Európai Egyesült Álmok

Publikálás dátuma
2019.05.26. 12:24

Két elbeszélést halhatunk Európáról. Az egyik a múltra kacsint. Viktor végvári vitéz a kereszténység utolsó bástyájáról forró szurokkal locsolja az ostromló muzulmán hadakat. Megható történet, főleg a vége. Az ostromlók ugyanis beveszik a várat. A keresztények végignézik amint felnégyelik kéretlen megmentőjüket, azután Isten nevében egymásnak esnek. A másik történet a jövőről szól. Az európaiak elismerik, hogy a múltban nem voltak túl okosak és a saját kárukból tanulva új utakat keresnek. Denis de Rougemont svájci filozófus mondta: "Európa nem oldhat meg mindent, de a nemzetállamok nem oldanak meg semmit." Ígérem, a jövőről beszélek, de, hogy jól értsük érdemes visszanézni a múltba. Nem a képzelt, hanem a valóságos történelembe.

Az alapító atyák

Négy tényből induljunk ki. Az első: Európa atyjának, vagy anyjának nevezni valakit, jól hangzik, de félrevezető. Az első valószínűleg Rotterdami Erasmus volt, több mint ötszáz éve. Világpolgárnak nevezte magát, de világa Amerika felfedezése előtt Európát jelentette. A táguló világban az emelkedő tengeri hatalmak - angolok, spanyolok, portugálok, hollandok - minél messzebbre merészkedtek, annál nagyobb becsben tartották az Európában maradt anyaországot.
A második: az egység gondolata mindig válsághelyzetben született. Angliában Cromwellt követően; a Harmincéves háború évtizedeiben; az Amerikai függetlenségi háborúban; az első és a második világháború mészárlásai után.
A harmadik: a gondolatból valóságot teremtő politikusok jelentős része kereszténydemokrata volt. Az olasz Altiero Spinellit Mussolini deportáltatta, Alcide de Gasperi tizennégy évet töltött a Vatikán falai között, hogy a börtönt, vagy a még rosszabbat elkerülje. Konrad Adenauer "alámerült és kibbekelte" a nácikat. Robert Schuman Luxembourgban németként jött a világra, de francia politikus lett belőle. Ők bizonyára sírjukban forognak akárhányszor magyar és lengyel földön visszaélnek nevükkel és eszméikkel.
A negyedik: akadtak közöttük fontolva haladók és a válsághelyzetben határozott, gyorsabb lépéseket diktálók, de végső megoldásként mindannyian államszövetséget hirdettek, értékrendjükben első helyen a béke és az együttműködés állt, utána jött csak a szabadkereskedelem. Kevésbé ismert, de részletesen kidolgozott tervezetével az alapító atyák között előkelő helyet foglal el William Penn. Kvéker volt, így pacifista, az oxfordi kollégium után a londoni Towerben is eltöltött néhány évet, majd Amerikába  emigrált, ahol az eredetileg Sylvania nevű területet, amelyet később róla neveztek el Pennsylvania államnak. Kidolgozta Pennsylvania állam kormányának rendjét, amely az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának elődje lett, azután Angliába visszatérve Esszé Európa jelenlegi és jövőbeni békéjéről című művében megalkotta az Európai Egyesült Államok fogalmát. Figyelemre méltó, hogy a szólásszabadság és a titkos választás elveit hirdette, Európát a maga idejében (azaz a XVII. században) Orosz- és Törökországgal együtt képzelte el. Gondosan kiszámolta, hogy az egyesült Európa parlamentjébe a tagországok hány képviselőt delegálnak.

