Odalent nem rágódsz azon, mi lesz holnap

Publikálás dátuma
2019.05.19. 18:40

Fotó: Zac Macaulay/AFP
„A tengerek és óceánok mélye többet rejt a múltunkból, mint a világ összes múzeuma együttvéve” – mondja Bob Ballard tengerészparancsnok, oceanográfus és felfedező. Alighanem igaza van: a Föld hetven százalékát víz borítja, az évszázadok során a természeti erők tömérdek hajót küldtek hullámsírba, és a part menti településeket sem kímélték. Az Octopus Egyesület az emberiség elsüllyedt kultúrájának feltárását tűzte ki célul. A magyar búvárrégészcsoportot a világ legjobbjai közé sorolják.
A búvárrégészet új tudományág. Azóta bontakozott ki, mióta a technikai fejlődés lehetővé teszi a mélytengeri kutatást – mondja Jójárt András, az Octopus egyik vezetője. Az egyesület ötlete egy kalandvágyó, történelmi érdeklődésű, „vízi ember” – Szalóky ­K. Attila – fejében született meg, aki úgy döntött: hobbijából, a búvárkodásból hasznos tevékenységet farag. 

Kincsvadászok kíméljenek!

„1997-ben, az első nagy merüléskor öt, addig ismeretlen történelmi hajóroncs helyét mértük be Fokvárosnál – meséli Jójárt András. – Ottani tengeri régészekkel dolgoztunk, és olyan búvárokkal, akik civilben víz alatti gyémántbányászattal foglalkoztak. Tőlük tanultuk meg a víz alatti munka minden csínját-bínját, a műszerek használatát és azt, hogy hol lehet ezeket beszerezni.” A következő évben a dél-afrikai Simonstown öblében egy holland hadihajó roncsait kutatták, amelyet a saját legénysége gyújtott fel 1806-ban, hogy a fedélzeten lévő 74 ágyú, a gránátok és fegyverek ne kerüljenek ellenséges kézre. Majd a Grosvenor következett (a hajó történetéről bővebben lásd keretes írásunkban). A dél-afrikai ex­pedíció táborában se ivóvíz, se áram nem volt, a sátrak közelében halálos mérgű mamba kígyók, óriási skorpiók tanyáztak. Kutattak persze kellemesebb helyszíneken is. 2002-ben huszonhét történelmi spanyol hajóroncs helyét térképezték fel Kubában. Tervbe vették a kolumbiai Guotavita-tavat. A hely valaha az inka aranyműves indiánok területe volt, akik az ősi időkben évente egyszer, a Nap ünnepén rituális áldozat gyanánt pici aranytárgyakat dobáltak a 147 méter mély tó vizébe. Az Octopus kutatási terve akkor a polgárháború miatt meghiúsult. A magyar búvárrégészek fokozatosan kerültek a világ élvonalába. Megítélésükben a szakértelem és a világszínvonalú felszerelés mellett komoly szerepet játszik, hogy mindig hivatalos engedély birtokában kutatnak, saját szakállukra nem hoznak fel a tenger mélyéből és nem visznek magukkal semmit. Velük kapcsolatban soha nem merült fel kincsvadászat gyanúja, mint sok hasonló szervezet esetében. Gyakran szolgálnak szenzációkkal. Szalagcím lett itthon és Brazíliában is, hogy egy háromszáz éves kerámiaszállító hajó roncsai között ezer palack iható portói borra bukkantak. Mivel ez az első ilyen lelet a világon, értéke felbecsülhetetlen. A tulajdonjog természetesen a brazil államot illeti.  

