Balla Zsófia: Kinek állítanék szobrot?

Publikálás dátuma
2019.05.25. 10:25

Részlet A darázs fészke című kötetből.
Szobrot hatalmasságoknak emelnek, isteneknek, helytartóinak, uralkodóknak, hadvezéreknek, és a tudomány vagy művészet óriá­sainak. Emlékművet az ártatlanul megölteknek vagy járványban elhunytaknak szoktunk emelni, hogy megkérdezzük Istent: miképp engedhette megtörténni mindezt? Ha engem kérdeznek: szobrot én nem annak emelnék, aki helyeselte és előkészítette magyar állampolgárok százezreinek kitaszítását a nemzetből, aki helyeselte elszállításukat, megölésüket. Nem annak, aki másfél százezer embert dobott oda a Don-kanyarban, és további százezreket vetett az országon kívül és belül a halálnak. Szobrot nem annak állíta­nék, aki nemzettársai egy részét megalázta, vágóhídra vitette és közben arra kényszerítette, hogy a halál torkában, magából kifordulva egy jobb vagonhelyért, falat ételért, korty vízért vagy a végső korty lélegzetért emberformájából kivetkőzve dulakodjon sorstársaival – a társadalom más részét pedig azzal a lehetőséggel alacsonyította le, hogy falkában szedje-tépje-rabolja ki az elhurcoltak lakását és vagyontárgyait –, vagyis a nemzet erre alkalmas alanyait acsarkodó végrehajtóvá, elkövetővé és haszonélvezővé tette. Nemzetellenes a gyilkosság, az arra való uszítás és nemzetellenes a szadizmus, a gyávaság vagy kapzsi gonoszság előhívása az emberből. Nem emelnék szobrot annak, aki minden emberi és isteni törvényt megszegve – megengedhetőnek tartotta más országok megtámadását, emberek megölését. Aki ezt helyeselné, olyan isten nincs. Szobrot az áldozatoknak, az embermentőknek, a gonosznak ellenszegülő civileknek és katonatiszteknek, papoknak és kisembereknek, a halálmegvető ellenállóknak emelnék. Szobrot Pilinszky Jánosnak emelnék. Aki újra és újra megnevezte a teremtés és az emberi létezés botrányát: a háborút, a fogságot, az emberirtást. Pilinszky mély katolikus hite a lelkiismeret örökmécsese. Hol áll, létezik-e egyáltalán, bárhol, bármilyen közterületen szobra Pilinszky Jánosnak? Mert fogadásukra már készen, akár egy megnyíló karám, kapuit vadul széttaszítva sarkig kitárult a halál. – mondja ez a vers-emlékmű.    (Harbach, 1944) És azt is, hogy lemosdanak a mészároslegények, de ami történt, valahogy mégse tud végetérni. (Passió). Szobrot az ellenszegülőnek – a szívós következetességnek, emberségnek és nagy művészetnek emelnék. Olyan költőnek, mint amilyen Áprily Lajos volt. 1943-ban azért kellett nyugdíjaztatnia magát, mert a Baár-Madas Gimnázium igazgatójaként nem volt hajlandó végrehajtani a zsidótörvények rendelkezéseit. Finom és nagyszerű, szomorú költő volt Áprily, a zenei forma nagymestere. Aki később sem kapott ugyan Kossuth-díjat. Arra a kor nem érdemesítette őt, ő pedig nem tülekedett. Ellenkezőleg: 1949-ben betiltották, mi több, bezúzták a könyveit. Az igazság? Bitang szó, párt-cseléd. Ma hallgatás a hű s nemes beszéd – írta 1950-ben Silet Musa című versében. Szobrot én Mihail Gorbacsovnak emelnék. Gondoljuk csak meg: mikor mondott le önszántából egy nagyhatalom a csatlósairól? 1848-ban az orosz cár 200 000 katonát küldött a szabadságharc ellen. A két világháború közt és az ötvenes években Sztálin és hóhérai a Szovjetunióban és a megszállt országokban milliókat öltek meg, küldtek lágerekbe az osztályharc hevében, ideológiai, taktikai, világnézeti ürügyekre hivatkozva. Vagy minden indoklás nélkül. A spanyol polgárháborúban saját elvtársaikat nyírták ki. 1956-ban a szovjet állami és pártvezetőség gondolkodás nélkül leverte a magyar szabadságharcot. Csapatai 1968-ban bevonultak Csehszlovákiába. Nem kímélték a golyót, ha Kelet-Európát meg kellett tanítani, hol lakik az úristen. 1989-ben Mihail Gorbacsov volt az első és az egyetlen az orosz impérium mindenkori vezetői közül, aki egyetlen puskalövés nélkül adta vissza a kelet-európai államok szabadságát. Igen, szabadok lettünk, efelől nincs kétségem. A hosszas tárgyalások feltételeit azután a Nyugat nem egészen tartotta be. Lassan Oroszország is fölmondja a megállapodást. Azt nem tudom, szabadok vagyunk-e még.
Szerző

