Ugyanaz pepitában - Adam LeBor és a menekülthullám

Publikálás dátuma
2019.05.11. 11:21

Fotó: Draskovics Ádám
Adam LeBor majd' húsz évig tudósított mértékadó lapokat a világ legforróbb történéseiről, és közben írt nyolc tényirodalmi kötetet. Gondolhatnánk, a valóságnál nincs se megrázóbb, se eredetibb, az angol újságíró mégis regényírásba fogott. Nem minden hatás nélkül, már megvették a Magyarországon játszódó krimitrilógiájának megfilmesítési jogait. A Nyolcadik kerület írójával a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettünk migránsokról, cigányokról, nemzeti öntudatról, Brexitről.
A történet 2015-ben, az európai menekültkrízis robbanásig feszült időszakában, a Keleti-aluljáróban kezdődik. Az azóta eltelt események mennyire lepték meg?  Az európai politikai eseményeket nem igazán szeretem kommentálni, a migránsválság csak egy háttér volt a detektívregényhez, aminek a története érdekelt. De a 2015-ös év kétségkívül fordulópont volt. Amikor ott álltam az események közepében a Keletinél, tudtam, hogy történelmet látok. A határok összeomlottak, nem volt senki, aki kézben tartotta volna a folyamatokat. Biztos voltam abban, hogy mindez jó néhány évre meghatározza a politika arculatát. Az események nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában újfajta kérdéskört vetítettek előre, a nemzeti identitástudat kérdését. A migrációs válság csupán katalizátora volt az eseményeknek. A nemzeti öntudatra adott válaszok sokfélék.  A baloldal úgy, ahogy van, sok országban elvetette a nemzeti identitástudatot mint létező fogalmat. Ezt a politikai palettán tátongó űrt azonnal elfoglalták a jobboldaliak és a konzervatívok. Amikor ott álltam a Keletinél, egy korombeli férfi a lányomhoz hasonló korú kislánnyal aludt egy kartonpapíron. Érző emberként a lelkem adott erre választ, együttérzést ébresztett a látvány. De újságíróként kérdések tolultak a fejembe: honnan jöttek, mit akarnak, merre tartanak? Visszatérve a kérdéshez: a következmények még mindig kibontakozóban vannak. De az események gyökerei visszamutatnak a migránsválság előtti időkbe, mert még senki sem definiálta, milyen az egészséges nemzeti öntudat. A baloldaliak rohannak a kérdés elől. Nagy-Britanniában, ahol a Brexit tartja lázban az országot, a munkáspártiak és a liberálisok – nem mindenki, de a többség – lenézéssel, rasszizmusváddal tekint a kilépés mellett szavazókra. Azért kérdeztem európai politikáról, mert két éve megnyilatkozott Brexit-ügyben…  Támogatója voltam a kilépésnek. És mind a mai napig az?  A Brexit komplikáltabb, mint gondoltuk. Néhány hónapja volt egy lehetőségünk, háromszor szavazott a parlament, és a képviselők azt mondták: „nem, nem, soha”. A Keletinél tudtam, hogy történelmi a pillanat. A Brexitnél ez a történelmi pillanat elillant. Egyre többen gondolják úgy, hogy ha nem működik, akkor menjünk tovább. Megpróbáltuk, nem ment. Említette a baloldal menekülését a nemzeti öntudat kérdése elől. Nem érzi úgy, hogy a jobboldali pártok viszont populizmussal közelítik meg ezt a fogalmat, s ezen keresztül a migrációs krízist?  Nem szeretnék a magyar belpolitikáról beszélni. Krimit írtam, aminek csak a kiindulópontja a migrációs krízis. A regény alapja valós esemény, amit hitelesen ábrázol. Milyen kihívást jelentett ettől a magyar valóságtól elemelni, például szociáldemokrata kormányzás idejére tenni a történetet?  Slobodan Milošević életrajzának megírása utána kezdtem regényeket írni. Tisztán láttam, hogy a Miloševićet a hatalomból elmozdító mozgalom belülről szerveződött. Utána ugyanaz folytatódott pepitában, ugyanazok maradtak más leosztásban. Ez adta az ötletet. Ami Szerbiában megtörtént, arról el lehet képzelni, hogy megtörténhet Magyarországon is. Abban volt tudatosság, hogy a szélsőjobboldali emlékezetű magyar csendőrség és a kommunista állambiztonsági szolgálat is megjelenik a regényben? Ez valamiféle egyensúlyozásnak tűnik.  