Hazádnak megrendülten: több százezer magyar politikai okból tervezi a kivándorlást

Publikálás dátuma
2019.06.02. 08:00

Fotó: Shutterstock
A jelenlegi magyar kormány – mi más, mint a migráció támogatása helyett – családtámogatással gondol választ találni a népességfogyásra. Miközben csaknem négyszázezer magyar részben miatta, politikai okból tervezi a kivándorlást. Azt nem tudhatjuk, hogy az exodust megállítaná-e egy felelős, értelmes, egységre törekvő kormányzás, hiszen jó ideje nincs nekünk olyanunk.
Amíg az Orbán-kabinet évek óta csak a migránsokról képes beszélni, s ezért jókora bevándorlásellenes szemüveget biggyesztett Mária országának az orrára, addig a gondolkodást választó ellenzékiek a kivándorlást látják vészesebb problémának. Minden komoly felmérés szerint az utóbbiaknak van igazuk. A Publicus Intézet tavalyi vizsgálódása szerint 15 százalék tervezi, hogy külföldön vállal munkát (potenciálisan kivándorol), ez pedig 1,2 millió, kiskorúakkal együtt másfél millió embert jelent. A motivációk között 34 százalék említett politikai okot, vagyis e négyszázezres csoportot legalább részben a közélet háborgó viszonyai űzik el, s ugyanekkora arányban a kilátástalanság, a megélhetés miatt kerekednének fel honfitársaink. A megnövekedett kivándorlásért a Fidesz-kormányt és Orbán Viktort tartják felelősnek a legtöbben (24 százalék), s csak e mögött következik az alacsony fizetés szempontja (22 százalék). A Külkapcsolatok ­Európai Tanácsának 14 országban végzett friss felmérése arra jutott, hogy Magyarországon csak a negyedik legtöbbször emlegetett probléma a bevándorlás, az egészségügy helyzete és a korrupció sokkal többeket zavar, amint a megélhetés is. A Miskolci Egyetem tavaly publikált Boldogulni itthon vagy külföldön? – Legújabb trendek a magyarországi kivándorlásban című kutatása is megerősíti: a kivándorlási szándék mögött főként gazdasági és pénzügyi (elégtelen munkakörülmények), és egyre inkább politikai okok állnak. A csaknem négyéves kutatás során a politikai klíma kritikája, a túlélésért való kilátástalan küzdés miatti bizonytalan jövő és az életszínvonal-csökkenés jelentősége nőtt leginkább.

Fidesz a küszöb alatt

A parlamentbe sem jutott volna be a Fidesz a tavalyi országgyűlési választásokon a londoni magyarok szavazataránya szerint. Ezt több mint 1000 fős civil exit poll kutatással mérték. Mivel a szigetországba vándoroltak erősen ellenzékiek, joggal feltételezhető, hogy a távozásuk, maradásuk háttérében közéleti-köz­érzeti okok is állnak. A brit fővárosban háromnegyedet kaptak – az akkoriban az összefogást elutasí­tóan 21. századi pártokként említett – alakulatok. A Jobbik 24, az LMP és a Momentum 20-20 százalékot – írta a 444.hu, megjegyezve, a Fidesz–KDNP „pártszövetség” listája be sem jutott volna a parlamentbe a maga 7 százalékával. A kormány nem véletlenül nehezíti tűzzel-vassal a kinti magyarok voksolását, és síkosítja a végtelenségig a milliárdokért vett határon túli levélszavazatok beérkezését. A tényleges tavalyi eredmény kommentárjai is beszédesek voltak. „Hurrá! Győzött a Fidesz, vagyis nincs értelme hazamenni!” – írta a dél-dunántúli Gábor Ildikó pedig így magyarázta a kintléte okait: „Itt sincs kolbászból a kerítés, ahogy sehol se, de amíg szutyok, felvállalhatatlan, korrupt kormány van otthon, addig maradok. Lehet, hogy itt dobom fel a pacskert, de azt legalább nyugodtan.” Ők ott, Londonban szavazatukkal, exit polljukkal most kezdték a harcot. De vannak sokan, akik már feladták. Híres és közemberek egyaránt. Ismerjük Kertész Ákos író véleményét a „genetikailag alattvaló” magyarokról, és ha szó szerint vitatkozunk is ezzel, a néplélekben látunk aggasztó jeleket. A megalkuvás, a szemhunyás kultúráját, vagy éppen a mutyiét: rosszul lennénk – akár szó szerint is rosszul –, ha egy ismerős nem szerezne előnyt, jogosulatlan előnyt a kórházban. De nemcsak az a kérdés, mit tesz velünk az Orbánék országlásába beletörődő apátia, hanem az is, mi vár a zendülőkre?

Lenullázó helyi hatalom

Amíg a politikai színezetű kivándorlás eltérő hátterű és kimenetelű, addig a hatalommal való ütközés kifejezetten fájdalmas is lehet. Csongovai Hilda ezt egy magyar kisvárosban, Kaposváron tapasztalta meg még 2011-ben, amikor tanárokkal és szülőkkel a Toldi gimnázium bezárása miatt tiltakoztak, és mert a szakmai érveiket sem hallgatták meg, néhányan éhségsztrájkba kezdtek. Ez már országos hír lett, negatív kontex­tussal, és mint ilyen, kemény válaszlépést kívánt. Mert mit is tehetett volna a helyi hatalom? Bármit, csak engednie nem volt szabad, hiszen azzal gyengének mutatkozott volna, megnyitva az utat a demokratikus döntések előtt. És hova is vezetett volna ez a meggondolatlan nyegleség? Egy jó kis karaktergyilkosság, a helyi pitbullmédia uszítása viszont mindig kéznél volt. Csongovai Hilda és a máig nagy népszerűségnek örvendő, ámde liberálisnak tartott, drámatagozatos Toldi veszített. Lakat került rá. A tiltakozók is sérültek. „Teljesen lenulláztam magam, anyagi csődöt csináltam a lázadásommal. Munkát nem kaptam, még a barátaim is azt mondták, »ne haragudj, de nem vehetlek fel«. Már az ajtókat, ablakokat is lefestettem kínomban otthon, és a házasságomat sem segítette ez az időszak. Gondoltam egyet, és mivel tudtam zsidó felmenőket felmutatni, elmentem a Paulay Ede utcába. Megkaptam az izraeli állampolgárságot, 2012 óta itt élek” – meséli Csongovai Hilda, aki autistákkal dolgozik fejlesztő pedagógusként. Az újrakezdése semennyire nem volt romantikus. Szobalányként helyezkedett el zéró nyelvtudással. Értelmiségiből analfabéta lett. Mára megtanult héberül, de a gyerekek jókat nevetnek a múlhatatlan akcentusán, és a vendéglős azon, amikor „kávét kér macskával” (hatul versus halav, utóbbi a tej). A nyelvet az 1948-as államalapítás után elsők között kivándorolt idős magyar asszonyoktól tanulta, akiket gondozott, bevásárolt nekik, beszélgetett velük, cserébe héberül tanították. „Ha akkoriban ott maradok, közmunkásként találtam volna munkát, és infarktus vagy agyvérzés visz el” – véli a pedagógus. Kérdésemre azt mondja, máig nem tudott megbocsátani azoknak, akik kinevették, ellehetetlenítették, tönkretették. „Várom a pillanatot, amikor újra jogállam és jogbiztonság lesz Magyarországon. Hazamegyek egy időre, és indulok a bíróságra, tartozom ezzel azoknak, akik velem küzdöttek, s már nem élnek” – mondja hasonló elszántsággal, mint amikor az iskoláért küzdött. Tisztában van vele, hogy a jelenlegi politikai helyzet alapján a felelősök megúszhatják, s végelgyengülésben halhatnak meg sok-sok év múlva. Csongovai Hilda ezzel együtt boldogan él, ahogy mondja, élettársaságban egy magyar fotóssal. Szervezett és gondoskodó állam veszi körül erős szociális hálóval, amely mindenkit véd. Bármit kér az autista fiatalokkal való foglalkozáshoz – képzőművészeti eszközök, pingpongasztal –, megkapja. Szereti a munkáját, nem a robot teszi ki az életét, a hónap végét nem üres tárcával kell megélnie. Leszokott a cigarettáról, nem eszik húst, gyakorta fut a tengerparton vagy a sivatagban a kutyájával. Boldog ember, ha nem is tudja, akarja elengedni a nyolc éve történteket.

