A magyar kultúrát németre fordítva - interjú Nagy Mártával

Publikálás dátuma
2019.06.03. 11:00

Fotó: KEREKES ZOLTÁN
Nagy Márta kultúraközvetítő. A Collegium Hungaricum Berlin igazgatójaként ez a napi rutinja.
Jó ideje foglalkozik a német és a magyar kultúra közvetítésével: tizenkét évig irányította a budapesti Goethe Intézet kulturális részlegét, előtte majd ugyanennyi ideig a Pázmány germanisztika tanszékén tanított irodalmat. Mikor szeretett bele a németbe?  Egyetemista koromban kezdett el komolyabban érdekelni a dolog. Miután magyar- történelem szakos hallgatóként sokat foglalkoztam irodalommal és filozófiával, nyilvánvalóvá vált, hogy ezeken a területeken németnyelv-tudás nélkül a mi kultúrkörünkben nehezen boldogul az ember. Valamivel a rendszerváltás előtt aztán egy évet Nürnbergben au-pairkedhettem. Komoly kihívás volt, mert csak egy ki- és egy beutazásra kaptam vízumot, így hol Marienbadban, hol Prágában, hol Pozsonyban – a szomszédos szocialista országokban – találkoztam a családdal és a barátokkal. Hazatérvén gyorsan felvettem a német szakot, a doktorimat pedig már Tübingenben írtam közvetlenül a rendszerváltás után DAAD-ösztöndíjjal. A határral együtt a tudományos világ is megnyílt előttem. 1994-ben aztán elindult a Pázmányon a német szak, és Vizkelety tanár úr felkért, hogy tartsak szemináriumot a középkori német irodalomról szóló előadásához. Nagyon jó volt a légkör, ott ragadtam, és az újonnan alakult egyetemen a tanítás mellett olyan feladatokat kaptam, melyeket egy merevebb rendszerben huszonévesen aligha bíztak volna az emberre. Életem egyik leginspirálóbb időszaka volt. A Collegium Hungaricum előző igazgatója, Kopek Gábor vezetése alatt a ház elsősorban művészeti rezidenciaként működött. Ön milyen tervvel érkezett Berlinbe? Közvetlen elődeim, Kopek Gábor és Can Togay, művészek lévén, a kreatív alkotó folyamatokra fókuszálva alakították a CHB működését. Én máshonnan érkezem, ráadásul az intézet 1924 alapítása óta én vagyok az első női vezető az intézet élén. Ennek itt, Berlinben, ebben a nagyon nyitott városban van súlya. A napi munkában nőként is fontos számomra a nyitottság, az odafigyelés, az együttműködésre törekvés, és hogy szerves részévé váljunk a város kulturális és tudományos életének. Izgalmas kísérlet volt Kopek Gábor inkubátorprogramja, ám miközben a CHB az Y generációs programhelyszínek egyike lett, lekerült a város szélesebb értelemben vett kulturális térképéről. Ahová én nagyon szeretném visszahelyezni: arra törekszem, hogy az itt zajló eseményekre reflektáljunk magyar és koprodukciós kulturális tartalmakkal. Ezt sikerült megvalósítanunk a Berlinale idején. Programjaink kialakításán egy tucat partnerrel működtünk együtt, így két nap alatt közel hétszázan jártak nálunk: volt beszélgetés Mészáros Mártával és Hanna Schygullával, éjszakába nyúló filmes ünnepség a MOMÉ-n készült animációs filmekkel és alkotóikkal, nálunk ülésezett az európai női filmesek szövetsége, vendégünk volt a Filmalap és a Filmarchívum. A ciprusi rendezőtől a bolgár színésznőn át az angol forgatócsoportig rengetegen megfordultak nálunk. Egy pillanat alatt a Berlinale fontos helyszínévé váltunk. Kiket akar megszólítani? Az itt élő magyarokat? Vagy a kultúránk iránt érdeklődő németeket? Inkább témákban gondolkodom, semmint célcsoportokban. A Berlinalénál maradva: adott egy nagy nevű fesztivál, a mi feladatunk pedig az, hogy rájöjjünk, miként és mivel találjuk meg ebben a magyar film helyét úgy, hogy mindenki jól járjon. Hogy olyat adjuk, amit más nem tud, cserébe pedig megkapjuk azt, amire vágyunk, és amit viszont önmagunkban nem tudnánk megvalósítani. Fontos a közös gondolkodás, az együttműködés, a lehetőségek maximális kihasználása. Ugyanez a helyzet az irodalommal is: építeni arra tudunk, ami már olvasható németül. Idén a Lipcsei Könyvvásárra sok magyar líra jelent meg, előtte volt egy német-magyar versfordító szeminárium, maga a vásár a Költészet Világnapján kezdődött, Tankó Tímeát fordítói díjra jelölték: adta magát, hogy a versek és a műfordítás köré építsük fel a magyar standot, melynek arculatát Farkas Anna tervezőgrafikus érzékenyen és látványosan igazította a témához. Jólesően nagy volt az érdeklődés. De ugyanígy említhetném őszi programunk egyik kiemelkedő eseményét, Eötvös Péter könyvbemutatóját, amely a legnagyobb német zenekari fesztivál, a Musikfest keretében zajlik és Eötvös új hegedűversenyének németországi ősbemutatóját kíséri. Önnek pedig bizonyára az irodalom a vesszőparipája. Akár lehetne így is, de intézetvezetőként minden érdekel. Otthonosabban mozgok persze az irodalomban, mint például a kortárs tánc területén, és jobban ismerem a hozzá tartozó intézményrendszert, ugyanakkor nem járok kevesebbet kortárs táncelőadásokra, mint felolvasóestekre. Saját érdeklődésemtől függetlenül a lehető legtágabb értelemben igyekszem követni az aktuális történéseket, és felmérni, mi a fontos, mi működik jól Magyarországon, mi Németországban, és megtalálni a közös halmazt. Magyarország híre nem valami jó az utóbbi néhány évben. Nehezebb a kultúraközvetítő dolga, mint tíz évvel ezelőtt? Nehezített terepen dolgozunk, de éppen az ilyen helyzetekben jut kiemelt feladat a kultúra közvetítő szerepének. Most azon van a hangsúly, hogy felépítsünk egy bizalmi viszonyt. Hogy akkor is próbáljuk megérteni egymást, ha nem minden fórumon van lehetőség differenciált ábrázolásmódra. Szerencsére jók az alapok, hiszen hosszú közös múltra tekinthetünk vissza. Nem mindig könnyű a feladat, én mindenesetre nagyon szívesen csinálom. Mennyire vonzó az otthoni művészeknek egy külföldön működő állami intézmény? Lehetséges, hogy valaki semmiképpen nem lépne fel Magyarországon egy állami rendezvényen, ide viszont mégis eljön? Kevésbé az a probléma, hogy állami intézmény vagy sem. Azt nehéz megértetni a művészekkel, hogy egy CHB-beli fellépéstől nem vezet egyenes út a feltétlen európai hírnév felé. Nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy először itt, helyben legyenek kíváncsiak arra, amit a magyar kultúrából meg akarunk mutatni. Ehhez kell a jó helyismeret, és nélkülözhetetlenek a helyi partnerek. És talán az említett „átpolitizáló” attitűd is változóban van. Elkezdtünk a könyvtárunkban egy gyerekkönyvcsere-programot, és egyre több családi rendezvényünk is van közösen helyi magyar egyesületekkel. Rengeteg magyar gyerek él Berlinben, nekik és szüleiknek tudunk olyat nyújtani, ami politikai hovatartozástól függetlenül összeköt minket. Örülök, ha mindenki talál valamit a CHB-ben, ami megszólítja, amit szeretni tud. Én pedig azt szeretem, ha sokféle embert látok a házban – az Y generáción innen és túl.  

