Arról is beszélt, hogy a klasszikus polgári értékrend ma már illúzió, és hogy van mit féltenünk:
„Ha polgáron azt értjük, hogy van egy megbecsült hivatásunk, szilárd alapokon nyugszik az életünk mind gazdaságilag, mind erkölcsileg, és ezen alapok közé a kultúrát is magától értetődően odaértjük, akkor van mit féltenünk... Ugyanakkor a vészjelek ellenére a polgárság őrzi életének kereteit, Európa határai is adottak. Feszítő, nyomatékos hatások érik ugyan minden irányból a kontinenst, egyelőre mégis kitart.”
Abban a kérdésben, hogy meddig lehetünk „kvázi biztonságban” Európában, már nem volt annyira bizakodó, és kissé csalódottan konstatálta, hogy manapság nemcsak az európai értékrend, de a színház is a végéhez ért valaminek. Még ott is a megúszásra játszunk:
„Nem vagyok jós. Az biztos, hogyha apaként a gyermekeim jövőjére gondolok, akkor nem vagyok egészen nyugodt. Nagyon sok forma és eszmény eltűnik, mások pedig újjáteremtődnek. A színház például mintha ugyancsak a végére ért volna valaminek. Mintha mindent megírtak, mindent eljátszottak volna már, és nagyon kevés az olyan színház, amelyik friss repertoárral szolgál. Inkább átírjuk a Nórát kortársra, de kortárs szerzővel nagyszínpadon nem kockáztunk. Inkább eljátsszuk ezeket a túl sok rendezői látomással terhelt történeteket, a Mizantrópot, a Bécsi erdőt vagy Bertolt Brechttől a Szecsuáni jólelket – magam is fordítottam – tizenötször vagy százötvenszer, minthogy kockáztassunk egy harmincéves ismeretlennel. Élő szerzőtől csakis azt játsszák, ami egyszer már bombasiker volt Budapesten, például Egressy Portugálját, azon nem kell sokat gondolkodni. Bizonyos huszadik századi klasszikusokat pedig egyszerűen eltörölt az idő, mert elhaltak a problémáik, mert sokkal súlyosabb problémák váltották fel őket, ezért sehogyan sem bűvölhetőek életre.”
A kortárs problémafelvetésre szerinte mindig vevő a közönség, csak az a fránya öncélúság ne legyen rendezőelv:
„A publikum azt szereti, ha róla van szó, de sem kiszolgálni, sem pedig lenézni nem szabad (...) Önmagában nem szempont az aktuális kérdésfelvetés, de szeretem, ha valóban azokat a problémákat pedzi valaki, amelyeket én magam is a bőrömön érzek. Pusztán annak a gesztusnak, ha valaki melegeket, bevándorlókat vagy szegényeket vonultat föl a színpadon, önmagában nincs értéke.”
Akkor pláne, ha valaki azért használja őket, hogy felhívja magára a figyelmet. Utolsó megjelent műve, a Káli holtak című regényének főhőse, Csáky Alex azt mondja, ahhoz, hogy észrevegyék az embert, nagyon valamilyennek kell lennie, leginkább rikítónak. Térey János nagyon valamilyen volt. Nagyon rikító. Manipuláció nélkül is...
„Ha a könyvpiac hangos sikereire gondolok, akkor is hoznod kell a jól ismert hívószavakat: másság, egzotikum, terror, mélyszegénység, nyomor, szenvedélybetegség, végzetes szerelem, pornó, háború, halál – csak kapásból mondtam néhányat. Ha nyomatékosan képviselsz egy ügyet, a híveid szemében mindegy, milyen minőségű művet írsz és milyen ember vagy, automatikusan remeknek kiáltják ki azt, és messiásnak téged.”
És szigorú, ha a minőségről volt szó. Vásári eszközökkel sosem ríkatott...
„Vidám kifejletet színpadon sokkal többet látok, mint a civil szférában. A jó vígjátékot változatlanul nagy becsben tartják a színházak. No meg a könnycsatornák ostromlása is állandó. Egyébként jó alany vagyok erre az ostromra, hogyha ezt valaki avatottan teszi. Nevetni is szeretek, nem vagyok érzelemmentes ember. Van egy nem túlságosan titkos szentimentális énem, de azt hiszem, elég szigorú vagyok, magammal is, ha minőségről van szó. Vásári eszközökkel nem hagyom magam megríkatni. És én sem ríkatok ekképpen. Egyébként a nézőnek alig valami tilos a zsöllyébe süppedve. Aki a színházban ura a saját arcának, az a színész.”