Nem volt tudatos. A csendőrség és az állambiztonság is egy kibontakozó történet eleme. A sztori egy cigány nyomozóról szól, akinek megvannak a maga konfliktusai, főleg, mert a testvére nyakig benne van a törvénytelenségekben. Magyarországon hajlamosak az emberek túlértelmezni a dolgokat. Ez egy egyszerű detektívtörténet. Azért írtam, hogy az emberek kézbe vegyék a könyvet, és élvezzék. Nem volt háttérgondolatom. Kovács Baltazár nyomozó rokonszenves karakterén is látszik, hogy szerethető kultúrát ismert meg a cigányságban. Mit gondol e kisebbség elfogadottságáról? Tudja, hogy Magyarországon a bevándorlási válság előtt – lényegében és sokak számára sajnos – a cigányok voltak a migránsok?  A magyarországi és a kelet-közép-európai cigányság sorsa sok hasonlóságot mutat, hiszen évszázadok óta kirekesztettségben élnek. A környező országokban és itt is láttam törekvéseket arra, hogy ezt a többgenerációs elzártságot megszüntessék. Ha kizárnak a társadalomból, akkor védekezési mechanizmusokat fejlesztesz ki magadnak. Az egyik legjobb védekezési mechanizmus az, hogy „első a család”. Megrendülve olvastam, hogy a magyarországi cigányság deportálásakor még a németek sem tudták szétszedni a cigány családokat, ezért külön táborokat kellett létrehozni számukra Auschwitzban. A cigány családok alapvetően matriarchálisak, az anya a család lelke, de egyre több lány szeretne karriert építeni, és ez ütközik a hagyományos szerepelvárásokkal. Ezt a konfliktust kibontottam a második részben (ez a kötet áprilisban jelent meg Nagy-Britanniában – B. T.), amikor Baltazár húga, a galé­riát működtető Flóra kerül előtérbe. Hogyan gyűjt anyagot a regényeihez, a cigányság megismeréséhez például?  Újságíróként sok cikket írtam a cigányságról nemcsak Magyarországon, hanem Szlovákiában és Csehországban is. Mindig gyűjtök anyagot, de nem túl sokat, hogy hozzá tudjam adni a saját képzeletemet is. Érdekes történetmorzsákra lehet bukkanni. Ha például egy cigány asszony meglengeti a szoknyáját egy férfi feje fölött, ez az egyik legnagyobb megaláztatás. Ezek az apró dolgok teszik életszerűvé a történetet. Harminc országban dolgozott külpolitikai újságíróként. Mi az izgalmasabb, a tényszerű tudósítás vagy egy képzelt világ megalkotása?  Az életem megváltozott, ma már nagyon kevés újságírói feladatot vállalok, sokkal nagyobb kihívás számomra a regényírás, mindemellett sokat dolgozom szerkesztési tanácsadóként Londonban. Szeretem feszegetni a korlátaimat, így tudok fejlődni. A regényírás érdekel most, és kielégít. Amúgy is át kell adnunk a stafétabotot, megtettük, amit meg kellett, jöjjenek a fiatalok. Napilapos, hetilapos újságírás, tényirodalom-írás után szépirodalommal foglalkozom, aztán jöhet a tévé. Ön, ahogy mesélte, mindig jó érzéssel, könnyű léptekkel száll le a repülőről Ferihegyen. Eközben százezrek mennek el innen nehéz szívvel, a jobb és nyugodtabb élet reményében Magyarországról. Mit gondol, miért nem tudjuk „rendesen szeretni” ezt az országot?  A legnagyobb tisztelettel mondom, hogy a magyarok talán túl sokat tekintenek befelé, túl sokat aggódnak, és sokkal ritkábban néznek kifelé és élvezik azt, ami körülöttük van. Azt látom, hogy egyre többen szeretik Budapest rendkívül gazdag kulturális és pezsgő éjszakai életét, és vidéken is tapasztalom a fejlődést. Kik a legkedvesebb szerzői, s vannak-e magyarok köztük?  Alan Furst a kedvencem, aki a második világháború előtti időkről ír kémtörténeteket. Mindig szerepeltet magyar karaktereket, egy arisztokratát vagy egy gyönyörű nőt. A kedvenc költőm Radnóti Miklós, szeretem Márai Sándor és Pálóczi Horváth György regényeit. Mostanában Faludy György Pokolbéli víg napjaim című kötetét olvasom, megrázó és kiváló alkotás.

