A búvárrégészet új tudományág. Azóta bontakozott ki, mióta a technikai fejlődés lehetővé teszi a mélytengeri kutatást – mondja Jójárt András, az Octopus egyik vezetője. Az egyesület ötlete egy kalandvágyó, történelmi érdeklődésű, „vízi ember” – Szalóky K. Attila – fejében született meg, aki úgy döntött: hobbijából, a búvárkodásból hasznos tevékenységet farag.
Kincsvadászok kíméljenek!
„1997-ben, az első nagy merüléskor öt, addig ismeretlen történelmi hajóroncs helyét mértük be Fokvárosnál – meséli Jójárt András. – Ottani tengeri régészekkel dolgoztunk, és olyan búvárokkal, akik civilben víz alatti gyémántbányászattal foglalkoztak. Tőlük tanultuk meg a víz alatti munka minden csínját-bínját, a műszerek használatát és azt, hogy hol lehet ezeket beszerezni.”
A következő évben a dél-afrikai Simonstown öblében egy holland hadihajó roncsait kutatták, amelyet a saját legénysége gyújtott fel 1806-ban, hogy a fedélzeten lévő 74 ágyú, a gránátok és fegyverek ne kerüljenek ellenséges kézre. Majd a Grosvenor következett (a hajó történetéről bővebben lásd keretes írásunkban). A dél-afrikai expedíció táborában se ivóvíz, se áram nem volt, a sátrak közelében halálos mérgű mamba kígyók, óriási skorpiók tanyáztak. Kutattak persze kellemesebb helyszíneken is. 2002-ben huszonhét történelmi spanyol hajóroncs helyét térképezték fel Kubában. Tervbe vették a kolumbiai Guotavita-tavat. A hely valaha az inka aranyműves indiánok területe volt, akik az ősi időkben évente egyszer, a Nap ünnepén rituális áldozat gyanánt pici aranytárgyakat dobáltak a 147 méter mély tó vizébe. Az Octopus kutatási terve akkor a polgárháború miatt meghiúsult.
A magyar búvárrégészek fokozatosan kerültek a világ élvonalába. Megítélésükben a szakértelem és a világszínvonalú felszerelés mellett komoly szerepet játszik, hogy mindig hivatalos engedély birtokában kutatnak, saját szakállukra nem hoznak fel a tenger mélyéből és nem visznek magukkal semmit. Velük kapcsolatban soha nem merült fel kincsvadászat gyanúja, mint sok hasonló szervezet esetében.
Gyakran szolgálnak szenzációkkal. Szalagcím lett itthon és Brazíliában is, hogy egy háromszáz éves kerámiaszállító hajó roncsai között ezer palack iható portói borra bukkantak. Mivel ez az első ilyen lelet a világon, értéke felbecsülhetetlen. A tulajdonjog természetesen a brazil államot illeti.
Cigányélet szárazon és vízen
Nyolc évvel ezelőtt – szívességből, kosztért, kvártélyért – néhány nap alatt feltérképezték a Fekete-tengerben elsüllyedt, 2600 éves Callatis romvárosát. Itthon se tétlenkednek. Szegednél tizenhárom történelmi hajóroncsot találtak a Tiszában. Római kori villagazdaság épületegyüttesét fedezték fel a Balatonban, a parthoz közel. Nagymaroson sikeresen kutattak egy Dunába zuhant sportrepülőgép roncsai után. Budapesten a tűzszerészekkel összefogva két ötszáz kilós, második világháborús amerikai bombát hoztak fel és emeltek ki a Dunából. Munkájukért akkor nem kértek pénzt. „Nem vagyunk jószolgálati nagykövetek, de meg akartuk mutatni, mi mindenre alkalmas a technikai felszerelésünk – mondja Jójárt András. – Ha a jövőben hasonló feladatokkal bíznak meg minket, azt már nem ingyen csináljuk.”
Hosszú évek óta dolgoznak a brazíliai Recifénél. A világon elsőként ők kaptak engedélyt arra, hogy az állam felségvizein kutassanak, munkájukra az UNESCO kiemelt figyelmet fordít. A feltárás célhajója a Voetboog, amely Batáviából, az indonéz gyarmatbirodalom központjából hazafelé tartva veszett oda, 1700 májusában. Fedélzetén mesés kincseket szállított: kínai selymet és porcelánt, indiai fűszereket, ceyloni drágakövet, nagy mennyiségű nyers gyémántot és igazgyöngyöt, arany és ezüst pénzérméket. A rakomány összértéke – mai áron – majd’ 100 millió dollár volt.
