Utolsó beszélgetés Térey Jánossal

Publikálás dátuma
2019.06.03. 13:22

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Tavaly, még a POSzT előtt, az azóta a Népszavába integrált Vasárnapi Hírekben beszélgettünk a ma hajnalban elhunyt Térey Jánossal. Akkor így fogalmazott: „vidám kifejletet színpadon sokkal többet látok, mint a civil szférában”. Ez a végkifejlet azért övön aluli volt.
Arról is beszélt, hogy a klasszikus polgári értékrend ma már illúzió, és hogy van mit féltenünk: „Ha polgáron azt értjük, hogy van egy megbecsült hivatásunk, szilárd alapokon nyugszik az életünk mind gazdaságilag, mind erkölcsileg, és ezen alapok közé a kultúrát is magától értetődően odaértjük, akkor van mit féltenünk... Ugyanakkor a vészjelek ellenére a polgárság őrzi életének kereteit, Európa határai is adottak. Feszítő, nyomatékos hatások érik ugyan minden irányból a kontinenst, egyelőre mégis kitart.” Abban a kérdésben, hogy meddig lehetünk „kvázi biztonságban” Európában, már nem volt annyira bizakodó, és kissé csalódottan konstatálta, hogy manapság nemcsak az európai értékrend, de a színház is a végéhez ért valaminek. Még ott is a megúszásra játszunk: „Nem vagyok jós. Az biztos, hogyha apaként a gyermekeim jövőjére gondolok, akkor nem vagyok egészen nyugodt. Nagyon sok forma és eszmény eltűnik, mások pedig újjáteremtődnek. A színház például mintha ugyancsak a végére ért volna valaminek. Mintha mindent megírtak, mindent eljátszottak volna már, és nagyon kevés az olyan színház, amelyik friss repertoárral szolgál. Inkább átírjuk a Nórát kortársra, de kortárs szerzővel nagyszínpadon nem kockáztunk. Inkább eljátsszuk ezeket a túl sok rendezői látomással terhelt történeteket, a Mizantrópot, a Bécsi erdőt vagy Bertolt Brechttől a Szecsuáni jólelket – magam is fordítottam – tizenötször vagy százötvenszer, minthogy kockáztassunk egy harmincéves ismeretlennel. Élő szerzőtől csakis azt játsszák, ami egyszer már bombasiker volt Budapesten, például Egressy Portugálját, azon nem kell sokat gondolkodni. Bizonyos huszadik századi klasszikusokat pedig egyszerűen eltörölt az idő, mert elhaltak a problémáik, mert sokkal súlyosabb problémák váltották fel őket, ezért sehogyan sem bűvölhetőek életre.” A kortárs problémafelvetésre szerinte mindig vevő a közönség, csak az a fránya öncélúság ne legyen rendezőelv: „A publikum azt szereti, ha róla van szó, de sem kiszolgálni, sem pedig lenézni nem szabad (...) Önmagában nem szempont az aktuális kérdésfelvetés, de szeretem, ha valóban azokat a problémákat pedzi valaki, amelyeket én magam is a bőrömön érzek. Pusztán annak a gesztusnak, ha valaki melegeket, bevándorlókat vagy szegényeket vonultat föl a színpadon, önmagában nincs értéke.” Akkor pláne, ha valaki azért használja őket, hogy felhívja magára a figyelmet. Utolsó megjelent műve, a Káli holtak című regényének főhőse, Csáky Alex azt mondja, ahhoz, hogy észrevegyék az embert, nagyon valamilyennek kell lennie, leginkább rikítónak. Térey János nagyon valamilyen volt. Nagyon rikító. Manipuláció nélkül is... „Ha a könyvpiac hangos sikereire gondolok, akkor is hoznod kell a jól ismert hívószavakat: másság, egzotikum, terror, mélyszegénység, nyomor, szenvedélybetegség, végzetes szerelem, pornó, háború, halál – csak kapásból mondtam néhányat. Ha nyomatékosan képviselsz egy ügyet, a híveid szemében mindegy, milyen minőségű művet írsz és milyen ember vagy, automatikusan remeknek kiáltják ki azt, és messiásnak téged.” És szigorú, ha a minőségről volt szó. Vásári eszközökkel sosem ríkatott... „Vidám kifejletet színpadon sokkal többet látok, mint a civil szférában. A jó vígjátékot változatlanul nagy becsben tartják a színházak. No meg a könnycsatornák ostromlása is állandó. Egyébként jó alany vagyok erre az ostromra, hogyha ezt valaki avatottan teszi. Nevetni is szeretek, nem vagyok érzelemmentes ember. Van egy nem túlságosan titkos szentimentális énem, de azt hiszem, elég szigorú vagyok, magammal is, ha minőségről van szó. Vásári eszközökkel nem hagyom magam megríkatni. És én sem ríkatok ekképpen. Egyébként a nézőnek alig valami tilos a zsöllyébe süppedve. Aki a színházban ura a saját arcának, az a színész.”
Szerző

