Szórakozzon robottal!

Publikálás dátuma
2019.05.19. 18:04

Az ember sosem tudja, mi vár rá egy ipari kiállításon. Csak megy gyanútlanul a standok között, és hol egy hatalmas fémkar nyúlkál felé, hol jedik villogtatják fénykardjaikat, hol pedig egy teljesen biztosan megnyerhetetlen meccsre hívják a csocsóasztalhoz. A robotok elveszik a munkánkat, de közben néha roppant szórakoztatóak.
Évek óta beszélünk a negyedik ipari forradalomról, vagy ahogy mostanában nevezik: az Ipar 4.0-ról, de a téma újra és újra képes meglepni az odatévedő laikust. Gépeink egyre érzékenyebben, önállóbban, mobilisabban és egyszerűbben kezelhetők, és ha hinni lehet a szakembereknek, a robotok hamarosan elég intelligensek lesznek ahhoz, hogy megértsék a nyelvünket és olvassák a mozdulatainkat. És mivel a robotok bizonyos dolgokat már most sokkal jobban tudnak nálunk (precízebbek, gyorsabbak, kitartóbbak, jobban tűrik a monotóniát), egészen új képességeket adnak az embernek. A MACH-TECH – Ipar Napjai című kiállításra például elvben különböző raktár- és szerszámgépeket, szoftvereket és egymással is kommunikálni képes robotokat hoznak a fejlesztők, de higgyék el, más is van ott. „Kérem szépen mind a hármat!” – mondja egy határozott hang, mire a sárga robotkar elindul a szomszéd asztal felé. Az asztalon három anyacsavar hever, a hang gazdája az imént szórta szét. A kar felemeli az egyiket. „Ide kérem, a kezembe” – mondja a gépkezelő, és a robot udvariasan a kezébe pottyantja az anyát. Aztán némi cselezés – a maradék anyák pár centivel odébb kerülnek –, és a gép hajszálpontosan becserkészi mind a kettőt. „Civilben” az ­autóiparban dolgozik, de látszik, hogy annál többet tud. Néhány méterrel arrébb egy ormótlan emelőszerkezet válogat a raklapok között, majd egy másfél tonnásat játszi könnyedséggel tesz fel egy polcra. Görgőin arrább gurul, és a sorból kiválasztja a következőt. Mir 500-as autonóm mobil robotnak hívják, és képes minden pillanatban újat tanulni. Alkalmazkodik a környezetéhez és a feladatokhoz. „Tulajdonképpen forradalmi újítás az intralogisztikában” – mondja a kezelője, amiből annyi biztosan kiderül, hogy létezik ilyen szó. (Egyébként azt jelenti, hogy a gép bármikor képes megkülönböztetni a súlyosabb és könnyebb tárgyakat, és optimalizálja a vállalatok belső logisztikáját raktártól a gyártáson át az áru leszállításáig.) A pavilon túlsó felében öt robotkar táncol lassan különböző színű fénykardokkal. A kardokból hol betűk, hol izgalmas mértani formák lesznek, miközben mi csak állunk és bámulunk. „Akar játszani?” – kérdezi egy overallos úr, és egy csocsóasztalhoz invitál. A csocsógép is „tanul”. Ha kétszer kivéded a lövését, harmadszorra biztosan betalál. Pedig csak egyedül van, neked meg két sor játékosod. Felháborítóan szórakoztató. De a csúcs az a hattengelyes (új szó, most tanultam!) ipari robot, a KUKA Coaster, amelyik bármelyik vidámparkban a fő attrakció lenne. A karjára rögzített gondolában két ember fér el, akik úgynevezett szabadon programozható mozgáskombinációkat pörgetnek fel és le. Az egyszeri parasztember jut eszembe róla, aki a sportrepülőgépen azt mondja, hogy „ezt azért nem gondoltam volna”.Kövesdi péter
Szerző
Témák
robotok