„A magyarok túl sokat aggódnak, és sokkal ritkábban élvezik azt, ami körülöttük van.”

Adam LeBor

író, újságíró, stílusoktató és szerkesztési tanácsadó. 1961-ben született Londonban. A The Independent és a The Times munkatársaként a helyszíneken követte végig a kommunista rendszerek összeomlását és a balkáni háborúkat 1991-től. Több mint harminc országban dolgozott, írt a The Economist, Financial Times, a The New York Times és a Monocle hasábjain. Nyolc tényirodalmi műve közül a magyarul is olvasható Alvó számlák (Hitler’s Secret Bankers) című könyvét Orwell-díjra is jelölték. Hat regénye közül magyarul elsőként a Budapest Protokollt (2010) olvashatta a közönség. Új trilógiájának első része, a Nyolcadik kerület a Kossuth Kiadó gondozásában, Antóni Csaba fordításában a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg. Eddig tizennégy nyelvre fordították le könyveit. Adam LeBor idejét megosztva dolgozik Londonban és Budapesten, magyar feleségével és családjával.

Szerző

Triceps: Anyám copfja

Publikálás dátuma
2019.05.05. 11:05

Fotó: Fortepan
Anyám 1951 áprilisában copfba fonja a haját, és nem gondol arra, hogy négy év múlva kisfiút szül egy férfinak, aki hamarosan elhagyja, örökre. Nem gondol arra, hogy „kíméletlen emberharcos” lesz belőle, kétszeres Októberi Díjas, aki megízleli a magány és a kínhalál minden stációját. Nem tud semmit arról sem, hol és mikor él. Állnak Pista bátyával az oroszlámosi fényképész lencséje előtt, komoly, szinte szomorú tekintettel, varratott szövetzakóban, kihajtott nyakú, fehér ingben, szorosan egymás mellett, mint két reményvesztett Engel. Mutti derékig érő, koromfekete haja két copfba fonva, de csak a bal látszik, kifut lenn a fotóból. Nagyon szépek. Mit sem sejtenek még az eljövendő világ könnyed fazonigazításairól. Pedig, zajlik az élet, nem is akárhogyan: szerveződik az „önigazgatású szocializmus”, amikor ők, a két „deklasszált elem”, már nem járhatnak gimnáziumba. Gizit cipésznek taníttatják, Pistát műszerésznek. Mutti majd kitör, Batya behajol – lesz még minden: kitüntetés, börtön, csupasz kavicsok az Adria partján. Keményen különbséget kell tenniük a jugoszláv to je život (ez az élet) és tvoj je život (tiéd az élet) között… Nagyapám Morloch Anton, sváb kőműves és parasztember, akit kitagadnak tehetős középgazda famíliájából, mert elveszi szegény nagyanyámat, a magyar Nagy Matildot. Évekig vándorol a Délvidéken, amíg a család utolsó előtti szálláshelyére, Oroszlámosra érkezik. Kevés földet vesz a Podlokány határban, és csendesen gazdálkodik. 1952-ben egy sváb, aki túlélte a partizánok boszniai lágerét, okosan teszi, ha meghúzza magát. Ezért a Tata és a Nagyi két gyermekükkel 1957-ig itt laknak, majd végleg Szabadkára települnek. Oroszlámos (Banatsko Aranđelovo) akkoriban 3133 lakosú bánsági falu, a magyar–szerb–román hármas határ közelében. A fennmaradt legenda szerint az 1003 körül erre táborozó Csanád vezérnek álmában oroszlán jelent meg, innen származik a neve. Csanád a Marosváron talált görög apátot és tíz szerzetest itt telepítette le, és Szent György tiszteletére monostort alapított számukra. Mindenesetre nyomorult