Emberek a hóban – Egyed Veronika műfordítót kérdeztük mennyről és pokolról

Publikálás dátuma
2019.05.25. 18:55

Jón Kalman Stefánsson neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, az izlandi költő-író A halaknak nincs lábuk című regénye tavaly jelent meg nyelvünkön, Patat Bence fordításában, és az íróval személyesen is találkozhattunk akkor a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Idén pedig már a monumentális, 1100 oldalas Menny és pokol-trilógiája is napvilágot látott, Egyed Veronika magyarításában. A háromkötetes regényfolyam Izlandon élő műfordítójával Skype-on beszélgettünk.
Korábban hajósinasként dolgozott egy izlandi halászhajón – a személyes tapasztalat mennyiben segítette a Stefánsson-regény fordításakor, különösen az első kötet halálaszati jeleneteit illetően?  Azért egészen más egy 19. század végi evezős csónakból halászni, ahogy a regényben teszik, mint egy mai, halfeldolgozó üzemet is magába foglaló halászhajóról. Ezekből a régi, 7-10 méter hosszú, hatevezős csónakokból egészen kevés maradt fenn, és teljesen ledöbbentem, amikor egy kiállításon láttam pár példányt. Négy évig dolgoztam halászhajón, így mondhatom, télen az Atlanti-óceánon kint lenni nem kellemes élmény. A toronymagas hullámok között evezni ezekkel a csónakokkal minden perc életveszélyt jelenthetett. Ráadásul – csodálkozva olvastam a regényben – az izlandiak többsége nem tudott úszni.  Ez valóban így volt, de a víz annyira hideg, hogy még egy jó kondícióban lévő halász is, ha vízbe esik, 15 percnél nem bírná tovább, mert megfagy. Így tulajdonképpen majdnem mindegy is, tud-e úszni. Önt mi vitte mégis a tengerre? Én egy egyszerű nyári munkára gondoltam, ami mellett nyugodtan megírhatom a szakdolgozatomat… mert akkoriban egy óvodában dolgoztam, és a gyerekekkel eltöltött nyolc óra után nem igazán ment az írás. A hajón reggel 9-től este 9-ig volt a beosztásom, a szabadidőmben így könnyebben készült a szakdolgozat. A gyerekzsivaj helyett a tenger moraja. Mi volt a feladata?  A szakács mellett voltam kisegítő, mivel 24 órában, váltott műszakban dolgoztak az emberek, mindig kellett valaki, aki elkészíti az ételt. Emellett én ébresztettem a váltást, valamint a kapitányt óránként kávéval kellett ellátnom… A trilógia alapján arra jutottam, a kávé az izlandiak nemzeti itala. Akár az angoloknál a teázás, bár itt azért hígabb a kávé, mint ahogy mi isszuk. A hajóskapitánynak persze nem szabad elaludnia szolgálat közben, de valami döbbenetes mennyiséget döntött magába, egy nap 13 bögrényit. Hogy került egyáltalán Izlandra?  A 2000-es évek elején az ELTE-n jártam skandinavisztika szakra, és elbűvölt az izlandi nyelv, mindenképp szerettem volna megtanulni. Az izlandi nyelv úgy viszonyul a svéd-dán-norvéghoz, mint a latin a franciához vagy az olaszhoz – csak ezt beszélik is. Izlandról magáról keveset tudtam, így amikor egy 1 éves ösztöndíjjal megérkeztem a szigetre, már a reptérről a fővárosba bevezető út sokkolt: egy lávamezőn haladtunk végig, fák, növények sehol – hogy fogom én ezt kibírni?, sóhajtottam. Aztán annyira megfogott a társadalmi-közösségi-kulturális közeg, hogy úgy döntöttem, ideköltözöm. Ennek 15 éve. A regény központi helyszíne egy Község nevű település – valójában beazonosítható, hol játszódik a történet?  A Község neve metaforikus, de a leírása elég konkrét, meg is kérdeztem, az írót, melyik város a minta, ő pedig elmondta, hogy Ísafjörðurről van szó, a Nyugati-fjordok központjáról. Ezek szerint személyes ismeretségben van Stefánssonnal?  