Egyszerre gátlástalan és szemérmes

Publikálás dátuma
2019.05.11. 20:09

Fotó: Molnár Ádám
A chilei születésű, Mexikóban nevelkedett, majd Spanyolországban élő és író Roberto Bolaño művei a spanyol nyelvű irodalom jelenlegi aduászai. A korán elhunyt szerző 2666 című nagyregénye nem kis falat, hogy magyar olvasóként mégis faljuk, az a fordítót dicséri. Az ELTE BTK Spanyol Tanszékének adjunktusa – további Bolaño-művek: A science fiction szelleme és a friss megjelenésű Szülőföld magyarítója – az irodalom és a matematika részösszefüggéseit is megvilágította.
Amikor 4-5 éve felkérték Roberto Bolaño gigantikus művének, a 2666-nak a fordítására, tudta, mit vállal?  Épp aznap kaptam a felkérést, amikor kiderült, hogy várandós vagyok a második gyermekemmel. Csak annyit tudtam belerebegni a telefonba, hogy de hiszen az egy nagyon hosszú könyv… Mindig is azt gondoltam, csak nagyon indokolt esetben menjen az író 200 oldal fölé – olvasóként sem szeretem a túl hosszú könyveket. A 2666-ot is próbáltam már többször korábban egy fanatikus tanítványom ajánlására elolvasni, de mindig abbahagytam. Most viszont, mivel elvállaltam a fordítását, nem volt mit tenni. És sokkal könnyebb volt végül is, mint amire számítottam. Bolaño tulajdonképpen egy-egy egységet ismétel, permutál a végtelenségig, ha erre rájössz, ha megtalálod, hol lehet összekacsintani az íróval, már nem fáj annyira. A sok erőszaktól, a nők-lányok tömeges legyilkolásának leírása sem szegte kedvét?  Dehogynem, de felül tudtam rajta emelkedni, amikor rájöttem, mit miért csinál irodalmilag a szerző, hogyan is találta ki mindezt a hatás kedvéért. És nyelvileg volt benne valami vonzó. Nyilván előny, ha minél szélesebb és mélyebb tudományos és kultúrtörténeti ismeretekkel rendelkezik egy fordító, de ez mennyire követelmény? Hány további könyvet kell megmozgatni egy lefordítása érdekében?  Amikor elvállaltam Bolañót, tudtam: számos szakmát ki kell tanulnom menet közben. De ebben ókonzervatív vagyok, szerintem fordítóként kötelességünk ismerni a szerzőt, és a többi művét is, melyek szigorúan véve sokszor nem is szükségesek az adott könyvfordításhoz. Amikor a műfordítást tanultam, nagyon megjegyeztem a következő mondatot: „a fordító egy szemérmes színész”. Tehát ahhoz, hogy ismerjem a szereplőimet, hogy tudjam, miért mondják, amit mondanak, és miért úgy mondják, ahogy, ismernem kell azt a világot kívülről-belülről, amiben léteznek. Bolaño jó író, megérdemli azt a pluszt, hogy amennyire csak lehet, utánaolvassak, képbe kerüljek vele kapcsolatban. És a korábbi Bolaño-fordításokat mennyire kellett figyelembe vennie? Scholz László három könyvet (Éjszaka Chilében, Távoli csillag, A Harmadik Birodalom), Kertes Gábor egyet (Vad nyomozók) már átültetett magyarra.  Scholz doktor öröksége nehezen átléphető, hiszen tőle tanultam a legtöbbet. Épp ezért, ha nem olvastam volna el a Bolaño-fordításait, amit megtettem, akkor is ment volna a „stiláris kontinuitás”. Ismerem a kötőszavait, a mondatszerkesztését – a mondat végére szereti tenni az alanyt –, sokat használja a „jóllehet” kifejezést… Bolañónál, ha nem is szervesen, de összefüggenek a művek, ha más nem, a szereplők nevei, a témavázlatok szintjén. Egyszóval nem volt ártalmamra, hogy elolvastam magyarul is a műveit. A könnyebbséget már említette, de mi volt a legnehezebb Bolaño fordítása közben? Elsősorban a terjedelem, a magyar kiadás 800 oldal feletti – ehhez kitartás, álló-, pontosabban ülőképesség