Brutálisan hangosan nevetünk, amikor megjelenik Rudolf Péter a Tökéletlenek előadásában, a Centrál Színház Kisszínpadán, a "Sánta férfi" szerepében.
De nem csak sánta, hanem erőteljesen pösze, nem mindig érteni, mit beszél, vagy éppen mit ordít, egyik szemére vak, némileg süket is, ráadásul símaszkot visel, mert éppen elrabolni jött a főszereplő nőt. Ennyi fogyatékossága van, mégsem sajnáljuk, sőt röhögünk rajta, mert nem szerencsétlenül elesett, hanem bohózati figura. Lehetne ez persze ízlésficam a színész vagy akár a mi részünkről, de azért nem az, mert Rudolf borotvaélen táncolva, hajszálpontosan telibe találja azt a fazont, akit játszik, és ezzel kapásból érzékelteti a Pulitzer-díjas David-Lindsay Abaire darabjának a stílusát. Ami lényegében egy nagy őrület, képtelenségek, blődségek fantáziadús tolulása, jutalomjáték a színészeknek, jókora dili a nézőknek, de azért mégsem állíthatom, hogy az egésznek se füle se farka.
A szerző Jó emberek című művét a Centrál öt éve játssza, ami sokkal fajsúlyosabb és realisztikusabb a Tökéletleneknél. Egy pénztárosnőről regél, akit rútul kirúgnak állásából, nem találja a helyét, munkáját, éreznie kell, hogy a kitaszítottság nem feltétlenül együttérzést, hanem további kitaszítottságot szül. Básti Juli főszereplőként mély fájdalommal mutatja meg, hogy gyakran a társadalom még lejjebb és lejjebb löki azt, aki már amúgy is vesztésre áll, ahelyett, hogy felkarolná. Láthatjuk hogyan viszonyul az elit a kiszolgáltatottakhoz. A közelmúltban szintén a Centrálban bemutatott, Puskás Tamás által rendezett, Nemek és igenekben pedig azt vizsgálják, hogyan viszonyul a jómódú elit magához, a hatalomhoz, a szexhez, hogy tolja el a saját, felelőtlenségével pedig a mások életét is. Mindez azonban nem „vérdráma”, van könnyed társalgási vonulata, bohózatba hajló jellege.
A Centrál remekül eltalált egy hiánypótló mezsgyét, nem játszik totál üres bulvárt, de nem játszik gyomor-összeszorító, reménytelenséggel teli tragédiákat sem. Bár keresi a határait, mert például az Alföldi Róbert által rendezett egészen kiváló Ibsen-előadás, a Kísértetek ilyen volt, csak sajnos meglehetősen hamar lekerült a műsorról. Albee drámája, a Nem félünk a farkastól viszont régóta műsoron van, ahogy a Jó emberek szintén, igaz, közel sem mennek annyiszor, mint az amúgy pazar My Fair Lady előadás, vagy a Házassági leckék középhaladóknak, ami közben tényleg majdnem a szék alá röhögtem magam. Annak ellenére, hogy utóbbi alapvetően laza szórakozás, mégiscsak benne van, hogy milyen botorok vagyunk, mennyit hantázunk, hazudunk meglehetősen átlátszóan egymásnak, és még talán akkor is mérgezzük az életünket, ha netán boldogok lehetnénk.
A Tökéletleneknek már a címében is ott van, hogy alapvetően nem vagyunk százasok. Ahogy ennek a tragikomédiának minden szereplője, úgy mi is valamennyien lököttek, flúgosok, kényszeresek, mániákusok, balekok vagyunk, még akkor is, ha épp hősködni próbálunk. Szóval, tetszik, nem tetszik, megvan a magunk stichje. Ilyen hangsúlyosan stiches emberekből színpadi kavalkádot összehozni, jó írói húzás.
Pokorny Lia Claire, az amnéziás nő, akinek a fejéből alvás közben teljesen kiesik, ami az előző nap történt, de még az is, ami valaha. Őt rabolja el a "Sánta férfi", azzal, hogy nagy veszélyben van a férje mellett, aztán kiderül, hogy mellette sokkal nagyobban: börtönből szökött meg, a bilincs is ott lóg a kezén. A férj, Richard, Schmied Zoltán alakításában, lohol a felesége után, hogy kiszabadítsa, és az óriási sietségben sok mindent figyelmen kívül hagy. Lohol vele a Rada Bálint megformálta fiúk is, ő rendesen füvezik, kisebbségi érzése nagyképűséggel keveredik. Afféle igazság bajnoka. Látszólagos vagánysága szorongással vegyül. Akihez megérkeznek, az Claire titkokat tudó anyja, ő viszont agyvérzése után inkább csak nyögni tud, mint beszélni, ugyanakkor rengeteg dolgot akarna sebtében közölni. Nagy-Kálózy Eszter olyan rémisztően zaklatottnak mutatja, mintha horrorfilm rémalakja lenne. Útközben előkerül egy szintén flúgos rendőrnő, Botos Éva még azt is elhiteti, hogy belehabarodik a sántába, ami azért nyilvánvalóan a képtelenséggel határosnak tűnik. Ennek a sebhelyes, fura fickónak van még egy haverja, Vári-Kovács Péter megszemélyesítésében. Együtt dobbanthattak a börtönből, mert neki is lánc lóg a kezén. Életre kelt, egy mozgó szájú, trágáran nagypofájú, Csipicsupi névre hallgató bábot is, aki harsányan kimondja azt is, amit nem lehetne, és ezzel tovább fokozza a kavarodást. Vári-Kovács pedig igencsak szereti, hogy briliáns bravúrral, megkettőzheti magát a deszkákon.
Lesz persze haddelhadd, a szereplők egymásnak ugranak, sötét titkok jutnak napvilágra, egy böhöm nagy kés is előkerül, vér is folyik... Szikszai Rémusz rendezőként profizmussal szervezi az inkább mulatságos, mint dermesztő felfordulást, a totális tébolyig fokozódó ramazúrit. Kiss Julcsi több jelmezt a karikatúra irányába vitt. Bagossy Levente a pillanatnyi helyzethez igazodó, a színészek által mozgatható díszleteket tervezett.
Olyan őrület ez az egész, amit élveznek a színészek, élvezik a nézők, akik kiadós vastapssal jutalmazzák az előadást, amitől azért feltehetően nyugodtan alszunk mindannyian az éjjel. Ha belegondolunk, ugyan ott van benne, hogy borzadályos ez a világ, közel sem vagyunk biztonságban, de azért ennek inkább a fölöttébb szórakoztató paródiáját kapjuk, mint húsba vájó, kínzó tükörképét.
