Mezítláb a múltban: más szemszögből az 1985-ös tragikus szépségkirálynő választás

Publikálás dátuma
2019.06.04. 11:30
3D-s nyomtatással készült büszt az 1985- ös Magyarország szépéről
Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Eperjesi Ágnes kiállítása az 1985-ös tragikus szépségkirálynő választás képzőművészeti vetületével foglalkozik. Azt járja körül, hogy hogyan lehet a művész-modell egyenlőtlen kapcsolatáról, az ábrázolás és a kép politikai természetét leleplező területről beszélni.
Fészek Művészklub. Aranyos tapéta, virágforma lámpák, fehérre mázolt, széles lépcsősor, emeletről leszűrődő halk zongoraszó. A hajdan báloknak, banketteknek és díszvacsoráknak otthont adó épület szinte kihalt, mintha csak az ósdi falak és a lépcső mellett lógó portrék őriznék még szomorkásan a múlt századi művészvilág színes, pezsgő kavalkádjának emlékét. A történelmi miliő immár időszaki tárlatok, zenei és színházi estek otthonául szolgál. Ezúttal Eperjesi Ágnes képzőművész Érezze megtiszteltetésnek című tárlata árválkodik az emeleti kiállítótérben és a kupolateremben. „Régóta foglalkoztat Pauer Gyula Molnár Csilláról készített szobra és a szobor kontextusai. A Képzőművészeti Egyetemen szerzett tapasztalataim, valamint a tömegmédiában zajló metoo-kampány pedig lökést adtak ahhoz, hogy intenzívebben és módszeresebben foglalkozzak vele. Erre az is ösztönzött, hogy személyes beszélgetéseink során ugyan számos szakmabeli is erős kritikát fogalmazott meg Pauer vállalkozásával kapcsolatban, a szakirodalomban azonban ennek a kritikai nézőpontnak nem sok nyomát találtam.” – derül ki a gyűjtemény kísérő füzetéből. A kiállítás egyszerre továbbgondolása és dokumentációja Eperjesi tavaly októberi, Nemzeti Galériában véghezvitt performanszának, amikor egy félig-meddig rajtaütésszerű, de a Galéria által végül is jóváhagyott akcióban felöltöztette Pauer Gyula, 1985-ös szépségkirálynőről, Molnár Csilláról készített bronzszobrát. Nem ruhába, hanem a kifutók vörös szőnyegeit idéző palástba, amely „nemcsak a szépség-, reklám-, film-, és divatipar fontos szimbóluma, hanem a politikai és hatalmi reprezentációé is.” A vörös anyag ezúttal a falon kiterítve hirdeti a kiállítás címéül is szolgáló, a szobor elkészülésének körülményeire és a szépségverseny résztvevőinek alárendelt helyzetére utaló „szlogent”. Körülötte a falakon fényképek és szövegek furcsa elegye. Kitépett lapok Friderikusz Sándor Isten óvd a királynőt című riportkönyvéből, a szépségkirálynő szobrának leírókartonja, Hartai László levele Pauer Gyulához, egy újságcikk, a Lui nevet viselő nyugatnémet szexlapban megjelent fotók, valamint az októberi performansz videós és képi dokumentációi. Egyenként mind-mind nélkülözhetetlen kirakós darabkái egy sok szereplős, szerteágazó, botrányos történetnek, így, kontextustól megfosztottan azonban a teljes képnek csak egy kis szegmensét tárják a látogatók elé. Ezt a hiányt egy tizennégy oldalas kísérőfüzet igyekszik pótolni, amely, bár felületesen, de ad némi értelmezési alapot az alkotó kicsit talán kapkodva összeállított koncepciójához. A kupolateremben más légkör fogad. A hófehér falak között, a terem közepén olyan vasállvány, amelyre szoborkészítés során erősítik fel a fullasztó gipszvázat a modell körül, rajta a szépségkirálynő szobráról 3D nyomtatással készült piros büszt. A zongora futamok itt mintha nem hatolnának át a megfagyott levegőn, sűrű csend és furcsa, magányos űr lengi körül az installációt, amitől egy pillanatra mindenki megtorpan, mikor a nyikorgó deszka lépcsőfokokról, a terembe lépve végre felemeli tekintetét. Hogy a meztelen test tiszteletteljes hiányát hangsúlyozó keret, a gyönyörű, fájdalmas arc, vagy az eredeti szobor születési körülményeinek emléke fejti ki ezt a hatást, azt nehéz lenne meghatározni, de hosszú, néma merengés után is szégyelltem hátat fordítani és nehéz szívvel sétáltam el a pillanatnyiságot és öröklétet egyszerre megragadó, a pornográfia és a képzőművészet kapcsolatát kiemelő alkotástól, vissza az aranyozott tapéta borította falak ölelésében őrzött múltba, vissza az utcára, vissza a jelenbe. Infó: Érezze megtiszteltetésnek Eperjesi Ágnes kiállítása Fészek Művészklub Nyitva: június 14-ig  