Kávéillat a holtak birodalmában – Jón Kalman Stéfansson: Menny és pokol

Publikálás dátuma
2019.05.25. 08:54

„Az első kötet a tengerről szól, a második a hóról, a harmadik pedig az ember szívéről” – vázolta a Magyar Narancsnak adott interjújában (2019/2.) a szerző, mi is az eddigi főművének tekinthető Menny és pokol-trilógia története.
Ehhez még hozzátenném: élet és halál. Az elbeszélés módja pedig nagyfokú érzékiséget indukál – ami a költői/lírai nyelvszerkesztés/gondolkodás érdeme, és amit a magyar fordítás kitűnően érvényesít. És érzékiség terén nem feltétlenül az olvasás közben megnövekedett kávéfogyasztásra gondolok elsőként, bár tény, ami tény, a regényfolyam szereplői által fogyasztott éltető ital kicsordult a könyvből, s többnyire gőzölgő bögre mellett faltam az oldalakat. A lapok közül elsüvítő metsző, fagyos szél ellen pedig egy forró nyári délután is kevésnek bizonyult volna, borzongtam is eleget, ha mégoly kellemesen is. (A hatást elősegítendő érdemes az izlandi Sólstafir zenekar lemezeit feltenni háttérzenének.) A háromkötetes regény története másfelől nézve egy nevén nem nevezett, árva fiatal fiúról szól, aki barátját elvesztve, odahagyja a halászhajót, maga is a halált keresi, ám helyette életet, élettársakat és -lehetőségeket (emberi sorsokat) talál egy izlandi településen – útjai során pedig, küzdve az elemekkel, nemcsak a 19. század végi izlandi természeti, de a társadalmi valóság is bemutatásra kerül. Miközben végig ott a kérdés: mi végre vagyunk a Földön?, és a dilemma: hogyan is érdemes élni, érdemes-e egyáltalán? Így a dán fennhatóság alatt, főként halászatból élő izlandiak mindennapjainak ábrázolása a kortól és helytől (majdhogynem) független gondolatiság megfogalmazására, filozofálásra ad alkalmat. [A mégoly lírai, szentenciaszerű megfogalmazások időnként ugyan a bornírtság, a giccs, a közhelyesség érzetét kelthetik, ám egyben a kontextusukban nagyon is megállják a helyüket, és a létre rácsodálkozás kegyetlen bölcsességének nyelvi párlatát kínálják. – „A szavak sokfélék lehetnek. Némelyik fényes, de némelyik sötét; az április például csupa fénnyel teli szó. (…) A szavak nyilak, puskagolyók, mitikus madarak útban az istenek felé; a szavak többezer éves halak, melyek a mélységben néha valami szörnyűre lelnek… (Menny és pokol, 119-120, 228. o.)] Az elbeszélők élet-halál közti „lebegő” állapota (a mesélők köztes – mediátor? – lények) mellett két dolgot érdemes külön kiemelni e rövid recenzió terében. Az egyik az irodalom, a könyvek, a mesék történetalakító, központi szerepe a regényben, illetve az izlandi emberek életében. A főszereplő barátjának halála – az eseményindító történés – is eleve poétikus: az Elveszett Paradicsom olvasására nagyobb figyelmet szentel, mint hogy magával vigye az életét biztosító anorákot a halászatra, ezért aztán megfagy. Az irodalom veszélyessége, kockázatos szerepe lépten-nyomon előkerül a szereplők életében, mert aki a könyveket bújja, sokat olvas, az nem a túlélésre ügyel, az elveszik a hideg, a hó, a fagy, a köd birodalmában (bezony, még a szomszéd tanyára átmenni is nagy, akár többórás, veszedelmes kaland!), vagy akár a társadalmi-hatalmi pozíciók megszerzése érdekében dúló harc közepette – és akinél a vagyon, az diktál. Ugyanakkor a túlélés önmagában sivárnak, üresnek hat, ha nincs, ami megszínesíti, jelesül az irodalom, talán nem is érdemes élni – a fiút olvasottsága, műveltsége valamiféle bűbájjal ruházza fel. Amivel főként a nőkre gyakorol nagy hatás. És ez a másik kiemelnivaló a regényből: az izlandi mindennapok jéghideg malmában a nők perspektívája különösen fontos hangsúlyt kap. A patriarchális társadalom csupán egyetlen szerepet kínál nekik: a férfinak (apának, férjnek) alávetett, önfeláldozó-dolgos anyáét, a regény viszont empatikus módon az ebben való helytállás, illetve a kitörési lehetőségek széles spektrumát szólaltatja meg a legkülönfélébb rendű és rangú asszonysorsok bemutatásával. Végül: a regény zárlata – maga az eldöntetlenség. A mindvégig jelen lévő elbeszélői köztes létűség fokozatot lép, és a fiú sorsának (életének/halálának) beteljesülése a vég tulajdonképpeni elodázásával/megkettőzésével akár a létre irányuló kérdésfelvetéseket (a regény valódi tétjét) is megkérdőjelezi – fiktivizálja. De nem csak ennek a tapasztalatnak az újbóli értelmezése miatt lesz érdemes újrakezdeni a könyvek olvasását. (Ford. Egyed Veronika. Budapest, Jelenkor Kiadó, 2019. 249+400+473 o.)
Szerző

