Zavaros víz

Azt gondolná az ember, hogy a katasztrófaelhárítás nagy fegyelmet és precíz szervezettséget igénylő feladat. Ahhoz, hogy a munka a leghatékonyabb lehessen krízis idején, a mentőknek, tűzoltóknak, rendőröknek, búvároknak, pilótáknak azt kell tenniük óramű pontossággal, amire kiképezték őket, a katasztrófavédelem vezetésének pedig össze kell hangolnia a munkát.
De meg tudja zavarni a rendszerről alkotott képet, amikor felbukkan egy kommandós, és azt mondja: akkor ő mostantól mentőbúvár. Fokozza a zavart, ha a belügyminiszter egy gyors döntéssel Hajdu Jánost, a Terrorelhárítási Központ vezetőjét bízza meg a dunai hajókatasztrófa áldozatai felkutatásának, a roncs kiemelésének koordinálásával. Ezt az átlagember úgy dekódolja: oké, akkor mostantól a terrorelhárítás a katasztrófavédelem. Ez viszont felveti azt a kérdést: akkor a katasztrófavédelem micsoda? Kétségeket ébreszthet az is, hogy a TEK kormányrendeletben részletezett feladatai között nincs olyan, ami kicsit is hasonlítana ahhoz, amit a terrorelhárítás a katasztrófa helyszínén napok óta csinál. 
De akkor miért egy olyan szervezetre bízza a belügyminiszter a kutatást, aminek ez nem volt eddig a feladata? Talán azért, mert a belügyminiszter szerint a TEK még így is jobban ért ehhez, mint a katasztrófavédelem? Ha viszont így van, miért van katasztrófavédelmünk? Miért állítja a nemzetbiztonsági bizottság előtt a belügyminiszter, hogy a mentés, kutatás tökéletes volt? 
A kétségeket nem segít eloszlatni, hogy Hajdu János látványos sajtótájékoztatót tart az amerikai filmeket idéző hightech margitszigeti bázison, de az újságíróknak nem enged feltenni kérdéseket.
Ebben az ügyben nem csak a roncs körül örvénylő, hömpölygő víz zavaros. Pedig ha másért nem is, az áldozatok és a holtakért is életüket kockáztatók miatt alapvető lenne a tisztánlátás.
Szerző
Boda András

Július

Nézem a kisfilmet, melyben a Modern Települések Fejlesztéséért felelős kormánybiztos meggyőző arccal a kamerába mondja, hogy a kormány számára fontosak a magyar falvak. Aztán arról beszél Gyopáros Alpár, hogy a tanyákra is kiterjedő falusi csoknak köszönhetően az egygyermekes családok 600 ezer, a kétgyermekesek 2 millió 600 ezer, a háromgyermekesek pedig 10 millió forint vissza nem térítendő támogatást kapnak használt lakás vásárlására vagy annak korszerűsítésére, bővítésére. 
A mondat végén szépen leviszi a hangját, a kép elsötétül, így aki csak a kormánypropagandát ismeri, azt hiheti, a magyar falvakra júliustól ráköszönt az aranykor, a kormánynak köszönhetően kacsalábon forog majd a vidék Battonyától Nemesmedvesig.
Persze a lényeg valahogy megint kimaradt. Mondjuk az első bejelentéstől folyamatosan súlyosbodó követelményrendszer, mely alapján el lehet menni a bankba, s igényelni lehet a milliókat: a mind szigorodó feltételek, melyek éppen azokat zárták ki elsőként, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna a támogatásra. A leghátrányosabb térségek legszegényebb településein, zsákfalvaiban élő képzetleneket, munkanélkülieket, közmunkásokat, a faluvégek és cigánysorok lakóit. Akik már az első kitételen, a megfelelő időhosszig igazolt munkaviszonyon elbuknak. 
Pedig, ha a szegregációt és a leszakadást valóban fel akarná számolni a kormány, elsőként rajtuk kellene segíteni, őket felhozni az átlagfalusi szintjére, hogy legalább a gyerekeiknek legyen esélye. Hogy ne a lyukas falú, penészes-dohos, víz és villany nélküli putrikba térjenek haza az iskolából, minden nappal növelve a távolságot a többségi társadalomtól.
A vidéknek kiabált hangzatos ígéret ugyanolyan, mint a többi kormányszlogen. A térségi képviselők büszkén kiállhatnak a kormánybarát sajtó elé, a csak egymondatos kijelentésekre fogékony rajongók elalélnak, a kisbetűs szakaszokat is elolvasók és megértők pedig ingatják a fejüket. A faluszéli viskókban viszont örülnek, mert júliusban nem kell fűteni, és később sötétedik.
Szerző
Vas András