Jóeszű utódok

Az 1814-15-ös bécsi kongresszus után a francia Saint-Simon fejlesztette tovább Penn elképzeléseit, majd több mint százéves szünet után 1946-ban, két miniszterelnöki ciklus között Winston Churchill mondta ki, hogy valamiféle Európai Egyesült Államokra van szükség. Ezután a gondolatokból történelmi léptékkel gyors ütemben jöttek létre az intézmények: a Európai Szén- és Acélközösség, az Európa Tanács, majd a Római szerződés, az Emberi Jogok Európai Bírósága. Jobb- és baloldali kormányok, konzervatív, keresztény és szociáldemokrata politikusok megegyeztek abban, hogy a jövendő Európája nem lehet ideológiai csaták tere, ezért, igaz ami igaz, a diplomaták és közgazdászok a részletekre koncentráltak, kerülték az értékvitákat.
Megtették helyettük az írók és filozófusok. A legtömörebben Denis de Rougemont fogalmazott: Athén (a demokrácia), Róma (a jog), Jeruzsálem (a transzcendencia). Ő mondta ki, hogy az intézmények, testületek kiépítésének végcélja a föderáció, s ez az értékrend az Európai Egyesült Államokban testesül meg.
Ha a most kezdődő parlamenti ciklust minden eddiginél fontosabbnak tartják, nem csak retorikai fogásról van szó. Az Európai Unió már működő intézményei és a következő években létrehozandók minőségi változást jelentenek. Repülőgépek útvonalán használják a vissza nem térés fogalmát: ez a pont, amelynek elérésekor elég üzemanyag maradt, hogy a gép célba érjen, de elégtelen ahhoz, hogy visszaforduljon. Ha megalakul az Európai Ügyészség (és hozzáillően az európai nyomozóhatóság), ha a feladatainak megfelelő létszámmal és fegyverzettel bővül az európai határőrség, ha döntenek az európai hadsereg megszervezéséről, ha a gazdaság- és adópolitika összehangolása folytatódik, bármilyen néven nevezzék, létrejön az európai államszövetség.
Jól tudják ezt a terv támogatói és ellenfelei. A támogatók körülnéztek a világban és, talán túláradó lelkesedés nélkül megállapították, hogy több Európa nélkül országukat jó esetben pangás, rossz esetben visszafejlődés fenyegeti. Az ellenfelek érvei általában az ócsárlásban merülnek ki, de ők is tudják, hogy a több Európa kevesebb takargatnivalót jelent.
Ennyivel persze a dolog nincs elintézve. Az egyesülésnek, együttélésnek számtalan formája van. Ha csak Európát tekintjük Németország már ma is államszövetség, Svájc évszázadok óta az, osztrákok, olaszok is ismerik a régiók és a központi kormányzat közötti hatalommegosztás gyakorlatát. Ha az Atlanti-óceánon túlra tekintünk nemcsak az Egyesült Államok, de Mexikó, Argentína, Brazília is sok tekintetben önálló államok szövetsége. A föderációnak természetesen több formája van. A pénzügy, hadügy, külügy hagyományos központosításán túl az egészségügytől az oktatásig sok ágazat a tagállam, vagy a régió hatáskörébe tartozik. Nem szükséges az amerikai kontinensen maradnia azoknak, akik a kultúrát hordozó nyelvet féltik az államszövetségtől. Floridában a spanyol immár hivatalos nyelv, ahogy Spanyolországban a baszk és a katalán, az Olaszországhoz csatolt Dél-Tirolban pedig a német. Svájcban négy hivatalos nyelv van, és bár mind a négyet kevesen beszélik, de a kétnyelvűség megszokott, általános.
Szinte gyermetegnek tűnik a zászló, a himnusz féltése. Lehet belőlük annyi, amennyire az állam, vagy a régió lakosai igényt tartanak. Magyarország parlamentjéből a jó modoráról híres Kövér László a szó szoros értelmében kihajította Európa csillagos zászlaját, és helyébe a székelyeknek tulajdonítottat tette. (Helyhiány miatt nem részletezem milyen mélyen szimbolikus és hagyományban gyökerező az európai zászló és miért problematikus a székely, amelyet ráadásul erdélyire kereszteltek).