Lélekölő küzdelem

Dániel Péter a keményvonalas rendszerkritikusok talán legismertebb képviselője. Nála állhatatosabb és kellemetlenebb ellenséget keresve sem találna magának a magyar szélsőjobb és az Orbán-kormány. Az ügyvéd, jogtanácsos 2013-ban vándorolt ki családjával Izraelbe. Kettős állampolgár, de ha le kellene valamelyikről mondania, a magyarról mondana le. „Kicsi pátosszal azt tudom mondani, a lelkem magyar fele meghalt – mondja a tengerparti üdülővárosból, Eilatból. – A haza számomra a jog és a biztonság, és Magyarországon hosszú évek óta mindkettő hiányzik.” Az ötvenéves jogász érzéseit még a jelenlegi autoriter rezsim legádázabb bírálói is nehéz szívvel hallgatják. Hogyan lehet eljutni odáig, hogy egy ember megtagadja a szülőföldjét? Hogy úgy érezze, a szülőföldje megtagadta őt? Honvágya már nincs, a szálak édesanyja tavalyi halálával teljesen elszakadtak. Dániel Péter történetének számos eleme ismert, hiszen emlékezetes és botrányos akciókkal fejezte ki a közéleti véleményét. A figyelem középpontjába a Magyar Gárda nevű félkatonai, szélsőjobboldali szervezet elleni per idején került, ahol jogi képviseletet látott el. Két évvel később, amikor a kétharmados győzelmébe beleszédült Fidesz a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatával (NENYI) plakátoltatta ki a közintézményeket, nem minden alap nélkül felháborodott. Kaszinótojás képre kenésének eszközével fejezte ki nemtetszését a vám- és pénzügyőrség parancsokságán. Az alaptörvény asztalát kecsappal, Horthy szobrát Kerekiben vörös festékkel öntötte le, Wittner Máriát pedig szokatlanul erős szavakkal illette: „primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti”. Ezért a kijelentésért távollétében elítélték, s amikor a legutóbb két éve édesanyja betegsége miatt Magyarországra érkezett, a repülőtérről vitték el a rendőrök. Tudomása szerint jelenleg is elfogatóparancs van érvényben ellene, a Gój Motorosok vezetőjével történt találkozásakor szaladt neki az állával amaz kinyújtott öklébe. Így volt, nem így volt: hamis vád ­miatt körözik. Miután édesanyja már elhunyt, többé nem tervez látogatást Magyarországra. „Ez egy nyíltan fasizálódó, velejéig korrupt diktatúra, amelyet köztörvényes bűnözők gyülekezete vezet a korrupcióra és a gyűlöletre építve. Népességcsere folyik tudatos honosításokkal, alig burkolt zsidózás a Soros-féle háttérhatalom emlegetésével. Az eluralt kormánymédia folyamatosan hazudik, a választást szellemi és anyagi nyomorban élők döntik el pár kiló krumpliért vagy néhány ezer forintért cserébe. Már rég bojkottálni kellett volna a parlamenti munkát, de a tehetségtelen és kollaboráns ellenzék még erre sem képes. A fiatalok, akik lázadhatnának, Londonban, Berlinben élnek. Minden megalkuvást nem tűrő politikust, civilt kicsináltak, hol van Juhász Péter, hol a fekete ruhás nővér? Nagy Blankának mi lett a sorsa, minden erejükkel mentek neki. Addig tökölődött az ország, amíg a diktatúra kiépítésének a folyamata lezárult” – mondja Dániel Péter. A jogász azt mondja, van benne keserűség, és borzasztóan sajnálja, hogy a hazája ilyen sorsra jutott. De már nem érdekli. „Békésen élek Izraelben a feleségemmel, nem szándékozunk visszatérni. Sokat tanultunk, a legjobb eredményekkel tettük le a nyelvvizsgákat, egy tel-avivi jogi kurzussal honosítottam a diplomámat. Tagja vagyok a Baloldali Munkapártnak, a karácsonyt nem tartjuk, a hanukát igen. Biztonság, nyugalom, véleményszabadság, magas szintű egészségügyi szolgáltatások. Már ez a hazánk.”

Demokráciában jobb élni

Egy déli országba szakadt hazánk fia magyar maradt, de annak kissé keserű. Kérdésemre azt írta: „Sok más, hozzám hasonló értelmiségivel egyetemben éppen azért hagytuk el Magyarországot, mert nem szeretnénk már a magyar közállapotokról semmit sem gondolni. Legalábbis nyilvánosság előtt nem.” Míg az említett londoni fiatalok még akarnak tenni a változásért. Az exit poll egyik önkéntese, Pokorádi Gábor például többekkel megalapította a Magyar Demokrácia Alapot. A szervezet ­milliárdos összeget kíván gyűjteni az anyaország főleg elmaradott ­kistelepülésein élő, hátrányos ­helyzetű emberek tömegtájékoztatására. És az üzenetre: demokráciában jobb élni.