kell! Másodsorban a mondatok hossza: a spanyol mondatok amúgy sem rövidségükkel tüntetnek, de a Bolaño-féle hosszú mondat már elég extrém. Nemegyszer előfordult, hogy mikor elhatároztam, már csak egy mondatot fordítok, aztán pihenek, kiderült, hogy az a mondat éppen három oldalon fut végig. Ami viszont könnyebbség, hogy ezek mellérendelő mondatok. José Ortega y Gasset művészetfilozófiai esszéi fordításánál birkóztam nagyon az alárendelő hosszú mondatokkal, melyek keresztbe-kasul utalnak egymásra a mondaton belül. Magyarul viszont nem tűr el egy mondat ennyi utalószót vagy sokszoros birtokos szerkezetet – szét kell szedni őket. Bolañónál ilyen gond nincs, ő „listákat” sorol. A mondat, a nyelvi elemek alakításán túl hogyan tud segíteni a fordító az idegen kultúrában járatlan olvasónak?  Gyerekkorom olvasmányaiban még sok lábjegyzet szerepelt, a legnagyobb kedvencem a „Lefordíthatatlan szójáték – a ford.” megjegyzés volt. Én szerettem ezeket a magyarázatokat olvasni, de manapság ez a megoldás nem kedvelt. A kiadói gyakorlat szerint csak azt közöljük, ami az eredeti műben is ott van. Én csak a beszélő nevek esetében szoktam segíteni, pedig néha jó volna többet. A rigorózusan, pontosan, szöveghűen vagy a szabadon, kreatívan alkotó fordítók közé sorolja magát?  Most éppen – egy fordítandó mű hatására – azt mondom: nem az a kérdés, hogy milyen fordító vagy, hanem az, milyen a mű, amit fordítasz. Mert hiába a műfordítói alázat, a pontosságra való törekvés, ha a mű éppen ezeknek áll ellen. Guillermo Cabrera Infante Tres tristes tigres című művét ültetem át magyarra. Az élete utolsó 40 évét londoni száműzetésben élő kubai szerző – belőle írtam a doktorimat – Joyce-szerűen újraalkotja Kubát. A kubai emberek beszédmódját fonetikusan írja, létrehoz egy új nyelvet, ami hihetetlenül szójátékos, vicces, szinte még a „Jó reggelt!” sem csupán egyszerű köszönés, van vagy másik három jelentése – tudós fordítóként képtelenség lefordítani. Ehhez Karinthy Frigyesnek kéne lenni… Vagy Szentkuthy Miklósnak, ha már Joyce szóba került.  Hát nem véletlen, hogy az ő Ulysses-fordítását bogarászom mostanában. Gátlástalannak kell lennem, újra ki kell találnom nemegyszer a szöveget, attitűdfordítást kell végeznem. Adalék: a könyvet bár kiadták Kubában, erősen meghúzva, cenzúrázva. Erre a későbbi kiadások előszavában a szerző köszönetet mond a cenzorainak, mert sok kritikus a mennyekbe menesztette a regény zárlatát – ami pedig a cenzoroknak volt köszönhető, egyszerűen levágták a könyv végét!... Az író minden ilyesminek, nyomda ördögének, hibának külön örül, mert alakítják a művet. Szóval én sem lehetek szégyenlős. Bolaño esetében nem tudott, más fordításakor fordult már tanácsért a szerzőhöz?  Nem volt rá szükségem, illetve… Guillermo Martínez argentin matematikus és író esszékötetét fordítottam, amiben Borges műveit elemzi a számelméleti fogalmak használata szempontjából (Borges és a matematika, Európa Könyvkiadó, 2010 – a szerk.). Beszereztem hát a Freud—Gyarmati Számelméletet, kiokosítottam magam – és rájöttem, hogy akár fel is hívhattam volna az írót. Két regényét is fordítottam aztán (Oxfordi sorozat; Luciana B. lassú halála), majd egy Buenos Aires-i konferencián találkoztunk végül, és elmentünk együtt várost nézni. Van egy remek könyve Kurt Gödel osztrák matematikusról, egyszer azt is szívesen lefordítanám. Az esszék mellett ugyanis a matematikát is imádom.
Szerző
Frissítve: 2019.05.11. 22:21