Az izlandiak nagyon közvetlenek, itt tulajdonképpen mindenki ismer mindenkit, az írók pedig különösen örülnek, ha az írás magányos tevékenysége után végre beszélgethetnek valakivel, a műveik fordítójával pedig különösen kedvesek. A napokban egy irodalmi fesztiválon újra összefutottam vele, és elújságoltam neki, hogy a regényéről fogok interjút adni, aminek hihetetlen módon örült, és szeretettel felemlegette a budapesti élményeit. A regényben különösen fontos a könyvekhez, az irodalomhoz való viszony. Mi az oka az izlandiak olvasószenvedélyének?  Az izlandiak életében valóban nagy szerepet játszik az irodalom. A téli hónapok beszorítottsága bizonyára hozzájárult a mesélőkedv, a szorgos olvasás-írás évezredes hagyományának kialakulásához. Egy elmélet szerint azonban más oka is van ennek: a nyugatnorvég telepesek, a vikingek egykor Írországból raboltak maguknak asszonyokat, így a történetmesélés tradícióját sokan a kelta kultúra továbbélésének tartják. Az izlandiak nagy meglepetésére egyébként a lakosság genetikai eredete valóban nagyfokú kelta származást mutat – szemben a várt kizárólagosan skandináv ősökkel. Mitől vonzó az izlandi irodalom a külvilág számára?  A történetmesélés módja mindenképp említhető: amikor a hajón dolgoztam, megtapasztalhattam, hogy a hajósok meséiben a tényekhez való ragaszkodást mindig felülírja a szórakoztatás igénye, a történeteiknek leginkább azt a változatát mondják, amelyik a legelrugaszkodottabb a valóságtól. De hát nézzük a Menny és pokol-trilógiát! Lényegében mi történik benne 1100 oldalon? Emberek gyalogolnak a hóban. De nagyon nem mindegy, ez miként van elmesélve! Stefánsson melankolikus-lírai beszédmódja teszi különlegessé a történetfolyamot. Érdekes módon tizenöt éve Magyarországon még nem volt ennyire népszerű a skandináv irodalom, a németek azonban annyira rákaptak a skandináv krimikre könyvben, tv-sorozatok terén egyaránt, hogy az északiak már nem is tudták kielégíteni a piaci igényeket, a németek már maguk gyártották a saját színészeikkel a „skandináv filmeket”. A magyar olvasók pedig – mint általában – német közvetítéssel kattantak rá szintén a skandináv, közte az izlandi irodalomra – és nemcsak a krimikre, hanem más műfajokra is! Ki áll közelebb a személyes ízléséhez az ön által fordítottak közül, Sjón (Sigurjón Birgir Sigurðsson) vagy Stefánsson? Leginkább a fordításilag legnagyobb kihívást jelentő Hallgrímur Helgason könyvei. Tőle A nő 1000 fokon és a 101 Reykjavík című műveket fordítottam. Mi okozta a kihívást?  Elég legyen csak annyit megjegyeznem, hogy míg Stefánssonhoz csupán 300 kérdéssel fordultam fordítóként, addig Helgason egyik könyvéhez vagy 40 oldalon 1200 kérdést kapott tőlem. Megnyugtatásul elküldte a dán fordítójának írt válaszait is, az sem volt kevesebb tétel. +1 kérdés   Jelenleg min dolgozik?  Egy Norvégiában élő izlandi író, Bergsveinn Birgisson Lifandilífslækur (magyarul körülbelül: az élet vizének patakja) című regényét fordítom. A történet a 18. században játszódik, amikor az izlandiak felett uralkodó dán király elhatározza, hogy a természeti katasztrófák, vulkánkitörések és az éhínség pusztította Izland lakosságát – ez akkor körülbelül 30-40 ezer embert jelentett – áttelepíti Dániába, nehogy kihaljanak. A helyszín egyébként – ahogy a Stefánsson-regényben – szintén a Nyugati-fjordok, Strandir környéke.
Szerző
Frissítve: 2019.05.25. 22:19

Kiss Judit Ágnes: Bűbájoskönyv

Publikálás dátuma
2019.05.25. 17:40

Fotó: Népszava archív
„Anyám akkor lett életre szóló barátnője, testvére. És a kislány, akit születésemtől ismerek, azóta a bűbájosnővérem.”
