Gesztusok

Időt nyert Európa az európai parlamenti választással, hiszen a jobboldali populisták nagy előretöréséről szóló legsötétebb forgatókönyvek nem váltak valóra. Az uniós állam- és kormányfőknek azonban már a mai rendkívüli csúcstalálkozón bizonyítaniuk kellene: megértették a választók üzenetét. Az Európa-párti erőknek össze kell fogniuk, s nagyobb kompromisszumkészséget kell tanúsítaniuk. 
A néppárti-szociáldemokrata nagykoalíciónak vége, de hosszabb távon ez talán nem is baj Európa számára. Megerősödtek a liberálisok és a környezetvédők, ami azt jelzi: a tradicionális pártok visszaesése még nem jelenti automatikusan az autokraták megerősödését. De a néppártnak és a szociáldemokratáknak már a tárcák elosztásánál gesztusokat kell tenniük a feltörekvő erőknek, mert ha nem, azzal épp a populisták malmára hajtják a vizet.
A választás után meggyengült Manfred Weber helyzete. A német uniópártok sok szavazatot vesztettek öt év alatt, így a német befolyás is csökken. Már akár a mai uniós csúcson megpecsételődhet Weber sorsa. Ha ugyanis a néppártiak és a szociáldemokraták potenciális koalíciós partnerei, a liberálisok nemet mondanak rá, akkor új jelöltet kell találni. Ám ha Weberről lemond az EPP, attól még Michel Barnier nem válik az első számú jelöltté. A liberálisok szerint listavezetőjük, Margarethe Vestager semmivel sem alkalmatlanabb a posztra. Ráadásul a Barnier mögött álló francia jobbközép párt, a Republikánusok óriásit buktak az EP voksoláson. Másrészt a liberálisokhoz csatlakozott Emmanuel Macron francia elnök sem mutatott eddig különösebb lelkesedést honfitársa bizottsági elnökké választása iránt. A szociáldemokrata Frans Timmermans nem erőlteti különösebben a bizottsági elnökséget, de az EP elnöki posztját megszerezheti.
Hónapok telhetnek el azonban, míg kiderül, kik tölthetik be a fontosabb posztokat. Ám hiába tarolt itthon a Fidesz, mivel a populistákkal való barátkozásával eltávolodott az Európa-párti erőktől, Magyarországnak nem lesz semmiféle beleszólása a tárcák elosztásába.

Új fejezet

Európa történetében nem kezdődik új korszak. A szélsőségesek, bár megerősödtek, nem törtek át, a közép meggyengülve is kiállta a népieskedők rohamát. Ugyanakkor váratlanul komoly tömegek mozdultak meg a környezetvédelem és a fenntartható fejlődés mellett, a szociális vívmányok megőrzéséről pedig a hangsúly ismét azok bővítésére tevődött át. Európa válságról válságra haladva, az eddig megszokott módon döcög előre. A jobbközép-szélsőjobb szövetségből nem lesz semmi, ráadásul Matteo Salvini és Marine Le Pen uralja a populista szemétdombot, nem hagy teret a túlságosan is ambíciózus kiskakasoknak.
Lehet, hogy a vezérének nem, a Fidesznek mégis megnyugtató a választási eredmény. Idehaza egyelőre őrzi a többségét - még ha a 2014-es EP-választáson kapott 56,4 százalékból elveszített is több mint 4 százalékot. A miniszterelnök rövid, elég langyosan fogadott beszédéből is látszik, hogy ennél többre számítottak, de nem lehetnek elégedetlenek, nem volt hiábavaló a migránsokkal való gyalázatos riogatás.
Ami hosszabb távon nyugtalaníthatja őket, az még mindig nem egy új korszak, legfeljebb egy új fejezet. A szocialisták a vártnál is gyorsabb térvesztését kihasználva két ellenzéki párt is meglepően jól szerepelt, s most nem nagyon lehet vitatkozni azon, hol van a rezsimmel szembeni ellenállás súlypontja. A Demokratikus Koalíció jót húzott, amikor Gyurcsány Ferencet hátravonva Dobrev Klárát állította a reflektorfénybe. A listavezető intelligensen érvelt, radikális programpontjait is higgadtan tudta képviselni. Férje pedig azzal tudta a leghatékonyabban támogatni, hogy hagyta őt beszélni - beigazolódott, amit eddig is sokan állítottak, hogy háttéremberként az igazi, ha túl sokat szerepel, azzal lassítja a pártját. A Momentum alighanem magát lepte meg a legjobban: két hete még az a pletyka terjengett, hogy ha megint 5 százalék alatt maradnak, bedobják a törülközőt, és visszamennek civilnek. Ez a veszély elhárult, most megint olyannak látszanak, mint amikor az olimpiai lázálom elhárításával berobbantak a közéletbe. Frissek, értelmesek és ha nem tudják is részletesen elmagyarázni, valójában mit akarnak, tőlük - koruk folytán - egyelőre annyi is elég, hogy normális Magyarországot.
Az őszi önkormányzati választás előtt érdemes elgondolkodni azon, hogy a DK, a Momentum és az MSZP-Párbeszéd együtt öt százalékkal több szavazatot kapott Budapesten a Fidesznél. Ha a kétfarkúak és az LMP támogatóinak egy részét is ideszámoljuk, akkor ennél is jóval nagyobb a különbség. Vagyis ha az ellenzék hagyja végigfutni az előválasztási folyamatot, és utána beáll a közös jelölt mögé, akkor komoly esély van egy budapesti győzelemre. Persze ezt is el lehet rontani, de egyelőre hitelezzük meg, hogy a magukat demokratikusként meghatározó pártok egyszer az életben kitartanak a saját elveik és a józan ész mellett. Budapest visszahódítása már több lenne új politikai fejezetnél, és felvetné egy új korszak lehetőségét.
Európa nem oldja meg a mi bajunkat. Mi már annak is örülhetünk, ha nem súlyosbítjuk az övét.