Névjegy

Nagy Márta 1965-ben született. A Szegedi Tudományegyetemen magyart, történelmet és németet tanult, doktori disszertációját Eckhart mesterről írta. 1994-től 2005-ig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem germanisztikai intézetében tanította a középkor, a felvilágosodás és a klasszika-romantika irodalmát. 2006-tól 2018 nyaráig a budapesti Goethe Intézet kulturális osztályának vezetője, 2018. október 1-től a Collegium Hungaricum Berlin igazgatója. 2006-tól a Magyar Goethe Társaság elnöke.

Szerző
Témák
interjú

Elhunyt Térey János

Publikálás dátuma
2019.06.03. 10:05

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
A József Attila-díjas költő, író, műfordító tragikusan fiatalon, 48 éves korában halt meg.
48 éves korában, hétfőn hajnalban, hirtelen egészségügyi probléma következtében meghalt Térey János – írja a Litera, az információt az Indexnek is megerősítették. Térey János Debrecenben született 1970. szeptember 14-én. A budapesti Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakát, majd 1996-ban az ELTE magyar szakát végezte el.
Első verseskötete már 21 éves korában, 1991-ben megjelent Szétszóratás címmel, folyamatosan publikált az Élet és Irodalomban, a Holmiban, a Jelenkorban, az Alföldben és a 2000-ben.

