Búcsú Térey Jánostól

Publikálás dátuma
2019.06.03. 13:13

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Negyvennyolc éves korában, hétfőn hajnalban, tragikusan fiatalon meghalt Térey János költő, író, műfordító, a kortárs irodalom meghatározó személyisége, műveit több díjjal elismerték és több nyelvre is lefordították.
Először is a hír hallatán, aki ismerte őt, vagy az írásait, hosszú ideig a levegőért kapkod. Az egyik legaktívabb, leglendületesebb kortárs költőt, írót, drámaírót gyászoljuk. Tavaly a Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik válogatója volt. Bár már látta az előadásokat, Pécsen persze újranézte. Emlékszem az egyik legvitatottabb produkció szünetében találkoztunk. Rövidnadrágban, kissé csatakos ingben jött felém. Hogy tetszik? – kérdezte. Vágtam egy grimaszt, mire ő annyit mondott: „másodszor látom, szinte remegek, a zsigereimig hatol.” A kolozsvári Rosmersholm című előadásról volt szó, aztán még hosszan fejtegette, ez nem olyan, amit a Radnótiban, vagy a Katonában megszokhattunk. Ez más. Azt hiszem, már amennyire képes vagyok épp a gyász pillanatában megítélni, Térey bármilyen műfajban alkotott épp ezt a mást kereste. Más akart lenni és neki ez sikerült is. „Többnyire műszaki emberek, orvosok vagy – visszatekintve a századfordulóra – aranykalászos gazdák, debreceni cívisek és jászsági földművelők voltak az őseim.” Igen Debrecenből jött, onnan akart kitörni, ki is tört. Aztán már a negyvenes éveiben szelídült ez a dac, átváltott szelíd nosztalgiává. Műveiben megjelent a debreceniség, a zártság, a hajtóerő, a kíváncsiság és a megszállottság szimbólumaként. És most tragikus sorsa miatt is együtt lehet őt emlegetni Tar Sándorral, vagy Borbély Szilárddal, akik szintén Debrecenhez kötődtek. Térey Jánosnak húsz évesen adták ki az első könyvét, aztán tíz év alatt követte vagy tíz. Valósággal berobbant az irodalmi életbe. És ha már előbb említettem, hogy más akart lenni, regényeit verses formában írta meg, mint ahogy drámái egy részénél is visszaköszönt ez a forma. Legutolsó regénye a Káli holtak, egy színházi regény, a szerző szándékai szerint csípős szatíra, kíméletlen kritika. A színházi élet szereplőit tette meg főszereplőnek és benne a sajátos viszonyokat, az örvénylő érzelmeket, érzékenységeket és árulásokat. Talán a legtöbbet játszott színpadi műve az Asztalizene volt, melyet a Radnóti Színházban mutattak be először. A történet a kézezres évek elején egy budai étteremben játszódik. Értelmiségiek, kusza, egymásba kapaszkodó kötődésekkel. Ismerős karakterek, párkapcsolatok, szerelmek huszonegyedik századi furcsa körtánca. Sok folyóiratban publikált, sok mindent vállalt. Egyik meghatározó szerelme azt hiszem mégis a színház maradt. Ott volt a bemutatókon, imádta, ha megperzseli az, amit a színpadon lát. Talán egyik legfontosabb színpadi műve a Nibelung-lakópark volt, amely egy négyrészes drámaciklus, nem volt egyszerű játszani, de ez hozzátartozott a Térey jelenséghez. Szövegei nem adták magukat könnyen, de ha az olvasó átengedte saját magán és tudott vele menni a sajátos formákat és logikai zökkenéseket beleértve, akkor könnyen a rajongójává vált. Egy messze lezáratlan életművet hagyott itt váratlanul, nagyon sok tervvel és minden bizonnyal számtalan meglepetéssel a tarsolyába. Elrohant közülünk. Talán ő tudja csak, miért kellett ennyire gyorsan távoznia. Nekünk fájóan hiányozni fog. Ezért nem tehetünk mást, mint olvassuk őt, újra és újra.        

Emlékest

A Jelenkor Kiadó 2019. június 5-én, szerdán este 8 órai kezdettel a Petőfi Irodalmi Múzeummal, a Szépírók Társaságával és a Margó Irodalmi Fesztivállal közösen megemlékezést szervez. Ezen az esten író- és költőtársak, szerkesztők, kiadói szakemberek és színészek olvasnak Térey-szövegeket a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében.  

