Amíg az Orbán-kabinet évek óta csak a migránsokról képes beszélni, s ezért jókora bevándorlásellenes szemüveget biggyesztett Mária országának az orrára, addig a gondolkodást választó ellenzékiek a kivándorlást látják vészesebb problémának. Minden komoly felmérés szerint az utóbbiaknak van igazuk.
A Publicus Intézet tavalyi vizsgálódása szerint 15 százalék tervezi, hogy külföldön vállal munkát (potenciálisan kivándorol), ez pedig 1,2 millió, kiskorúakkal együtt másfél millió embert jelent. A motivációk között 34 százalék említett politikai okot, vagyis e négyszázezres csoportot legalább részben a közélet háborgó viszonyai űzik el, s ugyanekkora arányban a kilátástalanság, a megélhetés miatt kerekednének fel honfitársaink.
A megnövekedett kivándorlásért a Fidesz-kormányt és Orbán Viktort tartják felelősnek a legtöbben (24 százalék), s csak e mögött következik az alacsony fizetés szempontja (22 százalék). A Külkapcsolatok Európai Tanácsának 14 országban végzett friss felmérése arra jutott, hogy Magyarországon csak a negyedik legtöbbször emlegetett probléma a bevándorlás, az egészségügy helyzete és a korrupció sokkal többeket zavar, amint a megélhetés is.
A Miskolci Egyetem tavaly publikált Boldogulni itthon vagy külföldön? – Legújabb trendek a magyarországi kivándorlásban című kutatása is megerősíti: a kivándorlási szándék mögött főként gazdasági és pénzügyi (elégtelen munkakörülmények), és egyre inkább politikai okok állnak. A csaknem négyéves kutatás során a politikai klíma kritikája, a túlélésért való kilátástalan küzdés miatti bizonytalan jövő és az életszínvonal-csökkenés jelentősége nőtt leginkább.
Fidesz a küszöb alatt
A parlamentbe sem jutott volna be a Fidesz a tavalyi országgyűlési választásokon a londoni magyarok szavazataránya szerint. Ezt több mint 1000 fős civil exit poll kutatással mérték. Mivel a szigetországba vándoroltak erősen ellenzékiek, joggal feltételezhető, hogy a távozásuk, maradásuk háttérében közéleti-közérzeti okok is állnak. A brit fővárosban háromnegyedet kaptak – az akkoriban az összefogást elutasítóan 21. századi pártokként említett – alakulatok. A Jobbik 24, az LMP és a Momentum 20-20 százalékot – írta a 444.hu, megjegyezve, a Fidesz–KDNP „pártszövetség” listája be sem jutott volna a parlamentbe a maga 7 százalékával. A kormány nem véletlenül nehezíti tűzzel-vassal a kinti magyarok voksolását, és síkosítja a végtelenségig a milliárdokért vett határon túli levélszavazatok beérkezését.
A tényleges tavalyi eredmény kommentárjai is beszédesek voltak. „Hurrá! Győzött a Fidesz, vagyis nincs értelme hazamenni!” – írta a dél-dunántúli Gábor Ildikó pedig így magyarázta a kintléte okait: „Itt sincs kolbászból a kerítés, ahogy sehol se, de amíg szutyok, felvállalhatatlan, korrupt kormány van otthon, addig maradok. Lehet, hogy itt dobom fel a pacskert, de azt legalább nyugodtan.”
Ők ott, Londonban szavazatukkal, exit polljukkal most kezdték a harcot. De vannak sokan, akik már feladták. Híres és közemberek egyaránt. Ismerjük Kertész Ákos író véleményét a „genetikailag alattvaló” magyarokról, és ha szó szerint vitatkozunk is ezzel, a néplélekben látunk aggasztó jeleket. A megalkuvás, a szemhunyás kultúráját, vagy éppen a mutyiét: rosszul lennénk – akár szó szerint is rosszul –, ha egy ismerős nem szerezne előnyt, jogosulatlan előnyt a kórházban. De nemcsak az a kérdés, mit tesz velünk az Orbánék országlásába beletörődő apátia, hanem az is, mi vár a zendülőkre?
