Horeb Homér és a terjengős kifinomultság

Publikálás dátuma
2019.06.01. 11:45

Éppen ma, június 2-án lenne 150 éves Szomory Dezső - az évforduló kapcsán rá emlékezve igyekszünk feleleveníteni mindazt, ami ma már rejtve él, ha él, belőle a köztudatban. Kalandozás a Hermelintől a sokat emlegetett idézetig: „Mert mindig úgy szerettem volna élni, ahogy azt magamnak megírnám…"
Úgy is élt. Amennyire szenvedett olykor a valóságban, épp annyira volt boldog a képzelete világában, hiszen, ahogyan ő maga mondja, „a szenvedés csak addig számít, amíg fel nem váltja egy illúzió”. Kalapos, elegáns, magányos különc, mondja róla már a korabeli kritika is, s bár a nagy nyugatos nemzedékhez sorolják, igazán sosem lett azzá. Szellemében, stílusában is távol állt a kor (1900-as évek eleje) sztárjaitól, s mivel vagy egy tízessel idősebb is volt náluk, egyfajta sértett elkülönülésben fürdőzött egész életében. No, nem mintha a kor amúgy számított volna nála bármit is – 18 évesen, mielőtt a katonaság elől Párizsba menekült volna (később A párizsi regényben írja meg itteni hányattatásait és örömeit), az akkor már jócskán 40 felé közelítő, befutott színésznővel, Jászai Marival bonyolódott intim viszonyba. Mivel azonban a színésznőnek nem ő volt az egyetlen pubija, rövid időn belül, a tizenkilenc éves fiatalok teátrálisan féltékeny szenvelgése közepette távozott az érett asszony karjai közül, no meg afféle dezertőrként az országból is.

Ínyencek öröme

No, de ne szaladjunk ennyire előre! Ekkor ugyanis már a pelyhedző állú hírlapíró Jókai közelében, a Nemzetnél, ám később ikonikussá váló szecessziós tirádáit, burjánzóan indás, egymásba gabalyodó körmondatait nem írói pózként veszi magára. Sokkal korábban, a születésekor kezdődött sorsa determinációja, amikor is, önéletírása alapján legalábbis, 1869. június 2-ának napsütötte délutánján a dajkája kirohant vele a Király utcai ház nagy udvarára, és felmutatta, mint a kismalacot szokás karácsonykor. „És drága öreg Podmaniczky Frigyes épp akkor jött arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: Ejnye, be jó szaga van. A leányok rögtön szaladtak a friss pelenkáért, miközben a réveteg kék tekintetem Liszt fehér sörényén pihent, s gondoltam: zenész leszek, mint ő!” Majdnem így is lett. Állítólag a zeneakadémiai felvételijén Liszt is ott ült a bizottságban, s az előtte heverő Pester Lloyd margóját teleírta az ígéretes ifjú nevével, Szomory szerint nyilván azért, hogy el ne felejtse. S bár végül mégsem zenész lett, mert a hangjegyeknél még sokkal vonzóbbnak bizonyultak az egyszerű betűk, elvitathatatlan, hogy az általa művelt irodalom tömény zeneiség. Kosztolányi azt mondta róla, hogy „szavai, pianissimói és fortissimói leginkább a muzsika hullámaira emlékeztetnek. Írásmodora egyenesen lisztferenci”; amit Szomory maga is elismer: „Írói csillagfutásom e zenékből fakadt, s ezért oly fényes és melodikus.” Rendezői a mai napig úgy tartják, a Szomory-darabokat sokkal inkább énekelni kellene, mint mondani, s hogy a sokat bírált túlzott teatralitás talán a kevésbé vájt füleknek sem fájna annyira, ha szövegeire operalibrettóként tekintenénk. Csak hát sajnos nem ez a kifejezett írói instrukció. Márpedig Szomory egyetlen sort sem bízott a véletlenre: azt mondják, rettegtek a színészek a Szomory-daraboktól, mert már az első próbákon hibátlan szereptudást követelt. „Kiragadta a gyeplőt a rendező kezéből – írja Kellér Andor –, egy »és« szócska elhagyásáért lekopogta a próbát. Minden szavát szentnek tartotta, s megkövetelte mindenkitől, hogy annak tartsa. Úgy kellett hangsúlyozni, azzal a dallamossággal, ahogy ő kívánta.” Térey János szerint egyszerűen csak túl kifinomult Szomory írásművészete ahhoz, hogy tömeges fogyasztásra alkalmas legyen, ekképpen valószínű, hogy mindig az ínyencek öröme marad.