Búcsú Térey Jánostól

Publikálás dátuma
2019.06.03. 13:13

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Negyvennyolc éves korában, hétfőn hajnalban, tragikusan fiatalon meghalt Térey János költő, író, műfordító, a kortárs irodalom meghatározó személyisége, műveit több díjjal elismerték és több nyelvre is lefordították.
Először is a hír hallatán, aki ismerte őt, vagy az írásait, hosszú ideig a levegőért kapkod. Az egyik legaktívabb, leglendületesebb kortárs költőt, írót, drámaírót gyászoljuk. Tavaly a Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik válogatója volt. Bár már látta az előadásokat, Pécsen persze újranézte. Emlékszem az egyik legvitatottabb produkció szünetében találkoztunk. Rövidnadrágban, kissé csatakos ingben jött felém. Hogy tetszik? – kérdezte. Vágtam egy grimaszt, mire ő annyit mondott: „másodszor látom, szinte remegek, a zsigereimig hatol.” A kolozsvári Rosmersholm című előadásról volt szó, aztán még hosszan fejtegette, ez nem olyan, amit a Radnótiban, vagy a Katonában megszokhattunk. Ez más. Azt hiszem, már amennyire képes vagyok épp a gyász pillanatában megítélni, Térey bármilyen műfajban alkotott épp ezt a mást kereste. Más akart lenni és neki ez sikerült is. „Többnyire műszaki emberek, orvosok vagy – visszatekintve a századfordulóra – aranykalászos gazdák, debreceni cívisek és jászsági földművelők voltak az őseim.” Igen Debrecenből jött, onnan akart kitörni, ki is tört. Aztán már a negyvenes éveiben szelídült ez a dac, átváltott szelíd nosztalgiává. Műveiben megjelent a debreceniség, a zártság, a hajtóerő, a kíváncsiság és a megszállottság szimbólumaként. És most tragikus sorsa miatt is együtt lehet őt emlegetni Tar Sándorral, vagy Borbély Szilárddal, akik szintén Debrecenhez kötődtek. Térey Jánosnak húsz évesen adták ki az első könyvét, aztán tíz év alatt követte vagy tíz. Valósággal berobbant az irodalmi életbe. És ha már előbb említettem, hogy más akart lenni, regényeit verses formában írta meg, mint ahogy drámái egy részénél is visszaköszönt ez a forma. Legutolsó regénye a Káli holtak, egy színházi regény, a szerző szándékai szerint csípős szatíra, kíméletlen kritika. A színházi élet szereplőit tette meg főszereplőnek és benne a sajátos viszonyokat, az örvénylő érzelmeket, érzékenységeket és árulásokat. Talán a legtöbbet játszott színpadi műve az Asztalizene volt, melyet a Radnóti Színházban mutattak be először. A történet a kézezres évek elején egy budai étteremben játszódik. Értelmiségiek, kusza, egymásba kapaszkodó kötődésekkel. Ismerős karakterek, párkapcsolatok, szerelmek huszonegyedik századi furcsa körtánca. Sok folyóiratban publikált, sok mindent vállalt. Egyik meghatározó szerelme azt hiszem mégis a színház maradt. Ott volt a bemutatókon, imádta, ha megperzseli az, amit a színpadon lát. Talán egyik legfontosabb színpadi műve a Nibelung-lakópark volt, amely egy négyrészes drámaciklus, nem volt egyszerű játszani, de ez hozzátartozott a Térey jelenséghez. Szövegei nem adták magukat könnyen, de ha az olvasó átengedte saját magán és tudott vele menni a sajátos formákat és logikai zökkenéseket beleértve, akkor könnyen a rajongójává vált. Egy messze lezáratlan életművet hagyott itt váratlanul, nagyon sok tervvel és minden bizonnyal számtalan meglepetéssel a tarsolyába. Elrohant közülünk. Talán ő tudja csak, miért kellett ennyire gyorsan távoznia. Nekünk fájóan hiányozni fog. Ezért nem tehetünk mást, mint olvassuk őt, újra és újra.        

