Az ember a világmindenség középpontja, vallja az antropocentrizmus. Az emberközpontúság ideáját felemelő művészet pedig az ember és a természet viszonyát tükrözi. A környezetetika – remélhetőleg nem csak a fogalmak szintjén – ismeri az okos antropocentrizmust is: ez tekintetbe veszi a térben és időben tőlünk távol élő embereket is. „Te azért fogsz meghalni, mert megöregszel, én a klímaváltozás miatt” – üzenetükkel ilyesmire is gondoltak a napokban a klímaváltozás miatt tüntetők. És miközben akadnak döntéshozók, akik a környezetvédelem és a klímaváltozás összefüggéseit elintézik egy álhíreket emlegető Twitter-bejegyzéssel, sorra születnek olyan disztopikus mozifilmek és áldokumentumfilmek, amelyek a környezetrombolás következményeként a Föld egy ember utáni, poszthumán korszakát vetítik előre.
Mintha csak egy ilyen film díszleteinek makettjei közé lépnénk be Dmitrij Kavarga Anyag és test című tárlatán a szentendrei MűvészetMalomban. Az orosz képzőművész 3D nyomtatóval, polimerekből előállított szobrain, reliefjein a geometrikus és a biomorf formák kavarodása korántsem olyan absztrakt – egy jobb világ eljövetelében reménykedő − játék, mint amilyennel például a bauhausos Weininger Andor kiállításán lehet találkozni a Magyar Nemzeti Galériában. Kavarga a Mérgező antropocentrizmus című sorozatában már „sikerre vitték” az emberiség önmegsemmisítő tevékenységét: művein az emberi figurák és a civilizációs darabkák épp egy egységes biológiai masszává alakulnak át. Klasszikus és rezsimszobrokról ismerős arcok és koponyák, és egy jelképes részlet az egyik kompozícióban, a Nagy toxikusságban: a New York-i Szabadság-szobor már nem fáklyát, hanem pisztolyt emel a magasba egy szeméttelepszerű környezetben. Folyók, tengerek, erdők, horizontok: a Szubsztancia és test című robotinstallációját négy képeslapra illő tájat mutató monitor veszi körbe, miközben a törékeny hajót idéző, mozgó szobron emberi fejek ringatóznak.
Le azokkal, akik a rendszer ellen küzdenek és akik mentálisan nem alkalmazkodnak! – a 2013-as Ars Electronicán bemutatott, címében a dada manifesztumra utaló Kavarga-konstrukció a tárlat látogatóját arra készteti, hogy némi fáradsággal döbbenjen rá: ha teszik, ha nem, részese ő maga is egy rendszernek − csakhogy az antropocén korszak rendszerei végül önmagukat is elpusztítják. A látogatónak fel kell lépnie egy futópadra, hogy a mozgásával meghajtson egy futószalagot, amelyen a történelem hőseinek és rémeinek uniformizált figurái egy kamera objektíve előtt élőfilmen „zuhanhatnak” a mélybe. Az installáció része egy sejtszerű – különböző nyúlványokkal, embriókkal, emberfejekkel „díszített” − „csillár” is, amelyet a hang hozhat mozgásba.
De mi történhet akkor, ha az emberiség az utolsó percben mégiscsak észbe kap? Sosem lehetünk teljes biztonságban – üzeni Dmitrij Kavarga egy másik installációval, a Tunguszkai anyaggal. A polimerekből, fémből, zománcból és fekete folyadékból álló felület fenyegetően remeg és duruzsol, kipusztult tájat idézve. De még így is barátságosabb, mint a művet ihlető 1908-as meteorit-becsapódás, amely nyolcvan kilométer sugarú körben tarolta le a tajgát.
