Koronázásom története

Publikálás dátuma
2019.05.26. 15:19

Szaporodik fogamban az idegen anyag - jut eszembe minduntalan a felnőttség, sőt lassan az öregség szinonimájává érett klasszikus sor. Szinte csodálkozva állapítom meg, hogy kész vagyon kezd felgyűlni a számban, mint egy furcsa betétkönyvben, és félő, hogy ha egy kocsmai verekedésben valaki képen törölne, akkor pillanatok alatt nagyságrendekkel zuhanna az értékem. Egy pofonnal akár százezer forintok repülhetnek ki a számból, vagyis ezerszer rosszabb, mint elhagyni a pénztárcámat az összes iratommal. (Eddig ez szerepelt a „soha ne történjem meg velem” lista elején.)
Tudni kell, hogy fogorvos apa gyermeke vagyok, ha felülstilizálom, akkor dinasztiát is említhetnék, mert a kolozsvári nagyapám fogtechnikus volt, vagyis nem adnának el egy rendelőben, s nagyjából én magam is be tudom lőni a fájdalom milyensége alapján, hogy mennyire nagy a baj. Akár számokban is kifejezve. A „dinasztia” nyomása akkora volt, hogy végül én magam is eltöltöttem három évet a „szakmában” valahol a fogorvos és a fogtechnikus között: három évig próbáltak belém verni valamit a hivatásból az aradi magánegyetemen. Az apám gondolta úgy, hogy az alany és állítmány egyeztetésével, mondatok faragásából nem lehet megélni, mindenképpen kell tehát egy „civil” munka, mint a képregényhősöknek. De csakhamar kiderült, hogy ez épp akkora tévedés, mint amikor egy évvel korábban a kolozsvári gépészmérnöki szakra felvételiztem, majd – apám kimeríthetetlen volt az ötletekben – a szatmári faipari „főiskolára” is megpróbáltam bejutni. Így nem lett belőlem sem kikupált asztalos, precíz mérnök és jól kereső fogorvos.
A stúdiumokból az első évet lezáró fogtechnikusi vizsgára emlékszem a legjobban (ez néha rémálomszerűen visszatér, mint a madeleine sütemény illata): maréknyi apró fogat kaptam (egész pontosan 32-t), s ezeket kellett a megfelelő sorrendben és megfelelő helyre beilleszteni a viaszágyba, amíg ki nem alakul a megfelelő protézis a megfelelő harapással, s mindezt egy óra alatt. Még ma is leizzadok, pedig elég logikus a fogak sorrendje, de hogy melyik a bal és melyik a jobb… Szóval hamar elkezdtem kihagyni az előadásokat, és hiába lökdöstek el a szakdolgozat megírásáig (a stancolt koronáról – azok a szép, régi fémfogak! – értekeztem), soha nem lett papírom erről. Sok-sok leendő páciens megkönnyebbülésére.