Horváth Eve versei

Publikálás dátuma
2019.05.11. 17:16

Horváth Eve 1984-ben született, Nagykanizsán. Végzős hallgató az ELTE bölcsészkarán. Első kötete Konzol címmel jelent meg az idén.
Halvajárók Az ember van. S a legjobb, ha önmagán dolgozik. Flashmob minden lelki robbanás. Élünk a természet szerint. Az ember van. Egyedül is, ha nincsen lelki társ. Majd támasza lesz a Semmi és a távozó identitás. Az ember van. S azt hiszi, hogy minden róla szól. Nem kérdez soha többé, csak zsigerből válaszol. Barátját is leköpné. Az ember van. És tudja, hogy a halál is létezik. Mégis áthazudja a jelent, holott az élet épp ez itt. Nem tudja mit jelent. Az ember van. Kipróbál, elront és megjavít. Szórja és magába zárja féltett magvait. Bizalmatlan a jóra.   vedlik a nyár szombat reggel az elnyújtott alvás után álomba visszaesések mint egy hathatós drogba a kávé – mint éltető dogma – cigivel a gangon segít hiányoddal újra szembesülni épp amikor visszatérsz mint elzárt csapokba a víz vagy pulzus a csuklón még mindig lesújtva – bunkón –, bámulok magam elé miből is állok én amikor ennyied részem te vagy mi ez a gazdagság ami túlcsordul személyemen befogadni is esélytelen – mégis – fogyhatatlan élet szeptember, verőfényes, kaparó torok sorsjegyeink mind nyeretlenek állok itt a parton – veled – megijeszt a hullám last minute esős balatoni nap – retró nyaralóban megy a pingpong a labda a hálóban akad borszagú nevelőapa neveletlen szervái nem sikerülnek – az ablakon bedohog a szél faredőny kopottan ütögeti vissza a tegnapi fürdőruha csupa víz szemben a lángosos ásít mi nemsokára hazautazunk bőröndben a naptej – szívrohamként húz el a gyors a miénk lassú vicinális – vár a lakótelepi szeptember vonalas füzetében a szó el a tájak és el a múlt feledésbe merül a hajó
Szerző
Frissítve: 2019.05.11. 22:24

