A hatalom nimbuszától az imbusz hatalmáig

Publikálás dátuma
2019.05.26. 09:47

„Lehet, hogy fából lenne a stadion és nekünk kellene összerakni, de irányítsa már ezt az országot inkább az IKEA.” A fohászként feltörő javaslat kormánypárti politikusok homofób kijelentései után jelent meg a közösségi médiában tízezer hasonló vélemény között, miután a svéd áruházlánc színes ceruzákkal hirdette az egyenlőség eszményét. Önérdek, öngól, önzetlenség? A Björksnäs szekrény és a Leksvik komód eddig sem versenghetett a Karmelita késő barokk-klasszicista antikvitásával, de ezek után „a Fidesz kegyelmezzen neki”.
Szegénység, kirekesztés, klímakrí­zis, női egyenjogúság – néhány téma, amelyet a multicégek magyar leányai is mind látványosabban tűznek zászlójukra. A vállalatok társadalmi felelősségvállalása (CSR) mindennapos üzletpolitika. Ez annak ellenére jó hír, hogy az ügyek felkarolása nem önzetlen: benne van a márkaépítés, a rek­lámérték szempontja. De ezzel együtt is hitelesebb, mint a retró tévéhirdetések tudósoknak látszó fehér köpenyesekkel, akik gigászira nagyított hajhagymákkal harcolnak a képernyőn a Godzilla 2. szünetében. 

Lapra szerelt házelnök

A reputáció-menedzsment, vagyis a hírnévnövelés a társadalom kiművelésére, érzékenyítésére fordít energiát. És még az sem kizárt, hogy a vállalat hisz egy jobb világban, és tesz érte. Az IKEA saját Facebook-oldalán szivárványszín ceruzákkal illusztrálta az elfogadásétoszt. Varga-Nagy Eszter kommunikációs vezető szerint nem mérlegeltek politikai szempontokat, csak azt, milyen módon tudják jelezni a vállalati kultúrájuk értékeit a munkatársaik és vásárlóik felé. „Hiszünk a sokszínűségben! Hisszük, hogy mindenkiben van valami értékes. A tisztességes bánásmód és az esélyegyenlőség, függetlenül a származástól vagy az egyéni különbségektől, az álmunk és értékeink alapvető elemei” – mondta kérdésünkre a kommunikációs vezető. Vannak országok, ilyen Oroszország, ahol törvény bünteti a homoszexualitást, így ott nem tesznek ilyen állásfoglalást. Azonban a legtöbb piacon bátran vállalják az értékeiket. „Társadalmunk állapotára nézve szomorú, hogy még 2019-ben is van értelme tautologikus, önmagát magyarázó mondatokat tenni az egyenlő bánásmód, a nemek közti egyenlőség, illetve a sokszínű társadalom védelmében – kommentálta a kiállást a hazai közállapotokról is véleményt alkotva Fülöp István, a Kreatív Online szakportál szerkesztője. – A barátságos, inkluzív miliő, a lazaság, az elfogadás olyan értékek, amelyek jól állnak egy olyan fiatalos arculatú cégnek, mint az IKEA.” Történt, hogy Kövér László (Fidesz–KDNP) a homoszexualitásról gondolkodott hangosan az övéi előtt. Egy csiklandós kérdés tett lovat az elszabadult házelnök alá: hogy lehet megőrizni a keresztény kultúrát az élet minden területén lopakodó liberalizmus ellen? Akkor még egyszer: az említett polgárnak az fáj, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje még egyáltalán létezik, s szerinte az egyik világvallás jövőjére tör, amelynek – tesszük hozzá – vannak történelmi hagyományai, de van pápája is Ferenc személyében, aki elítéli a menekülőkkel szembeni embertelenséget, és a melegekre is Isten teremtményeként tekint.