Apám is úgy mondogatta, hogy sokkal jobban szeretné a munkáját, ha nem emberekkel kellene dolgoznia. Mert a meló java része nem is orvosi, hanem inkább pszichológiai jellegű volt. Megnyugtatni a félősöket, leszerelni a csöndes őrülteket (egy asszony például mindenáron apró gyöngyfogakat szeretett volna a kihúzott lapátfogai helyére, más fotót hozott egy fogpasztamosolyú színészről, hogy ő meg ilyet szeretne), kivédeni a hisztiket. A félelmet én is csakhamar megtapasztaltam: amikor már elkezdtek kilazulni a tejfogaim, akkor az apán néha azzal jött haza, hogy legyek szíves bemenni a fürdőszobába. Aztán csakhamar elő is került a fogó (minden fogorvosi eszközben el van rejtve az inkvizíció össze praktikája), aztán sitty-sutty ki is kapta a delikvenst. A rendelők gyógyszerszaga nekem így egyszerre jelentette az otthonosságot apám munkahelyeként és a leendő, egyre fondorlatosabbá váló és fokozatokat ugró fájdalmakat. Pszichológusok díványára illő egyveleg!
Az első koronámat egy biciklizés hozta el kamaszkoromban, amikor szó szerint lefejeltem az aszfaltot. A két nagymetszőm bánta, minden fogsor koronaékszere! Apám szinte sírt, amikor felmérte a kárt, az akkori akrilkoronákról ugyanis üvöltött, hogy boltiak; annyira voltak természetesek, mint a műkorcsolyázók mosolya a seggre esés után. Ma már persze jóval modernebb változat van a helyükön, porcelán fehér vázzal, hogy még véletlenül se üssön át a fém, legyen egy kis gyöngyházragyogás: valami csalóka visszfény a pusztulás tengerén. Az első regényem finn fordításáért járó honort építettem be a számba, ma is amikor jóízűen – bár óvatosan – beleharapok egy almába, a finn olvasóknak rebegek hálát. Most viszont már a német fordításért járó pénz nyakára kell hágnom, amikor az első implantátumomat ünneplem némi csontfelépítéssel, membránnal, s csupa olyasmivel, ami jobban tetszene, ha megmaradna a költészet, a líra területén. De még mindig a fülemben cseng a levél végére írt, majdhogynem apró betűs figyelmeztetés, hogy a kedves páciens készüljön fel a két óránál is hosszabb beavatkozásra. Oké, hogy a mai érzéstelenítők korában a fél fejemet is kicserélhetnék, de akkor is, mit fogok csinálni addig, amíg faragnak? Ha a mennyezetre ki lehetne vetíteni egy jó regényt, még csak-csak. És pislogással lapoznék. Nagyon jó regénynek kellene lennie, hogy behúzzon, hogy el tudja feledtetni azt a modern mészárszéket, aki tudja hányas számú vágóhidat. Minimum Bodor Ádám, megbolondítva Oravecz Imre mesélőkedvével és Kertész akkurátusságával. Akkor tán kihúznám (szóvicc!) valahogy.
Vagy ha nem, akkor marad a csorbaság világa, Tar Sándor novelláinak csöndes és frivol enyészete. Lehet, hogy végül mégis apámnak volt igaza, s nem az írók léha társaságát kellett volna keresni, hanem csak úgy meggazdagodni. Bár az olvasással épp ez történt velem, de ki fogja ezt nekem elhinni?

