Szaporodik fogamban az idegen anyag - jut eszembe minduntalan a felnőttség, sőt lassan az öregség szinonimájává érett klasszikus sor. Szinte csodálkozva állapítom meg, hogy kész vagyon kezd felgyűlni a számban, mint egy furcsa betétkönyvben, és félő, hogy ha egy kocsmai verekedésben valaki képen törölne, akkor pillanatok alatt nagyságrendekkel zuhanna az értékem. Egy pofonnal akár százezer forintok repülhetnek ki a számból, vagyis ezerszer rosszabb, mint elhagyni a pénztárcámat az összes iratommal. (Eddig ez szerepelt a „soha ne történjem meg velem” lista elején.)
Tudni kell, hogy fogorvos apa gyermeke vagyok, ha felülstilizálom, akkor dinasztiát is említhetnék, mert a kolozsvári nagyapám fogtechnikus volt, vagyis nem adnának el egy rendelőben, s nagyjából én magam is be tudom lőni a fájdalom milyensége alapján, hogy mennyire nagy a baj. Akár számokban is kifejezve. A „dinasztia” nyomása akkora volt, hogy végül én magam is eltöltöttem három évet a „szakmában” valahol a fogorvos és a fogtechnikus között: három évig próbáltak belém verni valamit a hivatásból az aradi magánegyetemen. Az apám gondolta úgy, hogy az alany és állítmány egyeztetésével, mondatok faragásából nem lehet megélni, mindenképpen kell tehát egy „civil” munka, mint a képregényhősöknek. De csakhamar kiderült, hogy ez épp akkora tévedés, mint amikor egy évvel korábban a kolozsvári gépészmérnöki szakra felvételiztem, majd – apám kimeríthetetlen volt az ötletekben – a szatmári faipari „főiskolára” is megpróbáltam bejutni. Így nem lett belőlem sem kikupált asztalos, precíz mérnök és jól kereső fogorvos.
A stúdiumokból az első évet lezáró fogtechnikusi vizsgára emlékszem a legjobban (ez néha rémálomszerűen visszatér, mint a madeleine sütemény illata): maréknyi apró fogat kaptam (egész pontosan 32-t), s ezeket kellett a megfelelő sorrendben és megfelelő helyre beilleszteni a viaszágyba, amíg ki nem alakul a megfelelő protézis a megfelelő harapással, s mindezt egy óra alatt. Még ma is leizzadok, pedig elég logikus a fogak sorrendje, de hogy melyik a bal és melyik a jobb… Szóval hamar elkezdtem kihagyni az előadásokat, és hiába lökdöstek el a szakdolgozat megírásáig (a stancolt koronáról – azok a szép, régi fémfogak! – értekeztem), soha nem lett papírom erről. Sok-sok leendő páciens megkönnyebbülésére.
Apám is úgy mondogatta, hogy sokkal jobban szeretné a munkáját, ha nem emberekkel kellene dolgoznia. Mert a meló java része nem is orvosi, hanem inkább pszichológiai jellegű volt. Megnyugtatni a félősöket, leszerelni a csöndes őrülteket (egy asszony például mindenáron apró gyöngyfogakat szeretett volna a kihúzott lapátfogai helyére, más fotót hozott egy fogpasztamosolyú színészről, hogy ő meg ilyet szeretne), kivédeni a hisztiket. A félelmet én is csakhamar megtapasztaltam: amikor már elkezdtek kilazulni a tejfogaim, akkor az apán néha azzal jött haza, hogy legyek szíves bemenni a fürdőszobába. Aztán csakhamar elő is került a fogó (minden fogorvosi eszközben el van rejtve az inkvizíció össze praktikája), aztán sitty-sutty ki is kapta a delikvenst. A rendelők gyógyszerszaga nekem így egyszerre jelentette az otthonosságot apám munkahelyeként és a leendő, egyre fondorlatosabbá váló és fokozatokat ugró fájdalmakat. Pszichológusok díványára illő egyveleg!
Az első koronámat egy biciklizés hozta el kamaszkoromban, amikor szó szerint lefejeltem az aszfaltot. A két nagymetszőm bánta, minden fogsor koronaékszere! Apám szinte sírt, amikor felmérte a kárt, az akkori akrilkoronákról ugyanis üvöltött, hogy boltiak; annyira voltak természetesek, mint a műkorcsolyázók mosolya a seggre esés után. Ma már persze jóval modernebb változat van a helyükön, porcelán fehér vázzal, hogy még véletlenül se üssön át a fém, legyen egy kis gyöngyházragyogás: valami csalóka visszfény a pusztulás tengerén. Az első regényem finn fordításáért járó honort építettem be a számba, ma is amikor jóízűen – bár óvatosan – beleharapok egy almába, a finn olvasóknak rebegek hálát. Most viszont már a német fordításért járó pénz nyakára kell hágnom, amikor az első implantátumomat ünneplem némi csontfelépítéssel, membránnal, s csupa olyasmivel, ami jobban tetszene, ha megmaradna a költészet, a líra területén.
De még mindig a fülemben cseng a levél végére írt, majdhogynem apró betűs figyelmeztetés, hogy a kedves páciens készüljön fel a két óránál is hosszabb beavatkozásra. Oké, hogy a mai érzéstelenítők korában a fél fejemet is kicserélhetnék, de akkor is, mit fogok csinálni addig, amíg faragnak? Ha a mennyezetre ki lehetne vetíteni egy jó regényt, még csak-csak. És pislogással lapoznék. Nagyon jó regénynek kellene lennie, hogy behúzzon, hogy el tudja feledtetni azt a modern mészárszéket, aki tudja hányas számú vágóhidat. Minimum Bodor Ádám, megbolondítva Oravecz Imre mesélőkedvével és Kertész akkurátusságával. Akkor tán kihúznám (szóvicc!) valahogy.
Vagy ha nem, akkor marad a csorbaság világa, Tar Sándor novelláinak csöndes és frivol enyészete. Lehet, hogy végül mégis apámnak volt igaza, s nem az írók léha társaságát kellett volna keresni, hanem csak úgy meggazdagodni. Bár az olvasással épp ez történt velem, de ki fogja ezt nekem elhinni?