Különleges viszony

Donald Trump nem jár pávatáncot, hanem következetesen bárdolatlan. Mielőtt az Egyesült Királyságba látogatott volna arra az állami vizitre, amelyre ő maga legalább annyira áhítozott hivatalba lépése óta, mint Orbán Viktor a tőle érkező fehér házi meghívásra,  a legnagyobb példányszámú brit bulvárlapnak, a The Sunnak adott interjújában azzal a javaslattal élt, hogy legyen Boris Johnson Őfelsége új miniszterelnöke. II. Erzsébet a díszlövéseket gyaníthatóan a legszívesebben az elnök ülepére irányoztatta volna.
Egy másik nyilatkozatában, amit a The Sunday Timesnak adott, Trump sürgette, hogy a britek lépjenek már ki az Európai Unióból, akár Brüsszellel való érvényes megállapodás hiányában is. Washington ugyanis ugrásra készen várja, hogy az európai vámunióból szabaduló London aléltan zuhanjon az amerikai partner ölelő karjába, szabadkereskedelmi megállapodás formájában.
Az "európai projekt" mellett elkötelezett kommentátorok kígyót-békát szórnak az amerikai elnökre, aki kétségkívül a maga faragatlan stílusában, látványos kárörömmel ünnepli a Brexitet, és még tovább akarja bomlasztani az unió egységét - vagy legalábbis okot szolgáltat ennek a feltételezésére. Pedig észre kellene már venni, hogy Donald Trump nem a végzet asszonya, aki elszerette a kissé csapodár brit koronát a gondoskodó, gyöngéd és jóhiszemű Európától. Azt még nem tudjuk, hogy a Trump-jelenség valójában micsoda, de azt már igen, hogy nem egyszerű baleset, hanem a közéletről való gondolkodás valamilyen indokolt perverziója. 
A britek annak idején érdek-, vagyis nem szerelemházasságot kötöttek a kontinens integrációs szervezetével, ami önmagában még rendben is lenne, csak hát időközben mindkét fél egyre inkább úgy kezdte érezni, hogy nem egymásnak teremtette őket a Mindenható. Az egész házasságon végihúzódtak a viták, időnként veszekedések. Brüsszel minden este elmosogatott, de elvárta, hogy London reggelenként ugyanazt a bekészített lazacos szendvicset vigye magával tízóraiként a munkába. London félre-félrelépett, majd beadta a válókeresetet. 
Arról sem Donald Trump tehet, hogy még ma sem hunyt ki a régi nagy szerelem lángja. A narratíva szerint az Egyesült Királyságot és az Egyesült Államokat különleges viszony fűzi össze, ami részben bizonyára a gyarmati múltban gyökerezik, megszilárdította a két világháború bajtársi sorsközössége, táplálója a közös nyelv, egyik legfontosabb megnyilvánulási formája pedig - azon túl, hogy kilométer helyett mérföldben gondolkodnak - a meghitt hírszerzési együttműködés, ami szorosabb, mint amilyenről az EU-országok csak álmodhatnak. Ők ketten, az amerikaiak és a britek együtt - kiegészítve a kanadaiakkal és az ausztrálokkal, új-zélandiakkal - az "angolszász hatalmak", és a briteknek nyilván imponál, ha együtt dübörögnek a hídon az amerikaiakkal.
Európa, engedd el a briteket, ne sírj utánuk. Maradj velük jó viszonyban, akár még javadra is válhat adott esetben, ha van egy olyan exed, aki némi befolyással bír az Atlanti-óceán túlpartján.