Csíksomlyói üzenet

Önmagában is szenzáció az, hogy Ferenc pápa Csíksomlyón mondott szentbeszédet. Ne feledjük ugyanis, személyesen ő döntött arról, milyen programokat iktassanak romániai, illetve erdélyi útjába. Tudta, hogy a magyarok számára mennyire jelentős ez a helyszín. 
A Vatikán nem viselte igazán szívén a magyar kisebbség sorsát sem Szlovákiában, sem Erdélyben. A VI. Pál, illetve államtitkára, Agostino Casaroli bíboros által képviselt ostpolitik a pragmatikus megközelítést helyezte előtérbe. Az államközi kapcsolatok javítása volt a lényeg, ebbe nem fért bele, hogy a katolikus kisebbség helyzetének javításáért lépjen fel a Szentszék. II. János Pál idején sem történt változás, a szlovák Jozef Tomko bíboros, a Népek Evangelizációjának Kongregációja egykori prefektusa próbálta lelassítani a magyar kisebbség érdekében tett amúgy sem túl eltökélt vatikáni lépéseket. XVI. Benedek pedig nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. 
Éppen egy nem európai, az argentin születésű Ferenc pápa érezte fontosnak, hogy ilyen jelentős gesztust tegyen az erdélyi magyarságnak. Az az egyházfő, aki itthon az ultrakonzervatívok, az álságos keresztények, illetve a „mély katolicizmusukkal” kérkedők között azért örvend kivételes népszerűtlenségnek, mert az evangélium egyik legfőbb mondanivalóját hirdeti: „Szeresd felebarátodat”. Akit azért utasít el egy honi réteg, s – amúgy nevetséges módon – tekinti pápájának XVI. Benedeket, mert szembe megy mindazzal, amit a magyar kormány hirdet, segíteni akar a menekülteknek, és nem kirekeszteni őket.
A csíksomlyói látogatás is teljesen beleillik Ferenc programjába. A pápa külföldi vizitjei során elsősorban nem az államközi kapcsolatok javítására törekszik, hanem rendre a társadalom kirekesztettjeit próbálja felkarolni, legyen szó szegényekről, betegekről, vagy vallási, illetve nemzeti kisebbségről. Mindenhová a béke üzenetét viszi el: arra kéri a helyieket, éljenek békében egymás mellett, keressék mindazt, ami összeköti őket. 
„A Szentlélek átöleli különbözőségeinket, és erőt ad, hogy megnyíljanak a remény útjai, mindenkiből kihozva a legjobbat. Nehéz együtt járni. Ez egy ajándék, amit kérnünk és építenünk kell, valamint amit tovább kell adnunk” – hirdette már Jászvásáron Ferenc pápa. Mai abszurd, illiberális világunkban újra és újra szembesülünk azzal, mennyire nehéz a szeretet üzenetét közvetíteni. A gyűlölet ugyanis sokkal kifizetődőbb a politikusok számára, az emberek megosztása jobban szolgálja önös, rövid távú érdekeiket. 
Ferenc pápa azonban megy tovább a maga által kijelölt úton. Nem törődik azzal, hogy Matteo Salvini olasz belügyminiszter ellenségének kiáltja ki, és kifütyülik őt szélsőséges mozgalmának gyűlésén. Azzal pedig végképp nem foglalkozik, ha demens vénembernek minősítik egyes semmirekellő véleményvezérek. A pápát az foglalkoztatja, hogy begyógyítsa a politikusok és talpnyalóik által okozott sebeket. Nincs könnyű dolga, de vállalta ezt a küzdelmet. Talán azért, mert tudja: ha senki sem tesz a gyűlölet ellen, akkor enyészet fenyegeti a világot.