Ferenc József előfizet a Nyugatra

Elképesztően narcisztikus alkat volt, imádott megmártózni saját Oscar Wilde-i szépségében és zsenijében, ugyanakkor, az emészthetőség kedvéért, mindig egy kis iróniát is belecsempészett az önáradatba. Zsidó származással a századelőn nem kifejezetten volt kegyeltje piarista tanárainak, ugyanakkor antiszemitizmusukat saját, a papokat irritáló szépségének eltúlzott magyarázatával ütötte el: „A legszebb fiú voltam, számos szóbeli hagyomány s még élő arckép bizonysága szerint, a legszebb fiú, aki volt valaha, a richmondi herceg nem lehetett szebb a Christ Church College-ban, és hibátlan, mint egy Velázquez! Tüneményes virulásom, egy hófehér gyermekarc titánvörös fürtökben! Csak annál bosszantóbban idegesíthette e szerzetes tanáromat, hogy elfogultságait is sértette, amikor egy bizonyos fajtának, főleg a hímneműek tekintetében, minden szépség megadatott.” Ez a fajta reflexív önelégedettség nem pózként, sokkal inkább a korlátokat félresöprő szándékos gátlástalanságként jelent meg Szomory személyiségében. Ez segített ugyanis utat találni számára a kilátástalannak tűnő helyzetekben. Amikor még Franciaországból itthoni bemutatóra szánva hazaküldte A nagyasszony című drámája kéziratát, azzal a nem is annyira titkolt szándékkal tette, hogy „szökevényként” elnyerje a császár és király kegyelmét. Azzal, hogy milyen érzések fűzik és fűzhetnék a Habsburgokhoz, többször is eljátszik. Egy kései cikkében arról ír, hogy ősei kántorok voltak a mátészalkai zsinagógában, ahogy ő mondja, óbégatók. „Volt köztük egy olyan magasröptű s bátor, hogy elment Bécsbe IV. Ferdinándhoz, hogy ennek énekeljen, a császárnak! Még idejekorán kifosztották az országúton, s birkózván a haramiákkal úgy belerekedt a harcba, hogy visszafordult Magyarországra, s ott meg is halt kiábrándulva, egy végső dallammal az ajkán…” Ezt a dallamot igyekezett a weiszmórból, szmórból, szomorból, szomoriból szójátékokon át Szomoryvá lett Dezső is ki- vagy inkább elénekelni a császárnak, átérezve a helyzet képtelenségét és groteszkségét. 1914-ben, nem sokkal a világháború kitörése előtt képes levelezőlapot küld Fenyő Miksának: „Kedves szerkesztő úr, a király igen kedves volt. Megígérte, hogy előfizet a Nyugatra…”