Egy tragikus sors krónikája

1985. tavaszán, nagy port vert fel a kor társadalmi és politikai berendezkedésétől egyaránt idegen Magyarország Szépe verseny. Ez volt ugyanis az első alkalom az addigra már erősen erodálódott szocialista társadalomban, amikor a tévénézők olyan civil nőket láthattak bikiniben felvonulni, akik egyszerűen beneveztek a pénzt és hírnevet ígérő megmérettetésre. A több mint kétezer jelentkezőből, a Budapesti Kongresszusi Központban, 1985. október 5-én rendezett döntőbe, mindössze 25-en jutottak be, s a korona végül a 16 éves fonyódi lány, Molnár Csilla Andrea fejére került. A díjak között, Pauer Gyula,- a később a Széchenyi rakparton állított A cipők című művéről elhíresült, Kossuth-díjas - szobrászművész nagylelkű felajánlásának köszönhetően, az első helyezett szépekről készülő életnagyságú, dokumentatív jellegű gipsz szobor is szerepelt. Tíz – tizenkét lányt választott ki, akikről a gipsz vázat – amelybe később a bronz szobrot öntötték volna – megmintázta. Több forrás is azt bizonyítja, hogy a szépségeknek nem volt választási lehetőségük, nem utasíthatták vissza a felkérést, ez pedig teljes kiszolgáltatottságukat, tárgyiasult mivoltukat bizonyította. A Lapkiadó Vállalat két alkalmazottja ráadásul számos felvételt készített, egy a szoborkészítés folyamatáról szóló, fényképekkel illusztrált riport anyaghoz, amiket aztán a Lui nevű, nyugatnémet szexlapnak is kiszivárogtattak. A bronzszobrok, a szépségkirálynőét kivéve, végül soha nem készültek el, az is csak jó néhány évvel később, a jelentős anyagi vonzat hiánya miatt. A botrányos verseny később tragikussá vált, mikor 1986. július 10-én, kora délután, Molnár Csilla, a szülei házában halálos adag gyógyszert vett be, és már nem tudták megmenteni az életét. A szépségkirálynő választásról illetve ahhoz kapcsolódóan több mű is született, közülük a legfontosabbak: Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós Szépséghibák című könyve, Dér András és Hartai László Szépleányok című dokumentumfilmje, valamint Friderikusz Sándor Isten óvd a királynőt! című riportkönyve. 

Meghalt Téli Márta

Publikálás dátuma
2019.06.03. 15:11

Hosszan tartó, súlyos betegség után életének 60. évében a hét végén elhunyt Téli Márta jazz énekes, színész, műfordító, közölte családja hétfőn.
1980-ban egyszerre kezdte tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Főiskola Jazz szakán és a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakán. Színházi pályáját 1983-ban a szolnoki Szigligeti Színházban kezdte, de fellépett a kaposvári Csiky Gergely Színházban, a József Attila Színházban, a Merlin Színházban, a Vidám Színpadon és a tatabányai Jászai Mari Színházban is. Élete a 80-as évek végén a jazz irányába fordult. A bostoni Berklee College of Musicon szerzett jazz előadói diplomát, ahol az éneklés mellett hangszerelést, zeneszerzést, zeneelméletet és instrumentális improvizációt tanult. 1982-ben visszatérve az USA-ból, itthon is a jazz élet aktív közreműködőjévé vált. Különböző formációkban a hazai jazz muzsika élvonalának zenészeivel lépett fel. Öt CD lemeze jelent meg Quiet Motion 1994, Változó kék 1997, Smiling 1988, Chaning Blue 2001, és az Árnyékból fény 2005. Előadói tevékenysége mellett, színpadi művek és egyéb könyvfordítások fűződnek a nevéhez. Búcsúztatásáról a család később dönt.
Szerző