Cigányélet szárazon és vízen

Nyolc évvel ezelőtt – szívességből, kosztért, kvártélyért – néhány nap alatt feltérképezték a Fekete-tengerben elsüllyedt, 2600 éves Callatis romvárosát. Itthon se tétlenkednek. Szegednél tizenhárom történelmi hajóroncsot találtak a Tiszában. Római kori villagazdaság épületegyüttesét fedezték fel a Balatonban, a parthoz közel. Nagymaroson sikeresen kutattak egy Dunába zuhant sportrepülőgép roncsai után. Budapesten a tűzszerészekkel összefogva két ötszáz kilós, második világháborús amerikai bombát hoztak fel és emeltek ki a Dunából. Munkájukért akkor nem kértek pénzt. „Nem vagyunk jószolgálati nagykövetek, de meg akartuk mutatni, mi mindenre alkalmas a technikai felszerelésünk – mondja Jójárt András. – Ha a jövőben hasonló feladatokkal bíznak meg minket, azt már nem ingyen csináljuk.” Hosszú évek óta dolgoznak a brazíliai Recifénél. A világon elsőként ők kaptak engedélyt arra, hogy az állam felségvizein kutassanak, munkájukra az UNESCO kiemelt figyelmet fordít. A feltárás célhajója a Voetboog, amely Batáviából, az indonéz gyarmatbirodalom központjából hazafelé tartva veszett oda, 1700 májusában. Fedélzetén mesés kincseket szállított: kínai selymet és porcelánt, indiai fűszereket, ceyloni drágakövet, nagy mennyiségű nyers gyémántot és igazgyöngyöt, arany és ezüst pénzérméket. A rakomány összértéke – mai áron – majd’ 100 millió dollár volt. Brazíliában egyébként nem csak kincsek után kutattak. Egyszer, a haditengerészet kérésére, egy viharban elsüllyedt, hatalmas jachtot hoztak felszínre, nyolc méter mélyről. Emelőballonok hiányában kétszáz literes műanyag hordókkal oldották meg a feladatot. A rendőrségnek is segítettek: három hétig kerestek egy feldarabolt női holttestet Porto de Pedrasnál, akivel egy helyi rendőr végzett szerelemféltésből. Az expedíciók előkészítése nem regényes. Hónapokig, sokszor évekig bújják a levéltárakat a világ különböző pontjain. Ezt mindig András és Attila végzi, illetve finanszírozza. Befektetőket csak akkor kereshetnek, ha konkrétumok vannak a kezükben. Ugyancsak hosszú idő és tömérdek pénz, mire kijuttatják a felszerelést, megszerzik az engedélyeket. „Cigányélet a miénk”, ismeri el András. Földrészek között röpködnek, gyakran nem tudják, hol ébrednek másnap. Családok mentek már rá a családfők hobbijára vagy inkább megszállottságára. Hogy miért éri meg mégis? „Euforikus élmény rábukkanni valamire – mondja lelkesen András. – Hatalmas elégtétel, ha te találod meg, amit mások hiába kerestek. Ehhez képest nem sokat számít, hogy a leletek egy része nagyon szigorú feltételek mellett esetleg a miénk lehet.” 

A piacon dőlt el minden

András korábban raliversenyző volt, a fél világot bejárta. Éppen a Shield of Africa ralimaraton idején kezdődött Dél-Afrikában egy holland hajó feltárása. Fokváros egyik piacán mostani társa, Szalóky K. Attila, az Octopus Tengeri Kutató Egyesület elnöke kiszúrta, hogy egy magyar rendszámú Porsche parkol a paradicsomosstand előtt. Ez a dél-afrikai piacokon viszonylag ritka jelenség. „Szóba elegyedtünk, megkérdezte, nem volna-e kedvem búvárkodni egy kicsit. Azóta együtt dolgozunk” – meséli András, hozzátéve, hogy a víz azelőtt is fontos része volt az életének. „A ralis maratonok előtt például egy tizenhat hónapos Föld-kerülő vitorlásverseny, a Europe ’92 hatfős magyar csapatának is tagja voltam, miközben néha hazaszaladtam autóversenyezni. De a víz az életemben mindig megvolt. Fiatal koromban kilenc évig öttusáztam, amit őszintén szólva utáltam. Az öttusában az edzés olyan, mintha gályarab lennél. Reggelente ötre jártam az uszodába; minden reggel hét kilométer úszás a jéghideg vízben, amikor gyakorlatilag még mindenki alszik, beleértve téged is. Aztán délután megint úszás, futás, este lovaglás vagy vívás. Szóval mindennap két edzésem volt, és hogy szombat-vasárnap ne unatkozzak, hatodik tusának beiratkoztam a MAHART vitorlás sportegyesületébe.” Nem szabad hinni a cápafilmeknek! – figyelmeztet, amikor a veszélyekről faggatom. A cápa halevő, nem igazán érdekli az ember, ha mégis belekóstol, többnyire tévedésből teszi. De az óceán néha barátságtalan hely, ahol halálos mérgű csigák, kagylók, medúzák lapulnak. Bármikor adódhat baleset. Fokvárosnál például meghalt egy búvár barátjuk, valószínűleg a kimerültség vitte el. Nem a mélyben, a parton. Hol jobb, idefönt vagy odalent? – kérdem végezetül. Lent, válaszolja habozás nélkül. „A víz alatt nincs más, csak keresgélsz és figyelsz, hogy ne történjen baj. Semmi nem érdekel, nem töröd a fejed problémákon, nem rágódsz azon, mi lesz holnap. Ott vagy, és teljes odaadással azt csinálod, amit a világon a legjobban szeretsz.”