Első díját 1995-ben nyerte el (Déry Tibor-díj), de azóta  több fontos elismerést kapott: 2001-ben József Attila-díjjal, 2002-ben Füst Milán-díjjal jutalmazták. 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést, 2008-ban az év legjobb magyar drámája díjat az Asztalizenéért. 2010-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorú díjával tüntették ki.
Novellái és versei mellet több regénye is megjelent, amelyeket gyakran verses formában írt meg, a kortárs magyar irodalomban szinte egyedülálló módon. Színházi pályafutása is rendkívül jelentős: drámáiért többször is elnyerte az évad legjobb drámája kitüntetést; 2018-ban ő volt a Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik válogatója is, és részben ezekből a tapasztalataiból írta meg a Káli holtak című színházi regényét.
Szerző
Témák
gyász
Frissítve: 2019.06.03. 13:13

Csernobil 1986 - A mozgókép sugárzó ereje

Publikálás dátuma
2019.06.01. 12:30

Fotó: HBO
A csernobili katasztrófa harminchárom éve történt, de most egy minisorozat gondoskodott arról, hogy ismét fájjanak a tények és az emlékek.
Nagyon sokan emlékeznek a csernobili Vlagyimir Iljics Lenin erőműben 1986-ban bekövetkezett reaktorrobbanásra. Érdekes ellentmondás, hogy tulajdonképpen Magyarországon csak nagyjából tudjuk, hogy mi történt valójában, mivel annak idején a magyar sajtó szervilisebb volt a szovjetnél – már csak azért is, mert egy nap késéssel szajkózta a csúsztatásokat, mint a nagy szovjet testvér vezető publikációi, például a nagy nyugati hisztériáról, mely szerint komoly baj történt. Többek között ezt a hiányt pótolja a HBO és a Sky közös minisorozata a Csernobil, melynek alkotói – Craig Mazin író és Johan Renck rendező – mindent elkövettek annak érdekében, hogy aki megnézi a produkciójukat garantáltan sokáig ne felejtse el a borzalmas valóságot. Mindemellett az különösen sokkoló, hogy el kell ismerni: az emberek nagy része most tudja az érintett felelősök és ártatlan áldozatok sorsát. Ennek fényben nem túlságosan meglepő, hogy a széria elsősorban kőkemény tényekkel dolgozik: az első epizód a robbanás éjszakáját mutatja be kegyetlen pontossággal. Mintha csak mi is ott lennénk a helyszínen, csak sejtjük mi történt és senki sem hiszi el, komoly a baj. Mármint az elvtársak igyekeznek mindent megtenni, hogy ez így is maradjon. A Csernobil alkotói ugyanis nem csak a nettó katasztrófára koncentrálnak, igen árnyaltan érzékeltetik is a kommunista rendszer működését, ahol kopasz és hájfejű elvtársak azt is befolyásolni szeretnék mit gondolhat a nép, mi az, ami megengedhető. Van egy fiktív karakter a sorozatban: Ulana Khomjuk (Emily Watson), aki megpróbálja a minszki polgármesternek a tudtára adni, hogy komoly a probléma. Szerencsétlenségére eldicsekszik azzal, hogy atomfizikus, bezzeg a politikus csak cipőgyári dolgozó volt – ezért a figyelmeztetése nemhogy nem hallgattatik meg, hanem kap egy cinikus alázást a proletár diktatúra erejéről. A széria alkotói nagyon pontosan érezték, hogy a csernobili katasztrófa nem csak az atomenergia „népszerűségét” kezdte ki, hanem jócskán bomlasztotta a szocialista rendszer is. A fő cselekményszálban egyébként Valerij Legaszov akadémikust (Jared Harris) és Borsz Scserbina (Stellan Skarsgard) miniszterelnök-helyettest látjuk, akik Moszkvából érkeznek és igyekeznek kideríteni mi történt, illetve hogyan állatható meg a katasztrófa továbbterjedése. Eleinte közöttük is dúl az értelmiségi és proli (vagy ha úgy tetszik elnyomott és uralkodó) ellentét, ám a két figura között végül egyfajta szövetség alakul ki és képesek arra, hogy túllépjenek a rendszer korlátain. Az ő történetük csupán feszült és drámai, ellenben a sugárfertőzésnek kitett hősök – például a halálba küldött tűzoltók – áldozatos helytállását, a berendelt likvidátorok (köztük magyarok) illetve az egyszerűen nem- vagy félretájékoztatott polgárok (akik például a tűzben gyönyörködtek) szenvedését bemutató részek mélyen felkavarók. a kérdés csak ki mikor hal meg. Egyszóval, le a kalappal, garantáltan emlékezni fog mindenki Csernobilra, méltó és értő módon dolgozták fel a modern kor talán legsúlyosabb tragédiáját. Csak egy kérdés nem világos: hogyan volt erre képes az eddig csak béna vígjátékokat író Craig Mazin és a korábban Stakka Bo néven popsztárkodó Johan Renck? 
Témák
film sorozat
Frissítve: 2019.06.01. 14:49