Bombák kereszttüzében

Mindenesetre, akárhogy is csinálta, 17 év után hazajöhetett külföldi száműzetéséből, mellyel kezdetét vette csillagának igen meredek felívelése, mely a Nemzeti és a Vígszínházig, illetve a Hermelinben is részletesen megírt Sütő utcai ház legendás toronyszobájáig repítette az írót. Aztán az 1920-as évek végére valami, amiről saját zsidó identitása mentén a Horeb tanár úr című könyvében és Horeb Homér alakján át is vall, végérvényesen megváltozott. A nagyasszony felújított előadása kapcsán az Új Nemzedék című jobboldali lap arról ír, hogy micsoda skandalum egy katonaszökevénységért és szeméremsértésért elítélt zsidó szerző művét a Nemzetibe vinni. A bemutatót kifütyülik, a színészeket és a színpadon megjelenő Szomoryt bűzbombákkal dobálják. Ő makulátlan öltözékében, fekete keménykalapban, a szemén monoklival mosolyogva állta a kereszttüzet, és kis meghajlással köszönte meg a füttyszó és kereplőhang elnyomta tapsot. Százhatvanöt tüntetőt bekísértek, de még éjszaka valamennyit kiengedték. Az utcán lovas rendőrök száguldoztak, suhogott a gumibot, csattant a kardlap. Szomory közben megtiszteltnek érezte magát, hogy egy a várost, mi több, az országot felkavaró esemény hőse lett, s apró, lila tintás betűi ilyen kavarodást idéztek elő. Amikor az utca kitisztult, állítólag fütyörészve lépett ki a kapun, belekarolt testvérébe, Emilbe, és boldog volt. Mint ahogy akkor is, amikor 1944. november közepén öccse, Szomory Emil Szent István körúti lakásáról, ahol a német megszállás óta megbújt, a nyilasok egy Pozsonyi úti védett házba hurcolták. Tizenöten laktak már itt, az író mégis „külön” lakosztályt kapott: egy cselédszobát, ahol továbbra is megőrizte szokásait. Délután 3-kor kelt és hajnalban tért nyugovóra. Utoljára Schubert Ernő beszélt vele november 30-ának hajnalán. Füsi József naplójából tudjuk, hogy az ágyúdörgés közben folytatott utolsó beszélgetésben azt mondta: „Vége nemsokára az egésznek, én érzem, és érzem azt is, milyen tehetségtelen dolog volna meghalni az utolsó negyedórában…” Aznap délután halva találták, ágyán ülve, narancssárga pizsamájában, monoklival a szemén. Szívroham, mondta az orvos. Nem maradt utána egyéb, mint óbudai lakásán egy zongora és néhány festmény, a Szent István körúton egy 4000 kötetes könyvtár, amelyre ráomlott a mennyezet és amelynek könyveit a romok alól szétlopkodták. Két monokli, három borotva, egy miniatűr egyiptomi faszobor, két pár barna cipőfűző, egy vékony tollszár néhány tollal és az örökké burjánzó kéziratok.

Szomorysta fantázia

A kritikák rendre azt boncolgatják, Szomory számára mennyire nem lényeges a cselekmény, s hogy szereplői a felszínes külsőségek és a túlburjánzó nyelv csapdájába vergődve élik kisszerű életük elnagyolt tragédiáit és komédiáit, ugyanakkor ez a hozzáállás épp oly felszínes, mint maguk a vádak. A Takáts Alice című darabja, melyet nem is olyan régen még játszottak a magyar színházak, Térey János szerint az eutanázia első, ha nem egyetlen hazai irodalmi feldolgozása, a Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről című levélgyűjteménye pedig a képzelet valódi diadala. Ez utóbbit 1914. október 15-i számában, sorozatban kezdte közölni a Nyugat – „Egy szerencsés véletlen – írja a szerkesztőség – kezünkhöz juttatta a londoni Evening Standard egy csomó számát, melyekben Harry Russel-Dorsan, e kiváló angol újság kiküldött haditudósítója hosszú cikksorozatban követi naplószerű közvetlenséggel a francia–német háború eseményeit.” A folyóirat irodalomértő olvasói persze azonnal ráismertek a szomoryzmussal buján átitatott, arisztokratikus nevű angol hírlapíró leveleinek valódi szerzőjére, aki később be is ismerte: „Ezeket az írásokat csak­ugyan mind kitaláltam, s azóta úgy éltem az asztalom mellett, hogy mindennap meghaltam egy keveset.”