Európai Egyesült Álmok

Publikálás dátuma
2019.05.26. 12:24

Két elbeszélést halhatunk Európáról. Az egyik a múltra kacsint. Viktor végvári vitéz a kereszténység utolsó bástyájáról forró szurokkal locsolja az ostromló muzulmán hadakat. Megható történet, főleg a vége. Az ostromlók ugyanis beveszik a várat. A keresztények végignézik amint felnégyelik kéretlen megmentőjüket, azután Isten nevében egymásnak esnek. A másik történet a jövőről szól. Az európaiak elismerik, hogy a múltban nem voltak túl okosak és a saját kárukból tanulva új utakat keresnek. Denis de Rougemont svájci filozófus mondta: "Európa nem oldhat meg mindent, de a nemzetállamok nem oldanak meg semmit." Ígérem, a jövőről beszélek, de, hogy jól értsük érdemes visszanézni a múltba. Nem a képzelt, hanem a valóságos történelembe.

Az alapító atyák

Négy tényből induljunk ki. Az első: Európa atyjának, vagy anyjának nevezni valakit, jól hangzik, de félrevezető. Az első valószínűleg Rotterdami Erasmus volt, több mint ötszáz éve. Világpolgárnak nevezte magát, de világa Amerika felfedezése előtt Európát jelentette. A táguló világban az emelkedő tengeri hatalmak - angolok, spanyolok, portugálok, hollandok - minél messzebbre merészkedtek, annál nagyobb becsben tartották az Európában maradt anyaországot.
A második: az egység gondolata mindig válsághelyzetben született. Angliában Cromwellt követően; a Harmincéves háború évtizedeiben; az Amerikai függetlenségi háborúban; az első és a második világháború mészárlásai után.
A harmadik: a gondolatból valóságot teremtő politikusok jelentős része kereszténydemokrata volt. Az olasz Altiero Spinellit Mussolini deportáltatta, Alcide de Gasperi tizennégy évet töltött a Vatikán falai között, hogy a börtönt, vagy a még rosszabbat elkerülje. Konrad Adenauer "alámerült és kibbekelte" a nácikat. Robert Schuman Luxembourgban németként jött a világra, de francia politikus lett belőle. Ők bizonyára sírjukban forognak akárhányszor magyar és lengyel földön visszaélnek nevükkel és eszméikkel.
A negyedik: akadtak közöttük fontolva haladók és a válsághelyzetben határozott, gyorsabb lépéseket diktálók, de végső megoldásként mindannyian államszövetséget hirdettek, értékrendjükben első helyen a béke és az együttműködés állt, utána jött csak a szabadkereskedelem. Kevésbé ismert, de részletesen kidolgozott tervezetével az alapító atyák között előkelő helyet foglal el William Penn. Kvéker volt, így pacifista, az oxfordi kollégium után a londoni Towerben is eltöltött néhány évet, majd Amerikába  emigrált, ahol az eredetileg Sylvania nevű területet, amelyet később róla neveztek el Pennsylvania államnak. Kidolgozta Pennsylvania állam kormányának rendjét, amely az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának elődje lett, azután Angliába visszatérve Esszé Európa jelenlegi és jövőbeni békéjéről című művében megalkotta az Európai Egyesült Államok fogalmát. Figyelemre méltó, hogy a szólásszabadság és a titkos választás elveit hirdette, Európát a maga idejében (azaz a XVII. században) Orosz- és Törökországgal együtt képzelte el. Gondosan kiszámolta, hogy az egyesült Európa parlamentjébe a tagországok hány képviselőt delegálnak.