Erkölcsi értelemben

Az Országgyűlés elnöke az LMBTQ-­emberekkel élcelődött, akiknek egyes országokban a férfi és a női WC mellett csak egy harmadikat építenek, pedig matematikailag további négynek kellene lenni (nevetés a padsorokban?). A homoszexuálisok házasodási és örökbefogadási törekvéseinél már nem volt megállás a hegyes mondatokban végződő közjogi méltóság számára: „Erkölcsi értelemben semmi különbség nincs egy pedofil magatartása között meg a között, aki ezt követeli. Mindkettő esetben a gyermek egy tárgy, egy élvezeti cikk, a kiteljesedés, az önmegvalósítás eszköze.” Szerinte vannak kivételek „egy normális homoszexuális… nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak”. Ezután jött a kék-sárga bútorvállalat, és a homofóbia elleni világnap előestéjén lapra szerelte a házelnököt. Kiállása Magyarországon, különösen a lényegében nyolc éve tartó kampány újabb finisében darázsfészeknek bizonyult. Kezdetben csak a szívecskék röpködtek: „Köszi, IKEA, hamarosan megyek a komódért, amit a születendő kisbabánk szobájába szánunk, és jó eséllyel az első színesceruza-készletét is innen fogom majd beszerezni” – tudatta Kamilla. A „Nem lehet az EP-választásokon az IKEA-ra szavazni?”, „Listát lehet, hogy állítanak, de neked kell összerakni otthon”-jellegű gegek sem maradtak el. Megszólaltak ismert személyiségek is, olykor új színt hozva. Pető Péter újságíró (24.hu) szerint a „színes Facebook-posztok marketingliberalizmusa vakká teheti még az egyenlőség- és igazságpártiakat is”. Szerinte a cégnek első körben be kellene fizetnie az adót, az ugyanis az eszköz ahhoz, hogy egy társadalmat egyenlőbbé lehessen tenni. (A vállalati alapítványok komplikált nemzetközi adózási gyakorlatát az Európai Bizottság vizsgálja, a magyar céget ez nem érinti. – B. T.) Jávor Benedek (Párbeszéd) azt kérdezte: „nem lehetséges megközelítés, hogy az IKEA jófej dolgot csinál, amikor kiáll a melegek mellett a mélyen homofób magyar társadalomban, egyben érzékenyítve is azt, üzleti kockázatot vállalva, mi meg ennek örülünk; és szemét, aljas dolgot csinál, amikor adót kerül el súlyos közfinanszírozási gondokkal sújtott országokban, és mi mélyen elítéljük ezt?”. Veiszer Alinda televíziós újságíró szerint menő, hogy szót emelt a cég, a gond valójában a házelnök buzizásával van.

Zöldre mosott olajfoltok

„Hogy bennem milyen érzéseket váltott ki, teljesen mellékes, ugyanakkor fontos, hogy általában nem szabad a CSR-t puszta reklámfogássá degradálni, mint ahogy a kritikátlan piedesztálra emeléstől is óvakodni kell” – mondta Fülöp István. Szerinte sokszor egy civil szervezet vagy éppen egy politikai párt, ne adj’ isten a kormányzat lobbierejének tudható be, ha egy vállalat támogat egy ügyet. Ilyenkor a nyomás találkozik a felső vezetés személyes gondolkodásával, a vállalatvezetés irányvonalával és a gazdasági célok teljesítésének feltételeivel. Az önérdeket az önzetlenségtől nem lehet szétválasztani, és mivel egy for-profit cégről van szó, ez igazából se nem szerencsés, se nem célravezető – fogalmazott. A társadalmi felelősségvállalás semmiképpen sem kóros altruizmust jelent, és nem is az üzleti célok felülírása, hanem éppen azok elérését segíti. Még akkor is, ha ezúttal is volt lemorzsolódás: „Mi lenne, ha bútorokat árulnátok, nem pedig áporodott politikai termékeket? Van elég ballib kofa arra, és így se akar fogyni a portékájuk” – vélelmezte Adrián egészen trollszerűen. Mártont szintén hazavágta a sok színes ceruza, szerinte a társadalmi küldetés newage bullshit (körülbelül: értelmetlen baromság), egy cégnek csak gazdasági kötelességei és önérdekei vannak. Lemondana-e az IKEA akár egyetlenegy vevőről, tehát arról, hogy Kövér László náluk vegyen új konyhabútorokat? Amíg ezen a dilemmán búsong a cég szegény feje, olvasson Hajnalkát: „Most rögtön bemegyek egy Poang fotelért! Szeretlek benneteket!” Fülöp István szerint vannak olyan tevékenységtípusok, ahol nehéz érvényes kapcsolódási pontot találni a cég és az általa támogatott ügy vagy eszme között. A kamu CSR-tevékenység a „greenwashing”, amikor „zöldre mossák” a vállalat fenntarthatatlan működését, gyakran ilyenek az olaj­ipari cégek környezetbarát akciói. A nagy bankok is küszködnek ezzel. Amikor egy cégnél jól láthatóan elválik a felelősségvállalás az alapműködéstől, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem itatja át ez a szellemiség a vállalati struktúrát. „Emellett van az értelmezhetetlen CSR, amikor kormányzati támogatásban is részesülő szervezeteket támogatnak cégek a politikai haszonszerzés gondolatától ösztönözve” – tette hozzá. S mi bátran gondolhatunk a Magyar Villamos Művek (MVM) Zrt. félmilliárdos ingyen pénzére, amelyet a békemenetes, kormánypárti Civil Összefogás Fórum (CÖF) kapott. Független vállalat legyen a talpán, amelyik Magyarországon beszól ennek a feudális és Európa-ellenes gyakorlatnak anélkül, hogy Orbán rendszerének orbitális imbuszkulcsa lapra ne szerelné. De tán jő oly idő, ahol a sokszínűség melletti kiállás nem bátorság és nem botorság lesz, hanem egy ezeréves nagy vállalkozás lényege.