Szerző
Frissítve: 2019.06.01. 19:17

Emberek a hóban – Egyed Veronika műfordítót kérdeztük mennyről és pokolról

Publikálás dátuma
2019.05.25. 18:55

Jón Kalman Stefánsson neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt, az izlandi költő-író A halaknak nincs lábuk című regénye tavaly jelent meg nyelvünkön, Patat Bence fordításában, és az íróval személyesen is találkozhattunk akkor a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Idén pedig már a monumentális, 1100 oldalas Menny és pokol-trilógiája is napvilágot látott, Egyed Veronika magyarításában. A háromkötetes regényfolyam Izlandon élő műfordítójával Skype-on beszélgettünk.
Korábban hajósinasként dolgozott egy izlandi halászhajón – a személyes tapasztalat mennyiben segítette a Stefánsson-regény fordításakor, különösen az első kötet halálaszati jeleneteit illetően?  Azért egészen más egy 19. század végi evezős csónakból halászni, ahogy a regényben teszik, mint egy mai, halfeldolgozó üzemet is magába foglaló halászhajóról. Ezekből a régi, 7-10 méter hosszú, hatevezős csónakokból egészen kevés maradt fenn, és teljesen ledöbbentem, amikor egy kiállításon láttam pár példányt. Négy évig dolgoztam halászhajón, így mondhatom, télen az Atlanti-óceánon kint lenni nem kellemes élmény. A toronymagas hullámok között evezni ezekkel a csónakokkal minden perc életveszélyt jelenthetett. Ráadásul – csodálkozva olvastam a regényben – az izlandiak többsége nem tudott úszni.  Ez valóban így volt, de a víz annyira hideg, hogy még egy jó kondícióban lévő halász is, ha vízbe esik, 15 percnél nem bírná tovább, mert megfagy. Így tulajdonképpen majdnem mindegy is, tud-e úszni. Önt mi vitte mégis a tengerre? Én egy egyszerű nyári munkára gondoltam, ami mellett nyugodtan megírhatom a szakdolgozatomat… mert akkoriban egy óvodában dolgoztam, és a gyerekekkel eltöltött nyolc óra után nem igazán ment az írás. A hajón reggel 9-től este 9-ig volt a beosztásom, a szabadidőmben így könnyebben készült a szakdolgozat. A gyerekzsivaj helyett a tenger moraja. Mi volt a feladata?  A szakács mellett voltam kisegítő, mivel 24 órában, váltott műszakban dolgoztak az emberek, mindig kellett valaki, aki elkészíti az ételt. Emellett én ébresztettem a váltást, valamint a kapitányt óránként kávéval kellett ellátnom… A trilógia alapján arra jutottam, a kávé az izlandiak nemzeti itala. Akár az angoloknál a teázás, bár itt azért hígabb a kávé, mint ahogy mi isszuk. A hajóskapitánynak persze nem szabad elaludnia szolgálat közben, de valami döbbenetes mennyiséget döntött magába, egy nap 13 bögrényit. Hogy került egyáltalán Izlandra?  A 2000-es évek elején az ELTE-n jártam skandinavisztika szakra, és elbűvölt az izlandi nyelv, mindenképp szerettem volna megtanulni. Az izlandi nyelv úgy viszonyul a svéd-dán-norvéghoz, mint a latin a franciához vagy az olaszhoz – csak ezt beszélik is. Izlandról magáról keveset tudtam, így amikor egy 1 éves ösztöndíjjal megérkeztem a szigetre, már a reptérről a fővárosba bevezető út sokkolt: egy lávamezőn haladtunk végig, fák, növények sehol – hogy fogom én ezt kibírni?, sóhajtottam. Aztán annyira megfogott a társadalmi-közösségi-kulturális közeg, hogy úgy döntöttem, ideköltözöm. Ennek 15 éve. A regény központi helyszíne egy Község nevű település – valójában beazonosítható, hol játszódik a történet?  A Község neve metaforikus, de a leírása elég konkrét, meg is kérdeztem, az írót, melyik város a minta, ő pedig elmondta, hogy Ísafjörðurről van szó, a Nyugati-fjordok központjáról. Ezek szerint személyes ismeretségben van Stefánssonnal?  