Magyarország helye

Játszunk el egy pillanatra a gondolattal: hol lehet Magyarország helye az unión kívül? A visegrádi négyeket a földrajzi közelségen kívül kevés tartja össze, ha ugyan összetartja. Húsz éve lehetett volna valami belőle, ha együtt és koordináltan tárgyalnak az Európai Unióval. Lehetett volna, de nem lett. Udvarolhat pártjuk és kormányuk kazahoknak, türkméneknek, a rokonságot és főleg a rokonsággal járó kötelezettségeket se itt, se ott, senki sem veszi komolyan. Ahogy ölelkezhetünk finn, észt, hanti és mansi valóságos nyelvrokonainkkal, valójában egyikünknek sincs igazán szüksége a másikra. Mi maradt még? "Egyedül vagyunk" - lapcím és jelszó volt a két világháború között. A következményeket ismerjük. Ha lengyel barátainkkal együtt (ez esetben legalább a barátság valóságos) a fejünkre állunk, Európa egyesítésének folyamatát se lassítani, se gátolni nem tudjuk. Az Európai Egyesült Államok álma, ezzel a névvel, vagy másikkal ebben az évszázadban valósággá válik. A legjobb esetben is csak arról dönthetünk, hogy ha a renitenseket megelégelve kétsebességűvé válik, a maghoz vagy a perifériához csatlakozunk-e? A periferikus lét következményeit sem szükséges részletezni, évszázadok történelmi tapasztalatából meríthetünk. Bibó Istvánnál találóbban senki sem fogalmazta meg a kelet-európai kisállamok nyomorúságát. Ez a kérdés: válasszatok!

N. Kósa Judit: A könyvkötés Paganinije

Publikálás dátuma
2019.05.26. 11:03

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
A professzionátus budapesti sétálók ismerik az aranyszabályt: ha egy házkapu nyitva van, azon habozás nélkül be kell menni. Ilyenkor mindegy, hogyan méreget az ideges házmester, vagy hogy már kezdődik az értekezlet – elvégre ki tudja, mikor lesz mód legközelebb megszemlélni az épület kaputelefon óvta belsejét, megfigyelni a lépcsőházat, a gangrácsokat és az udvart. Olykor, ha szerencséje van az embernek, még rejtvényre is bukkanhat egy ilyen beosonáskor. Mint a Királyi Pál utca 5-7. számmal jelzett kapu mögötti udvaron, ahol egy félig visszabontott, romos épület várja a leskelődőt. A Belváros kellős közepén – vajon miféle ház ez? Száz évvel ezelőtt mindenki azonnal rávágta volna a választ: Gottermayer Nándor könyvkötészete. Olyan márkanév volt ez a könyves szakmában, mint a cukrászatban a Gerbeaud, a tulajdonost ünnepelt művészként, az üzemet „könyvkötőpalota”-ként emlegették főváros-szerte. Persze hosszú és kacskaringós út vezetett addig, míg Gottermayer – túl a negyvenedik évén – 1895-ben ide eljutott, ráadásul a változásoknak ekkor még koránt sem volt végük. Gottermayer Nándor jobb híján lett könyvkötő: apja bajor serfőző-mester volt, az egyike azon keveseknek, akik Kőbányán tönkrementek. Igyekezett hát a sajátjától legtávolabbi mesterségre adni a fiát, aki a stúdiumok elvégzése, majd hosszas külföldi tanulmányok után igen nagyravágyó elképzelésekkel tért haza. Mehner Vilmos műhelyében lett kézi aranyozó és munkavezető, majd 1879-ben megalakította saját, immár nyugati színvonalon gépesített cégét a Váci utca 11. alatt. Erről az udvari, kopottas, sötét és kevéssé bizalomgerjesztő helyről később senki sem mulasztotta el megjegyezni, hogy a magyar nyelvű irodalom kitüntetett színtere volt. A Pesti Napló 1924-ben úgy fogalmazott: Gottermayer műhelye „valóságos kaszinója volt közéleti kitűnőségeinknek. Jó ismeretségben volt magával Deák Ferenccel is, megfordultak nála Jókai, Arany János, Csengery, Mikszáth, személyes jó viszonyban állt Horváth Mihállyal. A szépirodalmi munkák kötésére adta teljes ambícióval magát, és hamarosan nagyban, gyárilag is versenyt tudott tartani a külföldi legjobb könyvkötőkkel.” Az üzleti siker kikényszerítette a bővülést, így az addigra számos budapesti ingatlannal bíró Gottermayer 1895-ben a Franklin Társulattal elcserélte a Gróf Károlyi utca 6. szám alatti házát a közeli Királyi Pál (sokaknak akkor még Lövész) utca 5. alatti emeletes barokk bérházra, még rá is fizetett majd’ 12 ezer koronát. Alighanem az utcai fronton voltak az irodák, fölöttük a család lakása, az udvart körbefogó épületszárnyakban pedig az üzem. Ne holmi műhelyt képzeljünk el:
dicsősége csúcspontján – amikor Ferenc József kétszer is kitüntette látogatásával, és ugyancsak kétszer fogadta a pápa – Gottermayer 250 embert foglalkoztatott, és száz géplóerőnyi masina dohogott a gyárában.