Grosvenor – a végzetes utolsó út

 Kutatók szerint akár több mint hárommillió hajóroncs is lehet a tengerek, óceánok, folyók mélyén. Végzetüket háborúk, balesetek vagy tragikus időjárási körülmények okozták. A brit Kelet-indiai Társaság Grosvenor nevű hajóját több mint 200 évvel ezelőtt Dél-Afrikában, Durbantól délre egy viharos, sötét éjszakán nyelték el a hullámok. A fenséges, háromárbocos, bükkfa kereskedőhajót 1770-ben építették Walesben. A hajó az akkori kor legmodernebb techniká­jával volt felszerelve, 26 ágyúja pedig az esetleges kalóztámadások ellen adott védelmet. A Grosvenor három sikeres utat tett meg 1770–79 között, John Coxon kapitánysága alatt a Kelet-indiai Társaság megbízásából India és Anglia között. Ezek a hajók akkoriban négy út után befejezték pályafutásukat, tehát a Grosvenor a tervezett utolsó útján süllyedt el. John Coxon 1782. március végén adta ki az indulási parancsot vissza Angliába, az indiai Madrasból. A rakományban főleg búza, selyem, porcelántárgyak, drága ékszerek szerepeltek. 1782. augusztus 4-én kora hajnalban a ­tarajos hullámok vadul kezdték ost­romolni a hajó fedélzetét. A vihar ­egyre alacsonyabb vizekre, a part ­közeli sziklák felé sodorta a Gros­venort. Aztán bekövetkezett a katasztrófa: a hajó fennakadt egy kiálló sziklán. A legénység addig küzdött, amíg sikerült lehozni a szikla csú­csáról a hajót, de a víz beömlött a rakodótérbe. A hajó végérvényesen zátonyra futott, majd hamarosan kettétört, és elkezdett süllyedni. Bár az utasok zöme elérte a vad vidék partját, csupán tizenöt túlélő jutott el a tragédiától 1500 kilométerre fekvő Cape Townig, ahol akkoriban egy kis létszámú holland közösség élt. Misztikus mondák, ­titokzatos homály lengi körül a ­Grosvenor meséjét azóta is. A feljegyzések szerint a rakományában ott volt a 6-7 tonnás arany Pávatollas Trón, az Indiát hajdan uraló mogul dinasztia több ezer drágakővel, igazgyönggyel, gyémánttal kirakott kincse. Értéke pénzben nem kifejezhető. Az elmúlt kétszáz évben kincsvadászok százai merültek a Grosvenor roncsai közé, de a trónt azóta sem találják.

Szerző

Szórakozzon robottal!