Az izlandiak nagyon közvetlenek, itt tulajdonképpen mindenki ismer mindenkit, az írók pedig különösen örülnek, ha az írás magányos tevékenysége után végre beszélgethetnek valakivel, a műveik fordítójával pedig különösen kedvesek. A napokban egy irodalmi fesztiválon újra összefutottam vele, és elújságoltam neki, hogy a regényéről fogok interjút adni, aminek hihetetlen módon örült, és szeretettel felemlegette a budapesti élményeit. A regényben különösen fontos a könyvekhez, az irodalomhoz való viszony. Mi az oka az izlandiak olvasószenvedélyének?  Az izlandiak életében valóban nagy szerepet játszik az irodalom. A téli hónapok beszorítottsága bizonyára hozzájárult a mesélőkedv, a szorgos olvasás-írás évezredes hagyományának kialakulásához. Egy elmélet szerint azonban más oka is van ennek: a nyugatnorvég telepesek, a vikingek egykor Írországból raboltak maguknak asszonyokat, így a történetmesélés tradícióját sokan a kelta kultúra továbbélésének tartják. Az izlandiak nagy meglepetésére egyébként a lakosság genetikai eredete valóban nagyfokú kelta származást mutat – szemben a várt kizárólagosan skandináv ősökkel. Mitől vonzó az izlandi irodalom a külvilág számára?  A történetmesélés módja mindenképp említhető: amikor a hajón dolgoztam, megtapasztalhattam, hogy a hajósok meséiben a tényekhez való ragaszkodást mindig felülírja a szórakoztatás igénye, a történeteiknek leginkább azt a változatát mondják, amelyik a legelrugaszkodottabb a valóságtól. De hát nézzük a Menny és pokol-trilógiát! Lényegében mi történik benne 1100 oldalon? Emberek gyalogolnak a hóban. De nagyon nem mindegy, ez miként van elmesélve! Stefánsson melankolikus-lírai beszédmódja teszi különlegessé a történetfolyamot. Érdekes módon tizenöt éve Magyarországon még nem volt ennyire népszerű a skandináv irodalom, a németek azonban annyira rákaptak a skandináv krimikre könyvben, tv-sorozatok terén egyaránt, hogy az északiak már nem is tudták kielégíteni a piaci igényeket, a németek már maguk gyártották a saját színészeikkel a „skandináv filmeket”. A magyar olvasók pedig – mint általában – német közvetítéssel kattantak rá szintén a skandináv, közte az izlandi irodalomra – és nemcsak a krimikre, hanem más műfajokra is! Ki áll közelebb a személyes ízléséhez az ön által fordítottak közül, Sjón (Sigurjón Birgir Sigurðsson) vagy Stefánsson? Leginkább a fordításilag legnagyobb kihívást jelentő Hallgrímur Helgason könyvei. Tőle A nő 1000 fokon és a 101 Reykjavík című műveket fordítottam. Mi okozta a kihívást?  Elég legyen csak annyit megjegyeznem, hogy míg Stefánssonhoz csupán 300 kérdéssel fordultam fordítóként, addig Helgason egyik könyvéhez vagy 40 oldalon 1200 kérdést kapott tőlem. Megnyugtatásul elküldte a dán fordítójának írt válaszait is, az sem volt kevesebb tétel. +1 kérdés   Jelenleg min dolgozik?  Egy Norvégiában élő izlandi író, Bergsveinn Birgisson Lifandilífslækur (magyarul körülbelül: az élet vizének patakja) című regényét fordítom. A történet a 18. században játszódik, amikor az izlandiak felett uralkodó dán király elhatározza, hogy a természeti katasztrófák, vulkánkitörések és az éhínség pusztította Izland lakosságát – ez akkor körülbelül 30-40 ezer embert jelentett – áttelepíti Dániába, nehogy kihaljanak. A helyszín egyébként – ahogy a Stefánsson-regényben – szintén a Nyugati-fjordok, Strandir környéke.
Szerző
Frissítve: 2019.05.25. 22:19