„Ez még 1700 kilométerről is torokszorító...”

„Anyukámat már szó szerint rendszeresen hazaárulózzák, amiért a három gyermekéből kettő külföldön tudott csak boldogulni. Ez számomra feldolgozhatatlan”. Kollárik Erika logisztikai menedzser mondja ezt, aki öt éve költözött ki Londonba. Akkoriban még nem érdekelte a politika, de ma már kifejezetten tenni akar a közöny ellen. „A kiábrándult tömegeket szeretném megszólítani, és megmutatni, hogy a politika nem ördögtől való. Ha megfelelő emberekre tudjuk bízni a hazánkat, akkor talán hátradőlhetünk, és élhetünk egy normális országban, ahol az átlagember nem politizál, a politikus pedig érdemi munkát végez. De először meg kell teremtenünk ennek a feltételeit, mert ami otthon folyik, az finoman szólva is vérlázító.” Kollárik Erika családja politikailag ugyan mindig aktív volt, mégsem beszéltek közéleti problémákról otthon, ahogy az iskolában sem. Amikor 2012-ben leérettségizett, akkor emelték meg jócskán az államilag finanszírozott férőhelyek pontszámait. „Elhitették velem, hogy Magyarországon nem lenne esélyem női gépészmérnökként elhelyezkedni. Eléggé összetörtek az otthoni továbbtanulásba vetett ambícióim, de úgy voltam vele, hogy ezt dobta a gép, újratervezünk.” Családja nyögte a gazdasági világválság utórengéseit, ő alig keresett iskola mellett pár ezer forintot, de ezzel is úgy volt, valakinek el kell végezni az alsóbb kategóriájú munkákat is. Ezt próbálta elhitetni magával, de érettségi után rájött a pánikroham. Látta magát 20 évvel később árufeltöltőként, és azt mondta, ez nem oké. Így 19 évesen, 300 fonttal a zsebében Angliába ment, azzal a reménnyel, hogy összekuporgat némi pénzt, diákhitelt vesz fel, és ott tanul tovább. Öt év alatt pincérnőből logisztikai menedzser lett a szorgalmára támaszkodva, ami inspirálta. „Szerettem volna hazaköltözni, de nem láttam rá esélyt, hogy ugyanolyan önfeledten éljek. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért érzek rossz atmoszférát otthon? Miért egyre zsémbesebbek az emberek, miért háborodnak fel hangosan a szomszéd asztalnál, amikor a londoni Pride-ról mesélek? Miért nevetnek ki, amikor azt mondom, szeretek adózni, mert minden évben kiküldik az elszámolást, mire ment el a befizetett adóm, és még reklamálni is tudok, ha szerintem rosszul használták fel.” Egyre inkább elkezdték foglalkoztatni ezek a kérdések. „A korrupció mértéke, az iszonyat mértékű propaganda, a leírhatatlan butaság, és az egyértelmű gonoszság felrázott. Életemben először gondolkodtam el, mit jelent az esélyegyenlőség, mennyire nem mindegy, hova születsz és mennyire meghatározza az egyén sorsát az aktuálpolitika.” Biztos volt benne, hogy ha ez az ő fejében megszületett, akkor máséban is. Csatlakozott az akkor még nem pártként jegyzett Momentum Mozgalomhoz, aminek azóta is aktív tagja a londoni alapszervezetben. Félve ment az első eseményre, de elszántan jött el onnan: 150-200 magyar zsúfolódott egy pici angol pubba, ahol mindenki ugyanazokról a problémákról beszélt. Akkor érezte először, hogy tehetnek valamit, muszáj tenniük valamit. „Elsősorban a külföldön élő magyar apolitikus réteget szeretném visszavezetni a hazai aktuálpolitikába. Havonta legalább egy sörözést összehozunk, minden alkalommal találkozunk új arcokkal. Volt már reggeli Hyde Park-kocogásunk, Brexit-előadásunk, ellenzéki vitánk vagy éppen pártsemleges kampányunk annak érdekében, hogy minél többen menjenek el szavazni”, mondja Kollárik Erika. „Szerencsésnek tartom magam, hogy nincs közvetlen hatása a mindennapi életemre a Fidesznek azon túl, hogy már a reggeli kávém közben agyvérzést tudok kapni az előző napi Novák Katalin-féle megnyilvánulásoktól. Otthonról ezt a küzdést végig csinálni – ez még 1700 kilométerről is torokszorító...”  