Szerző
Témák
Térey János
Frissítve: 2019.06.03. 20:15

A magyar kultúrát németre fordítva - interjú Nagy Mártával

Publikálás dátuma
2019.06.03. 11:00

Fotó: KEREKES ZOLTÁN
Nagy Márta kultúraközvetítő. A Collegium Hungaricum Berlin igazgatójaként ez a napi rutinja.
Jó ideje foglalkozik a német és a magyar kultúra közvetítésével: tizenkét évig irányította a budapesti Goethe Intézet kulturális részlegét, előtte majd ugyanennyi ideig a Pázmány germanisztika tanszékén tanított irodalmat. Mikor szeretett bele a németbe?  Egyetemista koromban kezdett el komolyabban érdekelni a dolog. Miután magyar- történelem szakos hallgatóként sokat foglalkoztam irodalommal és filozófiával, nyilvánvalóvá vált, hogy ezeken a területeken németnyelv-tudás nélkül a mi kultúrkörünkben nehezen boldogul az ember. Valamivel a rendszerváltás előtt aztán egy évet Nürnbergben au-pairkedhettem. Komoly kihívás volt, mert csak egy ki- és egy beutazásra kaptam vízumot, így hol Marienbadban, hol Prágában, hol Pozsonyban – a szomszédos szocialista országokban – találkoztam a családdal és a barátokkal. Hazatérvén gyorsan felvettem a német szakot, a doktorimat pedig már Tübingenben írtam közvetlenül a rendszerváltás után DAAD-ösztöndíjjal. A határral együtt a tudományos világ is megnyílt előttem. 1994-ben aztán elindult a Pázmányon a német szak, és Vizkelety tanár úr felkért, hogy tartsak szemináriumot a középkori német irodalomról szóló előadásához. Nagyon jó volt a légkör, ott ragadtam, és az újonnan alakult egyetemen a tanítás mellett olyan feladatokat kaptam, melyeket egy merevebb rendszerben huszonévesen aligha bíztak volna az emberre. Életem egyik leginspirálóbb időszaka volt. A Collegium Hungaricum előző igazgatója, Kopek Gábor vezetése alatt a ház elsősorban művészeti rezidenciaként működött. Ön milyen tervvel érkezett Berlinbe? Közvetlen elődeim, Kopek Gábor és Can Togay, művészek lévén, a kreatív alkotó folyamatokra fókuszálva alakították a CHB működését. Én máshonnan érkezem, ráadásul az intézet 1924 alapítása óta én vagyok az első női vezető az intézet élén. Ennek itt, Berlinben, ebben a nagyon nyitott városban van súlya. A napi munkában nőként is fontos számomra a nyitottság, az odafigyelés, az együttműködésre törekvés, és hogy szerves részévé váljunk a város kulturális és tudományos életének. Izgalmas kísérlet volt Kopek Gábor inkubátorprogramja, ám miközben a CHB az Y generációs programhelyszínek egyike lett, lekerült a város szélesebb értelemben vett kulturális térképéről. Ahová én nagyon szeretném visszahelyezni: arra törekszem, hogy az itt zajló eseményekre reflektáljunk magyar és koprodukciós kulturális tartalmakkal. Ezt sikerült megvalósítanunk a Berlinale idején. Programjaink kialakításán egy tucat partnerrel működtünk együtt, így két nap alatt közel hétszázan jártak nálunk: volt beszélgetés Mészáros Mártával és Hanna Schygullával, éjszakába nyúló filmes ünnepség a MOMÉ-n készült animációs filmekkel és alkotóikkal, nálunk ülésezett az európai női filmesek szövetsége, vendégünk volt a Filmalap és a Filmarchívum. A ciprusi rendezőtől a bolgár színésznőn át az angol forgatócsoportig rengetegen megfordultak nálunk. Egy pillanat alatt a Berlinale fontos helyszínévé váltunk. Kiket akar megszólítani? Az itt élő magyarokat? Vagy a kultúránk iránt érdeklődő németeket? Inkább témákban gondolkodom, semmint célcsoportokban. A Berlinalénál maradva: adott egy nagy nevű fesztivál, a mi feladatunk pedig az, hogy rájöjjünk, miként és mivel találjuk meg ebben a magyar film helyét úgy, hogy mindenki jól járjon. Hogy olyat adjuk, amit más nem tud, cserébe pedig megkapjuk azt, amire vágyunk, és amit viszont önmagunkban nem tudnánk megvalósítani. Fontos a közös gondolkodás, az együttműködés, a lehetőségek maximális kihasználása. Ugyanez a helyzet az irodalommal is: építeni arra tudunk, ami már olvasható németül. Idén a Lipcsei Könyvvásárra sok magyar líra jelent meg, előtte volt egy német-magyar versfordító szeminárium, maga a vásár a Költészet Világnapján kezdődött, Tankó Tímeát fordítói díjra jelölték: adta magát, hogy a versek és a műfordítás köré építsük fel a magyar standot, melynek arculatát Farkas Anna tervezőgrafikus érzékenyen és látványosan igazította a témához. Jólesően nagy volt az érdeklődés. De ugyanígy említhetném őszi programunk egyik kiemelkedő eseményét, Eötvös Péter könyvbemutatóját, amely a legnagyobb német zenekari fesztivál, a Musikfest keretében zajlik és Eötvös új hegedűversenyének németországi ősbemutatóját kíséri. Önnek pedig bizonyára az irodalom a vesszőparipája. Akár lehetne így is, de intézetvezetőként minden érdekel. Otthonosabban mozgok persze az irodalomban, mint például a kortárs tánc területén, és jobban ismerem a hozzá tartozó intézményrendszert, ugyanakkor nem járok kevesebbet kortárs táncelőadásokra, mint felolvasóestekre. Saját érdeklődésemtől függetlenül a lehető legtágabb értelemben igyekszem követni az aktuális történéseket, és felmérni, mi a fontos, mi működik jól Magyarországon, mi Németországban, és megtalálni a közös halmazt. Magyarország híre nem valami jó az utóbbi néhány évben. Nehezebb a kultúraközvetítő dolga, mint tíz évvel ezelőtt? Nehezített terepen dolgozunk, de éppen az ilyen helyzetekben jut kiemelt feladat a kultúra közvetítő szerepének. Most azon van a hangsúly, hogy felépítsünk egy bizalmi viszonyt. Hogy akkor is próbáljuk megérteni egymást, ha nem minden fórumon van lehetőség differenciált ábrázolásmódra. Szerencsére jók az alapok, hiszen hosszú közös múltra tekinthetünk vissza. Nem mindig könnyű a feladat, én mindenesetre nagyon szívesen csinálom. Mennyire vonzó az otthoni művészeknek egy külföldön működő állami intézmény? Lehetséges, hogy valaki semmiképpen nem lépne fel Magyarországon egy állami rendezvényen, ide viszont mégis eljön? Kevésbé az a probléma, hogy állami intézmény vagy sem. Azt nehéz megértetni a művészekkel, hogy egy CHB-beli fellépéstől nem vezet egyenes út a feltétlen európai hírnév felé. Nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy először itt, helyben legyenek kíváncsiak arra, amit a magyar kultúrából meg akarunk mutatni. Ehhez kell a jó helyismeret, és nélkülözhetetlenek a helyi partnerek. És talán az említett „átpolitizáló” attitűd is változóban van. Elkezdtünk a könyvtárunkban egy gyerekkönyvcsere-programot, és egyre több családi rendezvényünk is van közösen helyi magyar egyesületekkel. Rengeteg magyar gyerek él Berlinben, nekik és szüleiknek tudunk olyat nyújtani, ami politikai hovatartozástól függetlenül összeköt minket. Örülök, ha mindenki talál valamit a CHB-ben, ami megszólítja, amit szeretni tud. Én pedig azt szeretem, ha sokféle embert látok a házban – az Y generáción innen és túl.  