Trump és a kínai Szputnyik

Nincs két egyforma nagyhatalmi versengés. A Szovjetunió Amerika ideológiai, külpolitikai és katonai szuperhatalmi riválisa volt, de gazdasági szempontból nem jelentett kihívást. Japán egy ideig ijesztő gazdasági veszélynek számított, de nem zavarta Washington geopolitikai érdekeit . Ezzel szemben Kína minden területen Amerika globális vagy regionális kihívójává vált. Marco Rubio republikánus szenátor mondta: „Olyan átfogó ma a kínai fenyegetés, mint amilyet Amerika korábban soha nem látott.”
Szerencsére a „nagyok” közötti stratégiai vetélkedésnek mindig voltak olyan belső stabilizátorai, amelyek megakadályozták az ellentétek veszélyes, netán végzetes kiszélesedését. Ilyen stabilizátor volt az amerikai-szovjet viszonyban az atomfegyver-arzenálok egyensúlyán nyugvó kölcsönös elrettentés, az amerikai-japán kapcsolatokban pedig a katonai szövetség. Amerika és Kína átfogó kapcsolatrendszerében a világ két legnagyobb gazdaságát összekötő kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok játszották a stabilizátor szerepét, miközben minden más téren nőtt a feszültségszint. A két ország egymás legfontosabb kereskedelmi partnere. (A szovjet-amerikai áruforgalom két milliárd dollár körül volt évente, ma az amerikai-kínai kereskedelem egyetlen nap alatt több ennél.) Az amerikai exportot többszörösen meghaladja az amerikai multik által Kínában gyártott és eladott termékek értéke. Páldául a General Motors már több járművet értékesít Kínában, mint otthon. Kína az USA legnagyobb külföldi hitelezője, az amerikai költségvetési és fizetési mérleghiány fontos finanszírozója.
Egy évvel ezelőtt Donald Trump amerikai elnök vámháborút hirdetett Kína ellen. Arra hivatkozott, hogy Pekinget csak így lehet rávenni, hogy komolyan tárgyaljon a méretes amerikai kereskedelmi mérleghiány lefaragásáról. „Kína falánk, csaló gazdasági ragadozó, megerőszakolja Amerikát” – mondta. Csaláson olyan praktikákat ért, mint a bőséges állami exporttámogatás, technológialopás, valutamanipuláció és zárt belső piac. Jelenleg a Kínából származó amerikai import felét terheli 25 százalékos büntető pótvám. 
Most, hogy megszakadtak az átfogó kereskedelmi egyezmény megkötését célzó, fél éve zajló kormányközi tárgyalások, Trump azzal zsarol, hogy a kínai import másik felét is ekkora vámmal sújtja, ha Peking nem fogadja el Washington követeléseit, köztük az importtarifák és exportszubvenciók drasztikus kurtítását, a külföldi beruházások liberális szabályozását, új versenyszabályokat, a szellemi tulajdon és kereskedelmi titkok védelmét – majdnem egy gazdasági rendszerváltással felérő lista. Washington ragaszkodik ahhoz, hogy Peking jogszabályokkal garantálja a követelt reformok végrehajtását, amit Peking mereven ellenez. Amerika fenn akarja továbbá tartani magának a jogot a hatályos pótvámok egy részének megőrzésére, s arra, hogy a jövőben újakat vethessen ki, amelyeket Kína nem torolhatna meg ellenvámokkal. Pekinget ez a történelmileg fölöttébb rossz emlékű egyenlőtlen szerződésekre emlékezteti.
A kialakult nemzetközi kereskedelmi joggal összeegyeztethetetlen, hogy valamely ország a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) keretein kívül maga döntsön arról, hogy mi számít kereskedelmi csalásnak, és ki számít tisztességtelen kereskedőnek. Ezzel kapcsolatban feltűnő a WTO és tagjainak hallgatása. Az ilyen egyoldalú megközelítés elharapózása a kölcsönösen elfogadott szabályokra épülő, multilaterális világkereskedelmi rendszer további gyöngüléséhez vezethet.
A vámháborúra indokolatlan nagy, túláradó figyelem összpontosul a Fehér Házban, nem kis mértékben Trump közgazdasági tájékozatlanságának és bombasztikus elnöki stílusának köszönhetően. A gazdasági összképet tekintve a Kínával szembeni kereskedelmi mérleghiány Amerikának „szúnyogcsípés”, hiszen csupán két százaléka a GDP-nek, ráadásul a mérlegdeficit természetes állapot egy a hazai termelésnél rendszeresen jóval többet fogyasztó országban. Még ha 25 százalékos pótvám terhelné a teljes árubehozatalt, a kínai termékek akkor is csak a GDP 0,7 százalékát kitevő arányban drágulnának meg az amerikai piacon. Érdemes ezért a világ második legerősebb gazdaságával ennyire összerúgni a patkót? 
