Papp Sándor Zsigmond: Mi jön a vers után?

Publikálás dátuma
2019.06.08. 19:45
Térey János
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
„Vele alkudoznék a félhomályban. Neki sorolom, vele perelek. De akármit is teszek, csak a saját hangomat hallom.”
Nem erről akartam írni a héten, be volt tárazva a téma, ilyenkor már mondom magamban a mondatokat, próbálgatom a villamoson, utcán, menzán, dolgozom fejben, hogy amikor gép elé kerülök, már kevesebb dolgom legyen. De be kell látni, hogy vannak nagyobb erők is a tárcaírásban, mint a szerző maga, aki csak a saját alanyai és állítmányai között ingázhat szerényen. Sors? Gondviselés? Isten? Hirtelen mindegyik csak betűk halmazának tűnik. Kiszáradt csigaház. Emlékszem, mennyire nevettem azon, amikor az öregek – nagyszüleim és régi barátaik – társalgásában nem sokkal a betegségeik alapos és bizsergető kibeszélése után, amikor egymásnak ajánlottak gyógyszereket, kúrákat, orvosokat, hirtelen előjött a tuti kérdés: Tudod, hogy ki halt meg? És akkor mintegy csattanóként jött egy ismerős neve, egykori kolléga, volt szerelem, a kedvenc hentes. Aztán még nevek, sok név, a döbbenet és öröm keverékével kiejtve, mert ők, a beszélők még itt vannak. Csupa jeges érintés és csupa megkönnyebbülés, hogy van még haladék. Van még idő. Ma is a fülemben cseng ennek a dallama. Az élet és halál kevés hangjegyből álló kottája. Az első igazi döbbenetem Zoli volt. Kőrösi Zoltán halálhíre egy wellnessközpontban ért utol. Értettem, amit mondtak nekem a telefonban, de nem tudtam hova tenni, idegenül csengett, mintha kihúzták volna a szavak alól a szőnyeget. A felfoghatóság alapját. Akkoriban kerültünk igazán közel, folyton csipkelődött, ironizált, én meg ezt nagyon bírtam, apámmal mi is így cukkoltuk egymást. Nem lehetett sértődés belőle, mert nekem ez a szeretet nyelve volt, nem a pikírt gonoszkodásé. Ugyanakkor meg ő volt a legjózanabb író, akit csak ismertem, mindent megtett az egészségéért, futott, úszott, focizott, síelt, pazar tanácsokat adott az étrendemmel kapcsolatban is, mert nem nézte jó szemmel a fölösleges kilóimat. És akkor a szíve. Mit lehet erre mondani? Hát kinek lehet ilyen hülye humora, hogy pont a legegészségesebbet? Amikor még mondatok, bekezdések, regények érlelődtek benne, amelyekről egyébként soha nem beszélt. Babonából. Letámolyogtam a medence mellé, csináltam, amit a wellnessben lehet. Úsztam, masszázsra mentem, befalt az élet örömtelen öröme, a kényelmes hazugságaim. Olyan volt, mint egy rossz szerep vagy egy folyton kihúzott mondat. Semmi hitelesség, semmi erő. Aztán most János. Nem voltunk barátok, csak kollégák, egy kiadónál lévő szerzők, jó ismerősök. Pompásan csevegtünk, de mindig hiányzott valami, hogy mindez valahogy elmélyüljön. Én szerettem a verseit, megkerülhetetlen műveknek láttam, azt pedig sosem mertem megkérdezni, hogy mit gondol az én szövegeimről. Tartottam tőle, hogy el is mondja. És még igaza is lesz. Pedig imádtam a pontos ítéleteit, a kíméletlenségeit, a csípős okosságát, ahogy két-három mondattal helyrerak szerzőket és életműveket. Szinte bármilyen műfajban. Csak akkor fájt az ítélet, amikor számomra kedves szerzőkről vélekedtünk másként. Szigorú volt, s bár magam is tudtam, hogy szigorúság nélkül sosem lesz jó vers és jó regény, azt mondtam, hogy legalább a szigorúságokat hadd válogassam meg én. Itt vannak a kötetei a polcomon, majdhogynem hiánytalanul. Kevés szerzővel vagyok így. Tán ezt is el kellett volna mondanom egy karácsonyi bulin, amikor nem tűnik hízelgésnek. Csak dedikáltatom egyenként. Van még időnk, mondtam végül, engedtem a gátlásaimnak. És akkor megint a telefon. Hogy írjak nekrológot. Ha szótárt adnak, akkor se értettem volna, hogy mit kérnek. Téreyről, kérdeztem meg háromszor is? Mert az nem lehet. Hiszen ő a legjózanabb költő, csúszott ki majdnem a számon. Úszik, odafigyel magára, dédelgeti az egészségét, akár egy hibátlan vers zárlatát. Hogy akkor most ennek is vége? Hallom a fülemben az ismerős kottát, és lassan felfogom, hogy az én nemzedékem is belépett a rossz csattanók korába. Hogy nincs többé védettség, nincs fiatalság, nincs illúzió és főként nincs kapaszkodó. Csonka életművek kerekednek hirtelen egésszé az őszikék reménye nélkül. A meglévőkből kell kiolvasni a már nem megírható leendőket. Játszani azzal, ami nem engedi a játékot, ami falként meredezik előtte, rajta a sors (?), Isten (?), gondviselés (?) gúnyos graffitije. Kár, hogy most nem tudom kinyitni a könyvet, nem vigasztal a vers. Érzem, hogy tompán, falsul szólalna meg minden. Semmi nincs, ami idézhető lenne, ami a csend helyét átvehetné, akár ideiglenesen is. Nincs, ami rímelne erre, hacsak nem a remekművek után maradó ijedt némaság. Amikor egyedül maradunk hősök, érvényes mondatok nélkül. Ha a félistenek (vagy tán egészen azok) is elmennek, miben bízzon a halandó? Másfél évvel volt idősebb, mint én. Kőrösi tízzel. Apám hetvenévesen ment el, sokáig ő volt a bója a számok sivár tengerén. A döbbenet után most nem az öröm jön, és nem a megkönnyebbülés. Ülök a szobában és az ujjamon számolgatok. Másfél, tíz vagy kicsivel több, mint harminc? Mennyi van hátra, kérdezem, és bízom benne, hogy van valaki, aki figyel. Vele alkudoznék a félhomályban. Neki sorolom, vele perelek. De akármit is teszek, csak a saját hangomat hallom.