„Akkor érdemes felkarolni bármilyen társadalmi ügyet, ha azt a márka hitelesen tudja képviselni és nagy valószínűséggel a követői is jól veszik az üzenetet” – mondta Lakatos Zsófia, a Magyar PR Szövetség elnöke. „Nem érdemes kockáztatni, különösen, ha egy love-brandről van szó. Mivel – akár egy kapcsolatban – egy imádott márkát is gyorsan tudunk meggyűlölni, onnan pedig nincs visszaút. A CSR-nak – az elnök szerint – nincs köze a reklámszakmához. Az vállalatvezetési módszer, amely a profittermelés mellett a környezetre és a társadalomra is pozitív hatást gyakorolhat. Egy-egy átfogó program a vállalatvezetési szemlélet megtestesülése. Az Unilever Segíts okosan! programjában évekkel ezelőtt 100 millió forinttal támogatta az Országos Mentőszolgálatot, hogy minden magyar mentőautóban legyen defibrillátor. Ez egy CSR-program volt, de nem lett volna hiteles, ha a cég nem ebben a szemléletben működne. „Az egyik kedvencem a Richter Egészségváros-program, amelyben helyi kórházakat támogatnak, ingyenes szűrést biztosítanak. Kiemelt kategóriát jelentenek azok a vállalatok, amelyek 100 százalékban megvalósítják a fenntarthatósági szemléletet és minden egyes üzleti döntésüket CSR-szempontok alapján hozzák” – mondta az elnök.

Benetton: a sokkolás módszertana

A reklámtörténelem legfelkavaróbb, társadalmi ügyeket felkaroló megoldásai a Benetton olasz kreatívja, Oliviero Toscani nevéhez fűződnek. A „shockvertising” (sokkoló reklám) elutasította az unalmas és hamis vizualitást, ledöntött minden tabut, felvállalt hatásvadászattal. Rasszizmus, háborúk, éhezés, faji előítéletek – nem volt érinthetetlen téma. Az 1989-es kampány fotóján fehér csecsemőt szoptató sötét bőrű asszony szerepelt, „az élet himnuszához” véres, köldökzsinóron lévő újszülött képét használta. Az elmúlás sem állította meg: egy AIDS-ben elhunyt melegjogi aktivistát és gyászoló családját néhány perccel a fiatalember halála után kapta lencsevégre, Michelangelo Pietáját idézve. Meztelen transzvesztita és bőrszínfüggetlen valóságot ábrázolva három emberi szív egyaránt megihlette Toscanit.