Miközben a legmagasabb színvonalon készítettek díszkötést a bibliofil ritkaságok, a könyvtárak legféltettebb kincsei számára, innen kerültek ki a nagy példányszámú irodalmi sorozatok és például a Révai Nagy Lexikona szériái is. Jellemző, hogy a cég megengedhette magának: a Nagy Háború első évében a Központi Segítő Bizottság által gyűjtött, de elhasználódott könyvek közül kétezret a saját költségén köttessen be, így támogatva a sebesült katonákat. Mondanunk se kell, ilyen üzletmenet mellett ismét lépni kellett, így Gottermayer Nándor a századforduló után megvette a szomszédos ingatlant, 1911-ben pedig építési engedélyt kért egy négyemeletes bérpalotára. A Fleischl Róbert által tervezett hatalmas házban öt-hatszobás lakások várták bérlőiket, de itt volt a cég, itt élt az egész Gottermayer-család, a kertben pedig működött az üzem. 1924-ben, amikor a cégalapító – akit „csöndes szavú, szép szakállú öregúrként” búcsúztattak a lapok - 72 évesen egy parádi üdülésen hirtelen meghalt, úgy tűnt, minden a megszokott módon megy tovább. Így aztán a döbbenet erejével érte a közvéleményt, hogy alig öt évvel később Gottermayer József, aki már édesapja idejében is ügyvezetője volt a cégnek, egyszer csak bejelentette: felszámolja az üzemet, abbahagyja az ipart. Nyilatkozataiban a reménytelen gazdasági helyzetre hivatkozott – mondván, hogy nem elég a recesszió, de a nagy megrendelők, mint a főváros már saját könyvkötő-üzemet működtetnek -, és ötven évét, gyermektelenségét és temérdek betegségét is felpanaszolta. (Cukorbaját és érelmeszesedését alighanem súlyos depresszió is tetézhette: erre következtethetünk legalábbis abból a kijelentéséből, hogy egy tiroli csőszkunyhóba készül visszavonulni. Igaz, a rossz érzésekre meg is volt minden oka, különösen, hogy pár évvel korábban arról írtak a lapok: nővére férje azért lőtte főbe magát, mert ő elbocsátotta a családi cégben évtizedeken át betöltött vezető állásából. A pár négyevesen elhunyt kisfiának sírjánál lebonyolított öngyilkosságot igen bő terjedelemben és heves érdeklődés mellett pertraktálták az újságok.) Hogy Gottermayer József a hátralévő nyolc évét egy tiroli kunyhóban élte-e le, azt nem tudom, de az biztos, hogy pár hónap múltán már a Zawadil E. Menetjegygyár Rt. működött a Királyi Pál utca 5-7. alatt. Egészen 1948-ig itt készítették a közlekedési jegyeket – „autóbuszok, vasutak, hajózási vállalatok, városok és községek részére” -, valamint a helypénzjegyeket, kasszablokkokat, mozijegyeket – tekercsben és tömbökben -, valamint a „Hollerith-gépekhez szükséges lyukasztott kartonokat” (ma úgy mondanánk, lyukkártyákat). A Gottermayerek a háborúig a házban éltek, 1946-ban viszont már a Goldberger rt. nyugdíjpénztárának tulajdonában volt az épület. Az üzem az ostromban megsérülhetett: ezt jelzi, hogy 1945 nyarán az udvari szárny lebontásáról rendelkezett a Közmunkatanács. Ám hogy ez ugyanaz az ódon ház-e, mint amelyik ma is ott látható, s amelyről legutóbb 2014-ben tárgyalt a helyi önkormányzat – amikor napirendjére tűzte az „életveszélyes udvari épületszárgy helyzetének rendezését” -, sajnos nem tudom megmondani. Az viszont biztos, hogy 1929-ben a Pesti Napló megemlítette, „fakó, nagy betűk” jelzik már csak a patinás céget a Királyi Pál utcai homlokzaton. És ezeknek a betűknek az annál is fakóbb nyomát még 2002-ben is megfigyelte ott a Népszabadság újságírója, Csordás Lajos. Aztán végül csak felújították a Gottermayerek hajdani palotáját.
Szerző