Névjegy

Nagy Márta 1965-ben született. A Szegedi Tudományegyetemen magyart, történelmet és németet tanult, doktori disszertációját Eckhart mesterről írta. 1994-től 2005-ig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem germanisztikai intézetében tanította a középkor, a felvilágosodás és a klasszika-romantika irodalmát. 2006-tól 2018 nyaráig a budapesti Goethe Intézet kulturális osztályának vezetője, 2018. október 1-től a Collegium Hungaricum Berlin igazgatója. 2006-tól a Magyar Goethe Társaság elnöke.

Szerző
Témák
interjú

Elhunyt Térey János

Publikálás dátuma
2019.06.03. 10:05

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
A József Attila-díjas költő, író, műfordító tragikusan fiatalon, 48 éves korában halt meg.
48 éves korában, hétfőn hajnalban, hirtelen egészségügyi probléma következtében meghalt Térey János – írja a Litera, az információt az Indexnek is megerősítették. Térey János Debrecenben született 1970. szeptember 14-én. A budapesti Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakát, majd 1996-ban az ELTE magyar szakát végezte el.
Első verseskötete már 21 éves korában, 1991-ben megjelent Szétszóratás címmel, folyamatosan publikált az Élet és Irodalomban, a Holmiban, a Jelenkorban, az Alföldben és a 2000-ben.

Első díját 1995-ben nyerte el (Déry Tibor-díj), de azóta  több fontos elismerést kapott: 2001-ben József Attila-díjjal, 2002-ben Füst Milán-díjjal jutalmazták. 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést, 2008-ban az év legjobb magyar drámája díjat az Asztalizenéért. 2010-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorú díjával tüntették ki.
Novellái és versei mellet több regénye is megjelent, amelyeket gyakran verses formában írt meg, a kortárs magyar irodalomban szinte egyedülálló módon. Színházi pályafutása is rendkívül jelentős: drámáiért többször is elnyerte az évad legjobb drámája kitüntetést; 2018-ban ő volt a Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik válogatója is, és részben ezekből a tapasztalataiból írta meg a Káli holtak című színházi regényét.
Szerző
Témák
gyász
Frissítve: 2019.06.03. 13:13