Ferdinandy György: Dióhéjban

Az ember mindenfélét elképzel trópusi magányában. Hogy mit fog átadni félévszázados száműzetése gazdag tapasztalatából, ha majd hazatér. Ha majd az óhaza érdeklődni fog. Aztán kiderül, hogy ilyen hasznos tapasztalatcserére ritkán adódik alkalom. Akkor aztán összefoglalja a messziről érkező, hogy mi lenne a legfontosabb mondanivalója. Amit nem tud magában tartani. A jótanácsait: az emigráció sirámai nem érdeklik az otthoniakat. Elsőnek – végül is skribler – irodalmunk állapotáról ejtene szót. A közhittel ellentétben nincs különösebben rossz állapotban ma sem. Csak az gyenge eresztés, amivel a nagyvilágot etetjük. Rosszul válogatjuk meg, amit lefordítunk. Hiányozna belőlünk az önismeret? Vagy más, irodalmon kívüli szempontok az irányadók? Mindezt a hazaiaknak kell eldönteniük. Példának felhoznám az én felfedezettjeimet. Azokat a fiatalokat, akiket lefordítottam és kiadattam világnyelveken. Persze, az én ítéletem is lehet részrehajló. Erről a magányos erőfeszítésről, amit „ablaknyitogatásnak” neveztem el, úgy érzem, jó lenne néhány szót ejtenem. Rögtön utána tanárságomról beszélnék. Megemlíteném, hogy a „művelt Nyugat” mit művelt gyarmatbirodalmaival. Mert ezek a mi példaképeink háromszor fosztották ki az úgynevezett harmadik világot. Először, amikor elfoglalták, másodszor, amikor nagy hűhóval felszabadították gyarmataikat. Harmadszor, és ez az én szakterületem, amikor megírták az így tönkretett népek szerintük igaz történetét. Az én diákjaim rabszolgák unokái voltak, és a gazdi tankönyveiből próbálták kihámozni a múltjukat. Azt, hogy ők is olyan emberek, mint a többiek. Ebben próbáltam én, gyüttment kelet-európai segítségükre lenni, egy apró trópusi szigeten.  Innen üzenem, hogy az óhazát figyelmeztetni szeretném. Ne a gyarmatosító hatalmak legyenek a mi példaképeink! És legyünk óvatosak. Nehogy török, tatár, Bécs és Moszkva után ismét megkíséreljék ránk tenni a kezüket! Hát, dióhéjban ez lenne, amit újra itthon, félévszázad után elmondanék. Lenne persze még sok egyéb is, ha adódna rá alkalom. De most, elsőre, ez lenne az, amit vadnyugati tapasztalataimból jó szívvel átadhatok. 