Szerző
Témák
kivándorlás
Frissítve: 2019.06.02. 09:20

Levert nemzedékek

Publikálás dátuma
2019.05.26. 18:18

Fotó: Tóth Gergő/Népszava
Magyarországon a politikai vezetés nem érdekelt abban, hogy bevonja a fiatalokat a politikába, inkább pacifikálja az új nemzedéket. Nincs egységes érdekképviseletük, valójában közös érdekeik sem, és az állampolgári aktivitást az iskola sem támogatja.
A politika és a magyar fiatalok címmel jelentetett meg könyvet a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet két munkatársa. Szabó Andrea politológus-szociológus, megbízott intézetigazgató-helyettes és Oross Dániel politológus nemzetközi és hazai kutatásokra alapozva, sok szempontú látleletét adja a magyar ifjúság politikai szocializációjának, a szerzőket a demokratikus politikai kultúra kialakulásának esélyeiről is kérdeztük.
Mit tippelnek, a vasárnapi európai parlamenti választásokon a magyar fiatalok mekkora részvételére lehet számítani? Szabó Andrea: A 2018. április 8-i országgyűlési választás azt mutatta, hogy a Nyugat-Európába kivándorolt magyar népesség igen nagy számban járult az urnák elé, és a közvetítések képei is azt bizonyítják – akár a berlini, akár a londoni követségek előtt kígyózó sorokat idézzük fel –, hogy a fiatalok aránya feltűnően magas volt. A tippem az, hogy ők most is nagy számban fogják képviseltetni magukat. Arról, hogy a Magyarországon élő fiatalok közül mennyien élnek a szavazati jogukkal, nem bocsátkoznék jóslásokba, de abban biztos vagyok, hogy ha az őket megszólító pártok jól kampányolnak és mobilizálnak az utolsó pillanatokban, akkor például az egyetemisták jelentős részét meg tudják mozgatni. A mai magyar fiatalok számára ugyanis, a középkorúakkal ellentétben, az Európai Unió a természetes közeg – ők az unió állampolgáraiként élnek, és tisztában vannak azzal, hogy ezért tenniük is kell. Oross Dániel: Ráadásul a 2010 előtti helyzethez képest jelentős változások történtek a pártválasztékot illetően. Korábban gyakori kritika volt, hogy nincsenek új, a fiatalok számára vonzó pártok, hogy befagyott a pártrendszer. Azóta megjelentek az újdonság erejével ható pártok, és a fiatalok tipikusan az új pártok támogatói, hiszen ők még nem elkötelezett szavazók, a preferenciáik most alakulnak ki. A pártoknak vannak egyáltalán programjaik az ifjúság számára? Mit ígérnek-kínálnak a szavazatokért cserébe? Sz. A.: A pártok programjai a fiatalokat éppúgy nem érdekli, mint az idősebb korosztályú népességet, elsősorban érzelmi alapon döntenek. Számukra az a kérdés, ki az, aki a megfelelő nyelven, a problémáikra nyitottan tudja őket megszólítani. A nyelvezet különösen fontos, a könyvünkben nyomatékosan ki is térünk rá, mekkora szakadék tátong az idősebb és a mai magyar fiatal társadalom nyelvhasználata és értelmezési attitűdje között. Bár az újabban alakult, fiatalosabb pártok beszélnek az ifjúság nyelvén, az is kétségtelen, hogy a jelenlegi hatalom az erő sugárzásával nagyon is vonzza a fiatalokat. O. D.: A hazai és a nemzetközi kutatásokból leszűrhető, hogy a fiatalok elsősorban helyben megszólíthatók. Az a párt, ami egy településen beágyazott, jobb eséllyel indul, mint az, amelyiknek lokálisan nincsenek szervezetei, nem szervez programokat, nincsenek helyben ismerős arcai. Míg a kormánypárt abszolút beágyazott, a többiek ezt a hiányt az online térben igyekeznek kompenzálni, ám a hátrányt sem­milyen kampánnyal nem lehet felülírni. Érzelmi alapon szavaznak a fiatalok is, de ez vajon azt jelenti, hogy hisznek is a politikusok ígéreteinek, hogy az ő érdekeiket valóban képviselni fogják? O. D.: Szociológiai értelemben a fiatalok érdekei még kevésbé kiforrottak. A politikai identitásuk a harmincas éveik közepén alakul ki olyan kérdések mentén, mint az adózás, a stabil munkavállalás, a családpolitika, a gyerekvállalás, melyek később integrálják őket a társdalomba. Ezek a témák a 18-20 éveseket még nem foglalkoztatják annyira. Sz. A.: A kutatások egészen pontosan megmutatják, mennyire tudatában vannak a fiatalok annak, hogy a politikusokat milyen mértékben is érdekli az ő véleményük. Amikor konkrétan azt a kérdést tesszük fel nekik, hogy „Szerintük mennyire érdekli a politikusokat a fiatalok véleménye?”, drámaian magas arányban válaszolják: semennyire. Ezzel együtt Dániel nagyon jól fogalmaz, amikor arra utal, hogy nem lehet pontosan tudni, mi is a fiatalok érdeke, véleménye. A könyvünk egyik legfontosabb megállapítása is az: nincs egységes magyar fiatalság, sok-sok 18–29 éves fiatal van, de leg­alább annyira differenciáltak, mint az egész magyar társadalom. Jól látszik ugyanaz a hierarchizáltság, minden fiatalnak tulajdonképpen egyéni érdekei vannak. A könyvükben arra is rámutatnak, hogy a magyar fiatalok érdek­érvényesítési fórumainak nincsenek jogi keretei, azaz csinálhatnak akármit, a politikai vezetés figyelmen kívül hagyhatja, ahogy teszi is – hogyhogy ennek érdekében, vagy erre a hiányosságra rámutatva még senki nem kampányolt? O. D.: Mindez nem független a mindenkori politikai hatalom civil társadalomhoz való viszonyától. Azaz mennyiben akarja egyáltalán, hogy a fiataloknak önálló érdekképviselete legyen, és ha igen, akkor ezt hogyan könnyítheti meg. A fiataloknak meg kell tanulnia, hogyan tudnak egy politikai rendszerbe beilleszkedni, el kell sajátítaniuk a társadalmi szabályokat. Ennek elősegítésére, ha például egy helyi önkormányzat nyit a fiatalok felé, és megkönnyíti számukra, hogy saját társaságot, mondjuk egy önkéntes szervezetet alakítsanak, akkor a fiatalok ott szívesen szerveződnek, és csinálnak különféle programokat. Ha viszont lerázza őket, megnehezíti a szerveződésüket, akkor nem fogja tudni megszólítani őket. Minden jel arra mutat, hogy Magyarországon nincs erős elköteleződés arra, hogy bevonják a fiatalokat. Rendszerszerűen egyáltalán, inkább csak ideiglenes, pályázatfüggő és sporadikus módon történik. Sz. A.: Azért ez nem mindig volt így. Ne felejtsük el, hogy 1998–2002 között létezett Ifjúsági Miniszté­rium, mely ráadásul kétségkívül jól működött! Volt koncepciója arra, hogyan kellene integrálni a magyar fiatalokat. A másik példa pedig a Jobbik felemelkedéséhez köthető, mely erősen ifjúságcentrikus volt, kifejezetten fiataloknak szóló programmal. O. D.: Említhető még a Nemzeti Ifjúsági Stratégia is, amit 2009-ben az akkori parlamenti pártok képviselői 95 százalékos arányban szavaztak meg. Végrehajtani azonban azóta sem akarta senki. Ma már mindez a múlté. A jelenben viszont szintén erős joghézagnak tűnik a tankötelezettség 16 éves korra való leszállítása – miközben például a szavazati jog csak 18 éves kortól gyakorolható. Most akkor a 16–18 év közötti fiatalok minek számítanak, felnőttnek vagy gyereknek? Sz. A.: A tankötelezettség 18 évről 16 évre leszállítását társadalmi szempontból rendkívül negatív fejleménynek tartom. Egyfelől ezek a fiatalok mindenféle végzettség és képzettség nélkül kerülnek ki arra a munkaerőpiacra, amely elsősorban a képzett munkaerőt szeretné dolgoztatni. Tehát van egy nagy létszámú réteg, amelyik élete egész hátralévő részében az államra lesz utalva, mert nem tudja magát eladni a munkaerőpiacon. Másfelől nekik drá­maian korán befejeződik a politikai szocia­lizációjuk, mivel kilökődnek az iskolarendszerből. Ez már csak azért is probléma, mert Magyarországon a fiatalok politikai érdeklődése éppen akkor kezdődik, amikor ezek a fiatalok kikerülnek az iskolarendszerből, tehát körülbelül 16 éves korukban. Ezek a fiatalok így egyszerűen nem tanulják meg, milyen állampolgárnak lenni egy társadalomban. O. D.: A skót és osztrák példa jól rávilágít, mennyire nem szerencsés ez az itthoni rendezetlen státus. Ezekben az országokban nem egyik pillanatról a másikra, hanem felkészülten csökkentették 16 évre a választójogot, programszerűen, az iskola és a tanárok felelősségének növelésével, hiszen így a politikai szocializáció értelemszerűen az iskola falai között fog zajlani. Társadalmi konszenzus, civil társadalmi vita kísérte ezt a folyamatot, mely a fiataloknak akart segíteni, külön tantárgyakkal, felkészült oktatókkal. Semmiképp sem jó kombináció az, ha leviszik a tankötelezettségi korhatárt, egyben választói jogot is adnak az iskolából kikerült fiataloknak, mert ezzel csak a szélsőjobboldali pártok nyernek maguknak szavazatokat. Sz. A.: Ez egy senki által át nem gondolt ex lex – törvénnyel nem szabályozott – állapot. Pedig adott esetben ezek a fiatalok már ott vannak a munkaerőpiacon, ám közben mégsem élhetnek azokkal a jogokkal, amikkel a hasonló helyzetű, de mindössze két évvel idősebb társaik. A politikai szocializáción belül a demokratikus politikai kultúra elsajátítása már a korábbi generá­cióknak sem volt az erőssége – annak megvalósulása híján – a magyar társadalomban. A fiatalok így honnan kaphatnak mintát? O. D.: Az online térnek itt nagy a szerepe, amit nem szabad alulértékelni, ám ez a tájékozódási lehetőség elsősorban a felsőbb közép- és a felső osztálybeli fiatalok szűkebb rétegét érinti. A nemzetközi kutatások másfelől elsősorban a családi mintaadás fontosságát mutatják: ha valaki politikai szerepet vállalt már egy családban, akkor annak elsődleges politikai szocializációs hatása lesz: a szülői minta bevonzhatja a fiatalt is egy politikai szervezetbe. Minden egyéb hatás gyengébb ennél. De hangsúlyoznám: a fiatalok nem a politika, hanem a közéleti kérdéseken keresztül szólíthatók meg leginkább – ami a legaktívabb rétegnél később akár politikai cselekvéssé válhat. A közéleti vitákban való részvételre pedig, lásd az amerikai példát, a hírességek, a filmszínészek, a zenészek, a sportolók, példaképként, egyként bátoríthatnak – a populáris kultúra sztárjai kampányszerűen motiválhatják a fiatalokat az állampolgári aktivitásra. A választást például kifejezetten trendivé tehetik. Sz. A.: Amerikában a celebritások halálosan komolyan veszik a hírnevükből adódó felelősségüket az állampolgári aktivitásra való buzdítás terén, elég csak a közelmúlt #metoo-kampányára utalni. Magyarországon viszont még nem látom, hogy a celebritásaink ilyen szinten próbálnák társadalmi felelősségvállalásra ösztönözni a fiatalokat, bár nyomokban a 2018-as választás már hozott némi, egyelőre felejthető változást. Az online közösségi platformok véleményvezéreinek is óriási felelőssége kellene, hogy legyen ennek érdekében. Ördögi körnek tűnik számomra a hazai viszonyok között az ifjúság demokratikus politikai szocializációja, hiszen a korábbi generációk példája inkább eltávolítja őket a politikától, a közélettől, a kormányhatalom pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy ez ne változzon: a szocializáció csatornáit, az iskolát, a médiát központosította, kisajátította a saját propagandája érdekében, az amúgy sem erős civil szervezeteket ellehetetleníti, vegzálja. Hogy lehet kilépni ebből? Sz. A.: A politikai osztály felelőssége kétségtelen. A mostani rendszernek láthatóan nincs politikai szándéka arra, hogy bevonja a fiatalokat a döntéshozatalokba, leginkább a politikai pacifikálásukban – apolitikussá tétel, lojalitás megvásárlása, az ország elhagyásának nem akadályozása – érdekelt – és sikeresen, mert a különböző ifjúsági kutatásokból a nemzedéki lázadásnak semmi jelét nem látjuk. Ezt a kört a politikai osztály határozott döntése nélkül soha nem lehet megtörni, mindig vissza fog fordulni önmagába. 

