Universitas. Ízlelgessük a szót, töprengjünk el valódi jelentésén, ne csak cirádás betűkkel írjuk fel különféle homlokzatokra, vagy mondjuk ki ünnepélyesnek szánt pillanatokban.
Egyetemesség, összesség, ezt jelenti valójában a szó. Nem csupán egy intézményt, ahol tanárok okítják a diákokat, nem egy adminisztrációt, amely akadályokat görget vagy épp elhárít, s nem is egy méltóságteljes épületet, ahová áhítattal lépünk, vagy amelyiknek az udvarán, dísztermében a diplománkat átvesszük.
Az összesség azt jelenti, hogy mindenki számít. Talán nem éppen egyformán, hisz szeretni sem könnyű azt, aki bár nemes lélek vagy épp szuper agy, de természete pokróc, stílusa mogorva, mondatai nyersek, hát még akkor, ha kritikájának nyilai épp az elevenünkbe találnak. Bölcs ember ilyenkor eltöpreng, önvizsgálatot tart, felteszi a kérdést, vajon igaza, igazsága van-e a másiknak. Párbeszédet kezdeményez, érvel, vitatkozik, s ez nem is esik annyira nehezére, elvégre a tudomány mezsgyéjén haladva amúgy is ezt teszi.
Van egy másik szó. Autokrácia. Jelentése egyeduralom, önkényuralom. Jellemzően a gyávák fegyvere, s párbeszéd helyett az üzenet az eszköze (lásd még: „üzenjük Brüsszelnek”). Gyakorlása során a világ egyre inkább beszürkül és egysíkúvá válik, sivár lesz és tartalom nélküli. Gyakorlója tán úgy véli, gördülékenyen mennek alatta a dolgok, hisz akarata utasításokkal és határozatokkal látszólag célba ér. Lám, Debrecenben is egyetlen tollvonással nyugdíjaztak idő előtt akadémikust, egyetemi professzort, vontak meg kutatói ösztöndíjat attól, aki nem tetszett, s „verték keresztül” a putyini díszpolgári, a magyar jegybankelnöki vagy most épp a moszkvai magánrektori díszdoktori címeket, minden ellenérzés és ellenkezés ellenére.
Az épület persze ettől továbbra is áll, méltóságteljes és tekintélyt parancsoló. Díszudvarának falain ott sorakozik híres diákjai neve, azé is, aki közkinccsé lett intelmei között hagyta az utókorra: „ki saját jóllétét egyetlenegy főcél gyanánt űzi, nevetségessé teszi magát minden gondolkozó fej előtt...”