Del Medico Imre: Fivérek

Kereskedő volt Krakkóban, a terror miatt szöktek Szlovákián át Magyarországra és kaptak menedékjogot.
Amikor 1937-ben anyám a Del Medico Panziót megnyitotta, nagy fejlődésben volt a Magyarország felé induló idegenforgalom. Amiben nem kis része volt annak, hogy az angol trónörökös szeretőjével, az amerikai születésű Mrs. Simpsonnal, aki miatt később lemondott a trónról, hazánkban járt. Ittléte során nem kevés pálinkát fogyasztott és ismételt dicséretével külföldön is ismertté tette a barackpálinkát. A magyar gazdaság számára hasznos idegenforgalomnak vetett véget az 1939 szeptember elsején megkezdődő második világháború.
Egy-két héttel a háború kitörése előtt egy lengyel újságíró, a krakkói J. Weininger költözött a pencsibe (mint már említettem , családi és baráti körünkben ez volt a panzió beceneve). Szeptember közepén közölte, hogy elköltözik, mert lapjától sem híreket, sem átutalást nem kap. Erre természetesen azt a választ kapta, hogy marad, mint privát vendégünk. Néhány hét múlva elköszönt azzal, hogy megkísérel hazatérni.
1942-ben, de lehet, hogy 1943-ban lengyel menekült házaspár költözött a pencsibe: Stanislaw Waniczki, feltűnően szép, Hebron rózsája alkatú feleségével és két-három éves kislányukkal. Korábban kereskedő volt Krakkóban, az elviselhetetlen terror miatt szöktek Szlovákián át Magyarországra és kaptak menedékjogot. Tele voltak pénzzel. Ismerősök lóversenyen és mulatókban látták őket. A gyerek mellé gondozónőt fogadtak. Egy reggel megjelent egy detektívcsapat a KEOKH-tól, vagyis a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságtól. Igazoltatták és előállították Waniczkit. Két nap múlva kiengedték, ő pedig családostul azonnal elköltözött.
Rövidesen kiderült, hogy az eredeti neve Weininger, fivére az 1939-ben nálunk lakott lengyel újságírónak és tőle tudott a pencsiről. Krakkóban a németek ügynöke lett, amit az ellenállás megtudott. Biztonságba helyezése érdekében a németek „szöktették át” Krakkóból Budapestre. Az idemenekült lengyelek leplezték le és jelentették fel a KEOKH-nál. Anyám egyszer még találkozott vele. Nem sokkal 1944. március 19-e után becsengetett: szobát kért de nem kapott- szerencsénkre nem volt. Anyám megkérdezte, hogyan lehet szabadlábon, hiszen zsidó. Erre elővett egy német nyelvű igazolványt, ami szerint Wir bestätigen dass der jude Salomon We…, vagyis igazolják, hogy a zsidó… - és a horogkeresztes pecsét. Hogy melyik náci hatóság volt, azt nem jegyezte meg Anyám.
1945 késő őszén, amikor már ismét működött a panzió, egy este beállított a másik fivér. Átutazóban volt feleségével, aki a Keletiben őrizte a koffereket. Utaztak Dél- Amerikába. Köszönetet akar mondani a hat év előtti szíveslátásért. Ő azzal úszta meg az üldözést, hogy sikerült átlógnia a Szovjetunió által megszállt területre és egy ottani lengyel alakulattal élte túl a háborút. És tud-e valamit a fivéréről? - kérdezte Anyám. Semmit, gazember lett!

Papp Sándor Zsigmond: Minek nevezzelek?