Dupla díj whiskyvel

Publikálás dátuma
2019.06.02. 19:09

Fotó: Kollányi Péter / MTI
Huszonöt évvel ezelőtt Horváth Charlie megjelentette pályafutása első szóló albumát. Az énekes negyvenhét esztendős volt akkor, vagyis az önálló korongkészítést nem éppen karon ülőként kezdte. Ám az LP rövid időn belül platinalemezzé vált, elnyerte az év albuma, előadója pedig az év énekese díjat. A KFT együttes tíz esztendővel korábban arról dalolt Afrika című számában, hogy szóba se jöhet Skandinávia, Charlie viszont éppen a hosszú skandináv éjszakákról dörmögött, felelevenítve, hogy egy évtizeden át színét se látták idehaza. (Amúgy a „kinn” töltött évek során turnézott az Afrika elnevezésű együttessel is.)
De nem a „hideg, mégse rideg” külföldtől lett Charlie. Magyar zenésztársai nevezték el így, mert trombitált, imádta Louis Armstrong hangját meg játékát, és a fúvós hangszer másik virtuózát Charlie Parkernek hívták. A becenév abból a szempontból hátborzongató, hogy a kansasi muzsikus mindössze harmincnégy esztendőt élt súlyos autóbalesete, illetve abból fakadó drogfüggősége miatt. (Fájdalmaitól, a kórházban vált a morfin rabjává.) Elhunytakor a halottkém ötven-hatvan évesnek vélte szegényt...
Az ómen dacára az eredetileg a Károly névre hallgató Charlie felüdített mindenkit, mint a Jég dupla whiskyvel. Pedig albuma megjelenésekor a tendencia nem a hazai muzsikusoknak kedvezett, a piacnak a rendszerváltást követő kiszélesedése nyomán ugyanis előtérbe került minálunk a külföldi előadók lemezeinek értékesítése. Míg a popzenét illetően az eladási arány 1992-ben 60:30, majd 1993-ban 50:47 volt honfitársaink hanghordozói javára, addig 1994-ben már 45:48-ra módosult a mértékviszony. (A fennmaradó hányad maradt a komolyzenének.) A helyzetet súlyosbította, hogy a vadkapitalizmusban tort ült a hamisítás, egy-egy vidéki razzián nagyjából ezer kalózkazettát foglaltak le és koboztak el a rendőrök. Csak 1994-ben 22 925 audiokazettát zároltak a szervek, és csaknem háromszáz személlyel szemben indítottak büntetőeljárást illegális másolás, illetve talmi termék terjesztése miatt.
Ilyen körülmények között lett nem csupán az első, hanem a második Charlie-szólóalbum is platinalemez. Ez még akkor is nagy szó volt, ha a Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetsége kilencvennégyben 25 ezer példányra szállította le az aranylemez elnyerésének határát. (Korábban száz-, majd ötvenezer példányért járt a fémesen-fényesen csillogó korong.) Charlie bátran arról énekelt a Játszd újra Sam című dalban, hogy „mikor minden rádión rég csupa olcsó zene szól”, producere, Rózsa István pedig így kommentálta középkorú menedzseltje kiugró sikerét: „Az igényes muzsika legyőzte a limonádét.”
Erre az áttörésre azért nem lehetett számítani. (Bár Rózsa másként gondolta.) De a két lemezről – hála az előadón kívül a Lerch István, László Attila, Horváth Attila szerzőhármasnak – hirtelen slágerré vált a "Két dózis egy helyen", valamint a Nézz az ég felé, a Mindenki valakié, az Az légy, aki vagy, a Vidékre költözöm... Valóságos sikk lett a Generál óta eltűnt, majd a Tátrai Bandben feltűnt Charlie-t hallgatni. A kései felfedezett hajdanán az Olympiával Blood Sweat & Tearst, Chicagót, Joe Cockert nyomott, és nem hiszem, hogy hitte, az efféle hangzás egyszer még trendi lesz Magyarországon. A dupla whiskyt körülvevő világot híven jellemezte, hogy Hobo így írta le a korabeli környezetet: „Azok a barátaim, akik szidták a kommunizmust, most még jobban isznak.” A valaha a Szabad Európán műsorokat vezető, majd az új korszakban idehaza is rádiózó Cseke Lászlónak (Ekecs Gézának) pedig megírták: „Intézze el, hogy zavarják már kicsit az adást! Recsegés nélkül nincs nosztalgia.”
A balettintézetben nevelkedő Charlie-tól fölösleges volt ilyesmit kérni. Recsegett ő a nélkül is, de hogyan! „Az légy, aki vagy, érezd jól magad!” – javasolta dalban. Szóban ezt így fogalmazta meg: „Az élet arról szól, hogy a munkád legyen a legnagyobb szórakozásod.”
Van olyan szerencséje, hogy ehhez tarthassa magát.
Szerző

