Úgy is élt. Amennyire szenvedett olykor a valóságban, épp annyira volt boldog a képzelete világában, hiszen, ahogyan ő maga mondja, „a szenvedés csak addig számít, amíg fel nem váltja egy illúzió”. Kalapos, elegáns, magányos különc, mondja róla már a korabeli kritika is, s bár a nagy nyugatos nemzedékhez sorolják, igazán sosem lett azzá. Szellemében, stílusában is távol állt a kor (1900-as évek eleje) sztárjaitól, s mivel vagy egy tízessel idősebb is volt náluk, egyfajta sértett elkülönülésben fürdőzött egész életében. No, nem mintha a kor amúgy számított volna nála bármit is – 18 évesen, mielőtt a katonaság elől Párizsba menekült volna (később A párizsi regényben írja meg itteni hányattatásait és örömeit), az akkor már jócskán 40 felé közelítő, befutott színésznővel, Jászai Marival bonyolódott intim viszonyba. Mivel azonban a színésznőnek nem ő volt az egyetlen pubija, rövid időn belül, a tizenkilenc éves fiatalok teátrálisan féltékeny szenvelgése közepette távozott az érett asszony karjai közül, no meg afféle dezertőrként az országból is.
Ínyencek öröme
No, de ne szaladjunk ennyire előre! Ekkor ugyanis már a pelyhedző állú hírlapíró Jókai közelében, a Nemzetnél, ám később ikonikussá váló szecessziós tirádáit, burjánzóan indás, egymásba gabalyodó körmondatait nem írói pózként veszi magára. Sokkal korábban, a születésekor kezdődött sorsa determinációja, amikor is, önéletírása alapján legalábbis, 1869. június 2-ának napsütötte délutánján a dajkája kirohant vele a Király utcai ház nagy udvarára, és felmutatta, mint a kismalacot szokás karácsonykor. „És drága öreg Podmaniczky Frigyes épp akkor jött arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: Ejnye, be jó szaga van. A leányok rögtön szaladtak a friss pelenkáért, miközben a réveteg kék tekintetem Liszt fehér sörényén pihent, s gondoltam: zenész leszek, mint ő!” Majdnem így is lett. Állítólag a zeneakadémiai felvételijén Liszt is ott ült a bizottságban, s az előtte heverő Pester Lloyd margóját teleírta az ígéretes ifjú nevével, Szomory szerint nyilván azért, hogy el ne felejtse. S bár végül mégsem zenész lett, mert a hangjegyeknél még sokkal vonzóbbnak bizonyultak az egyszerű betűk, elvitathatatlan, hogy az általa művelt irodalom tömény zeneiség. Kosztolányi azt mondta róla, hogy „szavai, pianissimói és fortissimói leginkább a muzsika hullámaira emlékeztetnek. Írásmodora egyenesen lisztferenci”; amit Szomory maga is elismer: „Írói csillagfutásom e zenékből fakadt, s ezért oly fényes és melodikus.” Rendezői a mai napig úgy tartják, a Szomory-darabokat sokkal inkább énekelni kellene, mint mondani, s hogy a sokat bírált túlzott teatralitás talán a kevésbé vájt füleknek sem fájna annyira, ha szövegeire operalibrettóként tekintenénk. Csak hát sajnos nem ez a kifejezett írói instrukció. Márpedig Szomory egyetlen sort sem bízott a véletlenre: azt mondják, rettegtek a színészek a Szomory-daraboktól, mert már az első próbákon hibátlan szereptudást követelt. „Kiragadta a gyeplőt a rendező kezéből – írja Kellér Andor –, egy »és« szócska elhagyásáért lekopogta a próbát. Minden szavát szentnek tartotta, s megkövetelte mindenkitől, hogy annak tartsa. Úgy kellett hangsúlyozni, azzal a dallamossággal, ahogy ő kívánta.” Térey János szerint egyszerűen csak túl kifinomult Szomory írásművészete ahhoz, hogy tömeges fogyasztásra alkalmas legyen, ekképpen valószínű, hogy mindig az ínyencek öröme marad.
Ferenc József előfizet a Nyugatra
Elképesztően narcisztikus alkat volt, imádott megmártózni saját Oscar Wilde-i szépségében és zsenijében, ugyanakkor, az emészthetőség kedvéért, mindig egy kis iróniát is belecsempészett az önáradatba. Zsidó származással a századelőn nem kifejezetten volt kegyeltje piarista tanárainak, ugyanakkor antiszemitizmusukat saját, a papokat irritáló szépségének eltúlzott magyarázatával ütötte el: „A legszebb fiú voltam, számos szóbeli hagyomány s még élő arckép bizonysága szerint, a legszebb fiú, aki volt valaha, a richmondi herceg nem lehetett szebb a Christ Church College-ban, és hibátlan, mint egy Velázquez! Tüneményes virulásom, egy hófehér gyermekarc titánvörös fürtökben! Csak annál bosszantóbban idegesíthette e szerzetes tanáromat, hogy elfogultságait is sértette, amikor egy bizonyos fajtának, főleg a hímneműek tekintetében, minden szépség megadatott.”