Lenullázó helyi hatalom
Amíg a politikai színezetű kivándorlás eltérő hátterű és kimenetelű, addig a hatalommal való ütközés kifejezetten fájdalmas is lehet. Csongovai Hilda ezt egy magyar kisvárosban, Kaposváron tapasztalta meg még 2011-ben, amikor tanárokkal és szülőkkel a Toldi gimnázium bezárása miatt tiltakoztak, és mert a szakmai érveiket sem hallgatták meg, néhányan éhségsztrájkba kezdtek. Ez már országos hír lett, negatív kontextussal, és mint ilyen, kemény válaszlépést kívánt. Mert mit is tehetett volna a helyi hatalom? Bármit, csak engednie nem volt szabad, hiszen azzal gyengének mutatkozott volna, megnyitva az utat a demokratikus döntések előtt. És hova is vezetett volna ez a meggondolatlan nyegleség? Egy jó kis karaktergyilkosság, a helyi pitbullmédia uszítása viszont mindig kéznél volt. Csongovai Hilda és a máig nagy népszerűségnek örvendő, ámde liberálisnak tartott, drámatagozatos Toldi veszített. Lakat került rá. A tiltakozók is sérültek.
„Teljesen lenulláztam magam, anyagi csődöt csináltam a lázadásommal. Munkát nem kaptam, még a barátaim is azt mondták, »ne haragudj, de nem vehetlek fel«. Már az ajtókat, ablakokat is lefestettem kínomban otthon, és a házasságomat sem segítette ez az időszak. Gondoltam egyet, és mivel tudtam zsidó felmenőket felmutatni, elmentem a Paulay Ede utcába. Megkaptam az izraeli állampolgárságot, 2012 óta itt élek” – meséli Csongovai Hilda, aki autistákkal dolgozik fejlesztő pedagógusként. Az újrakezdése semennyire nem volt romantikus. Szobalányként helyezkedett el zéró nyelvtudással. Értelmiségiből analfabéta lett. Mára megtanult héberül, de a gyerekek jókat nevetnek a múlhatatlan akcentusán, és a vendéglős azon, amikor „kávét kér macskával” (hatul versus halav, utóbbi a tej). A nyelvet az 1948-as államalapítás után elsők között kivándorolt idős magyar asszonyoktól tanulta, akiket gondozott, bevásárolt nekik, beszélgetett velük, cserébe héberül tanították.
„Ha akkoriban ott maradok, közmunkásként találtam volna munkát, és infarktus vagy agyvérzés visz el” – véli a pedagógus. Kérdésemre azt mondja, máig nem tudott megbocsátani azoknak, akik kinevették, ellehetetlenítették, tönkretették. „Várom a pillanatot, amikor újra jogállam és jogbiztonság lesz Magyarországon. Hazamegyek egy időre, és indulok a bíróságra, tartozom ezzel azoknak, akik velem küzdöttek, s már nem élnek” – mondja hasonló elszántsággal, mint amikor az iskoláért küzdött. Tisztában van vele, hogy a jelenlegi politikai helyzet alapján a felelősök megúszhatják, s végelgyengülésben halhatnak meg sok-sok év múlva.
Csongovai Hilda ezzel együtt boldogan él, ahogy mondja, élettársaságban egy magyar fotóssal. Szervezett és gondoskodó állam veszi körül erős szociális hálóval, amely mindenkit véd. Bármit kér az autista fiatalokkal való foglalkozáshoz – képzőművészeti eszközök, pingpongasztal –, megkapja. Szereti a munkáját, nem a robot teszi ki az életét, a hónap végét nem üres tárcával kell megélnie. Leszokott a cigarettáról, nem eszik húst, gyakorta fut a tengerparton vagy a sivatagban a kutyájával. Boldog ember, ha nem is tudja, akarja elengedni a nyolc éve történteket.
Lélekölő küzdelem
Dániel Péter a keményvonalas rendszerkritikusok talán legismertebb képviselője. Nála állhatatosabb és kellemetlenebb ellenséget keresve sem találna magának a magyar szélsőjobb és az Orbán-kormány. Az ügyvéd, jogtanácsos 2013-ban vándorolt ki családjával Izraelbe. Kettős állampolgár, de ha le kellene valamelyikről mondania, a magyarról mondana le. „Kicsi pátosszal azt tudom mondani, a lelkem magyar fele meghalt – mondja a tengerparti üdülővárosból, Eilatból. – A haza számomra a jog és a biztonság, és Magyarországon hosszú évek óta mindkettő hiányzik.”