Két tucat kalap a ringben

Publikálás dátuma
2019.05.26. 08:37

Fotó: DOMINICK REUTER / AFP
Washingtoni tudósítóként máig fájó emlékem kötődik az amerikai elnökjelöltekhez. 1975 márciusában Atlantában jártam és egy keddi napon felkerestem az akkor már országosan vagy tizenöt önjelölt egyikének, a helyi pályázónak a kampányirodáját. Kongott az ürességtől, csak sajtótitkára lebzselt ott, s készséggel szánta rám idejét. Beszélgetésünk végén biztatott, hogy várjak péntekig, akkorra megjön a főnöke is, akivel szintén hosszan beszélhetek. Magamban latolgattam – a mérvadó sajtóban „sötét lónak” tartott, vagyis a futottak még kategóriába sorolt – elnökjelölt esélyeit, no meg a magyar tudósítói kereteket, de nem tudtam rászánni még három napot. Már egy esztendőre rá megbántam, de még inkább 1976 novemberében, amikor az alig ismert, általam ott Atlantában kihagyott politikus megnyerte az elnökválasztást. Jimmy Carternek hívták.

Bárki, sőt akárki

Ettől kezdve sohasem legyintek az elnökségért tülekedőkre, legyenek bár teljesen ismeretlenek. Egy amerikai elnökválasztási kampány a szavazás másnapján újraindul. S elkezdődik előbb az egyelőre önjelöltek, vagy a sajtó által kapacitáltak habozása, majd (képletesen) sorra dobják be kalapjukat a ringbe, ahogyan a XIX. századi ökölvívó meccseken a megmérkőzni óhajtók tették. Nehéz okosnak lenni. Nemcsak egy szál tudósítóként, hanem akár egész kampánycsapattal megtámogatva is. Éppen Carter Fehér Házában imádkoztak 1979 őszén azért, hogy egy évvel később - az esélytelennek tekintett, majd őt elpáholó - Ronald Reagan legyen republikánus ellenfelük az elnöki újraválasztáson. Hillary Clinton és emberei is így másfél évvel a szavazás előtt még Donald Trump republikánus jelölésére áhítoztak és Jeb Bushtól tartottak. Az 1992-es elnökválasztás előtt másfél évvel – az Öböl-háborúban diadalmas – idősebb Bush verhetetlennek tűnt, ezért 1991 decemberében a legesélyesebbnek ítélt demokrata politikus, Mario Cuomo New York-i kormányzó (a mainak az apja) inkább a fején hagyta a kalapját, s januárban csak „hét törpeként” emlegette a sajtó a Bush helyére - közvélekedés szerint hiába – ácsingózó demokrata elnökjelölteket. Köztük Bill Clinton arkansasi kormányzót, aki majd ősszel nyer.
Éppen ez is az egyik magyarázata annak, hogy oly sok, lapzártáig egy híján két tucat ember próbálkozik megkaparintani jövő nyáron a demokrata elnökjelöltséget. Lehet bárki, sőt akárki. Nemcsak a magyar, az amerikai olvasó sem tudná megnevezni őket, még a felüket sem. S egyaránt fokozza az önjelöltek reményeit, ha – Trumphoz hasonlóan – legyőzhetőnek tartott elnök ül a Fehér Házban, vagy éppenséggel verhetetlennek tekintett, aki elriasztja az ellenpárt nagyágyúit, megnyitva a terepet a – legalábbis országosan – „ismeretlenek” előtt. Ilyenkor még a pénz, vagyis a kampánytámogatás sem perdöntő, e szakaszban főleg azt nézik, kihez áradnak, vagy csak csorognak a kisemberek szerény csekkjei (a végösszeg, mint legutóbb Hillary esetében, aztán persze eléri már - nem 20-50-100 dolláros adományokból - az egymilliárdot). Az a fő szempont, kinek a személyisége ragadja meg sok szavazó fantáziáját. Már jó néhány agyontámogatott politikus pukkadt ki, mert „nem jött át a képernyőn”; a tévés celeb és a vitákban e rutinját kamatoztató Trump emiatt volt képes leelőzni megannyi republikánus nagymenőt is. Vagyis ne csodálkozzunk a most 23 demokrata elnökjelöltön. Legfeljebb azon, mennyire híven tükrözik a mai Amerika vegyes voltát.

