Szobrot hatalmasságoknak emelnek, isteneknek, helytartóinak, uralkodóknak, hadvezéreknek, és a tudomány vagy művészet óriásainak.
Emlékművet az ártatlanul megölteknek vagy járványban elhunytaknak szoktunk emelni, hogy megkérdezzük Istent: miképp engedhette megtörténni mindezt?
Ha engem kérdeznek: szobrot én nem annak emelnék, aki helyeselte és előkészítette magyar állampolgárok százezreinek kitaszítását a nemzetből, aki helyeselte elszállításukat, megölésüket. Nem annak, aki másfél százezer embert dobott oda a Don-kanyarban, és további százezreket vetett az országon kívül és belül a halálnak. Szobrot nem annak állítanék, aki nemzettársai egy részét megalázta, vágóhídra vitette és közben arra kényszerítette, hogy a halál torkában, magából kifordulva egy jobb vagonhelyért, falat ételért, korty vízért vagy a végső korty lélegzetért emberformájából kivetkőzve dulakodjon sorstársaival – a társadalom más részét pedig azzal a lehetőséggel alacsonyította le, hogy falkában szedje-tépje-rabolja ki az elhurcoltak lakását és vagyontárgyait –, vagyis a nemzet erre alkalmas alanyait acsarkodó végrehajtóvá, elkövetővé és haszonélvezővé tette. Nemzetellenes a gyilkosság, az arra való uszítás és nemzetellenes a szadizmus, a gyávaság vagy kapzsi gonoszság előhívása az emberből. Nem emelnék szobrot annak, aki minden emberi és isteni törvényt megszegve – megengedhetőnek tartotta más országok megtámadását, emberek megölését.
Aki ezt helyeselné, olyan isten nincs.
Szobrot az áldozatoknak, az embermentőknek, a gonosznak ellenszegülő civileknek és katonatiszteknek, papoknak és kisembereknek, a halálmegvető ellenállóknak emelnék.
Szobrot Pilinszky Jánosnak emelnék. Aki újra és újra megnevezte a teremtés és az emberi létezés botrányát: a háborút, a fogságot, az emberirtást. Pilinszky mély katolikus hite a lelkiismeret örökmécsese. Hol áll, létezik-e egyáltalán, bárhol, bármilyen közterületen szobra Pilinszky Jánosnak?
Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyíló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.
– mondja ez a vers-emlékmű.
(Harbach, 1944)
És azt is, hogy
lemosdanak a mészároslegények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.
(Passió).
Szobrot az ellenszegülőnek – a szívós következetességnek, emberségnek és nagy művészetnek emelnék. Olyan költőnek, mint amilyen Áprily Lajos volt. 1943-ban azért kellett nyugdíjaztatnia magát, mert a Baár-Madas Gimnázium igazgatójaként nem volt hajlandó végrehajtani a zsidótörvények rendelkezéseit.
Finom és nagyszerű, szomorú költő volt Áprily, a zenei forma nagymestere. Aki később sem kapott ugyan Kossuth-díjat. Arra a kor nem érdemesítette őt, ő pedig nem tülekedett. Ellenkezőleg: 1949-ben betiltották, mi több, bezúzták a könyveit.
Az igazság? Bitang szó, párt-cseléd.
Ma hallgatás a hű s nemes beszéd – írta 1950-ben Silet Musa című versében.
Szobrot én Mihail Gorbacsovnak emelnék. Gondoljuk csak meg: mikor mondott le önszántából egy nagyhatalom a csatlósairól?
1848-ban az orosz cár 200 000 katonát küldött a szabadságharc ellen. A két világháború közt és az ötvenes években Sztálin és hóhérai a Szovjetunióban és a megszállt országokban milliókat öltek meg, küldtek lágerekbe az osztályharc hevében, ideológiai, taktikai, világnézeti ürügyekre hivatkozva. Vagy minden indoklás nélkül. A spanyol polgárháborúban saját elvtársaikat nyírták ki.
1956-ban a szovjet állami és pártvezetőség gondolkodás nélkül leverte a magyar szabadságharcot.
Csapatai 1968-ban bevonultak Csehszlovákiába. Nem kímélték a golyót, ha Kelet-Európát meg kellett tanítani, hol lakik az úristen.
1989-ben Mihail Gorbacsov volt az első és az egyetlen az orosz impérium mindenkori vezetői közül, aki egyetlen puskalövés nélkül adta vissza a kelet-európai államok szabadságát. Igen, szabadok lettünk, efelől nincs kétségem. A hosszas tárgyalások feltételeit azután a Nyugat nem egészen tartotta be. Lassan Oroszország is fölmondja a megállapodást.
Azt nem tudom, szabadok vagyunk-e még.