Publikálás dátuma
2019.05.19. 18:04

Az ember sosem tudja, mi vár rá egy ipari kiállításon. Csak megy gyanútlanul a standok között, és hol egy hatalmas fémkar nyúlkál felé, hol jedik villogtatják fénykardjaikat, hol pedig egy teljesen biztosan megnyerhetetlen meccsre hívják a csocsóasztalhoz. A robotok elveszik a munkánkat, de közben néha roppant szórakoztatóak.
Évek óta beszélünk a negyedik ipari forradalomról, vagy ahogy mostanában nevezik: az Ipar 4.0-ról, de a téma újra és újra képes meglepni az odatévedő laikust. Gépeink egyre érzékenyebben, önállóbban, mobilisabban és egyszerűbben kezelhetők, és ha hinni lehet a szakembereknek, a robotok hamarosan elég intelligensek lesznek ahhoz, hogy megértsék a nyelvünket és olvassák a mozdulatainkat. És mivel a robotok bizonyos dolgokat már most sokkal jobban tudnak nálunk (precízebbek, gyorsabbak, kitartóbbak, jobban tűrik a monotóniát), egészen új képességeket adnak az embernek. A MACH-TECH – Ipar Napjai című kiállításra például elvben különböző raktár- és szerszámgépeket, szoftvereket és egymással is kommunikálni képes robotokat hoznak a fejlesztők, de higgyék el, más is van ott. „Kérem szépen mind a hármat!” – mondja egy határozott hang, mire a sárga robotkar elindul a szomszéd asztal felé. Az asztalon három anyacsavar hever, a hang gazdája az imént szórta szét. A kar felemeli az egyiket. „Ide kérem, a kezembe” – mondja a gépkezelő, és a robot udvariasan a kezébe pottyantja az anyát. Aztán némi cselezés – a maradék anyák pár centivel odébb kerülnek –, és a gép hajszálpontosan becserkészi mind a kettőt. „Civilben” az ­autóiparban dolgozik, de látszik, hogy annál többet tud. Néhány méterrel arrébb egy ormótlan emelőszerkezet válogat a raklapok között, majd egy másfél tonnásat játszi könnyedséggel tesz fel egy polcra. Görgőin arrább gurul, és a sorból kiválasztja a következőt. Mir 500-as autonóm mobil robotnak hívják, és képes minden pillanatban újat tanulni. Alkalmazkodik a környezetéhez és a feladatokhoz. „Tulajdonképpen forradalmi újítás az intralogisztikában” – mondja a kezelője, amiből annyi biztosan kiderül, hogy létezik ilyen szó. (Egyébként azt jelenti, hogy a gép bármikor képes megkülönböztetni a súlyosabb és könnyebb tárgyakat, és optimalizálja a vállalatok belső logisztikáját raktártól a gyártáson át az áru leszállításáig.) A pavilon túlsó felében öt robotkar táncol lassan különböző színű fénykardokkal. A kardokból hol betűk, hol izgalmas mértani formák lesznek, miközben mi csak állunk és bámulunk. „Akar játszani?” – kérdezi egy overallos úr, és egy csocsóasztalhoz invitál. A csocsógép is „tanul”. Ha kétszer kivéded a lövését, harmadszorra biztosan betalál. Pedig csak egyedül van, neked meg két sor játékosod. Felháborítóan szórakoztató. De a csúcs az a hattengelyes (új szó, most tanultam!) ipari robot, a KUKA Coaster, amelyik bármelyik vidámparkban a fő attrakció lenne. A karjára rögzített gondolában két ember fér el, akik úgynevezett szabadon programozható mozgáskombinációkat pörgetnek fel és le. Az egyszeri parasztember jut eszembe róla, aki a sportrepülőgépen azt mondja, hogy „ezt azért nem gondoltam volna”.Kövesdi péter
Szerző
Témák
robotok