Jóeszű utódok

Az 1814-15-ös bécsi kongresszus után a francia Saint-Simon fejlesztette tovább Penn elképzeléseit, majd több mint százéves szünet után 1946-ban, két miniszterelnöki ciklus között Winston Churchill mondta ki, hogy valamiféle Európai Egyesült Államokra van szükség. Ezután a gondolatokból történelmi léptékkel gyors ütemben jöttek létre az intézmények: a Európai Szén- és Acélközösség, az Európa Tanács, majd a Római szerződés, az Emberi Jogok Európai Bírósága. Jobb- és baloldali kormányok, konzervatív, keresztény és szociáldemokrata politikusok megegyeztek abban, hogy a jövendő Európája nem lehet ideológiai csaták tere, ezért, igaz ami igaz, a diplomaták és közgazdászok a részletekre koncentráltak, kerülték az értékvitákat.
Megtették helyettük az írók és filozófusok. A legtömörebben Denis de Rougemont fogalmazott: Athén (a demokrácia), Róma (a jog), Jeruzsálem (a transzcendencia). Ő mondta ki, hogy az intézmények, testületek kiépítésének végcélja a föderáció, s ez az értékrend az Európai Egyesült Államokban testesül meg.
Ha a most kezdődő parlamenti ciklust minden eddiginél fontosabbnak tartják, nem csak retorikai fogásról van szó. Az Európai Unió már működő intézményei és a következő években létrehozandók minőségi változást jelentenek. Repülőgépek útvonalán használják a vissza nem térés fogalmát: ez a pont, amelynek elérésekor elég üzemanyag maradt, hogy a gép célba érjen, de elégtelen ahhoz, hogy visszaforduljon. Ha megalakul az Európai Ügyészség (és hozzáillően az európai nyomozóhatóság), ha a feladatainak megfelelő létszámmal és fegyverzettel bővül az európai határőrség, ha döntenek az európai hadsereg megszervezéséről, ha a gazdaság- és adópolitika összehangolása folytatódik, bármilyen néven nevezzék, létrejön az európai államszövetség.
Jól tudják ezt a terv támogatói és ellenfelei. A támogatók körülnéztek a világban és, talán túláradó lelkesedés nélkül megállapították, hogy több Európa nélkül országukat jó esetben pangás, rossz esetben visszafejlődés fenyegeti. Az ellenfelek érvei általában az ócsárlásban merülnek ki, de ők is tudják, hogy a több Európa kevesebb takargatnivalót jelent.
Ennyivel persze a dolog nincs elintézve. Az egyesülésnek, együttélésnek számtalan formája van. Ha csak Európát tekintjük Németország már ma is államszövetség, Svájc évszázadok óta az, osztrákok, olaszok is ismerik a régiók és a központi kormányzat közötti hatalommegosztás gyakorlatát. Ha az Atlanti-óceánon túlra tekintünk nemcsak az Egyesült Államok, de Mexikó, Argentína, Brazília is sok tekintetben önálló államok szövetsége. A föderációnak természetesen több formája van. A pénzügy, hadügy, külügy hagyományos központosításán túl az egészségügytől az oktatásig sok ágazat a tagállam, vagy a régió hatáskörébe tartozik. Nem szükséges az amerikai kontinensen maradnia azoknak, akik a kultúrát hordozó nyelvet féltik az államszövetségtől. Floridában a spanyol immár hivatalos nyelv, ahogy Spanyolországban a baszk és a katalán, az Olaszországhoz csatolt Dél-Tirolban pedig a német. Svájcban négy hivatalos nyelv van, és bár mind a négyet kevesen beszélik, de a kétnyelvűség megszokott, általános.
Szinte gyermetegnek tűnik a zászló, a himnusz féltése. Lehet belőlük annyi, amennyire az állam, vagy a régió lakosai igényt tartanak. Magyarország parlamentjéből a jó modoráról híres Kövér László a szó szoros értelmében kihajította Európa csillagos zászlaját, és helyébe a székelyeknek tulajdonítottat tette. (Helyhiány miatt nem részletezem milyen mélyen szimbolikus és hagyományban gyökerező az európai zászló és miért problematikus a székely, amelyet ráadásul erdélyire kereszteltek).

Magyarország helye

Játszunk el egy pillanatra a gondolattal: hol lehet Magyarország helye az unión kívül? A visegrádi négyeket a földrajzi közelségen kívül kevés tartja össze, ha ugyan összetartja. Húsz éve lehetett volna valami belőle, ha együtt és koordináltan tárgyalnak az Európai Unióval. Lehetett volna, de nem lett. Udvarolhat pártjuk és kormányuk kazahoknak, türkméneknek, a rokonságot és főleg a rokonsággal járó kötelezettségeket se itt, se ott, senki sem veszi komolyan. Ahogy ölelkezhetünk finn, észt, hanti és mansi valóságos nyelvrokonainkkal, valójában egyikünknek sincs igazán szüksége a másikra. Mi maradt még? "Egyedül vagyunk" - lapcím és jelszó volt a két világháború között. A következményeket ismerjük. Ha lengyel barátainkkal együtt (ez esetben legalább a barátság valóságos) a fejünkre állunk, Európa egyesítésének folyamatát se lassítani, se gátolni nem tudjuk. Az Európai Egyesült Államok álma, ezzel a névvel, vagy másikkal ebben az évszázadban valósággá válik. A legjobb esetben is csak arról dönthetünk, hogy ha a renitenseket megelégelve kétsebességűvé válik, a maghoz vagy a perifériához csatlakozunk-e? A periferikus lét következményeit sem szükséges részletezni, évszázadok történelmi tapasztalatából meríthetünk. Bibó Istvánnál találóbban senki sem fogalmazta meg a kelet-európai kisállamok nyomorúságát. Ez a kérdés: válasszatok!