Anyámnak köszönhetem, hogy megismerkedhettem a legkedvesebb bűbájosnővéremmel. Ő valóban olyan, mintha a vértestvérem lenne. Ahogy anyámnak az ő anyja volt olyan, mint a húga. Anyám akkor még az orvosi egyetemre járt, épp szülészeti gyakorlaton volt, amikor az osztályon nagy ramazúrira lett figyelmes. Az egész kórház összeszaladt. Egy fiatal cigány nő vajúdott, és nem akart engedelmeskedni. Bejött ő szépen a kórházba, kért egy szobát, ahol megszülhet, de már azt sem engedte az orvosnak, hogy manuális vizsgálatot végezzen. Az orvos először szelíden kezdte magyarázni, hogy másképp nem tudja eldönteni, elindult-e már valóban a szülés, de a nő letorkolta: „Nem is magának köll azt tudni, hanem nekem. Én meg tudom.” Amikor az orvos tovább erőltette, két fájás közt ráordított, hogy „Dugdossa az ujját az anyja picsájába, ne az enyimbe!” A fájások sűrűségéből az orvos úgy döntött, hogy ez mégis szülés, utasította a szülésznőket, hogy kezdjék a protokolláris rutint: borotválás, beöntés. Hanem erre a nő megvadult, hogy ő nem adja a szőrét, még az kéne, ki tudja, mit csinálnak ezek itt vele, miféle bűvölést! A beöntést se engedte, neki ne töltsenek meleg vizet a seggibe, nincs neki semmi baja, csak szülni akar. Ha meg leszarja az újszülöttet, hadd szarja, kinek baj az, legalább szerencsés lesz teljes életében! De akkor már sehol se voltak a korábbi három-négy perces fájások. Leállt a szülés, mintha elvágták volna. Az orvos fel akarta gyorsítani, de a nő nem engedte, hogy bárki hozzáérjen. Még hogy hanyatt feküdni? Hát nem evett ő meszet! Még hogy burokrepesztés? Mikor születhetne az a baba burokban, hogy szerencséje lenne! Le akarták fogni, de akkorát harapott az orvos karjába, hogy a vére kiserkent, átütött a fehér köpenyén. Senki nem mert a közelébe menni, mert átkozódott, karmolt, harapott, köpködött, igazán, mint egy vadállat. Tehetetlenek voltak. Féltek tőle. Cigány volt. Róluk tudják, hogy erős az átkuk. Pedig közülük is csak a bűbájosoké fog. Anyám akkor ért oda hozzá. Embergyűrű közepén vergődött. Úgy bántak vele, mint egy veszélyes ragadozóval. Próbálták elkapni anélkül, hogy az kapja el őket. Fiatal nő volt, inkább kislány, de semmiképp sem asszony. Nem volt még húszéves. Anyám azonnal meglátta benne a bűbájost. Az is megérezte a jelenlétét, mert hirtelen elhallgatott. Anyám közelebb lépett, a főnővér még rá is szólt: „Ne nyúljon hozzá, Katika! Harap!” De anyám akkor már nem orvostanhallgató volt gyakorlaton, hanem boszorkány, aki egy boszorkánynővérét védi. „Mindenki engedje el!” – rendelkezett. És engedelmeskedtek neki. Utólag azt mesélte, ritkán gerjedt fel benne annyira az erő, mint akkor. Megfogta a várandós nő kezét. „Korán jött gyerek – mondta. – Nem teljes még a tudomány.” A többiek nem is értették, miről beszél, túl volt már a kiírt időn a terhes, hogy jönne korán az a baba. De anyám arra gondolt, hogy ilyen fiatalon egy boszorkány még nincs készen mindenre. Ha érett, felnőtt bűbájos lett volna az a nő, jobban meg tudja védeni magát meg a gyerekét. Körmönfontabban. De ez szegény csak úgy védekezett, mint bármelyik ember, aki az életét félti. Akkor anyám kikísérte a mosdóba, kérte, hogy senki ne menjen utánuk. Szó nélkül engedték. Ott kinyitotta az összes ablakot, a várandós nő hasára tette a kezét. Ringatta, énekelt