Amíg nem a tigris írja – a világ első cigány drámaantológiájáról

Publikálás dátuma
2019.05.19. 17:06

Ezek a szövegek nemcsak egy nép sorsát dokumentálják, de olyan embereket is mutatnak, akik nem törődnek bele a velük való bánásmódba.
„Are you a Gypsy? Wow! So cool!” – hangzik el egy zenei fesztiválon az egyik drámában, de hát tudjuk, jóval gyakoribb, hogy nem cool cigánynak lenni, sőt. És mellékesen persze pusztán a származás miatt coolnak lenni is bántó. Azonban ennél jóval bántóbb dolgokról is mesélnek nekünk a világ első roma drámakötetében, amely a 2017-ben és 2018-ban Budapesten megrendezett Nemzetközi Roma Storytelling Fesztivál nyomán jött létre és öt roma színházi alkotó monodrámáját tartalmazza. A kötetet Balogh Rodrigó válogatta, és közösségi finanszírozásból jelentették meg. Nem feltétlen monodrámák persze ezek, inkább embertörténetek, amik drámaiak. És amelyekben a cigányok nemcsak antihősök és sztereotipek, hanem valódi hősök emberfeletti küzdelemmel. Közük sem sok van ahhoz, amilyen képet szuggerálnak belénk és amilyen képet alkottunk magunkban róluk. A válogatást dicséri, hogy szándékoltan sokszínűségre tör, változatos. Van benne népirtási kísérletről mementó, gyermekkor szabadságélményeiről való visszaemlékezés, saját kultúrával szembeni önkritika, emberjogi küzdelem, vádirat, és dacos csakazértis-lét. Olvashatunk skót, svájci, magyar, román és ír romákról. A kirekesztettség, a lenézettség fájdalma, a tehetetlenség keserűsége azonban közös. Nem visszafogott írások ezek, szókimondók és sötétek. Úgy szenvedtünk, mint a kutyák – olvassuk, s hozzá a szorongató történeteket, melyek feltartóztathatatlanul törnek fel e történetmondókból. Ezek a szövegek nemcsak egy nép sorsát dokumentálják, de olyan embereket is mutatnak, akik nem törődnek bele a velük való bánásmódba. Abba, hogy jóval azelőtt megbüntetik őket, hogy élni kezdenének, esélyt sem kapva, hogy azok lehessenek, akik lehetnének. Valódi hőssé kell válniuk, hogy a közösség lehúzó ereje és a többség nyomása ne hasson. Hőssé is válnak, azzal, hogy mindennel szembemenve képesek hinni magukban, és abban, hogy nem normális, ami elfogadott. Rendre megkérdőjelezik azt, ami van. Richard O’Neill A legnehezebb szó című művében a skót traveller asszony, Jess Smith küzdelméről szól, melyet szülei emlékére és népe nevében folytat a travellerek alapvető emberi jogainak elismertetéséért és a skót miniszterelnök bocsánatkéréséért. „Travellerek”-ről, azaz a vándorcigányokról mesél Michael Collins számos irodalmi díjjal elismert ír előadó Kulturális