Az ötvenéves jogász érzéseit még a jelenlegi autoriter rezsim legádázabb bírálói is nehéz szívvel hallgatják. Hogyan lehet eljutni odáig, hogy egy ember megtagadja a szülőföldjét? Hogy úgy érezze, a szülőföldje megtagadta őt? Honvágya már nincs, a szálak édesanyja tavalyi halálával teljesen elszakadtak.
Dániel Péter történetének számos eleme ismert, hiszen emlékezetes és botrányos akciókkal fejezte ki a közéleti véleményét. A figyelem középpontjába a Magyar Gárda nevű félkatonai, szélsőjobboldali szervezet elleni per idején került, ahol jogi képviseletet látott el. Két évvel később, amikor a kétharmados győzelmébe beleszédült Fidesz a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatával (NENYI) plakátoltatta ki a közintézményeket, nem minden alap nélkül felháborodott. Kaszinótojás képre kenésének eszközével fejezte ki nemtetszését a vám- és pénzügyőrség parancsokságán. Az alaptörvény asztalát kecsappal, Horthy szobrát Kerekiben vörös festékkel öntötte le, Wittner Máriát pedig szokatlanul erős szavakkal illette: „primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti”. Ezért a kijelentésért távollétében elítélték, s amikor a legutóbb két éve édesanyja betegsége miatt Magyarországra érkezett, a repülőtérről vitték el a rendőrök. Tudomása szerint jelenleg is elfogatóparancs van érvényben ellene, a Gój Motorosok vezetőjével történt találkozásakor szaladt neki az állával amaz kinyújtott öklébe. Így volt, nem így volt: hamis vád miatt körözik. Miután édesanyja már elhunyt, többé nem tervez látogatást Magyarországra.
„Ez egy nyíltan fasizálódó, velejéig korrupt diktatúra, amelyet köztörvényes bűnözők gyülekezete vezet a korrupcióra és a gyűlöletre építve. Népességcsere folyik tudatos honosításokkal, alig burkolt zsidózás a Soros-féle háttérhatalom emlegetésével. Az eluralt kormánymédia folyamatosan hazudik, a választást szellemi és anyagi nyomorban élők döntik el pár kiló krumpliért vagy néhány ezer forintért cserébe. Már rég bojkottálni kellett volna a parlamenti munkát, de a tehetségtelen és kollaboráns ellenzék még erre sem képes. A fiatalok, akik lázadhatnának, Londonban, Berlinben élnek. Minden megalkuvást nem tűrő politikust, civilt kicsináltak, hol van Juhász Péter, hol a fekete ruhás nővér? Nagy Blankának mi lett a sorsa, minden erejükkel mentek neki. Addig tökölődött az ország, amíg a diktatúra kiépítésének a folyamata lezárult” – mondja Dániel Péter.
A jogász azt mondja, van benne keserűség, és borzasztóan sajnálja, hogy a hazája ilyen sorsra jutott. De már nem érdekli. „Békésen élek Izraelben a feleségemmel, nem szándékozunk visszatérni. Sokat tanultunk, a legjobb eredményekkel tettük le a nyelvvizsgákat, egy tel-avivi jogi kurzussal honosítottam a diplomámat. Tagja vagyok a Baloldali Munkapártnak, a karácsonyt nem tartjuk, a hanukát igen. Biztonság, nyugalom, véleményszabadság, magas szintű egészségügyi szolgáltatások. Már ez a hazánk.”
Demokráciában jobb élni
Egy déli országba szakadt hazánk fia magyar maradt, de annak kissé keserű. Kérdésemre azt írta: „Sok más, hozzám hasonló értelmiségivel egyetemben éppen azért hagytuk el Magyarországot, mert nem szeretnénk már a magyar közállapotokról semmit sem gondolni. Legalábbis nyilvánosság előtt nem.” Míg az említett londoni fiatalok még akarnak tenni a változásért. Az exit poll egyik önkéntese, Pokorádi Gábor például többekkel megalapította a Magyar Demokrácia Alapot. A szervezet milliárdos összeget kíván gyűjteni az anyaország főleg elmaradott kistelepülésein élő, hátrányos helyzetű emberek tömegtájékoztatására. És az üzenetre: demokráciában jobb élni.