Csalóka korai képletek

Páratlanul népes és elegyes e mezőny, ideológiailag, generációsan, földrajzilag, s immár nemileg és színességében is. Hiszen van köztük hat nő és hat nem fehér. Vannak hetvenesek és éppen csak az elnökké választhatóság korhatára, 35 év fölöttiek. Tehát kijöhet nyertesen e vetélkedőből akár az eddigi legidősebb, akár a legfiatalabb elnök; az első női államfő, aki lehet színes is; az első latin-amerikai vagy ázsiai származású; vagy éppenséggel az első bevallottan meleg, aki egyben az első polgármester győztes is lenne. Van köztük egy ex-alelnök, több szenátor, mai és volt szövetségi képviselő, kormányzó és ex-kormányzó, sokmilliós metropolis és „vidéki” kisváros polgármestere, vállalkozó és „lelki aktivista”, sőt író is. Soraik megrostálása júniusban Miamiben, a jelöltek első tévévitájával veszi kezdetét, ami e létszám folytán még a legutóbbi republikánus elnökjelölti választásnál is nagyobb fejtörést okoz a szervezőknek. Akkor két csapatra osztották az aspiránsokat, a felmérések százalékai alapján, most két estére is szükség lesz. Viszont ezúttal (Hillary Clinton favorizálásának vádjaira emlékezve) nem a vélt esélyességet mérik, hanem sorsolják a két vita részvevőit. S van azért küszöb is: csak az kerülhet be az önjelöltek közül, aki legalább 65 ezer embertől és 20 államból kapott támogató csekket, vagy legalább egyszázalékos eredményt tud felmutatni három, a demokrata párt vezetői szerint megbízhatónak mondott felmérésen. Ez utóbbi kritériumnak egyelőre csak a jelöltek fele felel meg, a többiek a gyűjtésben bízhatnak. De ma még vitathatatlan előny az országos ismertség is, nem csoda, ha szenátorok és persze a listát magasan vezető ex-alelnök Joe Biden állnak az élen, s az első tíz után sok egyszázalékos vagy annyit sem elérő van.
Ránézésre tehát a majd egyharmadot elérő Biden nyerő helyzetben van, még Hillary vetélytársa és a balszárny vezető embere, Sanders szenátor is jócskán lemarad mögötte. Csak hát a korai képletek csalókák, pláne azt tekintve, hogy az éllovasok rendre el szoktak bukni (ahogyan Hillary is 2008-ban a „semmiből” befutó Obama mögött végzett). Ez a vetélkedő, ahogy a korábbiak is, egyszerre személyiségi és politikai versengés. Tetézi mindezt, hogy nyilván most is akad a jelöltek közt, aki valójában kisebb célt tűzött maga elé: a rá irányuló közfigyelemmel próbálja növelni majdani esélyeit valamely állam szenátori, képviselői posztjára. Utóvégre a győzelemre végig nem számító Trump is páratlan marketing-fogásnak tekintette elnökjelöltségét. De van, aki titokban arra számít, a vetélkedő nyertese majd őt szemeli ki alelnökjelöltjének. Valaha az alelnök gúny tárgya volt, az elnökök csak protokolláris ügyekben mozgatták, a politikai döntésekből kihagyták őket (Roosevelt négy elnöki ciklusa alatt sorra váltott alelnökei egyike keserűen mondta, hogy posztja nem ér meg egy hordó langyos köpést sem…). De éppen Carter óta felértékelődött a második, elvben csak tartalékember szerepe: immár bevonják a kormányzásba (sőt Cheney alelnök jószerivel ifjabb Bush fölé kerekedett).

