Roppant jól szórakoztam a Pokémon – Pikachu, a detektíven. Mielőtt mindenki elkönyvelné, a zsebszörnyek iránti elfogult gyermeki rajongás szól belőlem, gyorsan tisztázom: sosem voltam a Nintendo cég által 1996-ban megálmodott univerzum szakértője, hovatovább, szinte semmit sem tudtam róla néhány nappal ezelőttig. Sosem játszottam a játékkonzolra tervezett szerepjátékkal, nem olvastam mangákat, nem néztem az anime sorozatokat és korábbi mozifilmeket, a 2016-ban Pokémon Go néven piacra dobott mobiltelefonos őrülettel is csak néhány napig rövidítettem meg az életemet. Ennek előnye is volt, elvégre, most a moziban ülve nem tudtam felháborodni azon, hogy Rob Letterman alkotása nem az őskánon valamelyik nagyon fontos etapját, hanem egy „mellékes” játék történetét dolgozza fel, melyben a főhős Tim Robinsont (Justice Smith) hirtelen felkeresi apja halottnak hitt pokémonja, bizonyos Pikachu. Viszont, hogy érthető legyek, ezen a ponton nekem is át kell mennem mesélőbe.
A már említett Tim különleges fiatal, aki gyerekkorában Pokémon edző akart lenni, de mivel apja gyerekkorában elhagyta őt, hogy minden energiáját a bűnüldözésre fordítsa és ezekkel a kis lényekkel dolgozzon együtt, minden lelki sérelmét és fájdalmát rájuk vetíti ki, és apjára sem kíváncsi. Ebben a mesevilágban a Föld bolygón az emberiség osztozik a Pokémonokkal, de létezik egy különleges metropolisz, Ryme City, ahol minden ember egy zsebszörnnyel él együtt, szimbiózisban, mint különleges, egymást kiegészítő lelki társak. A történet akkor kezd el működni, amikor Tim megtudja, hogy az apja meghalt. Nem kell túl sok idő ahhoz, hogy rájöjjön, valamilyen összeesküvés áll a háttérben, és édesapja ennek a nyomaira bukkant. A nagy titokra kíváncsi még Lucy Stevens, a CNN gyakornoka, aki a tengerentúli filmek kliséinek megfelelően bódítóan szexi, éles az esze, és a legnagyobb problémája, hogy a megszerzett információt nem tudja a rendszeren keresztül eljuttatni a közvéleményhez. Kathryn Newton alakítása magával ragadó, játékával pazarul oldja meg, hogy a figurája mégse legyen kaptafaszerű.
Rob Letterman rendező érdekes húzása volt, hogy a protagonista Tim karakterét nem hangszerelte túlságosan szimpatikusra. Sőt, sokszor még az irritáló jelzőt is alkalmazhatónak látom vele kapcsolatban. Makacs, önfejű fiatalember, aki úgy hoz értékítéletet az apjáról és a Pokémonokról, hogy fogalma sincs az egészről – még szerencse, hogy ott van mellette Lucy, és persze Pikachu, a detektív, apja volt Pokémon társa. Innentől kezdve pörögnek az események: ezt a szörnyecskét tényleg gyémántfinomságúra csiszolták, a személyisége roppant szórakoztató, az animáció tökéletes, és James Bond módjára mondja a tőmondatos fekete humorral átitatott egysoros poénjait. Ez abszolút újdonság: már a beszélő Pokémon is önmagában, az eredeti angol nyelvű verzióban Ryan Reynolds lenyűgözően uralja a szcénát – a szinkronos verzióban Nagy Ervin megteszi, ami lehetséges.
Noha Pikachu sapkája Sherlock Holmes-t juttatja az eszünkbe, a főgonosz (nem lövöm le, ki az) már sokkal inkább korunk képregény-feldolgozásait idézi meg, egydimenziós egyszerűségét a cselekmény fordulatai ellensúlyozzák. De belegondolva abba, hogy mindennek az alapja „csak” egy játék, akkor nem marad más, mint elismerni: ez egy remek adaptáció, amely szélesítheti a Pokémonok rajongóbázisát. Engem már megvettek.
Infó
Pokémon – Pikachu, a detektív
Bemutatja az InterCom