Brazíliában egyébként nem csak kincsek után kutattak. Egyszer, a haditengerészet kérésére, egy viharban elsüllyedt, hatalmas jachtot hoztak felszínre, nyolc méter mélyről. Emelőballonok hiányában kétszáz literes műanyag hordókkal oldották meg a feladatot. A rendőrségnek is segítettek: három hétig kerestek egy feldarabolt női holttestet Porto de Pedrasnál, akivel egy helyi rendőr végzett szerelemféltésből.
Az expedíciók előkészítése nem regényes. Hónapokig, sokszor évekig bújják a levéltárakat a világ különböző pontjain. Ezt mindig András és Attila végzi, illetve finanszírozza. Befektetőket csak akkor kereshetnek, ha konkrétumok vannak a kezükben. Ugyancsak hosszú idő és tömérdek pénz, mire kijuttatják a felszerelést, megszerzik az engedélyeket. „Cigányélet a miénk”, ismeri el András. Földrészek között röpködnek, gyakran nem tudják, hol ébrednek másnap. Családok mentek már rá a családfők hobbijára vagy inkább megszállottságára. Hogy miért éri meg mégis? „Euforikus élmény rábukkanni valamire – mondja lelkesen András. – Hatalmas elégtétel, ha te találod meg, amit mások hiába kerestek. Ehhez képest nem sokat számít, hogy a leletek egy része nagyon szigorú feltételek mellett esetleg a miénk lehet.”
A piacon dőlt el minden
András korábban raliversenyző volt, a fél világot bejárta. Éppen a Shield of Africa ralimaraton idején kezdődött Dél-Afrikában egy holland hajó feltárása. Fokváros egyik piacán mostani társa, Szalóky K. Attila, az Octopus Tengeri Kutató Egyesület elnöke kiszúrta, hogy egy magyar rendszámú Porsche parkol a paradicsomosstand előtt. Ez a dél-afrikai piacokon viszonylag ritka jelenség. „Szóba elegyedtünk, megkérdezte, nem volna-e kedvem búvárkodni egy kicsit. Azóta együtt dolgozunk” – meséli András, hozzátéve, hogy a víz azelőtt is fontos része volt az életének. „A ralis maratonok előtt például egy tizenhat hónapos Föld-kerülő vitorlásverseny, a Europe ’92 hatfős magyar csapatának is tagja voltam, miközben néha hazaszaladtam autóversenyezni. De a víz az életemben mindig megvolt. Fiatal koromban kilenc évig öttusáztam, amit őszintén szólva utáltam. Az öttusában az edzés olyan, mintha gályarab lennél. Reggelente ötre jártam az uszodába; minden reggel hét kilométer úszás a jéghideg vízben, amikor gyakorlatilag még mindenki alszik, beleértve téged is. Aztán délután megint úszás, futás, este lovaglás vagy vívás. Szóval mindennap két edzésem volt, és hogy szombat-vasárnap ne unatkozzak, hatodik tusának beiratkoztam a MAHART vitorlás sportegyesületébe.”
Nem szabad hinni a cápafilmeknek! – figyelmeztet, amikor a veszélyekről faggatom. A cápa halevő, nem igazán érdekli az ember, ha mégis belekóstol, többnyire tévedésből teszi. De az óceán néha barátságtalan hely, ahol halálos mérgű csigák, kagylók, medúzák lapulnak. Bármikor adódhat baleset. Fokvárosnál például meghalt egy búvár barátjuk, valószínűleg a kimerültség vitte el. Nem a mélyben, a parton.
Hol jobb, idefönt vagy odalent? – kérdem végezetül. Lent, válaszolja habozás nélkül. „A víz alatt nincs más, csak keresgélsz és figyelsz, hogy ne történjen baj. Semmi nem érdekel, nem töröd a fejed problémákon, nem rágódsz azon, mi lesz holnap. Ott vagy, és teljes odaadással azt csinálod, amit a világon a legjobban szeretsz.”