N. Kósa Judit: A könyvkötés Paganinije

Publikálás dátuma
2019.05.26. 11:03

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
A professzionátus budapesti sétálók ismerik az aranyszabályt: ha egy házkapu nyitva van, azon habozás nélkül be kell menni. Ilyenkor mindegy, hogyan méreget az ideges házmester, vagy hogy már kezdődik az értekezlet – elvégre ki tudja, mikor lesz mód legközelebb megszemlélni az épület kaputelefon óvta belsejét, megfigyelni a lépcsőházat, a gangrácsokat és az udvart. Olykor, ha szerencséje van az embernek, még rejtvényre is bukkanhat egy ilyen beosonáskor. Mint a Királyi Pál utca 5-7. számmal jelzett kapu mögötti udvaron, ahol egy félig visszabontott, romos épület várja a leskelődőt. A Belváros kellős közepén – vajon miféle ház ez? Száz évvel ezelőtt mindenki azonnal rávágta volna a választ: Gottermayer Nándor könyvkötészete. Olyan márkanév volt ez a könyves szakmában, mint a cukrászatban a Gerbeaud, a tulajdonost ünnepelt művészként, az üzemet „könyvkötőpalota”-ként emlegették főváros-szerte. Persze hosszú és kacskaringós út vezetett addig, míg Gottermayer – túl a negyvenedik évén – 1895-ben ide eljutott, ráadásul a változásoknak ekkor még koránt sem volt végük. Gottermayer Nándor jobb híján lett könyvkötő: apja bajor serfőző-mester volt, az egyike azon keveseknek, akik Kőbányán tönkrementek. Igyekezett hát a sajátjától legtávolabbi mesterségre adni a fiát, aki a stúdiumok elvégzése, majd hosszas külföldi tanulmányok után igen nagyravágyó elképzelésekkel tért haza. Mehner Vilmos műhelyében lett kézi aranyozó és munkavezető, majd 1879-ben megalakította saját, immár nyugati színvonalon gépesített cégét a Váci utca 11. alatt. Erről az udvari, kopottas, sötét és kevéssé bizalomgerjesztő helyről később senki sem mulasztotta el megjegyezni, hogy a magyar nyelvű irodalom kitüntetett színtere volt. A Pesti Napló 1924-ben úgy fogalmazott: Gottermayer műhelye „valóságos kaszinója volt közéleti kitűnőségeinknek. Jó ismeretségben volt magával Deák Ferenccel is, megfordultak nála Jókai, Arany János, Csengery, Mikszáth, személyes jó viszonyban állt Horváth Mihállyal. A szépirodalmi munkák kötésére adta teljes ambícióval magát, és hamarosan nagyban, gyárilag is versenyt tudott tartani a külföldi legjobb könyvkötőkkel.” Az üzleti siker kikényszerítette a bővülést, így az addigra számos budapesti ingatlannal bíró Gottermayer 1895-ben a Franklin Társulattal elcserélte a Gróf Károlyi utca 6. szám alatti házát a közeli Királyi Pál (sokaknak akkor még Lövész) utca 5. alatti emeletes barokk bérházra, még rá is fizetett majd’ 12 ezer koronát. Alighanem az utcai fronton voltak az irodák, fölöttük a család lakása, az udvart körbefogó épületszárnyakban pedig az üzem. Ne holmi műhelyt képzeljünk el:
dicsősége csúcspontján – amikor Ferenc József kétszer is kitüntette látogatásával, és ugyancsak kétszer fogadta a pápa – Gottermayer 250 embert foglalkoztatott, és száz géplóerőnyi masina dohogott a gyárában.