A tárgyilagos válasz egyértelmű, de az is, hogy a háttérben jóval többről van szó, mint vámtarifa és mérleghiány. Miről?
Fél évvel ezelőtt írtam a Népszavában, hogy Kína látványos világgazdasági terjeszkedése, robbanásszerű csúcstechnológiai kiugrása és haderejének erőteljes növekedése miatt Washingtonban megkongatták a vészharangot, és bármikor megindulhat az egész pályás amerikai letámadás az ázsiai óriás ellen. Ez ma Washington szorongásos, „Szputnyik 2” pillanata, amikor a Fehér Ház, valamint a kül- és biztonságpolitikai vezérkar számára végleg megvilágosodott, hogy Kína mekkora stratégiai veszélyt jelent Amerika globális vezető szerepére. Washingtonból követve a mozgásokat akkor még nem sejtettem, hogy ilyen gyors tempóban peregnek majd az események. Íme néhány a legfrissebb amerikai sakklépések közül. 
Februárban Donald Trump elnöki rendeletben utasította a Pentagont, hogy dolgozza ki az amerikai űrhadsereg felállításához szükséges törvényjavaslat részleteit, mivel „Amerika ellenségei már a világűrben vannak.“ Kínára gondolt elsősorban, amely az utóbbi évtizedben mindenkinél dinamikusabb űrtevékenységével lógott ki sorból. Tavaly 38 kínai mesterséges holdat lőttek fel a 34 amerikaival szemben. Az év elején szenzációt váltott ki egy kínai űrrobot sikeres, világelsőkénti landolása a Hold sötét oldalán. Szinte egyik napról a másikra Kína lett Amerika új kihívója az űrben. 
Május közepén pedig Donald Trump nemzetbiztonsági és külpolitikai kockázatra hivatkozva szükségállapotot rendelt el annak érdekében, hogy „megvédje az amerikai informatikai hálózatokat a külföldi (értsd: kínai) ellenségektől.” Egy másik elnöki intézkedés feketelistázta a Huaweit, Kína csúcstechnológiai zászlóshajóját, a világ legnagyobb telekom vállalatát, a szupergyors 5G mobilhálózatok piacvezetőjét, amelyet Washington a kínai kormány meghosszabbított karjának vél. A Huawei látványos globális nyomulása komolyan veszélyezteti Amerika exportérdekeit a jövő világgazdaságának legkritikusabb ágazatában. Közismert ugyanakkor a Huawei és több kínai techcég jelentős függősége az amerikai szoftverektől (ilyen például a Google Android operációs rendszere) és éltechnológiáktól, különösen a legkorszerűbb félvezetőktől. Washington már eddig is minden követ megmozgatott a Huawei világméretű – közte magyarországi – bojkotton keresztüli meggyöngítésére, de még adós a konkrét bizonyítékokkal a biztonsági kockázatokat illetően. 
Mindez kétpárti politikai egyetértéssel zajlik a Potomac partján, miközben erősödnek a hangok, amelyek sürgetik az amerikai gazdaságnak Kínáról való lekapcsolását, beleértve az ott működő amerikai vállalkozások hazatelepítését vagy más országokba való áthelyezését. A szélsőségesnek tűnő álláspont egyik prominens képviselője Peter Navarro, az elnök kereskedelmi főtanácsadója.
Az olyan csúcstechnológiákkal kapcsolatban, mint az 5G, a mesterséges intelligencia és a fejlett robotok, nem lehet tudni, hogy hol végződik a gazdaság, és hol kezdődik a nemzetbiztonság. A Huawei esete szemléletes példája a két terület összefolyásának Amerika új Kína-stratégiájában. „A gazdasági biztonság egyenlő a nemzetbiztonsággal” – hirdeti Trump nemzetbiztonsági stratégiája. A Kínával szembeni technológiai korlátozások kísértetiesen emlékeztetnek a hidegháborúban a Szovjetunió ellen alkalmazott, COCOM-nak keresztelt technológiai embargóra, amely kulcseleme volt Amerika szovjet feltartóztatási és gyöngítési stratégiájának. Most Washington Kínával való viszonyában is a feltartóztatási és biztonságpolitikai szempontok kerekednek felül, miközben érezhetően gyöngül az eddigi szoros gazdasági összefonódás stabilizátor szerepe. 
Lehet, hogy Kínával kapcsolatban Donald Trump most lépte át a Rubicont, és csendben elkezdődött a második hidegháború? A válasz felől Pekingben lehet érdeklődni.
Szerző
Dobozi István