A liliputi bútorokkal berendezett kisteleki óvoda tornaszobájában fekete szemmaszkot visel mindegyik gyerek. Mintha egy kalózfilm forgatásán lennénk, pedig csak érzékenyítő tréning zajlik, Elvis, a vakvezető labrador szolgál hozzá biodíszletnek. A terem közepén pici zsákok hevernek, a gyerekek tapintással párosítják össze, melyikben milyen mag rejtőzik. A következő gyakorlat a hallást fejleszti: a műanyag dobozkákban csavar, kavics, sóder lapul, a rázogatás hangja alapján kell megtippelni, mi lehet benne. Szabolcs ezután bemutatja a botos közlekedés kopogtatós és söprögetős technikáját. Úgy kezeli fehér botját, mintha bűvészkellék lenne, a hátizsákjából előhalászott összecsukható gyerekbotot néhányan ki is próbálják. Szabi ezután elhint még néhány információt. Például azt, hogy itthon a nagyjából húszezer vakra mindössze száznegyven vakvezető kutya jut, és ezek a munkakutyák bárhova bemehetnek, kórházba, étterembe, közintézményekbe is. Búcsúzóul matricaosztogatás, Elvis simogatása következik, no és az elmaradhatatlan kérdés: Mikor jössz legközelebb?
A jég hátán is
„Koraszülött voltam, ezt sínylette meg a szemem. Mindig szemüveget viseltem, de senki nem mondta, hogy vakság lesz a vége. Talán jobb is, szörnyű lett volna ebben a tudatban élni – kezdi Szabolcs a tágas, néptelen kávézóban. Jól ismeri a helyet, őt is ismerik. – Hatéves koromban szürke hályogot találtak a jobb szememen, húszévesen operáltak meg. A műtét után nem állt helyre a látás, harmincöt éves koromig a másik, a bal szememre hagyatkozva éltem. Ekkor vált le a retina a »jó« szememen. Egy pillanat alatt megvakultam, de szerintem ez még mindig jobb, mintha soha nem láttam volna. Én ugyanis tudom, milyen az erdő, a patak, a délibáb, a naplemente, nem kell magyarázni, minden kép ott van a fejemben. Ha édesanyám hazatolja a biciklijét a temetőből, mert kiszúrta a gumit a királydinnye, lekapom a kereket és megjavítom. Úgy neveltek, hogy a jég hátán is megéljek.”
Amíg látott, dekorfestő céget vitt. Egyedi eljárásokat (antikolás, márványozás stb.) hozott be Olaszországból, ezeket igényes kivitelezésben tálalta – festőket tanított be megyeszerte, ment a bolt. Később átnyergelt bútorértékesítésre, majd nagybani pálinkafőzésre – a fő szabály mindenütt a minőség volt. Nem tagadja, amikor lehúzták a rolót, először telesírta a párnáját, s azon tűnődött, hogy akkor ezentúl szobanövényként fog élni? Ebből az állapotból kellett nagyon gyorsan kitörni, csak nem tudta, hogyan.
„Ha elveszíted a szemed világát, sok mást is elveszítesz – egzisztenciát, vagyont, kapcsolatokat. Engem ekkor hagyott el az élettársam, úgyhogy visszatértem a szülői házba, ezzel odalett az önállóságom. A kórház nem úgy bocsátja el az embert, hogy komplett túlélő csomagot kap a folytatáshoz. Majdnem két év múlva, 2011 őszén kezdődött csak a rehabilitáció. Gyorsan tanultam, olyan voltam, mint akit kiengedtek a kalickából. Vannak sorstársaim, akik ódzkodnak a bottól, úgy vélik, attól csökkent értékűek lesznek. Én nem éreztem így. Az is a tanulási folyamat része volt, hogy elkezdtem segítséget kérni. A felnőtt férfiak hiúságát ez általában sérti. Egyébként az emberek zöme nem azért nem segít önként, mert bunkó vagy közömbös, hanem mert nem tudják, hogyan kell segíteni. Attól kezdve, hogy ezt felismertem, küldetésemnek tekintettem, hogy a látók és a vakok közeledjenek egymáshoz, ne húzódjon köztük éles határ” – mondja, majd hirtelen váltással azt kérdi: „Nem hozták a kapucsínómat?” Dehogynem hozták. A pultos kislány tisztes távolságban letette, ott hűlt ki az orra előtt, mi meg hülyék voltunk, nem figyelmeztettük. Ebből is látszik, hogy szinte mindenki rászorulna valamilyen érzékenyítő tréningre. Szabi felnőttekkel indított, cégekhez, üzemekbe, bankokba járt. Fokozatosan jött rá, hogy a gyerekekkel kell kezdeni, mert ők még nem félnek a testi kontaktustól, ami Európa felnőtt társadalmát jellemzi. „A kicsik a legjobbak! – állítja. – Játék közben olyasmit ültetek el beléjük, ami ki fog hajtani. Valami megváltozik bennük, és ez akkor is öröm, ha legtöbbször egy fillért sem keresek vele. A tréning szívügyem, nem akarom, hogy profitorientált legyen.”
Szabit minden érdekli. Keresgélt például kulináris irányban, mert szeret főzni. A szakácsiskolában ő volt az egyetlen vak. Amikor helyet keresett a kötelező gyakorló órák letöltéséhez, mindenünnen elküldték. Aztán megjelent róla egy cikk a szegedi Délmagyarországban, s felhívta egy négycsillagos szálloda séfje. A nagynevű séfet motiválta a kihívás, hogy egy vakkal dolgozhat, de állást ő sem ajánlott.