egy hely, máig: szegénység, igénytelenség, világvége kocsma. Sem monyostor, sem oroszlány. Nálunk nem volt „családi legendárium” – nem beszéltünk a múltról, életünket az évszakok változásai irányították. Nagyapáék tavasszal búzát és kukoricát vetettek, nyáron gyümölcsöt szedtek és árultak a piacon, ősszel szőlőt szüreteltek, bort élesztettek, télen sült krumplit meg tököt ettünk, és Tata felolvasta a Nagy Indiánkönyvet. Még Bibliánk sem volt, csak egy kapcsos zsoltároskönyv, amit Ómama tízévesen kapott, és 1889. április hó 17-től írták bele szálkás kézírással, fekete tintával a lakodalmak, születések és temetések évszámait. Ezért én most csak anyám hajáról tudok írni. A színe fakó, és már régen nincs befonva, mire megismerem. Hetedikben elcsenem L’Oréal hajlakkját, és szigorúan oldalra választott sérómat, penge tetűsétánnyal, vastagon lefújom vele. Így megyek a Kizúr István Elemi Iskola tornatermébe, az első táncos délutánra, Olaszból hozott, harántcsíkos rövid ujjú ingemben, aminek plasztikcipzárját többen megcsodálják. A Led Zeppelin dübörög szalagos magnóról, megdöbbenek: nem ismerem ezt a zenét, nem tudok rokizni, nem tudom, de megmarad bennem egy érzés. Mutti leérettségizik a szabadkai egészségügyi iskolában, munka mellett végzi nappalin a két évet. A lányosztály úgy dönt, hogy mindenki daueroltassa be a haját, és ugyanabban a bizsu nyakláncban fényképezkedjen a tablóra. Anyámat bosszantja a snassz és személytelen külső, de nincs más választása. Megbocsátó tekintettel néz 1971-be, pedig a fotó minőségi, és a hangulat, általában, derűs. Csak a frizura túl perfekt, és a fény eszméletlen. Hazautazok Pestről minden hónap végén, hozom a szennyes ruhát, viszem a kosztot. A második évet végzem a bölcsészkaron, és már nem mutatom meg az indexemet, mert a tanulmányi átlagom 4,57-ről 3,9-re esett vissza. Mutti nem kéri számon, csak elhiszi, amit mondok, amit hazudok. Te leszel, Lacikám, az első diplomás a családban – mondja, és a mellemet összeszorítja a szégyen. Nézd csak, van egy ősz hajszálam. Kihúzod? Mosolyog, negyvenéves. Kihúzom, mosolygok, húszéves vagyok. Kevés a pénzünk, kell az egyetemre, ezért a Mutti aranyat csempész Triesztből. A banda vezetője Kis Zoli haverom nagymamája, aki minden vámost ismer. Zoli anyja, Ilona néni frizernő, maszek fodrászatot tart, eldugva a házuk udvarában. Számító, kikapós nőcske, aki nem szeret kockáztatni, de néhány olcsó, 14 karátos ékszerért cserébe hónapokig mossa, vágja, tupírozza anyám haját. Akkoriban a hidrogénszőke a divatos. Anya ötvenévesen teljesen megőszül, de nem ez a legszörnyűbb. Rákot kap, a kemoterápia után kihullik a haja. Leoperálják a fél mellét, szinte teljesen kopasz. A barátnői parókákat ajándékoznak neki: van közöttük barnásszőke, szőkésbarna, vöröses. Egyik sem tetszik neki, nem szereti feltenni őket. Együtt kávézunk, megbeszéljük az utolsó onkológiai eredményeket. Kánikula van, próbálok vidám lenni. Vedd le, Mutti, azt a hülye parókát, úgysem látja senki – mondom neki. Megigazítja, és régi barátsággal rám nevet: Nem azért viselem, mert szégyellem, hanem mert növesztem. Hogy majd megint befonhassam…
Szerző