Utolsó beszélgetés Térey Jánossal

Publikálás dátuma
2019.06.03. 13:22

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Tavaly, még a POSzT előtt, az azóta a Népszavába integrált Vasárnapi Hírekben beszélgettünk a ma hajnalban elhunyt Térey Jánossal. Akkor így fogalmazott: „vidám kifejletet színpadon sokkal többet látok, mint a civil szférában”. Ez a végkifejlet azért övön aluli volt.
Arról is beszélt, hogy a klasszikus polgári értékrend ma már illúzió, és hogy van mit féltenünk: „Ha polgáron azt értjük, hogy van egy megbecsült hivatásunk, szilárd alapokon nyugszik az életünk mind gazdaságilag, mind erkölcsileg, és ezen alapok közé a kultúrát is magától értetődően odaértjük, akkor van mit féltenünk... Ugyanakkor a vészjelek ellenére a polgárság őrzi életének kereteit, Európa határai is adottak. Feszítő, nyomatékos hatások érik ugyan minden irányból a kontinenst, egyelőre mégis kitart.” Abban a kérdésben, hogy meddig lehetünk „kvázi biztonságban” Európában, már nem volt annyira bizakodó, és kissé csalódottan konstatálta, hogy manapság nemcsak az európai értékrend, de a színház is a végéhez ért valaminek. Még ott is a megúszásra játszunk: „Nem vagyok jós. Az biztos, hogyha apaként a gyermekeim jövőjére gondolok, akkor nem vagyok egészen nyugodt. Nagyon sok forma és eszmény eltűnik, mások pedig újjáteremtődnek. A színház például mintha ugyancsak a végére ért volna valaminek. Mintha mindent megírtak, mindent eljátszottak volna már, és nagyon kevés az olyan színház, amelyik friss repertoárral szolgál. Inkább átírjuk a Nórát kortársra, de kortárs szerzővel nagyszínpadon nem kockáztunk. Inkább eljátsszuk ezeket a túl sok rendezői látomással terhelt történeteket, a Mizantrópot, a Bécsi erdőt vagy Bertolt Brechttől a Szecsuáni jólelket – magam is fordítottam – tizenötször vagy százötvenszer, minthogy kockáztassunk egy harmincéves ismeretlennel. Élő szerzőtől csakis azt játsszák, ami egyszer már bombasiker volt Budapesten, például Egressy Portugálját, azon nem kell sokat gondolkodni. Bizonyos huszadik századi klasszikusokat pedig egyszerűen eltörölt az idő, mert elhaltak a problémáik, mert sokkal súlyosabb problémák váltották fel őket, ezért sehogyan sem bűvölhetőek életre.” A kortárs problémafelvetésre szerinte mindig vevő a közönség, csak az a fránya öncélúság ne legyen rendezőelv: „A publikum azt szereti, ha róla van szó, de sem kiszolgálni, sem pedig lenézni nem szabad (...) Önmagában nem szempont az aktuális kérdésfelvetés, de szeretem, ha valóban azokat a problémákat pedzi valaki, amelyeket én magam is a bőrömön érzek. Pusztán annak a gesztusnak, ha valaki melegeket, bevándorlókat vagy szegényeket vonultat föl a színpadon, önmagában nincs értéke.” Akkor pláne, ha valaki azért használja őket, hogy felhívja magára a figyelmet. Utolsó megjelent műve, a Káli holtak című regényének főhőse, Csáky Alex azt mondja, ahhoz, hogy észrevegyék az embert, nagyon valamilyennek kell lennie, leginkább rikítónak. Térey János nagyon valamilyen volt. Nagyon rikító. Manipuláció nélkül is... „Ha a könyvpiac hangos sikereire gondolok, akkor is hoznod kell a jól ismert hívószavakat: másság, egzotikum, terror, mélyszegénység, nyomor, szenvedélybetegség, végzetes szerelem, pornó, háború, halál – csak kapásból mondtam néhányat. Ha nyomatékosan képviselsz egy ügyet, a híveid szemében mindegy, milyen minőségű művet írsz és milyen ember vagy, automatikusan remeknek kiáltják ki azt, és messiásnak téged.” És szigorú, ha a minőségről volt szó. Vásári eszközökkel sosem ríkatott... „Vidám kifejletet színpadon sokkal többet látok, mint a civil szférában. A jó vígjátékot változatlanul nagy becsben tartják a színházak. No meg a könnycsatornák ostromlása is állandó. Egyébként jó alany vagyok erre az ostromra, hogyha ezt valaki avatottan teszi. Nevetni is szeretek, nem vagyok érzelemmentes ember. Van egy nem túlságosan titkos szentimentális énem, de azt hiszem, elég szigorú vagyok, magammal is, ha minőségről van szó. Vásári eszközökkel nem hagyom magam megríkatni. És én sem ríkatok ekképpen. Egyébként a nézőnek alig valami tilos a zsöllyébe süppedve. Aki a színházban ura a saját arcának, az a színész.”
Szerző