És azokat is, akik nem

Publikálás dátuma
2019.05.19. 16:35

Fotó: Böhm Katalin
Néhány nap alatt több mint 11 millió forintot gyűjtöttek az emberek egy kilakoltatás szélén álló zsámboki családnak. Az asszony és kilenc gyermeke történetét a Magyar Hang írta meg először, aztán egy bevállalós színész, Szalay Kriszta gondolt egyet, és a Facebookon indított gyűjtést. Teljes sikerrel.
Amikor beszélgetünk, éppen egy hete indította a gyűjtést, most pedig, hogy ennyi pénz gyűlt össze, furcsa dolgokat lehet olvasni a közösségi oldalán. Hogy hát tényleg fantasztikus, amit tett, de mi lesz a többiekkel, és miért nem azok segítenek ilyenkor, akiknek milliárdjai vannak? Azért érez valami elégedettségfélét vagy erre számított? Nem érezhetek semmiféle elégedettséget, mert ennek az ügynek nincs még vége. Kedden tárgyaltam a végrehajtó céggel, a hétvégén megyünk házat nézni. Csak akkor tudok majd egy tiszta, megvalósult dologról beszámolni, amikor Fazekas Krisztáék beköltöznek. És amikor meglátjuk, mit indít meg ez a történet. De hogy megindít valamit, abban biztos vagyok, és egyáltalán nem lepődtem meg rajta. Amikor lélegeztetőgépre gyűjtöttem 25 évvel ezelőtt, iszonyú sokan megtaláltak és kapaszkodtak belém, hogy oldjam meg. Most azon gondolkozom, hogyan lehetne létrehozni egy civil alapot, amelyik hasonló esetekben segíthet. Többen kérdezték, hogy folytatjuk-e, mert szívesen beadnának havi ezer-kétezer forintot. Ehhez létre kéne hozni egy szervezetet, egy alapítványt, amely ellenőrzi és folyamatosan beszámol a pénzek sorsáról. Úgy gondolja, ez jelenthetné a megoldást a több ezer, hasonló sorsú családnak? Én úgy tudom, hogy vannak országok, ahol a devizahitelesek helyzetét megoldották. Horvátországban és máshol. Nyilvánvalóan ehhez a kormány szándéka is kellene. Ezzel én nem szeretnék foglalkozni. Nem gondolom, hogy mindenkinek a sorsával nekem kellene foglalkoznom, miközben nyilvánvalóan én is gyötrődöm, látva a szörnyű sorsokat. Én cselekvő ember vagyok, ha jön az ötlet, csinálom. Mondtam is azoknak, akik írtak nekem, hogy majd akkor fogok tudni mindenkinek segíteni, ha szociális miniszter leszek. De ezt ne írja meg.  Lenne? Dehogyis! Az nem én vagyok. Alig tudtam elérni. Most is kocsiban ül, megy Szombathelyre játszani, próbál, intézkedik. Hogyan egyezteti össze ezt a rengeteg dolgot? Néha én is úgy érzem, ez őrület. Csütörtök óta húszórázom. Akkor Tóni elment dolgozni (Cserna Antal színész, Szalay Kriszta férje – a szerk.), és amikor hazajött, mondtam neki, hogy költöttem kicsit a kasszából. De már akkor tudtam, hogy én ezt az egészet végig fogom csinálni, a gyűjtéstől a beköltözésig. Sőt utána is. Próbálom mentorálni Fazekas Krisztáékat. Azt gondolom, félévente beszámolok majd arról, mi történik velük, a pénzzel, hogy jól költik-e el. Elvégre ők most örökbe lettek fogadva. Mi lesz, ha azelőtt jön egy következő kérés, hogy elkezdene működni az ön által megálmodott alap? Nekik mit mond majd? Persze már volt, de én az elején leírtam a Facebookon, hogy forduljanak a kormányhoz vagy a helyi önkormányzathoz. Ha nem jön a segítség, akkor reméljék, hogy lesz egy olyan bevállalós ember, mint én, aki végigcsinálja. Ki van zárva, hogy nincs ilyen. Tudniillik ez olyan egyedülálló csoda, ami fényt juttathat oda is, ahol eddig csak sötétség volt. Hitet ad az embereknek. Én tudom, mert az eddigi „dolgaim” is mind elindítottak valamit. Amikor a Kapcsoldát elkezdtem, akkor tíz iskolából háromban mondták, hogy egye fene, beengedik a programot, ha én végigcsinálom. Mára százöt iskola valósította meg. (A Kapcsoldáról lásd keretes írásunkat – a szerk.) Szóval nem tudom, hogy ez most mit fog elindítani. Néhány éve egy hajléktalan asszony történetét állította színpadra. A Maradjunk annyiban is elindított valamit? Az biztos, hogy azok, akik megnézik az előadást, máshogy néznek a hajléktalanokra. Embernek látják őket. Emellett a Maradjunk annyiban után még több hitelem lett. A szó átvitt és szoros értelmében is. A bemutató után 630 ezer forintot tudtam gyűjteni, és egy fogorvossal együtt egyetlen hónap alatt összegyűjtöttük egy mobilház árát. A mostani akciója és a Ma­radjunk annyiban is a lakhatással foglalkozik. Ez lenne ma a legnagyobb szociális probléma Ma­gyaror­szágon? Azt hiszem, igen. Korábban sem volt egyszerű a helyzet, de a devizahitelek bedőlése után még nehezebb lett. Tudom, a kormány már eddig is tett lépéseket az ő ügyükben, de az csak tűzoltás volt, és főként azoknak segített, akiknek amúgy is lett volna pénzük túlélni. A szegények nem tudták megváltani a szabadságukat. Talán, mert a kormány úgy gondolja, hogy mindenki a maga ura és a saját szerencséjének a kovácsa. Az államnak csak a minimális szolgáltatásokat kell biztosítania, a többi a polgár dolga. Az állam jelenleg a minimális szolgáltatásokat sem biztosítja a leginkább rászorulóknak. Azt gondolom, hogy ha az ország vezetője mentálisan egészséges ember lenne, akkor ennek az országnak a mentora lehetne. Fontos lenne egy jó tanító. Nem gondolja, hogy ha erre lenne szükségük, akkor ilyet választanának? Az emberek sokszor nem tudják, mire van szükségük. Vezetve vannak, manipulálva vannak. Addig, amíg a karácsonyi reklámok arról szólnak, hogy vásárolj részletre, és nem arról, hogy öleld meg, akit szeretsz, mert az a szeretet ünnepe, addig nincs miről beszélnünk. Ön sokszor, sok helyen ostorozza a hatalmat. Nem fél attól, hogy ez visszaüt, és károsan hat az egzisztenciájára? Mondjuk úgy, hogy már régen visszaütött. De félelem nincs bennem. Már régen nem kérek és nem is kapok semmit a hatalomtól. Egyébként magával a szóval is bajom van: hatalomnak élik meg, miközben a mi pénzünkből vannak ott, a mi adóinkból. Szolgálniuk kéne azokat, akik megválasztották őket. És azokat is, akik nem. Miközben ön igazi „civil”, civilben színész, színpadi feladatokkal. Éppen min dolgozik? Az évad vége felé járunk, úgyhogy most már csak néhány új feladatom van. A jövő héten lesz az Óbudai Társaskörben egy bemutatóm, Milos Forman feleségének a könyvéből dramatizáltam egy történetet. Ez egy felolvasóest, már három éve csinálom. Első évben Hrabal volt, aztán Menzel, most pedig Martina Formanová könyve. Nyáron drámatáborokat vezetek, jövőre pedig majd meglátjuk. Én általában nem úgy működöm, ahogy a színésztársaim többsége, ilyenkor még fogalmam sincs arról, mit fogok csinálni szeptemberben. Az biztos, hogy a Maradjunk annyibant viszem szerte az országban. És kaptam a Magyar Kétfarkú Kutya Párt választási keretéből annyi pénzt, amennyiből kitalálhatunk egy integrált színházat. Sérültekkel, hajléktalanokkal és pályakezdőkkel hozunk létre egy előadást. Egyelőre egy hónapra tervezem. Végigcsináljuk a teljes próbafolyamatot egy darabbal, amiért a résztvevők tisztességes fizetést kapnak, és a végén a nézők megnézhetik a végeredményt. A lényeg a közös munka. Pályakezdők alatt fiatal színészeket ért? Igen. Nekik is nagyon nehéz helyzetük van ma Magyarországon. Hol készülne a darab, úgy értem, már befogadták valahol? Nem, de erre most még nem tudok gondolni. Először Krisztináéknak legyen meg az új házuk, aztán legyen meg a bemutatóm, legyünk túl a nyáron, és utána majd meglátjuk. Én mindig bízom az emberekben.