És azokat is, akik nem

Publikálás dátuma
2019.05.19. 16:35

Fotó: Böhm Katalin
Néhány nap alatt több mint 11 millió forintot gyűjtöttek az emberek egy kilakoltatás szélén álló zsámboki családnak. Az asszony és kilenc gyermeke történetét a Magyar Hang írta meg először, aztán egy bevállalós színész, Szalay Kriszta gondolt egyet, és a Facebookon indított gyűjtést. Teljes sikerrel.
Amikor beszélgetünk, éppen egy hete indította a gyűjtést, most pedig, hogy ennyi pénz gyűlt össze, furcsa dolgokat lehet olvasni a közösségi oldalán. Hogy hát tényleg fantasztikus, amit tett, de mi lesz a többiekkel, és miért nem azok segítenek ilyenkor, akiknek milliárdjai vannak? Azért érez valami elégedettségfélét vagy erre számított? Nem érezhetek semmiféle elégedettséget, mert ennek az ügynek nincs még vége. Kedden tárgyaltam a végrehajtó céggel, a hétvégén megyünk házat nézni. Csak akkor tudok majd egy tiszta, megvalósult dologról beszámolni, amikor Fazekas Krisztáék beköltöznek. És amikor meglátjuk, mit indít meg ez a történet. De hogy megindít valamit, abban biztos vagyok, és egyáltalán nem lepődtem meg rajta. Amikor lélegeztetőgépre gyűjtöttem 25 évvel ezelőtt, iszonyú sokan megtaláltak és kapaszkodtak belém, hogy oldjam meg. Most azon gondolkozom, hogyan lehetne létrehozni egy civil alapot, amelyik hasonló esetekben segíthet. Többen kérdezték, hogy folytatjuk-e, mert szívesen beadnának havi ezer-kétezer forintot. Ehhez létre kéne hozni egy szervezetet, egy alapítványt, amely ellenőrzi és folyamatosan beszámol a pénzek sorsáról. Úgy gondolja, ez jelenthetné a megoldást a több ezer, hasonló sorsú családnak? Én úgy tudom, hogy vannak országok, ahol a devizahitelesek helyzetét megoldották. Horvátországban és máshol. Nyilvánvalóan ehhez a kormány szándéka is kellene. Ezzel én nem szeretnék foglalkozni. Nem gondolom, hogy mindenkinek a sorsával nekem kellene foglalkoznom, miközben nyilvánvalóan én is gyötrődöm, látva a szörnyű sorsokat. Én cselekvő ember vagyok, ha jön az ötlet, csinálom. Mondtam is azoknak, akik írtak nekem, hogy majd akkor fogok tudni mindenkinek segíteni, ha szociális miniszter leszek. De ezt ne írja meg.  Lenne? Dehogyis! Az nem én vagyok. Alig tudtam elérni. Most is kocsiban ül, megy Szombathelyre játszani, próbál, intézkedik. Hogyan egyezteti össze ezt a rengeteg dolgot? Néha én is úgy érzem, ez őrület. Csütörtök óta húszórázom. Akkor Tóni elment dolgozni (Cserna Antal színész, Szalay Kriszta férje – a szerk.), és amikor hazajött, mondtam neki, hogy költöttem kicsit a kasszából. De már akkor tudtam, hogy én ezt az egészet végig fogom csinálni, a gyűjtéstől a beköltözésig. Sőt utána is. Próbálom mentorálni Fazekas Krisztáékat. Azt gondolom, félévente beszámolok majd arról, mi történik velük, a pénzzel, hogy jól költik-e el. Elvégre ők most örökbe lettek fogadva. Mi lesz, ha azelőtt jön egy következő kérés, hogy elkezdene működni az ön által megálmodott alap? Nekik mit mond majd? Persze már volt, de én az elején leírtam a Facebookon, hogy forduljanak a kormányhoz vagy a helyi önkormányzathoz. Ha nem jön a segítség, akkor reméljék, hogy lesz egy olyan bevállalós ember, mint én, aki végigcsinálja. Ki van zárva, hogy nincs ilyen. Tudniillik ez olyan egyedülálló csoda, ami fényt juttathat oda is, ahol eddig csak sötétség volt. Hitet ad az embereknek. Én tudom, mert az eddigi „dolgaim” is mind elindítottak valamit. Amikor a Kapcsoldát elkezdtem, akkor tíz iskolából háromban mondták, hogy egye fene, beengedik a programot, ha én végigcsinálom. Mára százöt iskola valósította meg. (A Kapcsoldáról lásd keretes írásunkat – a szerk.) Szóval nem tudom, hogy ez most mit fog elindítani. Néhány éve egy hajléktalan asszony történetét állította színpadra. A Maradjunk annyiban is elindított valamit? Az biztos, hogy azok, akik megnézik az előadást, máshogy néznek a hajléktalanokra. Embernek látják őket. Emellett a Maradjunk annyiban után még több hitelem lett. A szó átvitt és szoros értelmében is. A bemutató után 630 ezer forintot tudtam gyűjteni, és egy fogorvossal együtt egyetlen hónap alatt összegyűjtöttük egy mobilház árát. A mostani akciója és a Ma­radjunk annyiban is a lakhatással foglalkozik. Ez lenne ma a legnagyobb szociális probléma Ma­gyaror­szágon? Azt hiszem, igen. Korábban sem volt egyszerű a helyzet, de a devizahitelek bedőlése után még nehezebb lett. Tudom, a kormány már eddig is tett lépéseket az ő ügyükben, de az csak tűzoltás volt, és főként azoknak segített, akiknek amúgy is lett volna pénzük túlélni. A szegények nem tudták megváltani a szabadságukat. Talán, mert a kormány úgy gondolja, hogy mindenki a maga ura és a saját szerencséjének a kovácsa. Az államnak csak a minimális szolgáltatásokat kell biztosítania, a többi a polgár dolga. Az állam jelenleg a minimális szolgáltatásokat sem biztosítja a leginkább rászorulóknak. Azt gondolom, hogy ha az ország vezetője mentálisan egészséges ember lenne, akkor ennek az országnak a mentora lehetne. Fontos lenne egy jó tanító. Nem gondolja, hogy ha erre lenne szükségük, akkor ilyet választanának? Az emberek sokszor nem tudják, mire van szükségük. Vezetve vannak, manipulálva vannak. Addig, amíg a karácsonyi reklámok arról szólnak, hogy vásárolj részletre, és nem arról, hogy öleld meg, akit szeretsz, mert az a szeretet ünnepe, addig nincs miről beszélnünk. Ön sokszor, sok helyen ostorozza a hatalmat. Nem fél attól, hogy ez visszaüt, és károsan hat az egzisztenciájára? Mondjuk úgy, hogy már régen visszaütött. De félelem nincs bennem. Már régen nem kérek és nem is kapok semmit a hatalomtól. Egyébként magával a szóval is bajom van: hatalomnak élik meg, miközben a mi pénzünkből vannak ott, a mi adóinkból. Szolgálniuk kéne azokat, akik megválasztották őket. És azokat is, akik nem. Miközben ön igazi „civil”, civilben színész, színpadi feladatokkal. Éppen min dolgozik? Az évad vége felé járunk, úgyhogy most már csak néhány új feladatom van. A jövő héten lesz az Óbudai Társaskörben egy bemutatóm, Milos Forman feleségének a könyvéből dramatizáltam egy történetet. Ez egy felolvasóest, már három éve csinálom. Első évben Hrabal volt, aztán Menzel, most pedig Martina Formanová könyve. Nyáron drámatáborokat vezetek, jövőre pedig majd meglátjuk. Én általában nem úgy működöm, ahogy a színésztársaim többsége, ilyenkor még fogalmam sincs arról, mit fogok csinálni szeptemberben. Az biztos, hogy a Maradjunk annyibant viszem szerte az országban. És kaptam a Magyar Kétfarkú Kutya Párt választási keretéből annyi pénzt, amennyiből kitalálhatunk egy integrált színházat. Sérültekkel, hajléktalanokkal és pályakezdőkkel hozunk létre egy előadást. Egyelőre egy hónapra tervezem. Végigcsináljuk a teljes próbafolyamatot egy darabbal, amiért a résztvevők tisztességes fizetést kapnak, és a végén a nézők megnézhetik a végeredményt. A lényeg a közös munka. Pályakezdők alatt fiatal színészeket ért? Igen. Nekik is nagyon nehéz helyzetük van ma Magyarországon. Hol készülne a darab, úgy értem, már befogadták valahol? Nem, de erre most még nem tudok gondolni. Először Krisztináéknak legyen meg az új házuk, aztán legyen meg a bemutatóm, legyünk túl a nyáron, és utána majd meglátjuk. Én mindig bízom az emberekben.