„A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján, ha minden 18 éven felüli és 30 éven aluli élne szavazati jogával, akkor a választás napján közel másfél millió, egészen pontosan 1 444 897 fő jelenne meg, ami önmagában földcsuszamlásszerű változásokat indítana el a magyar politikai életben. Ha pedig ez az ifjú tömeg egy irányba szavazna, akkor – az eddigi választási eredményeket figyelembe véve – a második legnagyobb támogatottságú erőt hozná létre a következő országgyűlésben” – állapítják meg a szerzők A politika és a magyar fiatalok című kötetben. Az elemzett Aktív Fiatalok Magyarországon kutatássorozat eredményei szerint a felsőoktatásban tanulóknak mindössze 38 százaléka aktív politikailag, és nekik is csak egy részük hisz a demokratikus értékekben. A V4-ek országaiban élő fiatalok bizonyos állítások kapcsán hasonlóan vélekednek: mind a négy országban, így idehaza is 80 százalék körüli azoknak az aránya, akik szerint a politikusok nem igazán törődnek velük, illetve akik szerint a politikának új arcokra, új vezetőkre van szüksége. A magyar fiataloknak mindössze negyede gondolja úgy, hogy érdemes lenne egy párthoz csatlakozni, ez a politikai szkepticizmus egyértelmű jele. F. Sz.K. 