Ferdinandy György: Dióhéjban

Az ember mindenfélét elképzel trópusi magányában. Hogy mit fog átadni félévszázados száműzetése gazdag tapasztalatából, ha majd hazatér. Ha majd az óhaza érdeklődni fog. Aztán kiderül, hogy ilyen hasznos tapasztalatcserére ritkán adódik alkalom. Akkor aztán összefoglalja a messziről érkező, hogy mi lenne a legfontosabb mondanivalója. Amit nem tud magában tartani. A jótanácsait: az emigráció sirámai nem érdeklik az otthoniakat. Elsőnek – végül is skribler – irodalmunk állapotáról ejtene szót. A közhittel ellentétben nincs különösebben rossz állapotban ma sem. Csak az gyenge eresztés, amivel a nagyvilágot etetjük. Rosszul válogatjuk meg, amit lefordítunk. Hiányozna belőlünk az önismeret? Vagy más, irodalmon kívüli szempontok az irányadók? Mindezt a hazaiaknak kell eldönteniük. Példának felhoznám az én felfedezettjeimet. Azokat a fiatalokat, akiket lefordítottam és kiadattam világnyelveken. Persze, az én ítéletem is lehet részrehajló. Erről a magányos erőfeszítésről, amit „ablaknyitogatásnak” neveztem el, úgy érzem, jó lenne néhány szót ejtenem. Rögtön utána tanárságomról beszélnék. Megemlíteném, hogy a „művelt Nyugat” mit művelt gyarmatbirodalmaival. Mert ezek a mi példaképeink háromszor fosztották ki az úgynevezett harmadik világot. Először, amikor elfoglalták, másodszor, amikor nagy hűhóval felszabadították gyarmataikat. Harmadszor, és ez az én szakterületem, amikor megírták az így tönkretett népek szerintük igaz történetét. Az én diákjaim rabszolgák unokái voltak, és a gazdi tankönyveiből próbálták kihámozni a múltjukat. Azt, hogy ők is olyan emberek, mint a többiek. Ebben próbáltam én, gyüttment kelet-európai segítségükre lenni, egy apró trópusi szigeten.  Innen üzenem, hogy az óhazát figyelmeztetni szeretném. Ne a gyarmatosító hatalmak legyenek a mi példaképeink! És legyünk óvatosak. Nehogy török, tatár, Bécs és Moszkva után ismét megkíséreljék ránk tenni a kezüket! Hát, dióhéjban ez lenne, amit újra itthon, félévszázad után elmondanék. Lenne persze még sok egyéb is, ha adódna rá alkalom. De most, elsőre, ez lenne az, amit vadnyugati tapasztalataimból jó szívvel átadhatok.