Szerző
Témák
CSR IKEA homofóbia

Heti abszurd: Barbárok a falak fölött

Publikálás dátuma
2019.05.26. 08:34
A palotaromok feltárását ígérte a kormány, de már a világörökségi védettséget sem kéri a területre
Fotó: H. SZABÓ SÁNDOR
És lőn, megszületett a Minden Idők Legbénább Kormánykamuja (rövidítve: MILK), ami olyan ciki, hogy inkább fülbe súgják, mivel már a félhangos szótól is potyogni kezd a szerkesztőségi vakolat.
A kormánysajtó „kormányzati forrásokból” ugyanis megtudta, hogy Orbán Viktor miért kegyeskedett múlt pénteken egy tollvonással megvonni a világörökségi címre jelölést a hajógyári-szigeti helytartói palota ma még földben rejtőző romjaitól. Tette mindezt azután, hogy a téma szakértői másfél évtizeden át küzdöttek a sziget világörökségi címéért és pár éve maga a kormány is határozatban döntött a sziget világörökségi jelölése mellett, miniszteri biztost nevezett ki a feladatra, koncepciók, tervek születtek arról, hogyan mutassák be a népnek a nevezetes romokat. (Mert nem akármilyen falak vannak a Hajógyári-szigeten egy golfpálya alatt mélyen eltemetve. A helytartói palota de facto a császári trón előszobája volt, egy jó tucat római császár kezdte az akkori világbirodalom trónjára vezető (és többnyire orgyilkosságban végződő) pályafutását itt, a Danuvius partján, köszönhetően annak, hogy trónviszályok idején rendszerint az itteni légiók írták a történelemkönyvet). Erre hopp, hetekkel a sorsdöntő UNESCO-szavazás előtt felhorkant a felcsúti Jupiter, majd azt mennydörögte a Magyar Közlönyből a plebsnek, hogy ja, mégsem kell az a világörökség. Oszt jó napot, visszaült meccset nézni. Mivel az újabb pálfordulásról terelni kell a figyelmet, a kommunikációs illetékesek itt kezdték el csurgatni a MILK-et az arra fogékonyak fülébe. Szóval természetesen azért döntött így a kormányfő, hogy mint sok egyéb mást, ezt is megvédhessék. Ezúttal a világörökségi címről döntő UNESCO-tól, aminek már a neve is egy sértés a magyarságra. A világörökségi cím pedig „akadályozta volna azt, hogy korhű módon rekonstruálhassák az helytartói palotát”. Mert a senki által, különösen a magyar nép által nem választott internacionalista, migránspárti UNESCO már csak ilyen, nem nyughat, ha valaki kreativitásától vezéreltetve korhű restaurációba fog, például helyreállítaná Hortobágyon a tradicionális kivitermesztést. Túlzás? A NER eddigi kulturális teljesítményei alapján azért képzeljük csak el, hogy milyen lesz majd a műemlékvédelmi beruházások ismert kivitelezője, a Mészáros és Mészáros Kft. által késő római Makovecz-stílusban újjáépített helytartói palota. Szak­tanácsadónak leszerződtethetik a hazánkban ideiglenesen állomásozó Nikola Gruevszkit, aki odahaza sok egyéb más mellett a hellén múltat is megpróbálta lenyúlni magának, így hatalmas, kamuantik szobrot állíttatott Nagy Sándornak Szkopjéban, igaz, magyar szemmel nézve nincs ebben semmi különös, elvégre a nagy hódító pont olyan gyakran járt Szkopjéban, mint mondjuk Puskás Öcsi Felcsúton. Schmidt Mária rendezhet majd tematikus kiállítást, a „Népvándorlást meg kell állítani!” címmel, a bejáratnál prae­toriánus gúnyába öltöztetett Valton-biztonsági őrök posztolhatnak, lesz Ákos-koncert aquincumi víziorgonával kísérve, Orbánt pedig lefotózhatják, ahogy az egyik helyreállított őrtoronyból távcsővel figyeli a vízen túli, leigázandó barbarikumot, ami momentán a baloldali vezetésű Angyalföld, de ezt most hagyjuk. A lényeg, hogy a szuverén Orbán-kabinet az UNESCO-nál sokkal jobban tudja, hogy mi itt a korhű, népi esztétikum. Az mindenek­előtt egy stadion meg a színes kalocsai asztalterítőn gőzölgő velős pacal kovászos uborkával és nyenyerezenével. Meg majd a romokra ráépített új, korhű helytartói palota. Ja, igen, és esetleg köré néhány szálloda, elvégre valahol pihenni is kell a látogatóknak, mélygarázs, hogy leparkolhassanak, meg az alagsorban néhány kaszinó, hiszen az már igazán nem zavarja a látképet, a vejkónak viszont jól jön. Hogy ezt nem mondtuk? Bocsi.
Témák
Heti abszurd
Frissítve: 2019.05.26. 09:10