Távol a pártoktól

 „Az internetadó elleni tüntetések idején, amikor a civileknek sikerült kézzelfogható eredményt elérniük és visszakozásra kényszeríteni a kormányt, sok fiatal más ügyekben is aktívvá vált, mert azt érezték, hogy van értelme. Az ilyen sikerek, pozitív visszacsatolások nagyon sokat számítanak. Azt, hogy mennyire sikerül mozgósítani a ­fiatal korosztályt, nagyon erősen befolyásolja az adott ügy, az érintettség kérdése, és a pillanatnyi politikai lég­­kör is” – mondja Gyetvai Viktor, a Független Diákparlament egyik alapítója, aki 16 éves kora óta vesz részt közoktatási és felsőoktatási témájú tiltakozások szervezésében, 2014 óta számos tüntetésen is szónokolt. Tapasztalatai szerint mindig a hasonló sikerek adnak lökést a demokratikus részvételnek – amikor például 2016-ban a diákoknak sikerült elérniük, hogy az érettségin használhassák a régi történelematlaszt is (az új állami fejlesztésű nem tartalmaz kronológiai adattáblázatot), sokan csatlakoztak a Független Diákparlamenthez is. Ugyanakkor ez jelenti a fiatalok részvételének korlátait is. Jelen helyzetben, amikor a kormánypárt hatalma szinte megdönthetetlennek tűnik, ráadásul nagyon kevés ügyben engednek a civilek nyomásának, kevesen gondolják, hogy lenne értelme részt venniük hasonló szerveződésekben. A túl­óratörvénnyel kapcsolatos kudarc egyértelműen visszavetette a már működő civil közösségeket is, új embereket pedig most nagyon nehéz bevonni. „Nem találtuk meg azt az eszközt, amivel elérhetjük a céljainkat, nem tudtunk alkalmazkodni ahhoz, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében nagyon nehéz civilként labdába rúgni” – mondja Gyetvai Viktor, aki mellől nagyon sokan „kikoptak” az évek során, ez részben érthető is, hiszen a diákcsoportokban természetükből fakadóan folyamatos a fluktuáció. Minden évben újabb tagok jönnek, akik lelkesek, bizakodók, majd hamar megismerik a korlátokat. De nem ez az egyetlen ok. Az elején a résztvevőket még hajtja a lelkesedés, és néhány hétig sikerülhet is teljes lángon égni, de hosszú távon az ilyen intenzív civil aktivizmus gyakorlatilag összeegyeztethetetlen a mindennapi élettel. Muszáj foglalkozni az iskolával, bejárni az egyetemre, készülni a vizsgákra. Ráadásul, ha az ügy, ami mellett kiáll az ember, nem jár sikerrel, hamar elfogy a lendület. Ez pedig ördögi kör, minél kevesebben foglalkoznak egy esettel, annál több feladat hárul az aktív emberekre, és könnyen elhalhat az ügy. „Sokan harcolunk a 21. századi oktatásért. De ha a diákok azt érzik, hogy ezt a célt 20 éven belül reálisan nem lehet elérni, és reménytelen, hogy neki jobb legyen az iskolában, akkor ez csak valami vízió lesz, amiért nehéz harcolni” – mesél a nehézségekről Viktor. Ráadásul a régi beidegződések még ebben a korosztályban is éreztetik a hatásukat, míg egy petíciót sokan aláírnak, egy tüntetésre már sokan nem mernek elmenni, mert félnek, hogy felkerülnek valami „feketelistára”. A civil politizálás sikertelensége után logikus lépés lenne, ha a diákként aktív fiatalok megjelennének a „nagypolitikában”, a pártok környékén is, hiszen hosszú távon ott talán többet tehetnének a nekik fontos ügyekért. De Magyarországon hatalmas szakadék tátong a civil és a pártpolitizálás között, az aktív fiatalok egy része nem is tudna választani a meglévő kínálatból. Alapíthatnának saját pártot, de Gyetvai Viktor szerint az általános vélekedés az, hogy egy politikus lop, csal, hazudik, ezért inkább távol tartják magukat ettől a világtól, mint hogy ez a billog rájuk kerüljön. „Én úgy látom, azok a fiatalok, akik hitelesen, szakszerűen tudnának képviselni egy-egy ügyet a politikában, inkább elmennek egy kis civil szervezethez vagy szabadidejükben önkénteskednek valahol vidéken, mert azt érzik, hogy bár kicsiben, de így legalább eredményesek” – mondja Viktor, aki szerint a jelenlegi parlamenti pártok nem igazán találják a hangot a fiatalokkal, bár próbálják őket megszólítani, de nem hallgatják meg őket, a kommunikáció igencsak egyoldalú. Így viszont kevés fogalmuk van a korosztály valódi gondjairól. F. Szabó Kata

Harcra fel, ifjak!

Minden valamirevaló pártnak van ifjúsági szervezete, bár ezek hatékonysága sok esetben erősen kérdéses. Az MSZP-nek 2008-ban alakult meg a fiatal szervezete, Socie­tas néven. Az alapító elnök Varga László volt, aki ma parlamenti képviselő. A szervezet jelenlegi vezetője Torzsa Sándor, aki már több mint négy éve tölti be ezt a posztot. A Demokratikus Koalíció fiataljai közül Szarvas Koppány Bendegúz volt a legismertebb név, aki ma már a Momentumban politizál. Ha már Momentum: a fiatal pártnak van ifjúsági szervezete is, Momentum TizenX néven. A két zöldpártnak, az LMP-nek és a Párbeszédnek is van ifjúsági szervezete: a Lehet Más a Jövő és a Zöld Front a Facebookon a legaktívabb. A Jobbik Ifjúsági Tagozat (IT) azért jött létre – írja a szervezet a honlapján –, hogy „szerte Magyarországon egybegyűjtse azokat a tizen- és huszonéves fiatalokat, akik felelősen gondolkodnak hazájuk, és benne saját sorsukról”. Az IT szerintük nem „szélsőséges” szervezet, hanem egy olyan, normális fiatalokat tömörítő közösség, amelyik nemet mond arra a semmirekellő és hasznavehetetlen politikára, amely a rendszerváltás óta sem képes egészséges jövőképet közvetíteni a fiatalság felé. A Jobbik mostani frakciójában is találunk volt IT-tagot, Farkas Gergely a szervezet elnöke volt. Kissé meglepő módon még a KDNP-nek is van ifjúsági szervezete. Az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség elnöke Nacsa Lőrinc, aki egyben a KDNP országgyűlési képviselője is. Nyilván nem véletlenül a kormánypárthoz tartozó ifjak vannak a legtöbben, és a Fidelitasból lehet a legjobb karriert befutni. Fidelitasos volt többek között Rogán Antal, Gyürk András, Szijjártó Péter, Dömötör Csaba vagy Nyitrai Zsolt. A szervezet a Fidesz székházába bejegyzett Középiskolások Szövetsége 1990 (elterjedtebb nevén Kösz ’90) alapjain jött létre, amikor a szövetség 1996 októberében, az ELTE Jogi Karán tartott gyűlésén Fidelitasra változtatta a nevét. Egyik korábbi vezetőségi tagjuk a Magyar Narancsnak tíz évvel ezelőtt mesélte, hogy már a szervezet formálódásakor is szoros kapcsolat volt a fiatalok és a „nagy” Fidesz vezetői között. „Viktor részéről elvárás volt, hogy legyen egy ilyen szerveződés. Látta a mozgolódásokat az egyetemek környékén, szerette volna, ha ez be van csatornázva a Fideszbe” – idézte fel. (Függetlenségüket azóta sem igényelték vissza: irodájuk ma az Országgyűlés Hivatalának épületében, a budapesti Széchenyi rakparton található.) Már a megalakulás utáni első országgyűlési választáson (1998) két egykori fidelitasos került be a parlamentbe. Az ezt követő voksolásokon (országgyűlési, önkormányzati) több tucat fiatal jutott be a különböző testületekbe. A csúcs a 2010-es parlamenti választás volt, ekkor 17-en jutottak mandátumhoz a szervezetből. Néhány hónappal később 16 település választott fidelitasos polgármestert és összesen 116 önkormányzati képviselői mandátumot osztottak szét a szervezet egykori vagy aktív tagjai között. A Fidelitast évek óta Böröcz László vezeti, aki áprilisban befutó helyet kapott a Fidesz listáján, sőt frakcióvezető-helyettesi megbízatást is kapott. Böröcz hét alelnökkel dolgozik. Rajtuk kívül van választmányi elnök és kommunikációs igazgató is. Nemrég interjút adott a kormány közeli Magyar Hírlapnak, a politikus ebben a fiatalok és a Fidesz–KDNP kapcsolatáról szólva úgy fogalmazott: „általános apátia van a közéletben, de ez sokkal inkább a baloldali fiatalok körében” jelentkezik, mert ők kiábrándultak az ellenzéki pártokból. A jobboldali fiatalok ezzel szemben nem közömbösek, mert egy hónap alatt csaknem 500-an léptek be a Fidelitasba – mondta Böröcz. K. P. – Z. Á.