Sheila Heti: Változások könyve

Publikálás dátuma
2019.05.05. 10:14

Mit jelent pontosan az anyaság? Mit nyerünk és mit veszítünk, ha a gyermekvállalás mellett döntünk? Sheila Heti nagy port kavaró, különleges regénye, mely a Libri Kiadó gondozásában jelent meg magyarul, ezeket a kérdéseket feszegeti.
Anyám sosem volt képes megfelelni az anyja elvárásainak: sosem volt elég okos a szemében, sosem szerzett elég jó jegyeket. Ötvenszer olyan keményen dolgozott, mint bárki más. Hagyta, hogy az anyja álmai legyenek a saját álmai. Azért élt, hogy megfeleljen az anyja elvárásainak, még akkor is, amikor már ő is anya lett, még akkor is, amikor az anyja már halott volt. Az anyja felé fordulva élte az életét, nem felém fordulva. Mennyire reméled meghaladni az anyádat? Nem leszel teljesen más nő, akkor hát legyél egy kissé módosított változata, és lazíts. Nem muszáj mindenben utánoznod. Miért ne élj meg mást helyette? Engedd, hogy a minta, az ismétlődés, ami az anyád volt, és előtte az ő anyja, ezúttal egy kicsit másként keljen életre. Egy élet csupán egy kérdés, amit felteszel azáltal, hogy megéled: Így is le lehet élni egy életet? Akkor véget ér az életed. Engedd hát, hogy a lélek, amit ­anyáid adtak tovább neked, megpróbáljon új életet élni benned. Nem élhetsz örökké. Egyszeri alkalom – egy próba-élet, és aztán vége lesz. Adj hát esélyt a léleknek, amit anyáid adtak tovább neked, hogy megpróbáljon benned élni. Az anyáid által továbbadott lélek letéteményeseként ezúttal egy kicsit megkönnyítheted a dolgát. Bánj vele jól, mert eddig nem volt könnyű neki. Ez az első alkalom generációk óta, hogy megpihenhet, vagy igazán szabadon eldöntheti, mit tegyen. Akkor hát miért ne bánnál vele igazi gyengédséggel? Már oly sok mindenen keresztülment – hagyd hát megpihenni! Ma kevés volt a könny, bár tegnap ott volt bennem a sírhatnék. Mégis, ott az a nyomás, az a feszítő érzés és szárazság a szemem körül. Valaki megátkozott, ahogy előttem anyámat és az ő anyját is. Az illető, aki megátkozott minket, már halott. Ez az átok az, ami anyám bánatának feloldására indít, ahogy őt is arra indította, hogy feloldja az anyja [Magda] bánatát. Anyám azért élt, hogy megoldja az anyja életének problémáját, mivel Magda meg volt átkozva. Én sajátomként vettem át az átkot. Nem törekszünk boldogságra a házasságban. Nem keresünk boldogságot a gyerekekben. Főként a munkánk foglalkoztat minket, hogy megoldjuk anyáink könnyeinek problémáját. A nagyanyám nem akarta volna, hogy a lánya szomorú legyen, és azt sem akarta volna, hogy a szomorúsága bennem folytatódjon. Senki, aki átélte azt, ami ő átélt, nem akarta volna, hogy a családja továbbvigye ezt a szomorúságot. Csak egyetlen történetet ismerek a nagyanyám életéről a haláltáborban. Egy őr szólt a nőknek Magda barakkjában, hogy a németek női foglyokat keresnek kisegítőnek a tábori konyhán. Azt mondták, akit érdekel, és önként jelentkezik, az lépjen elő a sorból. Magda előlépett. Mindenki előlépett, köztük az a nő is, akinek Magda jövendőbeli férje udvarolt még a háború előtt. Egy német katona ráordított a nagyanyámra: Nem te! Durván megütötte, ő pedig hátrasomfordált. Azt a nőt választották ki, akinek a nagyapám udvarolt régebben. Magda soha többé nem látta viszont. Később megtudta, hogy a konyhai munkára jelentkezők közül senki nem a konyhára került. Mindenkit a német katonákhoz vittek, akik először megerőszakolták, azután agyonlőtték őket. Azt hiszem, a tény, hogy ezt a történetet gyerekkoromtól fogva ismertem, ébresztette fel bennem a különös érzést, hogy természetes, ha egy családfa egyik ága kihal, mintha a mi águnknak is ott kellett volna