A hehemadár hívása

Publikálás dátuma
2019.05.11. 14:57

Fotó: AFP/Lemage
Bolaño írásművészete számomra az idegenségével hódít. Egyfelől olyan valóságból merít az általa teremtett világokhoz, mely teljességgel ismeretlen, s ezért nemegyszer viszolyogtatóan gyanús előttem. Dél- és Közép-Amerika történelme, erőszakos rezsimjei, társadalmai, az ott élők szokásai, nyomora és vidámsága, a földrajzi területek nevei, elhelyezkedésük, kulturális emlékezete, irodalma, szereplőinek nevei is olyannyira fehér foltok a tájékozottságom (tájékozatlanságom) mezején, hogy nemegyszer egy másik bolygón játszódó sci-fi érzetét keltik bennem. Más világ, ahová, mint egy kémlelőnyíláson keresztül, a könyveit olvasva pillanthatok be. (Van tehát mit pótolnom olvasottság terén, szó se róla!) Másfelől az a szemlélet is kifordít a saját világomból, ahogy a szerző az irodalom, a regény, az elbeszélések felé közelít, pontosabban, ahogy meg(re)formálja őket. Ez a szürreális, „eleje-közepe-vége nincs folyam”-elv, ami jóval túlterjed a köteteinek (csak technikailag záró) fedelein. És akkor még csak két, felületi (felületes) – kulturális és szerkezeti – szempontot emeltem ki. Amik persze jelentős módon gátjai az egyes szövegrészek dekódolásának. Ám a vakfoltok ellenére is hatnak a művei: a saját értetlenségem hüvelyezve izgalmat keltenek, és újabb és újabb kötetek olvasására ösztönöznek, vagy éppen újraolvasásukra. Nincs ez másképp a Szülőföld címmel, magyarul frissen kiadott könyvvel sem, pedig a 2666 és A science fiction szelleme után nem voltam biztos abban, hogy ez az érdeklődés fenntartható. Előbbi az erőszak borzalmainak ábrázolása, utóbbi a kaleidoszkópszerű kaotikusságként érzékelt mivolta miatt váltott ki bennem ellenérzéseket – egyben, lásd fenn, heveny kíváncsiságot. Bolaño hagyatékából, újságkivágások, fecnik, kéziratok, merevlemezek, file-ok sokaságából kibányászott szöveg(ek). (Reszlik?) Három futam: Szülőföld, Cowboysírok és Francia horrorkomédia címszavak alatt. Hogy összetartoznak? Lehetséges. Össze lehet olvasni őket, kétségtelenül, ha nem is egyszerűen. Még az is lehet, hogy több kézirat is felbukkan később, ami melléjük rendelhető. Önmagukban, külön-külön is nehéz értelmezni őket, együttesen nemkülönben. És lehet, nem is szükséges, mert csupán fércművek – a nagy kiadási lázban. Ráadásul, ahogy Bolano összes műve – erre az előszó is rávilágít –, ezek is tűnhetnek más művek kitépett oldalainak, meg (nem) írt fejezeteinek, vázlatoknak, a szereplőik más művekben is feltűnnek akár a 2666-ban, akár a Távoli csillagban, A Harmadik Birodalomban vagy a Vad nyomozókban, netán az Éjszaka Chilében címűben. ­(Borges- és Calvino-rajongók előnyben.) Ha mégis komolyan vesszük a kötetet, kompozíciót, a legkézenfekvőbb olvasat, hogy ez valami szellemi-geográfiai táptalaj- (szülőföld) leltározó gyűjtemény, ami magyarázná a későbbi eseményeket, műveket, gondolatokat Bolaño vagy alteregói (Rigoberto Belano, Arturo Belano) esetében. De éppígy ennek a kifigurázása is lehetséges: hogy például a mozikban művészfilmekre maszturbáló kezdő, chilei-mexikói költő verssorai semmiféle összefüggésben nincsenek a műélvezet eme megnyilvánulásával. Vagy hasonló módon a lokálhéró zseni Cherniakovski/Victor Díaz később a gyermekszerv-kereskedelemben lesz érdekelt. (Rimbaud-effekt?) Műfajilag is (önéletrajz, levelek, sci-fi, gyászbeszéd, elő­adás, álomleírás, beszámoló stb.), történetileg is annyira sokféle, szétágazó és többnyire „elnyelt”, befejezetlen, valahová, ki tudja, merre tartók a szálak, hogy befogadni is nehéz, elveszejt olvasóként. Talán a Francia horrorkomédia a legkönnyebben megközelíthető darab – engem témájánál fogva J. J. Abrams és Doug Dorst S. – Thészeusz hajója című remekművére emlékeztet –: egy napfogyatkozást követő éjszaka szürreális telefonbeszélgetése a szürrealizmusról. A forradalmat előkészítő Földalatti Szürrealista Csoport megalakulásáról, működéséről. (Ami persze önreflexió is egyben a Bolaño vezette infrarealista irodalmi csoportra.) A tizenhét éves fiatal, kötet nélküli költő, Diodoro Pilon mielőtt egy világvégi telefonfülke kagylóját a füléhez szorítaná, hogy feltételezhetően Párizs katakombáiból kapjon kalózhívást és felkérést a csatlakozásra, az erdőn áthaladva a hehemadár kacagására figyel föl. Ami mintha másokon nevetne, netán önmagán. Vagy csupán párt keres, esetleg ki akarja ontani valaki belét… Egy „öreg mókamester” a fák ágainak rejtekén. Na, valahogy ez tűnik a leginkább eltaláltnak a szerzői/elbeszélői pozíció beazonosításához, mert ha hihetünk a titokzatos telefonálónak, „minden regény, nem a regénnyel, nem a szöveget tartalmazó könyvvel kezdődik (…) Első lapjai egy másik könyvben vannak, egy sikátorban, ahol meggyilkoltak valakit, vagy egy madárnál, amely egy csapat játszó gyereket figyel, akik ugyanakkor nem látják őt”. (202. o., kiemelés tőlem – horner) És ezek után az olvasói helyzetünk sem kérdéses. (Ford. Kutasy Mercédesz, Jelenkor, 2019. 215 o.)
Szerző
Frissítve: 2019.05.11. 22:25