Kétmillió köbméter szeretet

„Akkoriban sokfelé hívtak előadást tartani a Fogyatékkal élők helyzetéről hazánkban témakörben – meséli Szalay Kriszta a Kapcsolda indulásáról. – Egy alkalommal jeles politikusunkkal tartottam beszámolót. Ő félve elmondta, az ő gyermeke is fogyatékkal élő, de mint mondta, erről nem szokott beszélni. Hát igen, ő is szorong, mit szólnak az emberek. Pedig neki ki kéne állni, megölelni mindenki előtt a gyermekét, és terjeszteni: nem kell, hogy egyformák legyünk, mindenkitől lehet tanulni. Ha a fogyatékkal élőktől csak szeretetet kapunk, az sem semmi. Másnap megálmodtam a Kapcsoldát. Úgy terveztem, középiskolásokat fogok összehozni értelmi fogyatékkal élőkkel. Ha a felnőttek szoronganak a témától, a fiatalok érzékenyítésénél kell kezdeni – gondoltam. Az első program után mellém állt a Mosolyország Alapítvány, így kaptam egy munkatársat, aki segít szervezni, iskolákat keresni. Már több általános iskola is bekapcsolódott. A legszebb cikk ez ügyben a Kétmillió köbméter szeretetet kaptam című. Azt hiszem, aki nyitott lélekkel képes jelen lenni a programon, megtapasztalhatja a csodát! Hogy mi mindenre vagyunk képesek, s hogy mennyi mindent tudunk tanulni mi, egészségesek a fogyatékosnak tartott emberektől. Mert ki is az egészséges? Az És a nyolcadik napon című darabomban írom: »Mert mindig mindennek az értelmét keressük. Hányszor kérdezzük, hogy ennek vagy annak a dolognak mi értelme, de azt sosem, mi érzelme?!«”

Szerző