Miközben a legmagasabb színvonalon készítettek díszkötést a bibliofil ritkaságok, a könyvtárak legféltettebb kincsei számára, innen kerültek ki a nagy példányszámú irodalmi sorozatok és például a Révai Nagy Lexikona szériái is. Jellemző, hogy a cég megengedhette magának: a Nagy Háború első évében a Központi Segítő Bizottság által gyűjtött, de elhasználódott könyvek közül kétezret a saját költségén köttessen be, így támogatva a sebesült katonákat. Mondanunk se kell, ilyen üzletmenet mellett ismét lépni kellett, így Gottermayer Nándor a századforduló után megvette a szomszédos ingatlant, 1911-ben pedig építési engedélyt kért egy négyemeletes bérpalotára. A Fleischl Róbert által tervezett hatalmas házban öt-hatszobás lakások várták bérlőiket, de itt volt a cég, itt élt az egész Gottermayer-család, a kertben pedig működött az üzem. 1924-ben, amikor a cégalapító – akit „csöndes szavú, szép szakállú öregúrként” búcsúztattak a lapok - 72 évesen egy parádi üdülésen hirtelen meghalt, úgy tűnt, minden a megszokott módon megy tovább. Így aztán a döbbenet erejével érte a közvéleményt, hogy alig öt évvel később Gottermayer József, aki már édesapja idejében is ügyvezetője volt a cégnek, egyszer csak bejelentette: felszámolja az üzemet, abbahagyja az ipart. Nyilatkozataiban a reménytelen gazdasági helyzetre hivatkozott – mondván, hogy nem elég a recesszió, de a nagy megrendelők, mint a főváros már saját könyvkötő-üzemet működtetnek -, és ötven évét, gyermektelenségét és temérdek betegségét is felpanaszolta. (Cukorbaját és érelmeszesedését alighanem súlyos depresszió is tetézhette: erre következtethetünk legalábbis abból a kijelentéséből, hogy egy tiroli csőszkunyhóba készül visszavonulni. Igaz, a rossz érzésekre meg is volt minden oka, különösen, hogy pár évvel korábban arról írtak a lapok: nővére férje azért lőtte főbe magát, mert ő elbocsátotta a családi cégben évtizedeken át betöltött vezető állásából. A pár négyevesen elhunyt kisfiának sírjánál lebonyolított öngyilkosságot igen bő terjedelemben és heves érdeklődés mellett pertraktálták az újságok.) Hogy Gottermayer József a hátralévő nyolc évét egy tiroli kunyhóban élte-e le, azt nem tudom, de az biztos, hogy pár hónap múltán már a Zawadil E. Menetjegygyár Rt. működött a Királyi Pál utca 5-7. alatt. Egészen 1948-ig itt készítették a közlekedési jegyeket – „autóbuszok, vasutak, hajózási vállalatok, városok és községek részére” -, valamint a helypénzjegyeket, kasszablokkokat, mozijegyeket – tekercsben és tömbökben -, valamint a „Hollerith-gépekhez szükséges lyukasztott kartonokat” (ma úgy mondanánk, lyukkártyákat). A Gottermayerek a háborúig a házban éltek, 1946-ban viszont már a Goldberger rt. nyugdíjpénztárának tulajdonában volt az épület. Az üzem az ostromban megsérülhetett: ezt jelzi, hogy 1945 nyarán az udvari szárny lebontásáról rendelkezett a Közmunkatanács. Ám hogy ez ugyanaz az ódon ház-e, mint amelyik ma is ott látható, s amelyről legutóbb 2014-ben tárgyalt a helyi önkormányzat – amikor napirendjére tűzte az „életveszélyes udvari épületszárgy helyzetének rendezését” -, sajnos nem tudom megmondani. Az viszont biztos, hogy 1929-ben a Pesti Napló megemlítette, „fakó, nagy betűk” jelzik már csak a patinás céget a Királyi Pál utcai homlokzaton. És ezeknek a betűknek az annál is fakóbb nyomát még 2002-ben is megfigyelte ott a Népszabadság újságírója, Csordás Lajos. Aztán végül csak felújították a Gottermayerek hajdani palotáját.
Szerző