neki a megnyílásról és elengedésről, a babát csalogatta. Ahogy a szíve diktálta. Táncolni kezdtek együtt, szorították egymás kezét. Egy-egy beteg arra ment ugyan, de csak nézték őket, nem szóltak egy szót sem. Elvégezték a dolgukat, és mentek. Ők meg folytatták a vajúdást. A vécéfülkék közt alig két méter magas, vékony fából készült elválasztófal állt. Amikor jöttek a fájások, a szülő nő abba kapaszkodott. A tolófájásoknál pedig anyámra támaszkodott. Egy órán belül megszületett a kislánya. Az én bűbájosnővérem. A teljes szülésleállásból. Az anyja szépen segítette a világra, rögtön a mellére tette. Anyám levette a fehér köpenyét, abba bugyolálta aztán. A köldökzsinórt nem volt mivel elvágni, az anya rágta el, mikor már nem lüktetett benne a vér. A lepényt is ott szülte meg pár perccel utána. Aztán rendesen megmosakodott a csapnál hideg vízzel, és visszaöltözött. Úgy sétáltak ki a folyosóra. Alig vérzett. Akkor aztán, mikor látták, hogy semmi baj nem esett, be akarták fektetni az anyát szépen egy szobába, a méhlepényt a kórházi veszélyes hulladék közé dobni, az újszülöttet pedig annak rendje és módja szerint ellátni, megfürdetni, bepólyálni, levinni az osztályra, hogy aztán csak szoptatásra adják oda az anyjának. Az ijesztő cigány nő erre még jobban tombolni kezdett. Márpedig az ő gyerekéhez nem nyúl senki! Ki nem adja a kezéből, aki hozzáér, azt a himlő fogja kiverni, a húsa fog lerothadni, a mája összeaszalódni, a szíve felrobbanni, a tüdeje összehuttyanni, mint a leeresztett luftballon! És már megint vicsorgott, mint aki harapni készül. Amikor tovább erősködtek, hogy ez a rend, az asszony fogta magát meg az anyám fehér köpenyébe bugyolált újszülöttjét méhlepényestől, és hazament. Nagyjából fél órával a szülése után. Senki nem merte megállítani. A kórházban törték a fejüket, mert jobb lett volna úgy tenni, mintha ez a fura szerzet nem keveredett volna hozzájuk, de hát a felvétel megtörtént, beírták az adminisztrációba, most hogy írják be azt, hogy hazament csak úgy, még azt se volt hajlandó aláírni, hogy saját felelősségére. Végül az elbocsátás napját hamisították meg, hogy ne legyen ügy a botrányos szülésből. Anyámra nagy tisztelettel néztek utána, főleg a nővérek, bár az ügyeletes orvos, akinek csúnya kék folt is lett a karján a harapott sebe mellé, inkább rossz szemmel. Hogy egy medika csak úgy lefőzte, elbánt a beteggel, akivel ő nem. A többiek, akik csak a hírét hallották az esetnek, inkább csodálták, nagy jövőt jósoltak neki, bár amúgy is mindenki furcsállotta, hogy nő létére szülészorvos akar lenni. Pedig akkor már megfogalmazódott benne, hogy otthagyja az egyetemet, nem fog tudni egy életen át széllel szembe vizelni. Három nap múlva a cigány nő megjelent (akkor meg is kapta a zárójelentését, hogy az adminisztrációba hiba ne csússzon), visszahozta anyám fehér köpenyét kimosva. A mellére kötve szopott az újszülött kereken, egészségesen. Elmondta, hogy esze ágában se lett volna kórház közelébe menni, ha nem a munkahelyén kezd vajúdni, ahonnan behozták. Ott nem mert ellenkezni, mert hát mégis az állásáról van szó, ha összerúgja ott bárkivel a port, nem mehet vissza, a pénz meg kell, ha boszorkány is az ember. Anyám akkor lett életre szóló barátnője, testvére. És a kislány, akit születésemtől ismerek, azóta a bűbájosnővérem.