Kétmillió köbméter szeretet

„Akkoriban sokfelé hívtak előadást tartani a Fogyatékkal élők helyzetéről hazánkban témakörben – meséli Szalay Kriszta a Kapcsolda indulásáról. – Egy alkalommal jeles politikusunkkal tartottam beszámolót. Ő félve elmondta, az ő gyermeke is fogyatékkal élő, de mint mondta, erről nem szokott beszélni. Hát igen, ő is szorong, mit szólnak az emberek. Pedig neki ki kéne állni, megölelni mindenki előtt a gyermekét, és terjeszteni: nem kell, hogy egyformák legyünk, mindenkitől lehet tanulni. Ha a fogyatékkal élőktől csak szeretetet kapunk, az sem semmi. Másnap megálmodtam a Kapcsoldát. Úgy terveztem, középiskolásokat fogok összehozni értelmi fogyatékkal élőkkel. Ha a felnőttek szoronganak a témától, a fiatalok érzékenyítésénél kell kezdeni – gondoltam. Az első program után mellém állt a Mosolyország Alapítvány, így kaptam egy munkatársat, aki segít szervezni, iskolákat keresni. Már több általános iskola is bekapcsolódott. A legszebb cikk ez ügyben a Kétmillió köbméter szeretetet kaptam című. Azt hiszem, aki nyitott lélekkel képes jelen lenni a programon, megtapasztalhatja a csodát! Hogy mi mindenre vagyunk képesek, s hogy mennyi mindent tudunk tanulni mi, egészségesek a fogyatékosnak tartott emberektől. Mert ki is az egészséges? Az És a nyolcadik napon című darabomban írom: »Mert mindig mindennek az értelmét keressük. Hányszor kérdezzük, hogy ennek vagy annak a dolognak mi értelme, de azt sosem, mi érzelme?!«”