Az éllovasok végzete

Máris látszik, hogy Biden pontosan erre építi kampányát: nem is mulasztja el – a demokrata szavazók körében felettébb népszerű – Obama emlegetését beszédeiben. Ez kétségtelen előny, ahogyan hosszú pályafutásának a rutinja is a csélcsap Trump elnökség idején, lévén évtizedeken át szenátor. Ámde ez kétélű fegyver, hiszen Bidennek folyvást magyarázgatnia kell szerepét némely kormányzati, szenátusi bizottságban hozott döntés miatt. S ahogyan Hillarynak egyszerre volt előny és hátrány nagy tapasztalata, úgy Biden, ha akarna sem térhetne ki a demokrata elit megtestesítőjének szerepéből. Márpedig, ahogy 2016-ban a balos Sanders szenátor éppen ezért támadta Hillaryt, ma ő és mások a párt balszárnyából hasonló érvekkel vitatják Biden jelölésének helyességét. Azt hirdetve, hogy a demokraták elnökjelöltjükkel is jelképezzék a nagy változtatást, ne csak Trumppal szemben, hanem egyfajta szakításként is a múlttal.
Vagyis amíg Biden úgy beszél, mint aki a legalkalmasabb a demokraták körében utált Trump kiakolbólítására a Fehér Házból, a másik huszonkét jelölt őt, az éllovast próbálná kilökni nyergéből. Ebből következően, ha nem is oly durván támadják, mint jelölése esetén majd a republikánusok, kibillentésére törekedve óhatatlanul az igazi ellenfélnek is muníciót kínálnak. Ez volt az utóbbi elnökválasztások látszólag legbiztosabbnak tartott jelöltjeinek, a vetélkedő korai éllovasainak a végzete. Mert ugyan ilyentájt hatásos érv, hogy azt kell jelölni jövő nyáron Milwaukee-ban, aki a legvalószínűbben nyerhet Trump ellen, a közelmúlt erre rácáfolt. A szolid „biztos” győztes a végén elbukott, hiába nyerte meg a pártvetélkedőt. 2004-ben John Kerry verte a demokraták tömegeit lelkesítő Howard Deant, hogy végül Bush simán legyőzze őt. A republikánusok kétszer is hasonlóan jártak John McCain és Mitt Romney jelölésével Obama ellen, hogy aztán a komolytalannak tartott Trump kaparintsa meg nekik a Fehér Házat. A szintén holtbiztos Hillary Clinton orra előtt.
Akkor a kapacitált Biden végül nem vállalta a Hillaryval való megmérkőzést, Sanders viszont igen; az általa fellelkesített hívek fanyalgása a végső pártjelölt ellen bukáshoz vezetett: Clinton ugyan hárommillió szavazattal többet kapott Trumpnál, de még több millió hiányzott neki az Obamát megválasztó táborból, s éppen az elektorilag kritikus - billegő - államokban. Nem elég, ha a jelöltet, mint most Bident is, kedvelik, ha nem lelkesednek érte. Persze az sem elég, ha csak a demokraták lelkesednek, s a szavazást eldöntő függetlenek pedig nem. Fenntartani az előbbit, a demokraták lelkesedését, s megnyerni az utóbbiakat, ez lenne Biden leckéje. Vagy másé?
Szerző