Kiss Judit Ágnes: Bűbájoskönyv

Publikálás dátuma
2019.05.25. 17:40

Fotó: Népszava archív
„Anyám akkor lett életre szóló barátnője, testvére. És a kislány, akit születésemtől ismerek, azóta a bűbájosnővérem.”
Anyámnak köszönhetem, hogy megismerkedhettem a legkedvesebb bűbájosnővéremmel. Ő valóban olyan, mintha a vértestvérem lenne. Ahogy anyámnak az ő anyja volt olyan, mint a húga. Anyám akkor még az orvosi egyetemre járt, épp szülészeti gyakorlaton volt, amikor az osztályon nagy ramazúrira lett figyelmes. Az egész kórház összeszaladt. Egy fiatal cigány nő vajúdott, és nem akart engedelmeskedni. Bejött ő szépen a kórházba, kért egy szobát, ahol megszülhet, de már azt sem engedte az orvosnak, hogy manuális vizsgálatot végezzen. Az orvos először szelíden kezdte magyarázni, hogy másképp nem tudja eldönteni, elindult-e már valóban a szülés, de a nő letorkolta: „Nem is magának köll azt tudni, hanem nekem. Én meg tudom.” Amikor az orvos tovább erőltette, két fájás közt ráordított, hogy „Dugdossa az ujját az anyja picsájába, ne az enyimbe!” A fájások sűrűségéből az orvos úgy döntött, hogy ez mégis szülés, utasította a szülésznőket, hogy kezdjék a protokolláris rutint: borotválás, beöntés. Hanem erre a nő megvadult, hogy ő nem adja a szőrét, még az kéne, ki tudja, mit csinálnak ezek itt vele, miféle bűvölést! A beöntést se engedte, neki ne töltsenek meleg vizet a seggibe, nincs neki semmi baja, csak szülni akar. Ha meg leszarja az újszülöttet, hadd szarja, kinek baj az, legalább szerencsés lesz teljes életében! De akkor már sehol se voltak a korábbi három-négy perces fájások. Leállt a szülés, mintha elvágták volna. Az orvos fel akarta gyorsítani, de a nő nem engedte, hogy bárki hozzáérjen. Még hogy hanyatt feküdni? Hát nem evett ő meszet! Még hogy burokrepesztés? Mikor születhetne az a baba burokban, hogy szerencséje lenne! Le akarták fogni, de akkorát harapott az orvos karjába, hogy a vére kiserkent, átütött a fehér köpenyén. Senki nem mert a közelébe menni, mert átkozódott, karmolt, harapott, köpködött, igazán, mint egy vadállat. Tehetetlenek voltak. Féltek tőle. Cigány volt. Róluk tudják, hogy erős az átkuk. Pedig közülük is csak a bűbájosoké fog. Anyám akkor ért oda hozzá. Embergyűrű közepén vergődött. Úgy bántak vele, mint egy veszélyes ragadozóval. Próbálták elkapni anélkül, hogy az kapja el őket. Fiatal nő volt, inkább kislány, de semmiképp sem asszony. Nem volt még húszéves. Anyám azonnal meglátta benne a bűbájost. Az is megérezte a jelenlétét, mert hirtelen elhallgatott. Anyám közelebb lépett, a főnővér még rá is szólt: „Ne nyúljon hozzá, Katika! Harap!” De anyám akkor már nem orvostanhallgató volt gyakorlaton, hanem boszorkány, aki egy boszorkánynővérét védi. „Mindenki engedje el!” – rendelkezett. És engedelmeskedtek neki. Utólag azt mesélte, ritkán gerjedt fel benne annyira az erő, mint akkor. Megfogta a várandós nő kezét. „Korán jött gyerek – mondta. – Nem teljes még a tudomány.” A többiek nem is értették, miről beszél, túl volt már a kiírt időn a terhes, hogy jönne korán az a baba. De anyám arra gondolt, hogy ilyen fiatalon egy boszorkány még nincs készen mindenre. Ha érett, felnőtt bűbájos lett volna az a nő, jobban meg tudja védeni magát meg a gyerekét. Körmönfontabban. De ez szegény csak úgy védekezett, mint bármelyik ember, aki az életét félti. Akkor anyám kikísérte a mosdóba, kérte, hogy senki ne menjen utánuk. Szó