Papp Sándor Zsigmond: Mi jön a vers után?

„Vele alkudoznék a félhomályban. Neki sorolom, vele perelek. De akármit is teszek, csak a saját hangomat hallom.”

Nem erről akartam írni a héten, be volt tárazva a téma, ilyenkor már mondom magamban a mondatokat, próbálgatom a villamoson, utcán, menzán, dolgozom fejben, hogy amikor gép elé kerülök, már kevesebb dolgom legyen. De be kell látni, hogy vannak nagyobb erők is a tárcaírásban, mint a szerző maga, aki csak a saját alanyai és állítmányai között ingázhat szerényen.

Sors? Gondviselés? Isten?

Hirtelen mindegyik csak betűk halmazának tűnik. Kiszáradt csigaház.

Emlékszem, mennyire nevettem azon, amikor az öregek – nagyszüleim és régi barátaik – társalgásában nem sokkal a betegségeik alapos és bizsergető kibeszélése után, amikor egymásnak ajánlottak gyógyszereket, kúrákat, orvosokat, hirtelen előjött a tuti kérdés: Tudod, hogy ki halt meg? És akkor mintegy csattanóként jött egy ismerős neve, egykori kolléga, volt szerelem, a kedvenc hentes. Aztán még nevek, sok név, a döbbenet és öröm keverékével kiejtve, mert ők, a beszélők még itt vannak. Csupa jeges érintés és csupa megkönnyebbülés, hogy van még haladék. Van még idő.

Ma is a fülemben cseng ennek a dallama. Az élet és halál kevés hangjegyből álló kottája.

Az első igazi döbbenetem Zoli volt. Kőrösi Zoltán halálhíre egy wellnessközpontban ért utol. Értettem, amit mondtak nekem a telefonban, de nem tudtam hova tenni, idegenül csengett, mintha kihúzták volna a szavak alól a szőnyeget. A felfoghatóság alapját. Akkoriban kerültünk igazán közel, folyton csipkelődött, ironizált, én meg ezt nagyon bírtam, apámmal mi is így cukkoltuk egymást. Nem lehetett sértődés belőle, mert nekem ez a szeretet nyelve volt, nem a pikírt gonoszkodásé. Ugyanakkor meg ő volt a legjózanabb író, akit csak ismertem, mindent megtett az egészségéért, futott, úszott, focizott, síelt, pazar tanácsokat adott az étrendemmel kapcsolatban is, mert nem nézte jó szemmel a fölösleges kilóimat. És akkor a szíve. Mit lehet erre mondani? Hát kinek lehet ilyen hülye humora, hogy pont a legegészségesebbet? Amikor még mondatok, bekezdések, regények érlelődtek benne, amelyekről egyébként soha nem beszélt. Babonából.

Letámolyogtam a medence mellé, csináltam, amit a wellnessben lehet. Úsztam, masszázsra mentem, befalt az élet örömtelen öröme, a kényelmes hazugságaim. Olyan volt, mint egy rossz szerep vagy egy folyton kihúzott mondat. Semmi hitelesség, semmi erő.

Aztán most János. Nem voltunk barátok, csak kollégák, egy kiadónál lévő szerzők, jó ismerősök. Pompásan csevegtünk, de mindig hiányzott valami, hogy mindez valahogy elmélyüljön. Én szerettem a verseit, megkerülhetetlen műveknek láttam, azt pedig sosem mertem megkérdezni, hogy mit gondol az én szövegeimről. Tartottam tőle, hogy el is mondja. És még igaza is lesz. Pedig imádtam a pontos ítéleteit, a kíméletlenségeit, a csípős okosságát, ahogy két-három mondattal helyrerak szerzőket és életműveket. Szinte bármilyen műfajban. Csak akkor fájt az ítélet, amikor számomra kedves szerzőkről vélekedtünk másként. Szigorú volt, s bár magam is tudtam, hogy szigorúság nélkül sosem lesz jó vers és jó regény, azt mondtam, hogy legalább a szigorúságokat hadd válogassam meg én.

Itt vannak a kötetei a polcomon, majdhogynem hiánytalanul. Kevés szerzővel vagyok így. Tán ezt is el kellett volna mondanom egy karácsonyi bulin, amikor nem tűnik hízelgésnek. Csak dedikáltatom egyenként. Van még időnk, mondtam végül, engedtem a gátlásaimnak. És akkor megint a telefon.

Hogy írjak nekrológot. Ha szótárt adnak, akkor se értettem volna, hogy mit kérnek. Téreyről, kérdeztem meg háromszor is? Mert az nem lehet. Hiszen ő a legjózanabb költő, csúszott ki majdnem a számon. Úszik, odafigyel magára, dédelgeti az egészségét, akár egy hibátlan vers zárlatát. Hogy akkor most ennek is vége?

Hallom a fülemben az ismerős kottát, és lassan felfogom, hogy az én nemzedékem is belépett a rossz csattanók korába. Hogy nincs többé védettség, nincs fiatalság, nincs illúzió és főként nincs kapaszkodó. Csonka életművek kerekednek hirtelen egésszé az őszikék reménye nélkül. A meglévőkből kell kiolvasni a már nem megírható leendőket. Játszani azzal, ami nem engedi a játékot, ami falként meredezik előtte, rajta a sors (?), Isten (?), gondviselés (?) gúnyos graffitije.

Kár, hogy most nem tudom kinyitni a könyvet, nem vigasztal a vers. Érzem, hogy tompán, falsul szólalna meg minden. Semmi nincs, ami idézhető lenne, ami a csend helyét átvehetné, akár ideiglenesen is. Nincs, ami rímelne erre, hacsak nem a remekművek után maradó ijedt némaság. Amikor egyedül maradunk hősök, érvényes mondatok nélkül.

Ha a félistenek (vagy tán egészen azok) is elmennek, miben bízzon a halandó?

Másfél évvel volt idősebb, mint én. Kőrösi tízzel. Apám hetvenévesen ment el, sokáig ő volt a bója a számok sivár tengerén. A döbbenet után most nem az öröm jön, és nem a megkönnyebbülés. Ülök a szobában és az ujjamon számolgatok. Másfél, tíz vagy kicsivel több, mint harminc? Mennyi van hátra, kérdezem, és bízom benne, hogy van valaki, aki figyel. Vele alkudoznék a félhomályban. Neki sorolom, vele perelek. De akármit is teszek, csak a saját hangomat hallom.