Publikálás dátuma
2019.06.02. 17:17

Fotó: JACOB LUND
Az életünk egyik nagy traumája, amikor rájövünk, hogy a világon mindennek neve van (ha épp nincs, akkor lesz), és ha meg akarjuk értetni magunkat a felnőttekkel, akkor ezt mind-mind meg kell tanulni. Van ebben némi számítás is: mert hiába gügyögnek nekünk olyan felszabadultan az első években, látszik rajtunk, hogy ők sosem fogják elsajátítani a mi nyelvünket, így hát nekünk kell iparkodnunk, ha szót akarunk érteni velük. Okosabb enged. Dusi, a nevelt fiam is a nevekkel küzd most leginkább. Pontosabb a leginkább megfoghatatlan dolgokkal: a viszonyokkal. Egy hónap híján ötéves, és nincs ennél nagyobb kihívás. Néha azzal próbálom vigasztalni, hogy én olyan kis családban nőttem fel, hogy mindmáig össze tudnak keverni a rokoni kapcsolatok neveivel. Másodunokatestvér, mondja valaki, és úgy rándulok össze, mintha tűt szúrtak volna belém, mert fogalmam sincs, hogy az miként készül. De hát hogyan is vigasztalhatnám meg, amikor a létező legnehezebb fogalommal küzd, ami csak első ránézésre tűnik könnyűnek. Az apával. Az anya jóval szerencsésebb fogalom, jó esetben az első pillanatokban világossá válik, hogy kiről, miről van szó, és ezzel egy életre rögzül is. No, de az apa! Főként, ha kettő van. Egy igazi, a biológiai (ezt magyarázd el egy háromévesnek) meg egy másik, amelyik annak tűnik (ez sem egy kétperces beszélgetés). Az egyiket kevesebbet látni, de ott sok az édesség és a pókemberes játék, a másik minden nap ott van, bármikor rá lehet csimpaszkodni, viszont szól, ha nem húzták le a vécét, és krákog reggelente. Mindkettőt meg kell hát nevezni valahogy. És akkor még nem is hallott a tapintatról, az érzékenységről, a sértettségről. Én sokáig csak Zsi voltam, semmi bonyodalom. Ebből az igazi apa sem sejthette, hogy „riválisa” támadt, nem kellett magyarázkodni senkinek. Ám mindenki tudta, hogy a Zsi mellé előbb vagy utóbb hozzálendül a „ga” is, és akkor már nincs mit tenni, szembe kell nézni a jelenséggel. És lőn: Dusi egyazon boldogsággal "zsigázott" és apázott, és elkezdte összekeverni a kettőt. Az igazinak nem sokkal a válás után ez – hogy úgy mondjam – nem esett túl jól. Jött tehát az élet első leckéje: Zsiből és Zsigából sok van, apából csak egy, az pedig ő, slussz-passz, tessék ezt másként megoldani, ez a kettő nem szinonima (ez is megérne egy misét), és nem is lesz.
És ekkor jött a kavarodás. Meg a megütköző tekintetek. Dusi ugyanis azóta is Zsigának hív az apa hangsúlyával, olyan diszkréten amennyire egy kisfiú csak tud, vagyis ordítva. Ez pedig megállóban, piacon, rendelőben, villamoson időként előhívja a meghitt döbbenetet. Szinte hallom hogyan szidják magukban a konzervatívabb polgárok a liberális nevelést, a gender hülyeséget, amely lám, teljesen megfertőzte ezt az ártatlan gyermeket, és eltüntette az apát (vélhetően az anyát is), és maradt a politikailag korrekt személynév. A pokol maga. Ha felnő, biztos a szakállas nőkért fog rajongani. Minden "zsigázáshoz" pedig mégsem állíthatok egy saját szótárt. Csak Dusi fejében van rend. Még. Bár néha azért ő is pontosít. Ha elhangzik otthon, hogy holnap apa visz oviba, akkor a biztonság kedvéért rákérdez, hogy ki? Zsiga-apa vagy apa-apa? És akkor mindenki igyekszik komoly maradni. Most ha regényben lennénk, akkor jól rímelne erre, hogy én sokáig tátának meg mámának szólítottam a szüleimet. Talán ez volt az egyetlen (nyelvi) hozadéka annak, hogy anyámékat színromán területre küldték dolgozni az egyetem elvégzése után. Valahogy ez rögzült, s amikor Moldvából visszaverekedtük magunkat Erdélybe, nekem már idegennek tűnt az apa meg az anya is. Valahogy nem fedte a valóságot. Hogy még nagyobb munkát adjak a pszichológusoknak, amikor viszont rádöbbentem, hogy azért ciki románul apázni, akkor viszont a faterhez nyúltam, amolyan áthidaló megoldásként. Ez a mentőöv aztán meg is maradt a haláláig. Soha nem mertem tőle megkérdezni, hogy ez bántotta-e valaha. Hogy az apát elmosta a diktatúrából, a nyelvi kényszerből, a slamposságból gyúrt mumus. Soha nem javított ki, talán mert tudta, hogy a lényeg ezer nyelven sem változhat. Nincs olyan rendszer, amely a viszonyt felülírhatná. Szerintem Dusi is ebben bízhat, bár még fogalma sincs, hogy mit értünk rendszer alatt. Azt viszont tudja, hogy szerencsés. Mert a gyerekek az oviban eleinte értetlenkedtek, már majdnem csúfolódni kezdtek, aztán viszont beköszöntött az irigykedés kora. Mert ezért ilyet még a Mikulás se nagyon hozhat. Bár ki tudja. Az egyik kislány, amikor látta, hogy milyen nagy egyetértésben öltözünk a gyerekkel, meg is kérte a mamáját, hogy legyen szíves és gondoskodjon még egy apáról. Zsigáról, hogy egész pontos legyek. És lehetőleg azonnal. Lehet, hogy amolyan hős lovagként fel kellett volna ajánlanom a szolgálataimat, de végül csak összevigyorogtunk Dusival: nem megy az olyan könnyen. Ehhez a csillagok együttállása is kell, meg egy kis varázslat. És a nem-tudás ártatlan öröme. A kegyelem állapota, amíg nem zavar be az anatómia, a fogalmak kétszínűsége, a zűrzavaros világ. Amíg még hősei vagyunk a saját regényünknek és nem áldozatai.
Frissítve: 2019.06.02. 17:18