Szerző

Szabi, a kockázati tényező

Publikálás dátuma
2019.05.26. 17:21

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
Sikeres, vagyonos vállalkozó volt, amikor harmincöt évesen egyik percről a másikra megvakult. Fölvette a kesztyűt, nem gyászolt, újra építkezni kezdett. Kurucsai Szabolcs az elmúlt tíz évben három végzettséget szerzett, boldog férj, és majd’ hatvanezer emberhez hozta közelebb a vakok világát. Bár sokszor ütközik nem várt akadályokba, folyton tele van ötletekkel. Szerencsés fickó: a legpocsékabb helyzetben is képes meglátni a jót és mohó életigenlés lakik benne.
A liliputi bútorokkal berendezett kisteleki óvoda tornaszobájában fekete szemmaszkot visel mindegyik gyerek. Mintha egy kalózfilm forgatásán lennénk, pedig csak érzékenyítő tréning zajlik, Elvis, a vakvezető labrador szolgál hozzá biodíszletnek. A terem közepén pici zsákok hevernek, a gyerekek tapintással párosítják össze, melyikben milyen mag rejtőzik. A következő gyakorlat a hallást fejleszti: a műanyag dobozkákban csavar, kavics, sóder lapul, a rázogatás hangja alapján kell megtippelni, mi lehet benne. Szabolcs ezután bemutatja a botos közlekedés kopogtatós és söprögetős technikáját. Úgy kezeli fehér botját, mintha bűvészkellék lenne, a hátizsákjából előhalászott összecsukható gyerekbotot néhányan ki is próbálják. Szabi ezután elhint még néhány információt. Például azt, hogy itthon a nagyjából húszezer vakra mindössze száznegyven vakvezető kutya jut, és ezek a munkakutyák bárhova bemehetnek, kórházba, étterembe, közintézményekbe is. Búcsúzóul matricaosztogatás, Elvis simogatása következik, no és az elmaradhatatlan kérdés: Mikor jössz legközelebb?

A jég hátán is

„Koraszülött voltam, ezt sínylette meg a szemem. Mindig szemüveget viseltem, de senki nem mondta, hogy vakság lesz a vége. Talán jobb is, szörnyű lett volna ebben a tudatban élni – kezdi Szabolcs a tágas, néptelen kávézóban. Jól ismeri a helyet, őt is ismerik. – Hatéves koromban szürke hályogot találtak a jobb szememen, húszévesen operáltak meg. A műtét után nem állt helyre a látás, harmincöt éves koromig a másik, a bal szememre hagyatkozva éltem. Ekkor vált le a retina a »jó« szememen. Egy pillanat alatt megvakultam, de szerintem ez még mindig jobb, mintha soha nem láttam volna. Én ugyanis tudom, milyen az erdő, a patak, a délibáb, a naplemente, nem kell magyarázni, minden kép ott van a fejemben. Ha édesanyám hazatolja a biciklijét a temetőből, mert kiszúrta a gumit a királydinnye, lekapom a kereket és megjavítom. Úgy neveltek, hogy a jég hátán is megéljek.” Amíg látott, dekorfestő céget vitt. Egyedi eljárásokat (antikolás, márványozás stb.) hozott be Olaszországból, ezeket igényes kivitelezésben tálalta – festőket tanított be megyeszerte, ment a bolt. Később átnyergelt bútorértékesítésre, majd nagybani pálinkafőzésre – a fő szabály mindenütt a minőség volt. Nem tagadja, amikor lehúzták a rolót, először telesírta a párnáját, s azon tűnődött, hogy akkor ezentúl szobanövényként fog élni? Ebből az állapotból kellett nagyon gyorsan kitörni, csak nem tudta, hogyan. „Ha elveszíted a szemed világát, sok mást is elveszítesz – egzisztenciát, vagyont, kapcsolatokat. Engem ekkor hagyott el az élettársam, úgyhogy visszatértem a szülői házba, ezzel odalett az önállóságom. A kórház nem úgy bocsátja el az embert, hogy komplett túlélő csomagot kap a folytatáshoz. Majdnem két év múlva, 2011 őszén kezdődött csak a rehabilitáció. Gyorsan tanultam, olyan voltam, mint akit kiengedtek a kalickából. Vannak sorstársaim, akik ódzkodnak a bottól, úgy vélik, attól csökkent értékűek lesznek. Én nem éreztem így. Az is a tanulási folyamat része volt, hogy elkezdtem segítséget kérni. A felnőtt férfiak hiúságát ez általában sérti. Egyébként az emberek zöme nem azért nem segít önként, mert bunkó vagy közömbös, hanem mert nem tudják, hogyan kell segíteni. Attól kezdve, hogy ezt felismertem, küldetésemnek tekintettem, hogy a látók és a vakok közeledjenek egymáshoz, ne húzódjon köztük éles határ” – mondja, majd hirtelen váltással azt kérdi: „Nem hozták a kapucsínómat?” Dehogynem hozták. A pultos kislány tisztes távolságban letette, ott hűlt ki az orra előtt, mi meg hülyék voltunk, nem figyelmeztettük. Ebből is látszik, hogy szinte mindenki rászorulna valamilyen érzékenyítő tréningre. Szabi felnőttekkel indított, cégekhez, üzemekbe, bankokba járt. Fokozatosan jött rá, hogy a gyerekekkel kell kezdeni, mert ők még nem félnek a testi kontaktustól, ami Európa felnőtt társadalmát jellemzi. „A kicsik a legjobbak! – állítja. – Játék közben olyasmit ültetek el beléjük, ami ki fog hajtani. Valami megváltozik bennük, és ez akkor is öröm, ha legtöbbször egy fillért sem keresek vele. A tréning szívügyem, nem akarom, hogy profitorientált legyen.” Szabit minden érdekli. Keres­gélt például kulináris irányban, mert szeret főzni. A szakácsiskolában ő volt az egyetlen vak. Amikor helyet keresett a kötelező gyakorló órák letöltéséhez, mindenünnen elküldték. Aztán megjelent róla egy cikk a szegedi Délmagyarországban, s felhívta egy négycsillagos szálloda séfje. A nagynevű séfet motiválta a kihívás, hogy egy vakkal dolgozhat, de állást ő sem ajánlott. Szabi kedvelt szereplője különféle rendezvényeknek. Konyhai ügyködése garantált szenzáció, különösen azért, mert megfejeli jópofa produkciókkal, például önként jelentkezőket hív segítségül, hogy letakart szemmel kuktáskodjanak mellette. Nemrég a Mensa HungarIQában, vagyis a zsenik klubjában tartott előadást. Rajzolt a táblára, beszéd közben a szemükbe nézett – nem hitték el, hogy vak. Végül meg­győzte őket, és abban maradtak, hogy legközelebb együtt fognak főzni. A Szegedi Ifjúsági Napokon is tarolt. Egy faházban titkosügynök-kellékekből – pipa, paróka, sildes sapka, napszemüveg – lehetett válogatni, teljes sötétségben tapogatózva. Saját gyártmány volt a szembefordított ülésekkel nappalivá alakított Trabant kombi, ebben hangeffektekből kellett kitalálni: hol vagy és mit csinálsz éppen? 