Évszázados kilátással – Interjú Ungváry Rudolffal

Publikálás dátuma
2019.05.25. 15:55

1885 – Lessner Mór tapolcai borkereskedő villát építtet a badacsonyi hegyoldalba. Felmenői már a 18. század eleje óta élnek magyar földön, gyarapodásuk üzletileg és az utódok számát tekintve is sikeres. Aztán beköszönt a 20. század a világháborúival, a Tanácsköztársasággal, a nyilas és kommunista uralommal, a zsidók kipusztításával. A ház a történelem tanúja, faggatását a Balatoni nyaraló című könyvében foglalja össze Ungváry Rudolf. Mi pedig őt kérdeztük.

Ungváry Rudolf az igazi magyar valóságról

Fontosnak tartotta a könyvében is rögzíteni, hogy az elbeszélőnek valamilyen személyes viszonyban kell lennie az általa elmondottakkal. Ugyanakkor kifinomult elbeszélői érzékkel – az olvasói kíváncsiságra apellálva – egészen a regény végéig nem árulja el, mi is volt az az esemény, ami a megíráshoz szükséges kutatómunkára ösztönözte. A badacsonyi hegyoldalban álló ház egykori tulajdonosainak leszármazottaival való találkozás tényszerűségén túl az érzelmi okok felől érdeklődnék: mitől volt ez annyira átütő élmény, hogy társadalmi regény született belőle?  A nyilas uralom, az 1944-45-ös budapesti ostrom után maradt romhalmaz és a rengeteg hulla látványa, a magyar zsidók megbélyegzése, elpusztítása, a kommunista hatalomátvétel, az ’56-os forradalomban való részvétel, majd az utána következő gumibotos kihallgatások elszenvedése, a kistarcsai internálótáborba kerülésem élményei erős érdeklődést alakítottak ki bennem a történeti alakulások iránt. Hogyan válik megragadhatóvá, ahogy a múlt kihat a jelenünkre, ahogy előbbiből következik az utóbbi? Asimov egyik novellájában a tudósok képesek kivetített látványsorrá alakítani a köveket ért hatásokat –megjelenítve így a történelem egy-egy szakaszát. Ez az elképzelés a bűvkörébe vont: ha megláttam egy követ, mindig elgondoltam, vajon mi mindent „láthatott” az idők folyamán. Ugyanakkor – anyám révén, svájci-német anyanyelvűként – soha nem értettem azoknak a magyaroknak a hallgatását: akik semmit nem követtek el, akiket meghurcoltak, megaláztak, mindennek ellenére mégis hallgattak erről. Én mind a két alapélményemről – az ostromról és a forradalmat követő megtorlásról – részletesen meséltem a gyerekeimnek. Már amikor Kistarcsáról kikerültem, boldog-boldogtalannak elmondtam, mit éltem át. Amikor a feleségem Párizsban élő unokanővére és a férje megvásárolta a svájci stílusban épült badacsonyi nyaralót, és mi is sűrűn megfordultunk ott, az első pillanattól kezdve nagyon érdekelt, mi mindent láthatott ez a ház az elmúlt évszázadban. De senki nem tudott semmit, csupán azt, hogy korábban egy zsidó borkereskedőé volt. Az emlékezet mást nem őrzött meg, az egykori lakók pedig füstté váltak Auschwitz egén. Ám túlélők mindig vannak. Én pedig nagyon vágytam tudni a ház történetét, és amire az ember erősen vágyik, előbb-utóbb bekövetkezik. 2017 májusának végén aztán egyszer csak bekopogtattak Lessner Mór leszármazottai – az ő révükön pedig fel tudtam gombolyítani a történet szálait. A gombolyításhoz sajátos elbeszélői módot választott, amit regés értekezésnek, illetve értekező regének hív: ez a hibrid műfaj magába olvaszt családregényt, település-, táj-, mentalitást, társadalom- és politikatörténetet, nem riad vissza az anekdoták, legendák becsatornázásától, sőt még a kritikai kommentároktól sem, teszi mindezt iróniával, humorral. Miért e kitalált és tényirodalmat ötvöző, köztes megoldást választotta?  