Szocialisták a lejtőn

Az EP-választás óta eltelt egy hét alatt az elemzők, politológusok már úgy szétszedték az egyetlen parlamenti helyet szerző, a politikai lejtőn lefelé száguldó Magyar Szocialista Pártot, hogy ahhoz sokat hozzátenni nem lehet. A párt kétségtelenül mélypontján van, s ha továbbra is maga alatt vágja a fát, könnyen követheti az egykori rendszerváltó alakulatokat, és eltűnhet a következő parlamentből.

Ezen nem segít, ha a Fidesz akarja megszabni, milyen is legyen az ellenzéke (semmi köze hozzá), és a legkevésbé sem segít, ha a vereség után a párt elnöke nyilvánosan a konkurens alakulatokba, a potenciális szövetségesekbe rúg bele, vagy ha ész nélkül menesztik azt a Bangóné Borbély Ildikót, akire már korábban rá kellett volna szólni, gondolkodjon egy kicsit, mielőtt beszélni kezd. Nem segít az sem, hogy a párbeszédes Jávor Benedeket, aki valamennyi korábbi EP-képviselő közül a legértékelhetőbb szakmai munkát végezte Brüsszelben, most azzal próbálják "kártalanítani", hogy a bukott választási kampány vezérlője, Ujhelyi István "zöld tanácsadónak" kéri fel. Pedig meg lehetne értetni, mondjuk Lendvai Ildikó szavaival: bármennyire becsüljük is Jávort, a párt nem lehet meg öt évig brüsszeli fizikai jelenlét nélkül.

Végképp nem vezet sehova, ha a volt EP-képviselő, Szanyi Tibor - korábbi önjelölt pártelnök és pártfeloszlató - áll neki anyázni a saját pártját, mindennek lehordva a sajátjait. Mert lehet, Szanyinak sok mindenben igaza van, de a látszat megint csak az: szót sem szólna, ha ő utazhatna vissza Brüsszelbe. Ő nagyjából ugyanazt mondja, mint egy éve a Magyar Narancsnak: öten vannak a pártjában, akik együttműködnek a Fidesszel. Most azt írja nyílt levelében: „Élő halott, korrupt banda, remegő politikusok". Ha a pártnak szüksége van rá, elnökévé választja.

Ha jól emlékszünk, Szanyi volt, aki elsőként hintette el a kollaboráns szocialisták mérgező hírét nemcsak a pártban, hanem a közvéleményben is. Amit követett Botka László szegedi polgármester, a 2017-es tragikomikus miniszterelnök-jelölti fogócska győztese, végül a párton belüli harcok vesztese. A "tényfeltárók" elérték azt, ami a legjobban szolgálta a Fidesz érdekeit: hogy az MSZP-ben gyökeret verjen a bizalmatlanság, amit csak erősített, hogy soha senki, semmilyen bizonyítékkal nem szolgált a kollaborációra, s csak egyre erősebben hatott a párton belül a rohasztó méreg. Pedig egyetlen huszárvágással tisztázni lehetett és kellett volna a kollaborációs vádakat.

A legnagyobb félreértésben azonban mindettől függetlenül az egykori nagyságát önmagának hazudó párt maradéka van. Még mindig meg van győződve arról, hogy a pártállamtól örökölt társadalmi beágyazottsága kihúzza minden bajból. Pedig a dolog fordítva áll: nem a párt van beágyazódva a társadalomba, hanem az a hit, hogy létezhet egy vállalható, nyíltan, akár a választói ellen is beszélő (ld. határkerítés, Európai Egyesült Államok) politikai képviselet.

Nem a választópolgár tehet róla, ha ezt legutóbb nem az MSZP-ben, hanem a Demokratikus Koalícióban és a Momentumban vélte megtalálni.