Belelát a lelkekbe

Sokan duruzsolják neki, hogy ennyi sziporkázó ötlettel Nyugaton sztár lehetne, bekerülhetne a tévébe, akár saját műsort is kaphatna. De ő – mint mondja – itt született, itt él, itt akar meghalni. „A hírnév persze jól jönne, megolajozná a zárakat. Ha ismert vagy, minden könnyebben megy. Szabi, a vak séf házhoz megy – nem hangzik rosszul, ugye? Főzhetnék háziasszonyokkal, celebekkel – fűzi tovább a gondolatot. – Próbálkoztam hazai csatornáknál, kaptam is lelkes válaszleveleket, de én nem tudok nyomulni. Ha valaki a kezét nyújtja, nem szedem le a karját. És hogy miért nem alkalmaznak normál konyhán? Gondolj csak bele! Nekem fontos, hogy mindig mindent ugyanott találjak. Egy pörgős helyen, ahol tizenöten dolgoznak, nem tudnak erre figyelni. A konyha ráadásul balesetveszélyes üzem, leforrázhatom magam, megszúrhatok valakit vagy fellökhetem a teli tálcával. Tehát kockázati tényezőnek számítok.” Csak zárójelben jegyzi meg, hogy barista is, de mivel a kávéspecialitások elkészítése szintén a vendéglátás körébe tartozik, ezen a területen sincs helye. Ugyanakkor nem az a fajta, aki könnyen feladja. Jelentkezett egy masszőrtanfolyamra, s ma már úgy hiszi, a sors akarta így, mert itt ismerte meg Melindát, egymáson tanulták a fogásokat. Melinda fél szemére vak, egyetemet végzett, két és fél éve házasodtak össze. Most coachnak tanul, ez a pálya Szabit is izgatja. Tapasztalja, hogy sok embernek nagyon kellene egy hiteles, megbízható személy. Rengetegen írnak neki, megosztják vele a gondjaikat, tanácsot kérnek. És a vakság nem csupán elvett tőle, adott is. Mióta nem lát, a külső jegyek helyett a belsőket érzékeli, magyarán belelát az emberek lelkébe – ez a coach számára hasznos képesség. „Találkoztam olyanokkal, akik becsavarodtak, eltemetkeztek, mert nem tudták feldolgozni, hogy megvakultak. Én minden irányban nyitott vagyok, imádom az újdonságokat, nem állok le, örökké keresek, kutatok, és előbb-utóbb biztosan meglelem az utamat. Ez alkati dolog, nekem vakon is vannak céljaim – hangsúlyozza. – Attól, hogy valaki nem lát, még feszegetheti a határait. Annyira hiányzott a vezetés, hogy egy barátommal kipróbáltam, milyen vakon vezetni. Az egyik cimborám ralizni hívott, a másik meg a Hungaroringre. Az autós versenysportoknál navigátor segíti a tájékozódást, s legalább annyi múlik rajta, mint a vezetőn. Ez így van a látóknál is, és ha jó a navigátor, a vak is elboldogul. A spartanba szintén belekóstolnék. Tudod, mi az? Extrém akadályfutás, rönkcipelés, kúszás hóban, fagyban, sárban. A résztvevők éjszaka is futnak, illetve egyes szakaszokon letakart szemmel folyik a verseny. Ez olyan, mintha nekem találták volna ki! Folyton hívogat egy spartanos lány, hogy fussak vele. Alig várom!” Sorolja, mi szerepel még a bakancslistáján. Vágyna egy lakásétteremre, ahol maga mellé vehetne más fogyatékkal élőket is, ő irányíthatna, ő szabná meg a szabályokat. Ehhez viszont nincs kezdőtőkéje, s nem tud előhalászni egy üzletembert, aki fantáziát látna ebben és támogatná. Pedig, ha az autisták képesek kávézót és éttermet üzemeltetni, Szabi vállalkozása is sikeres lehetne. A nagy álom azonban az önállóság. Együtt élnek Kisteleken, sokat ingáznak, mert Melinda gödöllői, azért a szülői ház mégsem nevezhető igazi függetlenségnek. „Nekem az első házasságomból van egy tizenhat éves fiam. Nem sűrűn látom, külföldön él az anyjával – meséli. – Melinda harmincöt éves, nincs gyereke, de még szülhetne. Mindennél jobban szeretnénk, ha közös gyerekünk lenne. A kormány támogatja ugyan a gyermekvállalást, de a mai magyar valóságban saját lakásra, fix anyagi háttérre, családra, önálló életre a látóknak sincs sok esélyük, nemhogy a vakoknak.”
Szerző