kihalnia, de valamiképp sikerült elkerülnie ezt, de csak kis haladékot kapott – mint amikor valaki, aki halálos lövést kap, és még pár lépést tántorog előre, mielőtt holtan esik össze. Mindig is ilyennek éreztem az életemet: néhány vérben úszó, tántorgó utolsó lépésnek azután, hogy a lövedék a testbe csapódott. Amikor azon gondolkodom, mi minden lehetett vagy nem lehetett volna, úgy gondolom, nem akarom, hogy a húsunk – anyám húsa, a nagyanyám húsa – egyszerűen csak osztódjon és lemásolódjon. Azt akarom, hogy az életük megszámláltasson. Olyan gyereket akarok, aki nem fog meghalni – egy testet, ami beszél és beszélni fog, ami nem lehet elégtelen, és nem lehet elégetni. Nem lehet egy könyv minden példányát elégetni. Egy könyvnek nagyobb hatalma van minden gyilkosnál, minden bűnnél. Akkor hát erős teremtményt kell létrehoznom, mindünknél erősebbet. Egy olyan teremtményt, ami sok testben él, nem csak egyetlen sebezhető testben. Egy könyv ott él minden emberben, aki elolvasta. Nem lehet csak úgy eltörölni. A nagyanyám megmenekült a táborból. Megmenekült, hogy élhessen. Azt akarom, hogy a nagyanyám ott éljen mindenkiben, nem csak abban az egy testben, ami a két lábam közül bújik elő. Nem érzem azt, hogy megengedhetem magamnak a gyerekvállalás luxusát. Nincs rá időm. Anyám keményen dolgozott, hogy értelmet adjon a saját anyja életének. Az anyjáért dolgozott, azért, hogy értelemet adjon az anyja életének. Az anyja felé fordult, nem felém. Én is anyám felé fordulok, és nem a fiam vagy a lányom felé. Mi visszafordítjuk a szeretetünket, hogy értelmet adjunk az életnek, hogy szépséget és jelentőséget adjunk anyáink életének. Lehetséges, hogy az anyaság az ember anyja előtti tisztelet­adást jelenti. Sokan ezt úgy teszik meg, hogy ők maguk is anyává válnak. Azzal, hogy gyerekeket szülnek. Azzal, hogy utánozzák az anyjuk tetteit és az iránta érzett tiszteletből ők maguk is anyák lesznek. Én is azt utánzom, amit anyám tett. Ezzel egyben tisztelgek is anyám előtt, nem kevésbé, mint az, aki azzal tiszteli meg az édesanyját, hogy unokát szül neki. Én sem tisztelgek kevésbé anyám előtt. Azt teszem, amit anyám tett, és ugyanabból az okból – dolgozunk, hogy értelmet adjunk anyánk életének. Mi a különbség aközött, hogy valaki jó anyja vagy jó lánya valakinek? Gyakorlati szempontból sok, de szimbolikusan egyáltalán semmi. Másrészt viszont vajon a nagyanyám nem azt akarná, hogy boldogok legyünk? Mondjuk azután, hogy elvégeztük a munkánkat? Anyám idén nyáron ment nyugdíjba, miután megállás nélkül, keményen dolgozott első osztályos korától a hatvanas évei végéig. Elérte azt, amit kitűzött maga elé – pontosan valósította meg a tervet, amit az anyja tűzött ki elé. Most békét és boldogságot kellene éreznie – de nem így van. Bár véghezvitte – beteljesítette a sorsát, és most annak a következményeit éli. A mennyekben kellene éreznie magát, szabadnak – már ha a mennyország olyan hely, ahol a sors beteljesedik, és az ember megszabadul a sorsától. Addig nincs boldogság, amíg az ember nem teljesítette be a sorsát. A boldogság az ellentéte. A boldogság kénytelen lesz várni. Csonka Ágnes fordítása

Sheila Heti

 1976-ban született Torontóban magyar bevándorlók gyerekeként. Írt regényt, elbeszélést, gyerekkönyvet és drámát is, cikkei egyebek mellett a The New Yorkerben és a The London Review of Booksban jelentek meg. 2013-ban a Time magazin a világ száz legbefolyásosabb embere közé választotta. A New York Times kritikusai 2018-ban közzétettek egy listát tizenöt írónőről, akik a leginkább hatást gyakorolnak arra, miként olvasunk és írunk fikciót a 21. században. Sheila Heti 

Szerző