Bukni, buktatni

Óvnám magam attól, hogy következtetéseket vonjak le egy képből, vagyis többet lássak bele abba a jelentbe, amely Orbán Viktor brüsszeli magányát mutatta. Arra a fotóra gondolok, amelyen az európai országok csúcsvezetői párban vagy csoportokban beszélgetnek, miközben a magyar miniszterelnök a kör közepén áll, szinte számkivetetten. 
Bármennyire kínálja is magát a látvány, hogy bizonyítva lássuk, Orbán Viktor máris páriaként van jelen az európai közösségben, bizonyosan hamis lenne az állításunk. Hiszen láttunk olyan felvételeket is, ahol barátságos öleléssel köszöntötték – a visegrádiak – Orbánt, és nyilván mások sem taszították el maguktól magyar partnerüket. Köszöntötte őt Macron és Merkel is, tehát lehetett volna olyan képet is készíteni, amely épp az ellenkezőjét sugallta volna a bevezetőben említett felvételnek. 
Mégis: az a fénykép megfelelő illusztrációja a pillanatnyi helyzetnek. Annak ugyanis, hogy a Fidesz elnöke ma nem találja a helyét, vagy inkább keresi a helyét Európában, s talán most fordul elő vele először, hogy nem ő irányítja a folyamatokat, melyeknek végén az ő személye kerül a középpontba. Talán ezt a dilemmát tükrözte az elmúlt vasárnap éjjelén Orbán Viktor arca; bármennyire abszolút többséggel nyerte is pártja a választást, ez a diadal egyáltalán nem tükröződött a vonásain, de még az „ünnepi” beszédén sem. Ahogy ráérzett Trump győzelmére, könnyen lehet, hogy most a saját nem túl távoli veresége sejlett föl a gondolatai között. Tudom, hogy a fideszesek a töretlen diadalmenetet élik meg, de a Főnök azért, vélem én, lát itt már baljós jeleket is. 
Konkrétan Magyarországra gondolok. Vagyis arra, hogy az unió nehéz helyzete egyfelől kivetül, vagy kivetülhet a haza viszonyokra is, de a hazai eredmények önmagukban is alkalmasak arra, hogy ne feltétlenül triumfáljon az állampárt vezetője. A budapesti – és néhány nagyvárosi – eredmény ugyanis azt mutatta: ezeken a helyeken sincs már Orbán kezében a sorsa. És noha minden kerületben, városban győzött a Fidesz, a szavazók többsége ezeken a településeken elutasította a kormánypártot. A lakosság inkább választaná az ellenzéket, és Orbán van annyira reálpolitikus, hogy ezt az eredmény láttán azonnal felmérje. Azt is tudja, hogy azok a technikák, amelyekkel eddig szétforgácsolta az ellenfeleit, már nem biztos, hogy bevethetők, nem biztos, hogy működnek. Ami azt is jelenti, hogy egy fontos lélektani határ nyílik fel; eltűnik a legyőzhetetlenségbe vetett hit. 
Akár hiszik, akár nem: Orbán Viktor nehéz helyzetbe került. Itthon és külföldön is. Nincs kizárva, hogy most is győztesen kerül ki a válságból – mert ez válság, biztos vagyok benne -, de ezúttal nem a saját hatalomtechnikai tudásán fog múlni. Sokkal inkább azon, hogy mennyire marad következetes az Unió demokratikus fele, illetve mennyire képes az ellenzék észrevenni, hogy az irányítás átcsúszott a kezébe, és ha észreveszi, képes-e megtartani. Illetve: akarja-e egyáltalán. Mert ha igen, tényleg fölsejlik a bukás, a buktatás esélye.
Szerző
Németh Péter

Orbán lemond-e?

Szöulból nézve sajnos nagyon is kézenfekvő a párhuzam a Hableány borzasztó dunai tragédiája és a Szevol nevű dél-koreai komp öt évvel ezelőtti, több mint háromszáz halálos áldozatot követelő balesete között. Az ottani vizsgálatok szerint a felelőtlenség, a trehányság, a kapzsiság, a korrupció, a tervezési hibák, a kapitány döntésképtelensége, butasága és gyávasága együttesen járultak hozzá a félszigetet évekig sokkoló tragédiához. A kompon utazó sok száz diák közül lényegében az menekült meg, aki a - hajót az elsők között elhagyó - kapitány parancsa ellenére a vízbe ugrott. De a mentés sem zajlott túl hatékonyan.
Kevesebb mint két héttel a szerencsétlenség után Csong Hongvon miniszterelnök benyújtotta lemondását. Pak Kuhnje akkori elnök – legalábbis még egy évig – ugyan meghagyta posztján, de a megingott bizalom miatt hét miniszternek távoznia kellett. A bűnösnek talált kapitány, személyzet és cégvezetők évtizedekre börtönbe kerültek. A komp tulajdonosát két hónappal a baleset után holtan találták.
Minden hasonlat sántít, de most
képzeljük el egy pillanatra, Magyarországon ki és mikor fog több tucat dél-koreai és két magyar szörnyű halála miatt távozni, felelősséget vállalni, börtönbe vonulni.

Orbán Viktor, Tarlós István, Pintér Sándor mikor nyújtja be a lemondását a dunai sétahajózás tömegszerencsétlenségbe torkolló, totális szervezetlensége miatt, a megingott bizalom helyreállítására? Nem, nálunk ilyenkor sem inog meg semmi. Pedig, amiként Csong Hongvonra, talán a Kárpát-medence Géniuszára is, legalább eme egy emberi döntése miatt, rokonszenvvel tekintene az utókor.
Napestig sorolhatnám a külföldi példákat, amikor egy kormány egy esemény miatt felelősséget vállalva feláll. Itt van Ausztria is, ahol a minap azért távozott a teljes kabinet, mert egy koalíciós politikus részegen Orbán Viktoréhoz hasonló médiaudvartartást álmodott magának. Amiről értesülvén a magyar kormány mit üzen? Azt, hogy lám, milyen kívánatosak a hazai sajtóviszonyok.
Hát igen, mi nagyon mások vagyunk.
Szerző
Marnitz István