Negyven másodperc

Negyven másodperc. Ennyit ért az M1 hírfolyamában az utóbbi idők egyik legnagyobb botránya, amely komoly kormányválságot idézett elő Ausztriában.

Legalábbis az egykor klasszikusnak számító időpontban, az este fél nyolckor sugárzott – egyébként egyórás – híradóban. Vasárnap este. De hétfőn este sem szántak rá hosszabb időt. Lehet persze így is szerkeszteni. A puszta tényeket ismertetni. Hogy az alkancellár lemondott egy – nyilvánosságra került – botrányos videó miatt. Másnap meg hogy a belügyminisztert is távozásra szólította fel a kancellár, s emiatt az FPÖ lényegében kilépett a kormányból. Hétfőn este még Orbán Viktor szellemes kommentárja is belefért, miszerint a szomszédban soron kívüli vadászidényt hirdettek meg. A pontos tények kedvéért jegyezzük meg, hogy a hírfolyam Világhíradójában már több mint három percet szenteltek a témának. Természetesen a maguk módján.

A hatalom uralta médiából a magyar ember azt egyáltalán nem tudhatta meg, hogy e botrány hullámai egyáltalán nem maradnak Ausztria határain belül. Mi több, az ügynek – ha lehet így nevezni – magyar vonatkozásai is vannak. Ezúttal azonban a nemzeti büszkeséget – mely szerint lám, a mi kis országunknak is lehet szerepe a világpolitikában – elfedte az aggódás, hogy népünk hőn szeretett vezére netán rossz színben tűnne fel. Arra ugyanis mindenki emlékezhet, hogy két neves populista politikust fogadott május elején Orbán. Előbb az olasz belügyminisztert, Matteo Salvinit, majd pedig – ó, jaj – az FPÖ vezérét, Hans Strache alkancellárt biztosította soha el nem múló barátságáról. Erre alig két hét elteltével beütött a mennykő. És nem elég (baj) a találkozó puszta ténye, ráadásul az is kiderült, hogy ez a Strache – a titokban rögzített videón – arról is beszélt, hogy „Orbán Viktoréhoz hasonló médiabirodalmat” lenne jó teremteni.

Nem csoda, hogy ez már sok volt a hazai propaganda és kommunikáció felelőseinek. Ilyen esetben vesszen a már úgyis csak szavakban létező közszolgálat, magyar néző a köztévé híradásaiból nem tudhatja meg, milyen kínos kapcsolatokra derült eddig, és derülhet még a továbbiakban fény. A miniszterelnök felkent sajtóelhárítója, Havasi Bertalan – aki adott esetben puszta kézzel is kész megakadályozni, hogy némely sajtómunkások túl közel férkőzzenek a Nagy Emberhez – ebben az esetben a jól bevált hallgatást választotta. Egyetlen kérdésre sem válaszolt. A híradó persze már egy kicsit komplikáltabb eset, ott azért mondani kell(ene) valamit, meg mutatni is.

Így született a bevezetőben már vázolt megoldás. De nehogy nagyobb baj történjen, azt még körbebástyázták a most futó EP-választási kampány bevált híreivel. A közönség szép számmal láthatott migránsokat és bevándorlásra készülőket, hozzá pedig megkapta Bakondi Györgyöt, aki mindig tettre készen elmagyarázza, mitől kell éppen rettegni. Ha pedig ez még nem lenne elég hatásos, hosszan lerántották a leplet az ismét Budapesten kellemetlenkedő Frans Timmermansról. A híradó összeállítása rávilágított, hogy a szocialisták európai csúcsjelöltje – Soros György régi barátja és eszméinek megvalósítója – már megint felkereste az MSZP-t, vagyis a bevándorlás-pártiak újabb összeesküvést szőttek.

Ilyen körülmények között természetesen nem juthatott idő – és energia – arra, hogy feltárják, lehet-e több is az immár bukott osztrák alkancellár és legfőbb magyar szövetségesének barátsága mögött. Pedig milyen érdekes lenne tudni, vajon véletlenül emlegeti-e Strache azon a felvételen Heinrich Pecina nevét. Vagyis azét az osztrák milliárdosét, aki két és fél éve dicstelen szerepet játszott a Népszabadság bezárásában, természetesen csak saját üzleti megfontolásai alapján és függetlenül a regnáló hatalom érdekeitől. Hát ki tehet arról, hogy azok véletlenül egybeestek?

Az EP-választás előtt különösen figyelemre méltó az M1 hírcsatorna, valamint az adófizetők pénzéből fenntartott többi – mondjuk az egyszerűség kedvéért így: közszolgálati – csatorna hírműsora. Hiszen az osztrák kormányválság egyoldalú és hiányos bemutatása csak megerősíti, amit eddig is tudhattunk: ezekben a műsorokban kizárólag a kormányzati propaganda érvényesülhet. Talán az „átkosban” sem működött annyira meghatározóan a központi irányítás, mint jelenleg. A néző – vagy a Kossuth rádió hallgatója – csak szigorúan ellenőrzött tartalmakhoz juthat és kizárólag olyan hangszerelésben, amit a hatalom megfelelőnek tart. A nem elhanyagolható különbség – a harminc vagy még inkább a negyven évvel ezelőttiekhez viszonyítva –, hogy még vannak olyan hírforrások, amelyekből mást is meg lehet tudni. Momentán még nincs szükség a sokszorosan zavart Szabad Európára, hogy az érdeklődők olyan hírekről is értesüljenek, amik nem a kormányzati érdekeket szolgálják. Nincsenek sokan, a hangjuk nem olyan erős, mint a központilag irányítottaké, de még vannak.

Ezért is szólnak annyira falsul azok a negyven másodpercek. Ezért sem tökéletes még az etetés. Egyelőre.