A regéből lett regény mindig is két gyökérből táplálkozott: vagy az igazat adták általa vissza, vagy a képzelet szárnyán repültek. Ez a kettősség végigkísérte a szépirodalmat, de a posztmodern irodalomban az én ízlésem számára túlságosan megerősödött a szárnyalás. Ahogy Esterházy Péter Wittgenstein nyomán megfogalmazta: nincs jelentés, csak szövegösszefüggés. Én úgy gondolom, a kettő – valóság és az elszálló képzelet – elválaszthatatlan egymástól, ráadásul okleveles gépészmérnökként a természettudományos műveltség számomra adott, ezért mindig egyensúlyt akartam tartani köztük. A hibriditás ennek köszönhető. És emiatt állandóan szabadkozhatom is, hiszen a Balatoni nyaraló bár egy társadalom-földrajzi értekezés, egyben rege is – egy dokumentarista műben nem lehetnék annyira személyes, mint ahogy itt teszem. Ahogy mondja, a hallgatással szemben a társadalomtörténeti mese gombolyításának szándéka régóta megvolt önben. Mocorgott is bennem a kisördög, miért nem egy másik „követ” választott ehhez sarokpontnak? Mondjuk épp ezt a budai házat, az otthonát, ahol beszélgetünk, amit egykor Molnár Ferenc építtetett Darvasi Lilinek, hogy aztán mégis a Vészi Margittól született lánya, Márta költözzön be, s legyen évtizedekre fontos találkahelye értelmiségi köröknek – egy szintúgy történetekkel teli házat?  Elmesélhető lett volna az a történet is. Ám a lakhelyemül szolgáló ház története túl közel áll hozzám. Ahhoz, hogy az ember meg tudjon valamit nézni, körbejárva-körbetapogatva, kell némi távolság. És a balatoni ház révén megkaptam ajándékba ezt a távolságot: a rálátás mégoly közeli és eltéphetetlen távolságát. A látens kisördög továbbra is izeg-mozog: ha az emlékezetvesztésnek szintén áldozatául eső, a zsidó tulajdonos villája szomszédságában épült, vidéki keresztény középosztály képviselői által egykor birtokolt házak egyikébe veti a sorsa, akkor a regéjéből kihagyható lett volna a zsidóság, a vészkorszak, a holokauszt?  Egyként erkölcstelen lenne nem elmondani azt, ami a magyar zsidókkal, a magyar keresztény középosztálybeli magyarokkal és az egyikhez sem tartozó, majdhogynem láthatatlan köznéppel történt! Egyiket sem lehet kihagyni, különben nem teljes a kép – sőt ezek mellett a bevándorló, sokféle náció képviselőinek (németek, olaszok stb.) története nélkül sem, akik hihetetlenül fontos, az ország kultúráját gazdagító szerepet játszottak. Az ő történetük együttesen adja ki a magyar polgárosodásnak azt a végtelenül esendő, állandóan újra meg újra, egészen a mai napig ismételten megszakított történelmét, ami olyan kétségbe ejtő, hogy valójában zokognunk kellene miatta. A magyarok valósághoz való viszonya többször is előkerül a könyvében, mintha mindig félreértenék a valóságot, vagy fel sem ismerik. Mi tehát az igazi magyar valóság?  Az I. világháború kitörésekor a gazdasági és pénzügyi szakemberek, beleértve a legfelső vezetést, pontosan tudták, nemhogy Magyarország, de az egész Monarchia sincs felkészülve a háborúra, a lakosság azonban azt hitte, a valóság az, hogy most aztán elérkezett a hadüzenet ideje. Eközben a szerbek úgy érezték, hogy Boszniát elorozták a szláv világtól, a területüket okkupálta Ausztria-Magyarország. Nekik meg ez volt a valóság. 1938-ban a magyar lakosság szintén túlnyomó többségének szilárd meggyőződése volt, hogy érdemes vállalni a területi revíziót a német szövetségben. Mi volt hát az igazi valóság? Ezzel szemben ma…  Ma meg lehet teremteni a demokrácia látszatát, miközben valójában diktatúra van. Valaki ezt nem akarja észrevenni, valaki helyesli, valaki pedig azt hiszi, ilyen a valóság. Párhuzamos valóságok?  