Közel három évvel ezelőtt lemondtam arról, hogy tanácsokat adjak a magyarországi egészségügyi szolgálatok renovációjához. A helyzet azóta még reménytelenebbé vált, pedig akkor úgy tűnt, hogy a kilátástalanság nem súlyosbodhat tovább. Az történik, hogy a teljesen elavult finanszírozási és szolgáltatói rendszer gyökeres megváltoztatásáról ma már senki sem mer beszélni, holott az egész, úgy ahogy van, tarthatatlan. A katasztrófához az fog elvezetni, hogy mindenki elfogadja az ötven éve változatlan alaphelyzetet, és buzgón elmerül a részletekben. Szerintem ez nagy baj, jó lenne, ha tévednék.
Ne ijedjen meg a kedves olvasó, nem mondom meg ezredszer is a tutit, nem szegem meg az ígéretemet. Csak a jó szándékú balfácánkodás két esetének abszurditását szeretném ismertetni.
Az első a tábori ágy adományozás. A kórházban fekvő, súlyos betegség miatt kezelt, nagy megpróbáltatásoknak kitett kisgyerekek szüleinek éjszaka is a beteg közelében maradásáról van szó. Az végre nem kétséges, hogy a szülő ezekben az esetekben mindennél jobban kell a gyereknek, és inkább segít a gyógyításban, mint hátráltatná azt. Azonban ezt a jelentős szemléletváltozást nem követi az intézményrendszer elvárható átalakítása.
Pedig nagyon egyszerű a megoldás. Egy beteg részére kell kórtermeket kialakítani, ahol megfelelő komfort áll a családtagok rendelkezésére is. Ha valaki azt gondolja, hogy ez luxus, annak két dolgot ajánlok a figyelmébe. Először azt, hogy egy ilyen komfortos „családi kórterem” létesítésének költsége esetenként nem több a kis páciens egynapi gyógyszeradagjának áránál. Másodszor egy kis demagógia:
Viszont mi, a Nemzeti Együttműködés csodálatos Rendszerében azon civódunk, hogy melyik kórházigazgató fogadja el az adomány ágyakat, melyik nem, hogy aztán az anyukák és apukák a saját és egy idegen gyerek ágya közötti szűk fél méteren, a vértől, vizelettől és gennytől „gondosan” megtisztított padlón tölthessenek jópár éjszakát.
A második, a NER körülményei között (teljes központosítás) kezelhetetlen ügy a bérkérdés. Kormányunk bölcsei nem is kezelik. Pedig körmükre ég a szakemberhiány. Alig van olyan egészségügyi intézmény hazánkban, ahol ne lenne betöltetlen a „középkáder” (nővér, asszisztens) státuszok harmada, miközben a státusok teljessége nem éri el a szükséglet harmadát.
Az orvosi helyek ürességéről mindenki értesül. Nincs háziorvos, kevés a szakorvos. Van sokórás várakozás a rendelőkben és vizsgálatra előjegyzés többhetes határidővel. Ilyen viszonyok között egy igen jelentős béremelés (Gógl és Kásler - orvos és fideszes miniszter - egyaránt 400 százalékra gondolt) sem sok pozitív változást eredményezne. Főként azért, mert az „általános” béremelés csak az ágazat szempontjából és kifelé hangzik jól, alighanem csak minimálisan növelné az egészségügyi pályák vonzerejét. Ha pedig fokozatosan vezetik be, akkor észrevétlen marad, és a létszámemelkedés is el fog maradni. (Természetesen jól jönne az iga jelen húzóinak, de még a beígért soványka 8 százalék is elcsúszni látszik az őszi választásokig.)
A legnagyobb baj az általános béremeléssel, hogy nem tud teljesítmény-arányos lenni. Márpedig a hálapénz, aminek a megszüntetése a fő kitűzött célok között van, bármennyire kileng is a korrupció irányába, teljesítmény arányos, tehát a teljesítmény minőségi és mennyiségi ösztönzésére alkalmas. Megállom, hogy nem írok javaslatot a megoldásra, de aki ennyiből nem találja ki, abból úgyis hamarosan miniszter lesz, vagy minimum államtitkár.