Odalent nem rágódsz azon, mi lesz holnap

Publikálás dátuma
2019.05.19. 18:40

Fotó: Zac Macaulay/AFP
„A tengerek és óceánok mélye többet rejt a múltunkból, mint a világ összes múzeuma együttvéve” – mondja Bob Ballard tengerészparancsnok, oceanográfus és felfedező. Alighanem igaza van: a Föld hetven százalékát víz borítja, az évszázadok során a természeti erők tömérdek hajót küldtek hullámsírba, és a part menti településeket sem kímélték. Az Octopus Egyesület az emberiség elsüllyedt kultúrájának feltárását tűzte ki célul. A magyar búvárrégészcsoportot a világ legjobbjai közé sorolják.
A búvárrégészet új tudományág. Azóta bontakozott ki, mióta a technikai fejlődés lehetővé teszi a mélytengeri kutatást – mondja Jójárt András, az Octopus egyik vezetője. Az egyesület ötlete egy kalandvágyó, történelmi érdeklődésű, „vízi ember” – Szalóky ­K. Attila – fejében született meg, aki úgy döntött: hobbijából, a búvárkodásból hasznos tevékenységet farag. 

Kincsvadászok kíméljenek!

„1997-ben, az első nagy merüléskor öt, addig ismeretlen történelmi hajóroncs helyét mértük be Fokvárosnál – meséli Jójárt András. – Ottani tengeri régészekkel dolgoztunk, és olyan búvárokkal, akik civilben víz alatti gyémántbányászattal foglalkoztak. Tőlük tanultuk meg a víz alatti munka minden csínját-bínját, a műszerek használatát és azt, hogy hol lehet ezeket beszerezni.” A következő évben a dél-afrikai Simonstown öblében egy holland hadihajó roncsait kutatták, amelyet a saját legénysége gyújtott fel 1806-ban, hogy a fedélzeten lévő 74 ágyú, a gránátok és fegyverek ne kerüljenek ellenséges kézre. Majd a Grosvenor következett (a hajó történetéről bővebben lásd keretes írásunkban). A dél-afrikai ex­pedíció táborában se ivóvíz, se áram nem volt, a sátrak közelében halálos mérgű mamba kígyók, óriási skorpiók tanyáztak. Kutattak persze kellemesebb helyszíneken is. 2002-ben huszonhét történelmi spanyol hajóroncs helyét térképezték fel Kubában. Tervbe vették a kolumbiai Guotavita-tavat. A hely valaha az inka aranyműves indiánok területe volt, akik az ősi időkben évente egyszer, a Nap ünnepén rituális áldozat gyanánt pici aranytárgyakat dobáltak a 147 méter mély tó vizébe. Az Octopus kutatási terve akkor a polgárháború miatt meghiúsult. A magyar búvárrégészek fokozatosan kerültek a világ élvonalába. Megítélésükben a szakértelem és a világszínvonalú felszerelés mellett komoly szerepet játszik, hogy mindig hivatalos engedély birtokában kutatnak, saját szakállukra nem hoznak fel a tenger mélyéből és nem visznek magukkal semmit. Velük kapcsolatban soha nem merült fel kincsvadászat gyanúja, mint sok hasonló szervezet esetében. Gyakran szolgálnak szenzációkkal. Szalagcím lett itthon és Brazíliában is, hogy egy háromszáz éves kerámiaszállító hajó roncsai között ezer palack iható portói borra bukkantak. Mivel ez az első ilyen lelet a világon, értéke felbecsülhetetlen. A tulajdonjog természetesen a brazil államot illeti.  