Ez egy posztmodern gondolat, amivel mélységesen nem értek egyet. Létezik egy természettudományosan meghatározható valóság, és erre ráépül egy másik, „emeltebb” valóság, ami az összemberi kultúrából következik. Az igazi valóság az, ha képesek vagyunk szembenézni például a két önző, hazug és gyilkos indulatú kijelentés – „ahol szerbek laknak, az a szerbek földje”, és „ahol magyarok laknak, az a magyarok földje” következményeivel; és megteremtjük azt a valóságot, amelyben elviselhető, hogy szerbek és magyarok is ugyanazon a területen éljenek. Ahogy a nyugati polgári demokráciákban: fokozatosan javítani tudnak az igazságtalan viszonyokon, akár a baszkok, akár az írek esetében, akár a flamand–vallon ellentét kapcsán. Kínlódva, a valóság mocsarában, de előbb-utóbb megvalósítva az elviselhetőséget. Valóságos kivétel, hogy ’56-ban a magyarok fellázadtak a rezsim ellen, ahogy írja, erre sem a zsidók elhurcolásakor, sem a kommunista hatalmi puccs idején, sem ’89-ben nem vállalkoztak. És azóta sem. Mi ennek az oka?  A válasz a magyar kultúrát történelmileg jellemző iszonyatos megvertség érzete. Noha 1526 és 1918 között nem létezett független magyar államiság, mindeközben a magyar történelmi tudat szerint ez létezett: „Eb ura fakó” és „Ugocsa non coronat” – köhögött a bolha. Ebből következett az állandó hibás külpolitikai helyzetmegítélés, amelynek eredménye mindig irtózatos véráldozatokkal járt, akár a Rákóczi-féle felkelést, akár a ’48-49-es forradalmat nézzük. A célját egyik sem tudta megvalósítani, valamiféle megalkuvás, kiegyezés lett a végük. A hitek és remények mindig sírba szálltak, a tiszta nacionalista magyar naivitás iszonyú traumát szenvedett, amit a 20. század történései – Tanácsköztársaság, román megszállás pusztításai, II. világháború, zsidók deportálása, németek kitelepítése – csak tovább fokozott. Az a csoda, hogy mindebbe nem rokkant bele mindenki. Ilyen lelkiállapotban és környezetben nagyon ritka a lázadás. A Balatoni nyaraló 18. század elejére visszanyúló történeti szálai alapján is látható, és már a beszélgetésben is érintettük, mennyire sok bevándorló, különféle nemzetiségű, kultúrájú csoportból áll össze a magyarság. Mit gondol, mikor és miért vált a befogadó attitűd a jelenlegi elzárkózó-elutasítóvá? – Mindig fejétől bűzlik a hal. 1919 borzalmai után a végletes ellenhatásként hatalomra került politikai elit az antiszemitizmus és a hamis nemzeti pátosz sulykolásával a legrosszabb beidegződéseket hozta elő a társadalomból, hosszú távon megpecsételve Magyarország sorsát. A rákövetkező, ránk kényszerített kommunista rendszer gyakorlatilag megakadályozta az emberek demokratikus politikai kultúrájának kialakulását. Ugyanolyan kiskorúságban tartotta a lakosságot, mint amilyenben a két háború között is volt. A ’89-es felszabadulást követően ezek után ugyan mit lehetett várni egy olyan többségtől, amelynek nincsenek meg a demokratikus hagyományai? Amíg a liberálisok Európa-szerte nem ismerték föl a migrációs probléma következményeit – az iszlám világból érkező tömegek integrálására az európai társadalom nincs felkészülve –, addig a mindenütt, nálunk is szunnyadó szélsőjobb koncot kap, amelyre rávetheti magát. A jelenlegi magyar politikai elit éppen ezzel és az antiszemita-kirekesztő ösztönöket felpiszkáló sorosozással, a demokratikus politikai kultúra hiányát felismerve és kihasználva, ugyanúgy megtéveszti a lakosságot, ahogy tette azt a két háború között is az akkori rezsim.
Szerző