kérdés vagy sem? monológja is, derűsebben, a gyerekkoron keresztül. Mihaela Drăgan dokumentarista módszereken, anyaggyűjtésen alapuló írásában, A (n)ő beszélben a roma lányok korai férjhez adásáról szól kellő kritikával. Hogy a függetlenségére oly büszke Svájcban is volt roma népirtási kísérlet, azzal Dijana Pavlović Beszélj, életem monodrámája szembesít a svájci jenis írónő, Mariella Mehr történetén keresztül. Farkas Franciska Levél Brad Pittnek című provokatív, nyers erejű szövege leleplezi előítéleteinket, álszolidaritásunkat, tapintatlanságunkat – konyhanácizmusunkat. Persze ő sem bánik kesztyűs kézzel velünk, olvasókkal. Miért is tenné. Ami nem öl meg, az megerősít alapon, bár bivalyerőssé lett, ám közben azért sok halálon kellett átmennie, sokszor kellett feltámadnia. És még mindig benne van, hogy el kell innen menni (akár Brad Pitt révén is), hogy azzá tudjon válni, amivé szeretne. Embertörténetekből építkező történelemkönyv e gyűjtemény, az európai történelem egy fejezete, kordokumentum. Egy nép nevében beszélnek, akkor is, ha csupán egyetlen lány vagy épp saját történetüket írják a szerzők. A média szerepe és felelőssége egy-egy kép kialakulásában, a közgondolkodás befolyásolásában pedig szintén pontosan kirajzolódik e drámákban. Meghatározó egy ügynél, a sajtó mikor harap rá, ráharap-e valamire. Ez már tetszik? – kérdi az olvasótól provokatívan Farkas Franciska. Nem, nem tetszik a kép, amit tükröznek rólunk ezek az írások, olvasása megviseli az embert. Megvisel olvasni, mi mindent kellett és kell elszenvedniük tőlünk, többségben lévőktől. Mégis muszáj a szembesülés, mert e nélkül nem érthetjük e népet, a fájdalmát, a reakcióit. És mindez talán abban is segít, hogy maradék előítéletünket átértékeljük, s megerősödjön bennünk: „mekkora szarság rasszistáknak lenni”. Hiszen mindegyik történet után valahogy önkéntelenül felbuggyan az emberben a szó: bocsánat. Amit a skót miniszterelnöktől várt Smith, az az olvasóban születik meg. A rasszizmus áldozatai világszerte csak akkor válhatnak egyenrangú felekké, ha büszkék egyedi jellemzőikre és maguk írják a történelmüket. Egy régi mondás szerint, amíg nem a tigris írja meg a saját történetét, mindig vadászni fognak rá – emlékeztet Collins a kötet egyik darabjában. E drámagyűjtemény hozzájárul, hogy a romák végre egyenrangú felekké válhassanak. A tigris elkezdte írni történetét. (Ford. Adorján Beáta, Kondi Viktória, Király Kinga Júlia, Budapest, Nők a Jövőért Egyesület–Független Színház Magyarország, 2019. 128 o.)
Szerző
Frissítve: 2019.05.20. 14:51