Cigányélet szárazon és vízen

Nyolc évvel ezelőtt – szívességből, kosztért, kvártélyért – néhány nap alatt feltérképezték a Fekete-tengerben elsüllyedt, 2600 éves Callatis romvárosát. Itthon se tétlenkednek. Szegednél tizenhárom történelmi hajóroncsot találtak a Tiszában. Római kori villagazdaság épületegyüttesét fedezték fel a Balatonban, a parthoz közel. Nagymaroson sikeresen kutattak egy Dunába zuhant sportrepülőgép roncsai után. Budapesten a tűzszerészekkel összefogva két ötszáz kilós, második világháborús amerikai bombát hoztak fel és emeltek ki a Dunából. Munkájukért akkor nem kértek pénzt. „Nem vagyunk jószolgálati nagykövetek, de meg akartuk mutatni, mi mindenre alkalmas a technikai felszerelésünk – mondja Jójárt András. – Ha a jövőben hasonló feladatokkal bíznak meg minket, azt már nem ingyen csináljuk.” Hosszú évek óta dolgoznak a brazíliai Recifénél. A világon elsőként ők kaptak engedélyt arra, hogy az állam felségvizein kutassanak, munkájukra az UNESCO kiemelt figyelmet fordít. A feltárás célhajója a Voetboog, amely Batáviából, az indonéz gyarmatbirodalom központjából hazafelé tartva veszett oda, 1700 májusában. Fedélzetén mesés kincseket szállított: kínai selymet és porcelánt, indiai fűszereket, ceyloni drágakövet, nagy mennyiségű nyers gyémántot és igazgyöngyöt, arany és ezüst pénzérméket. A rakomány összértéke – mai áron – majd’ 100 millió dollár volt. Brazíliában egyébként nem csak kincsek után kutattak. Egyszer, a haditengerészet kérésére, egy viharban elsüllyedt, hatalmas jachtot hoztak felszínre, nyolc méter mélyről. Emelőballonok hiányában kétszáz literes műanyag hordókkal oldották meg a feladatot. A rendőrségnek is segítettek: három hétig kerestek egy feldarabolt női holttestet Porto de Pedrasnál, akivel egy helyi rendőr végzett szerelemféltésből. Az expedíciók előkészítése nem regényes. Hónapokig, sokszor évekig bújják a levéltárakat a világ különböző pontjain. Ezt mindig András és Attila végzi, illetve finanszírozza. Befektetőket csak akkor kereshetnek, ha konkrétumok vannak a kezükben. Ugyancsak hosszú idő és tömérdek pénz, mire kijuttatják a felszerelést, megszerzik az engedélyeket. „Cigányélet a miénk”, ismeri el András. Földrészek között röpködnek, gyakran nem tudják, hol ébrednek másnap. Családok mentek már rá a családfők hobbijára vagy inkább megszállottságára. Hogy miért éri meg mégis? „Euforikus élmény rábukkanni valamire – mondja lelkesen András. – Hatalmas elégtétel, ha te találod meg, amit mások hiába kerestek. Ehhez képest nem sokat számít, hogy a leletek egy része nagyon szigorú feltételek mellett esetleg a miénk lehet.” 