Ez a fajta reflexív önelégedettség nem pózként, sokkal inkább a korlátokat félresöprő szándékos gátlástalanságként jelent meg Szomory személyiségében. Ez segített ugyanis utat találni számára a kilátástalannak tűnő helyzetekben. Amikor még Franciaországból itthoni bemutatóra szánva hazaküldte A nagyasszony című drámája kéziratát, azzal a nem is annyira titkolt szándékkal tette, hogy „szökevényként” elnyerje a császár és király kegyelmét. Azzal, hogy milyen érzések fűzik és fűzhetnék a Habsburgokhoz, többször is eljátszik. Egy kései cikkében arról ír, hogy ősei kántorok voltak a mátészalkai zsinagógában, ahogy ő mondja, óbégatók. „Volt köztük egy olyan magasröptű s bátor, hogy elment Bécsbe IV. Ferdinándhoz, hogy ennek énekeljen, a császárnak! Még idejekorán kifosztották az országúton, s birkózván a haramiákkal úgy belerekedt a harcba, hogy visszafordult Magyarországra, s ott meg is halt kiábrándulva, egy végső dallammal az ajkán…” Ezt a dallamot igyekezett a weiszmórból, szmórból, szomorból, szomoriból szójátékokon át Szomoryvá lett Dezső is ki- vagy inkább elénekelni a császárnak, átérezve a helyzet képtelenségét és groteszkségét. 1914-ben, nem sokkal a világháború kitörése előtt képes levelezőlapot küld Fenyő Miksának: „Kedves szerkesztő úr, a király igen kedves volt. Megígérte, hogy előfizet a Nyugatra…”
Bombák kereszttüzében
Mindenesetre, akárhogy is csinálta, 17 év után hazajöhetett külföldi száműzetéséből, mellyel kezdetét vette csillagának igen meredek felívelése, mely a Nemzeti és a Vígszínházig, illetve a Hermelinben is részletesen megírt Sütő utcai ház legendás toronyszobájáig repítette az írót. Aztán az 1920-as évek végére valami, amiről saját zsidó identitása mentén a Horeb tanár úr című könyvében és Horeb Homér alakján át is vall, végérvényesen megváltozott. A nagyasszony felújított előadása kapcsán az Új Nemzedék című jobboldali lap arról ír, hogy micsoda skandalum egy katonaszökevénységért és szeméremsértésért elítélt zsidó szerző művét a Nemzetibe vinni. A bemutatót kifütyülik, a színészeket és a színpadon megjelenő Szomoryt bűzbombákkal dobálják. Ő makulátlan öltözékében, fekete keménykalapban, a szemén monoklival mosolyogva állta a kereszttüzet, és kis meghajlással köszönte meg a füttyszó és kereplőhang elnyomta tapsot. Százhatvanöt tüntetőt bekísértek, de még éjszaka valamennyit kiengedték. Az utcán lovas rendőrök száguldoztak, suhogott a gumibot, csattant a kardlap. Szomory közben megtiszteltnek érezte magát, hogy egy a várost, mi több, az országot felkavaró esemény hőse lett, s apró, lila tintás betűi ilyen kavarodást idéztek elő. Amikor az utca kitisztult, állítólag fütyörészve lépett ki a kapun, belekarolt testvérébe, Emilbe, és boldog volt.
Mint ahogy akkor is, amikor 1944. november közepén öccse, Szomory Emil Szent István körúti lakásáról, ahol a német megszállás óta megbújt, a nyilasok egy Pozsonyi úti védett házba hurcolták. Tizenöten laktak már itt, az író mégis „külön” lakosztályt kapott: egy cselédszobát, ahol továbbra is megőrizte szokásait. Délután 3-kor kelt és hajnalban tért nyugovóra. Utoljára Schubert Ernő beszélt vele november 30-ának hajnalán. Füsi József naplójából tudjuk, hogy az ágyúdörgés közben folytatott utolsó beszélgetésben azt mondta: „Vége nemsokára az egésznek, én érzem, és érzem azt is, milyen tehetségtelen dolog volna meghalni az utolsó negyedórában…” Aznap délután halva találták, ágyán ülve, narancssárga pizsamájában, monoklival a szemén. Szívroham, mondta az orvos. Nem maradt utána egyéb, mint óbudai lakásán egy zongora és néhány festmény, a Szent István körúton egy 4000 kötetes könyvtár, amelyre ráomlott a mennyezet és amelynek könyveit a romok alól szétlopkodták. Két monokli, három borotva, egy miniatűr egyiptomi faszobor, két pár barna cipőfűző, egy vékony tollszár néhány tollal és az örökké burjánzó kéziratok.