Szabi kedvelt szereplője különféle rendezvényeknek. Konyhai ügyködése garantált szenzáció, különösen azért, mert megfejeli jópofa produkciókkal, például önként jelentkezőket hív segítségül, hogy letakart szemmel kuktáskodjanak mellette. Nemrég a Mensa HungarIQában, vagyis a zsenik klubjában tartott előadást. Rajzolt a táblára, beszéd közben a szemükbe nézett – nem hitték el, hogy vak. Végül meggyőzte őket, és abban maradtak, hogy legközelebb együtt fognak főzni. A Szegedi Ifjúsági Napokon is tarolt. Egy faházban titkosügynök-kellékekből – pipa, paróka, sildes sapka, napszemüveg – lehetett válogatni, teljes sötétségben tapogatózva. Saját gyártmány volt a szembefordított ülésekkel nappalivá alakított Trabant kombi, ebben hangeffektekből kellett kitalálni: hol vagy és mit csinálsz éppen?
Belelát a lelkekbe
Sokan duruzsolják neki, hogy ennyi sziporkázó ötlettel Nyugaton sztár lehetne, bekerülhetne a tévébe, akár saját műsort is kaphatna. De ő – mint mondja – itt született, itt él, itt akar meghalni. „A hírnév persze jól jönne, megolajozná a zárakat. Ha ismert vagy, minden könnyebben megy. Szabi, a vak séf házhoz megy – nem hangzik rosszul, ugye? Főzhetnék háziasszonyokkal, celebekkel – fűzi tovább a gondolatot. – Próbálkoztam hazai csatornáknál, kaptam is lelkes válaszleveleket, de én nem tudok nyomulni. Ha valaki a kezét nyújtja, nem szedem le a karját. És hogy miért nem alkalmaznak normál konyhán? Gondolj csak bele! Nekem fontos, hogy mindig mindent ugyanott találjak. Egy pörgős helyen, ahol tizenöten dolgoznak, nem tudnak erre figyelni. A konyha ráadásul balesetveszélyes üzem, leforrázhatom magam, megszúrhatok valakit vagy fellökhetem a teli tálcával. Tehát kockázati tényezőnek számítok.”
Csak zárójelben jegyzi meg, hogy barista is, de mivel a kávéspecialitások elkészítése szintén a vendéglátás körébe tartozik, ezen a területen sincs helye. Ugyanakkor nem az a fajta, aki könnyen feladja. Jelentkezett egy masszőrtanfolyamra, s ma már úgy hiszi, a sors akarta így, mert itt ismerte meg Melindát, egymáson tanulták a fogásokat. Melinda fél szemére vak, egyetemet végzett, két és fél éve házasodtak össze. Most coachnak tanul, ez a pálya Szabit is izgatja. Tapasztalja, hogy sok embernek nagyon kellene egy hiteles, megbízható személy. Rengetegen írnak neki, megosztják vele a gondjaikat, tanácsot kérnek. És a vakság nem csupán elvett tőle, adott is. Mióta nem lát, a külső jegyek helyett a belsőket érzékeli, magyarán belelát az emberek lelkébe – ez a coach számára hasznos képesség. „Találkoztam olyanokkal, akik becsavarodtak, eltemetkeztek, mert nem tudták feldolgozni, hogy megvakultak. Én minden irányban nyitott vagyok, imádom az újdonságokat, nem állok le, örökké keresek, kutatok, és előbb-utóbb biztosan meglelem az utamat. Ez alkati dolog, nekem vakon is vannak céljaim – hangsúlyozza. – Attól, hogy valaki nem lát, még feszegetheti a határait. Annyira hiányzott a vezetés, hogy egy barátommal kipróbáltam, milyen vakon vezetni. Az egyik cimborám ralizni hívott, a másik meg a Hungaroringre. Az autós versenysportoknál navigátor segíti a tájékozódást, s legalább annyi múlik rajta, mint a vezetőn. Ez így van a látóknál is, és ha jó a navigátor, a vak is elboldogul. A spartanba szintén belekóstolnék. Tudod, mi az? Extrém akadályfutás, rönkcipelés, kúszás hóban, fagyban, sárban. A résztvevők éjszaka is futnak, illetve egyes szakaszokon letakart szemmel folyik a verseny. Ez olyan, mintha nekem találták volna ki! Folyton hívogat egy spartanos lány, hogy fussak vele. Alig várom!”
Sorolja, mi szerepel még a bakancslistáján. Vágyna egy lakásétteremre, ahol maga mellé vehetne más fogyatékkal élőket is, ő irányíthatna, ő szabná meg a szabályokat. Ehhez viszont nincs kezdőtőkéje, s nem tud előhalászni egy üzletembert, aki fantáziát látna ebben és támogatná. Pedig, ha az autisták képesek kávézót és éttermet üzemeltetni, Szabi vállalkozása is sikeres lehetne. A nagy álom azonban az önállóság. Együtt élnek Kisteleken, sokat ingáznak, mert Melinda gödöllői, azért a szülői ház mégsem nevezhető igazi függetlenségnek. „Nekem az első házasságomból van egy tizenhat éves fiam. Nem sűrűn látom, külföldön él az anyjával – meséli. – Melinda harmincöt éves, nincs gyereke, de még szülhetne. Mindennél jobban szeretnénk, ha közös gyerekünk lenne. A kormány támogatja ugyan a gyermekvállalást, de a mai magyar valóságban saját lakásra, fix anyagi háttérre, családra, önálló életre a látóknak sincs sok esélyük, nemhogy a vakoknak.”