Emlékest

A Jelenkor Kiadó 2019. június 5-én, szerdán este 8 órai kezdettel a Petőfi Irodalmi Múzeummal, a Szépírók Társaságával és a Margó Irodalmi Fesztivállal közösen megemlékezést szervez. Ezen az esten író- és költőtársak, szerkesztők, kiadói szakemberek és színészek olvasnak Térey-szövegeket a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében.  

Szerző
Témák
Térey János
Frissítve: 2019.06.03. 20:15

A magyar kultúrát németre fordítva - interjú Nagy Mártával

Publikálás dátuma
2019.06.03. 11:00

Fotó: KEREKES ZOLTÁN
Nagy Márta kultúraközvetítő. A Collegium Hungaricum Berlin igazgatójaként ez a napi rutinja.
Jó ideje foglalkozik a német és a magyar kultúra közvetítésével: tizenkét évig irányította a budapesti Goethe Intézet kulturális részlegét, előtte majd ugyanennyi ideig a Pázmány germanisztika tanszékén tanított irodalmat. Mikor szeretett bele a németbe?  Egyetemista koromban kezdett el komolyabban érdekelni a dolog. Miután magyar- történelem szakos hallgatóként sokat foglalkoztam irodalommal és filozófiával, nyilvánvalóvá vált, hogy ezeken a területeken németnyelv-tudás nélkül a mi kultúrkörünkben nehezen boldogul az ember. Valamivel a rendszerváltás előtt aztán egy évet Nürnbergben au-pairkedhettem. Komoly kihívás volt, mert csak egy ki- és egy beutazásra kaptam vízumot, így hol Marienbadban, hol Prágában, hol Pozsonyban – a szomszédos szocialista országokban – találkoztam a családdal és a barátokkal. Hazatérvén gyorsan felvettem a német szakot, a doktorimat pedig már Tübingenben írtam közvetlenül a rendszerváltás után DAAD-ösztöndíjjal. A határral együtt a tudományos világ is megnyílt előttem. 1994-ben aztán elindult a Pázmányon a német szak, és Vizkelety tanár úr felkért, hogy tartsak szemináriumot a középkori német irodalomról szóló előadásához. Nagyon jó volt a légkör, ott ragadtam, és az újonnan alakult egyetemen a tanítás mellett olyan feladatokat kaptam, melyeket egy merevebb rendszerben huszonévesen aligha bíztak volna az emberre. Életem egyik leginspirálóbb időszaka volt. A Collegium Hungaricum előző igazgatója, Kopek Gábor vezetése alatt a ház elsősorban művészeti rezidenciaként működött. Ön milyen tervvel érkezett Berlinbe? Közvetlen elődeim, Kopek Gábor és Can Togay, művészek lévén, a kreatív alkotó folyamatokra fókuszálva alakították a CHB működését. Én máshonnan érkezem, ráadásul az intézet 1924 alapítása óta én vagyok az első női vezető az intézet élén. Ennek itt, Berlinben, ebben a nagyon nyitott városban van súlya. A napi munkában nőként is fontos számomra a nyitottság, az odafigyelés, az együttműködésre törekvés, és hogy szerves részévé váljunk a város kulturális és tudományos életének. Izgalmas kísérlet volt Kopek Gábor inkubátorprogramja, ám miközben a CHB az Y generációs programhelyszínek egyike lett, lekerült a város szélesebb értelemben vett kulturális térképéről. Ahová én nagyon szeretném visszahelyezni: arra törekszem, hogy az itt zajló eseményekre reflektáljunk magyar és koprodukciós kulturális tartalmakkal. Ezt sikerült megvalósítanunk a Berlinale idején. Programjaink kialakításán egy tucat partnerrel működtünk együtt, így két nap alatt közel hétszázan jártak nálunk: volt beszélgetés Mészáros Mártával és Hanna Schygullával, éjszakába nyúló filmes ünnepség a MOMÉ-n készült animációs filmekkel és alkotóikkal, nálunk ülésezett az európai női filmesek szövetsége, vendégünk volt a Filmalap és a Filmarchívum. A ciprusi rendezőtől a bolgár színésznőn át az angol forgatócsoportig rengetegen megfordultak nálunk. Egy pillanat alatt a Berlinale fontos helyszínévé váltunk. Kiket akar megszólítani? Az itt élő magyarokat? Vagy a kultúránk iránt érdeklődő németeket? Inkább témákban gondolkodom, semmint célcsoportokban. A Berlinalénál maradva: adott egy nagy nevű fesztivál, a mi feladatunk