A piacon dőlt el minden

András korábban raliversenyző volt, a fél világot bejárta. Éppen a Shield of Africa ralimaraton idején kezdődött Dél-Afrikában egy holland hajó feltárása. Fokváros egyik piacán mostani társa, Szalóky K. Attila, az Octopus Tengeri Kutató Egyesület elnöke kiszúrta, hogy egy magyar rendszámú Porsche parkol a paradicsomosstand előtt. Ez a dél-afrikai piacokon viszonylag ritka jelenség. „Szóba elegyedtünk, megkérdezte, nem volna-e kedvem búvárkodni egy kicsit. Azóta együtt dolgozunk” – meséli András, hozzátéve, hogy a víz azelőtt is fontos része volt az életének. „A ralis maratonok előtt például egy tizenhat hónapos Föld-kerülő vitorlásverseny, a Europe ’92 hatfős magyar csapatának is tagja voltam, miközben néha hazaszaladtam autóversenyezni. De a víz az életemben mindig megvolt. Fiatal koromban kilenc évig öttusáztam, amit őszintén szólva utáltam. Az öttusában az edzés olyan, mintha gályarab lennél. Reggelente ötre jártam az uszodába; minden reggel hét kilométer úszás a jéghideg vízben, amikor gyakorlatilag még mindenki alszik, beleértve téged is. Aztán délután megint úszás, futás, este lovaglás vagy vívás. Szóval mindennap két edzésem volt, és hogy szombat-vasárnap ne unatkozzak, hatodik tusának beiratkoztam a MAHART vitorlás sportegyesületébe.” Nem szabad hinni a cápafilmeknek! – figyelmeztet, amikor a veszélyekről faggatom. A cápa halevő, nem igazán érdekli az ember, ha mégis belekóstol, többnyire tévedésből teszi. De az óceán néha barátságtalan hely, ahol halálos mérgű csigák, kagylók, medúzák lapulnak. Bármikor adódhat baleset. Fokvárosnál például meghalt egy búvár barátjuk, valószínűleg a kimerültség vitte el. Nem a mélyben, a parton. Hol jobb, idefönt vagy odalent? – kérdem végezetül. Lent, válaszolja habozás nélkül. „A víz alatt nincs más, csak keresgélsz és figyelsz, hogy ne történjen baj. Semmi nem érdekel, nem töröd a fejed problémákon, nem rágódsz azon, mi lesz holnap. Ott vagy, és teljes odaadással azt csinálod, amit a világon a legjobban szeretsz.”

Grosvenor – a végzetes utolsó út

 Kutatók szerint akár több mint hárommillió hajóroncs is lehet a tengerek, óceánok, folyók mélyén. Végzetüket háborúk, balesetek vagy tragikus időjárási körülmények okozták. A brit Kelet-indiai Társaság Grosvenor nevű hajóját több mint 200 évvel ezelőtt Dél-Afrikában, Durbantól délre egy viharos, sötét éjszakán nyelték el a hullámok. A fenséges, háromárbocos, bükkfa kereskedőhajót 1770-ben építették Walesben. A hajó az akkori kor legmodernebb techniká­jával volt felszerelve, 26 ágyúja pedig az esetleges kalóztámadások ellen adott védelmet. A Grosvenor három sikeres utat tett meg 1770–79 között, John Coxon kapitánysága alatt a Kelet-indiai Társaság megbízásából India és Anglia között. Ezek a hajók akkoriban négy út után befejezték pályafutásukat, tehát a Grosvenor a tervezett utolsó útján süllyedt el. John Coxon 1782. március végén adta ki az indulási parancsot vissza Angliába, az indiai Madrasból. A rakományban főleg búza, selyem, porcelántárgyak, drága ékszerek szerepeltek. 1782. augusztus 4-én kora hajnalban a ­tarajos hullámok vadul kezdték ost­romolni a hajó fedélzetét. A vihar ­egyre alacsonyabb vizekre, a part ­közeli sziklák felé sodorta a Gros­venort. Aztán bekövetkezett a katasztrófa: a hajó fennakadt egy kiálló sziklán. A legénység addig küzdött, amíg sikerült lehozni a szikla csú­csáról a hajót, de a víz beömlött a rakodótérbe. A hajó végérvényesen zátonyra futott, majd hamarosan kettétört, és elkezdett süllyedni. Bár az utasok zöme elérte a vad vidék partját, csupán tizenöt túlélő jutott el a tragédiától 1500 kilométerre fekvő Cape Townig, ahol akkoriban egy kis létszámú holland közösség élt. Misztikus mondák, ­titokzatos homály lengi körül a ­Grosvenor meséjét azóta is. A feljegyzések szerint a rakományában ott volt a 6-7 tonnás arany Pávatollas Trón, az Indiát hajdan uraló mogul dinasztia több ezer drágakővel, igazgyönggyel, gyémánttal kirakott kincse. Értéke pénzben nem kifejezhető. Az elmúlt kétszáz évben kincsvadászok százai merültek a Grosvenor roncsai közé, de a trónt azóta sem találják.

Szerző