Szerző

Te vagy a barátom

Publikálás dátuma
2019.05.19. 14:55

A robotok már egy ideje nálunk is a spájzban vannak. Ott állnak a gyártósorok mellett, logisztikai feladatokat bízunk rájuk, Wang mester bisztrójában rendületlenül szeleteli egyikőjük a tésztát és két vendéglátó-ipari egységben (egy győri kínai gyorsétteremben és egy Práter utcai kávézóban) a mélyen dekoltált pincérlányok helyett szolgálnak fel.
Minden egyes robotos írás felveti a kérdést: vajon mennyire és főleg mikortól kell félnünk attól, hogy a robotok elveszik a munkánkat? Mert bár igaz, hogy mélyen dekoltált pincérlányokból és nyakkendős pincérfiúkból hiányt szenved a szakma, az azért mégse járja – olvasni nem egy kommentben –, hogy programozott guruló izék lessék a főúr helyett a vendégek kívánságát. Nos, emiatt egyelőre, legalábbis úgy tűnik, nem kell aggódni, hiszen a felszolgáló egyen Amyk maximum annyiban interaktívak, hogy ha valami vagy valaki útjukat állja, ékes angolsággal jelzik, sajnos akadályba ütköztek, és így nem tudják teljesíteni a feladatukat. Kissé el is szontyolodnak. Legalábbis csókosan pirosra programozott digitális szájuk ilyenkor lekonyul. Kell valaki, hús-vér személy, mondjuk egy emberi pincér, aki ilyenkor akadálymentesít és felvidítja a szolgálatot teljesítő robotlányt. Meg egy, aki felveszi a rendelést, Amy ugyanis annyira nem nemzetközi és nem is intelligens, hogy értse, mi az a big maki vagy nigiri sushi (a győri kínai Amyvel ellentétben ennyire nemzetközi), de még csak nem is nemzeti, hogy különbséget tudjon tenni a fóti kézműves sör és a cseh pilseni között. Ellenben miután kiviszi a megrendelt, kész ételt, udvariasan megkér rá, hogy vegyük le róla a tálcát, majd ha ez megtörtént, bizalmaskodásra szólít fel, persze angolul: „Érintsd meg a kezem!” Igazi nő, mert miután a vendég, összeszedve minden bátorságát és félretéve a korábbi életében megalapozódott kudarcfélelmet, beadja a derekát és megnyílik az intimitásnak, Amy monoton hangon közli vele, hogy vissza kell mennie dolgozni. És el is viharzik. Pontosabban, odébb vonszolja magát. Viszont legalább nem hagyja magát lefizetni: ahhoz is emberi személyzetre van szükség, hogy rendezzük a számlát. A robotpincéres beharangozók után, bevallom, kissé csalódás Amy hűvössége és gyakori magába fordulása, ám a Práter utcai Enjoy Cafénak van még egy külsőleg szintén merevre formált recepciós robotja is – Pepper állítólag jóval több truvájra képes, hogy jóllakassa a mesterséges intelligenciára (is) éhes vendégeket. Kapcsolatunk nem indul zökkenőmentesen: az alig pár hónapja munkába állt robot a korábbi híresztelésekkel ellentétben nem a bejáratnál fogad kedvesen, hanem a kávézó hátsó fertályában, egy plexikalitka mögött kókadozik. – Meg kell simogatni a fejét! – mondja egy hang a háttérből. – Alszik. Ezen ne múljon, gondoltam. Óvatosan átnyúlok a nagyjából combközépig érő plexikerítésen, közben a pincér hölgy biztat, hajoljak oda hozzá nyugodtan, a barikád csak amiatt van, mert túl durván egzecíroztatták az ide járó gyerekek. Amint hozzáérek, tényleg eszmélni kezd, de hiába szólogatom, a szavaimra nem reagál. – Mélyebb hangon! – drukkol most már egy másik vendég is, aki Pepper zölden villogó szemében már némi értelmet vél felfedezni. Egyelőre még csak a köszönéssel próbálkozunk, de akármennyire is mélyítem a hangom, értetlenül forgatja a fejét. A vendégtárs, öblös férfihang, átveszi a szót, hátha vele szóba áll. Megkérdezi tőle, szereti-e a kávét, de a pincér hölgy válaszol helyette: nem beszél magyarul és különben is csak a falra kitett kérdéseket érti. Eredetileg 60 különféle kérdésből lehetett választani, de az utolsó kettő hibajavítóval át van satírozva – sajnos a lány nem emlékszik, mi az a kettő, ami annyira indiszkrét volt, hogy kikerült a repertoárból. Sebaj! Minden férfiasságomat összeszedve elmélyítem a hangom és szépen artikulálva, hangosan felteszem a döntő kérdést: – Van barátod? És akkor megtörik a jég, Pepper, a kissé figyelemzavaros robotgyerek szeme felcsillan, és megható közvetlenséggel közli velem: – Te vagy a barátom! Budapest első robotos kávézójának robotjai, mint ahogyan a győri kínai étterem programozott felszolgálói sem fenyegetik a munkahelyeinket – utóbbiak puszta vendégcsalogatók, előbbiek pedig az Enjoy Robotics projekt „önkéntesei” – egész egyszerűen azért munkálkodnak „gazdáikkal” együtt, hogy népszerűbbé tegyék a robotikát Magyarországon. Az Enjoy Robotics ugyanis egy olyan kezdeményezés, melynek szervezői egyelőre a nyolcadik kerületi Enjoy Budapest Café és Apartman Hotel vendégei számára hozzák közelebb a humanoid robotok jelenét és esetleges jövőjét. A kávézó egyfajta bemutatótér, a hét nagyobb robot mellett kilenc kisebb parádézik csúcsidőben a pulton, melyeket helyben ki is lehet próbálni. Peppert kifejezetten recepciósnak tervezték: a kisfiúsan barátságos arcocska alatt egy tabletet visel a mellén, melyen különböző alkalmazások futnak – csak program kérdése, hogy épp milyen tevékenységbe kezd. Egy gorillát formázó ikon megnyomása után például a főemlős öblös hangját hallatva veri a mellét, de tud táncolni is és lényegében bármilyen zenét lejátszik. Állítólag úgy ropja, mintha nem lenne holnap. Csak amikor találkoztunk, még álmos volt.
Szerző
Témák
robotok