Zavaros víz

Azt gondolná az ember, hogy a katasztrófaelhárítás nagy fegyelmet és precíz szervezettséget igénylő feladat. Ahhoz, hogy a munka a leghatékonyabb lehessen krízis idején, a mentőknek, tűzoltóknak, rendőröknek, búvároknak, pilótáknak azt kell tenniük óramű pontossággal, amire kiképezték őket, a katasztrófavédelem vezetésének pedig össze kell hangolnia a munkát.

De meg tudja zavarni a rendszerről alkotott képet, amikor felbukkan egy kommandós, és azt mondja: akkor ő mostantól mentőbúvár. Fokozza a zavart, ha a belügyminiszter egy gyors döntéssel Hajdu Jánost, a Terrorelhárítási Központ vezetőjét bízza meg a dunai hajókatasztrófa áldozatai felkutatásának, a roncs kiemelésének koordinálásával. Ezt az átlagember úgy dekódolja: oké, akkor mostantól a terrorelhárítás a katasztrófavédelem. Ez viszont felveti azt a kérdést: akkor a katasztrófavédelem micsoda? Kétségeket ébreszthet az is, hogy a TEK kormányrendeletben részletezett feladatai között nincs olyan, ami kicsit is hasonlítana ahhoz, amit a terrorelhárítás a katasztrófa helyszínén napok óta csinál.

De akkor miért egy olyan szervezetre bízza a belügyminiszter a kutatást, aminek ez nem volt eddig a feladata? Talán azért, mert a belügyminiszter szerint a TEK még így is jobban ért ehhez, mint a katasztrófavédelem? Ha viszont így van, miért van katasztrófavédelmünk? Miért állítja a nemzetbiztonsági bizottság előtt a belügyminiszter, hogy a mentés, kutatás tökéletes volt?

A kétségeket nem segít eloszlatni, hogy Hajdu János látványos sajtótájékoztatót tart az amerikai filmeket idéző hightech margitszigeti bázison, de az újságíróknak nem enged feltenni kérdéseket.

Ebben az ügyben nem csak a roncs körül örvénylő, hömpölygő víz zavaros. Pedig ha másért nem is, az áldozatok és a holtakért is életüket kockáztatók miatt alapvető lenne a tisztánlátás.