pedig az, hogy rájöjjünk, miként és mivel találjuk meg ebben a magyar film helyét úgy, hogy mindenki jól járjon. Hogy olyat adjuk, amit más nem tud, cserébe pedig megkapjuk azt, amire vágyunk, és amit viszont önmagunkban nem tudnánk megvalósítani. Fontos a közös gondolkodás, az együttműködés, a lehetőségek maximális kihasználása. Ugyanez a helyzet az irodalommal is: építeni arra tudunk, ami már olvasható németül. Idén a Lipcsei Könyvvásárra sok magyar líra jelent meg, előtte volt egy német-magyar versfordító szeminárium, maga a vásár a Költészet Világnapján kezdődött, Tankó Tímeát fordítói díjra jelölték: adta magát, hogy a versek és a műfordítás köré építsük fel a magyar standot, melynek arculatát Farkas Anna tervezőgrafikus érzékenyen és látványosan igazította a témához. Jólesően nagy volt az érdeklődés. De ugyanígy említhetném őszi programunk egyik kiemelkedő eseményét, Eötvös Péter könyvbemutatóját, amely a legnagyobb német zenekari fesztivál, a Musikfest keretében zajlik és Eötvös új hegedűversenyének németországi ősbemutatóját kíséri. Önnek pedig bizonyára az irodalom a vesszőparipája. Akár lehetne így is, de intézetvezetőként minden érdekel. Otthonosabban mozgok persze az irodalomban, mint például a kortárs tánc területén, és jobban ismerem a hozzá tartozó intézményrendszert, ugyanakkor nem járok kevesebbet kortárs táncelőadásokra, mint felolvasóestekre. Saját érdeklődésemtől függetlenül a lehető legtágabb értelemben igyekszem követni az aktuális történéseket, és felmérni, mi a fontos, mi működik jól Magyarországon, mi Németországban, és megtalálni a közös halmazt. Magyarország híre nem valami jó az utóbbi néhány évben. Nehezebb a kultúraközvetítő dolga, mint tíz évvel ezelőtt? Nehezített terepen dolgozunk, de éppen az ilyen helyzetekben jut kiemelt feladat a kultúra közvetítő szerepének. Most azon van a hangsúly, hogy felépítsünk egy bizalmi viszonyt. Hogy akkor is próbáljuk megérteni egymást, ha nem minden fórumon van lehetőség differenciált ábrázolásmódra. Szerencsére jók az alapok, hiszen hosszú közös múltra tekinthetünk vissza. Nem mindig könnyű a feladat, én mindenesetre nagyon szívesen csinálom. Mennyire vonzó az otthoni művészeknek egy külföldön működő állami intézmény? Lehetséges, hogy valaki semmiképpen nem lépne fel Magyarországon egy állami rendezvényen, ide viszont mégis eljön? Kevésbé az a probléma, hogy állami intézmény vagy sem. Azt nehéz megértetni a művészekkel, hogy egy CHB-beli fellépéstől nem vezet egyenes út a feltétlen európai hírnév felé. Nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy először itt, helyben legyenek kíváncsiak arra, amit a magyar kultúrából meg akarunk mutatni. Ehhez kell a jó helyismeret, és nélkülözhetetlenek a helyi partnerek. És talán az említett „átpolitizáló” attitűd is változóban van. Elkezdtünk a könyvtárunkban egy gyerekkönyvcsere-programot, és egyre több családi rendezvényünk is van közösen helyi magyar egyesületekkel. Rengeteg magyar gyerek él Berlinben, nekik és szüleiknek tudunk olyat nyújtani, ami politikai hovatartozástól függetlenül összeköt minket. Örülök, ha mindenki talál valamit a CHB-ben, ami megszólítja, amit szeretni tud. Én pedig azt szeretem, ha sokféle embert látok a házban – az Y generáción innen és túl.  

Névjegy

Nagy Márta 1965-ben született. A Szegedi Tudományegyetemen magyart, történelmet és németet tanult, doktori disszertációját Eckhart mesterről írta. 1994-től 2005-ig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem germanisztikai intézetében tanította a középkor, a felvilágosodás és a klasszika-romantika irodalmát. 2006-tól 2018 nyaráig a budapesti Goethe Intézet kulturális osztályának vezetője, 2018. október 1-től a Collegium Hungaricum Berlin igazgatója. 2006-tól a Magyar Goethe Társaság elnöke.

Szerző
Témák
interjú