyszerre megsokszorozódott. Nem véletlen, hogy a magyar export 80 százaléka annak ellenére az uniós országokban landol, hogy kormányunk folyamatos bűvészmutatványokat ad elő a keleti és déli nyitás című operettben, a siker legkisebb jele nélkül.

És ne feledkezzünk el a legnagyobb magyar nyertesről, a mezőgazdaságról, azon belül is a növénytermesztésről, ahol a területalapú támogatás nélkül a kis és közepes gazdaságok már nem biztos, hogy léteznének.

A belépés nélkül nem jött volna Magyarországra a külföldi működő tőkének a nagyobb része, köztük azok a multinacionális cégek, amelyeknek döntő szerepük volt annak a csaknem egymillió új munkahelynek a megteremtésében, amire a Fidesz oly büszke. Ezeknek a befektetéseknek a biztonságát az EU joghatósága garantálja.

Természetesen a multinacionális cégek nem jótékonysági intézmények, annál is kevésbé, mert legtöbbjük tőzsdén jegyzett cég, amelynek tulajdonosai a nyugati államok adófizetőinek százezrei, akik nem igazán tolerálnák a veszteséget. Bizonyos esetekben a regnáló kormány meg is tett mindent, hogy megbánják az itteni kalandot (pl. közműcégek).

Persze tényleg van élet az unión kívül is, csak nem mindegy, hogy milyen. A számos lehetséges forgatókönyv közül a kilépés esetén még a legelőnyösebb az lehetne, ha kívülálló országként szabadkereskedelmi megállapodásokat kötnénk a bennmaradókkal. Így akár majdnem elérhetnénk a jelenlegi kedvezmények szintjét – persze a támogatások már csak a múlt ködébe vesznének.

De a lehetőségek tényleg végtelenek: itt van mindjárt a győzedelmes észak-koreai modell – amit már Rákosi idején volt szerencsénk élvezni. És ki mondta, hogy például egy autó vásárlása öt éves előjegyzéssel elviselhetetlen lenne?