nélkül engedték. Ott kinyitotta az összes ablakot, a várandós nő hasára tette a kezét. Ringatta, énekelt neki a megnyílásról és elengedésről, a babát csalogatta. Ahogy a szíve diktálta. Táncolni kezdtek együtt, szorították egymás kezét. Egy-egy beteg arra ment ugyan, de csak nézték őket, nem szóltak egy szót sem. Elvégezték a dolgukat, és mentek. Ők meg folytatták a vajúdást. A vécéfülkék közt alig két méter magas, vékony fából készült elválasztófal állt. Amikor jöttek a fájások, a szülő nő abba kapaszkodott. A tolófájásoknál pedig anyámra támaszkodott. Egy órán belül megszületett a kislánya. Az én bűbájosnővérem. A teljes szülésleállásból. Az anyja szépen segítette a világra, rögtön a mellére tette. Anyám levette a fehér köpenyét, abba bugyolálta aztán. A köldökzsinórt nem volt mivel elvágni, az anya rágta el, mikor már nem lüktetett benne a vér. A lepényt is ott szülte meg pár perccel utána. Aztán rendesen megmosakodott a csapnál hideg vízzel, és visszaöltözött. Úgy sétáltak ki a folyosóra. Alig vérzett. Akkor aztán, mikor látták, hogy semmi baj nem esett, be akarták fektetni az anyát szépen egy szobába, a méhlepényt a kórházi veszélyes hulladék közé dobni, az újszülöttet pedig annak rendje és módja szerint ellátni, megfürdetni, bepólyálni, levinni az osztályra, hogy aztán csak szoptatásra adják oda az anyjának. Az ijesztő cigány nő erre még jobban tombolni kezdett. Márpedig az ő gyerekéhez nem nyúl senki! Ki nem adja a kezéből, aki hozzáér, azt a himlő fogja kiverni, a húsa fog lerothadni, a mája összeaszalódni, a szíve felrobbanni, a tüdeje összehuttyanni, mint a leeresztett luftballon! És már megint vicsorgott, mint aki harapni készül. Amikor tovább erősködtek, hogy ez a rend, az asszony fogta magát meg az anyám fehér köpenyébe bugyolált újszülöttjét méhlepényestől, és hazament. Nagyjából fél órával a szülése után. Senki nem merte megállítani. A kórházban törték a fejüket, mert jobb lett volna úgy tenni, mintha ez a fura szerzet nem keveredett volna hozzájuk, de hát a felvétel megtörtént, beírták az adminisztrációba, most hogy írják be azt, hogy hazament csak úgy, még azt se volt hajlandó aláírni, hogy saját felelősségére. Végül az elbocsátás napját hamisították meg, hogy ne legyen ügy a botrányos szülésből. Anyámra nagy tisztelettel néztek utána, főleg a nővérek, bár az ügyeletes orvos, akinek csúnya kék folt is lett a karján a harapott sebe mellé, inkább rossz szemmel. Hogy egy medika csak úgy lefőzte, elbánt a beteggel, akivel ő nem. A többiek, akik csak a hírét hallották az esetnek, inkább csodálták, nagy jövőt jósoltak neki, bár amúgy is mindenki furcsállotta, hogy nő létére szülészorvos akar lenni. Pedig akkor már megfogalmazódott benne, hogy otthagyja az egyetemet, nem fog tudni egy életen át széllel szembe vizelni. Három nap múlva a cigány nő megjelent (akkor meg is kapta a zárójelentését, hogy az adminisztrációba hiba ne csússzon), visszahozta anyám fehér köpenyét kimosva. A mellére kötve szopott az újszülött kereken, egészségesen. Elmondta, hogy esze ágában se lett volna kórház közelébe menni, ha nem a munkahelyén kezd vajúdni, ahonnan behozták. Ott nem mert ellenkezni, mert hát mégis az állásáról van szó, ha összerúgja ott bárkivel a port, nem mehet vissza, a pénz meg kell, ha boszorkány is az ember. Anyám akkor lett életre szóló barátnője, testvére. És a kislány, akit születésemtől ismerek, azóta a bűbájosnővérem.