A gödörásás kora

Bosszant az az értelmetlen építkezés, ami miatt az Alkotmány utca végét lezárták. Ugyanúgy bosszant, mint amikor a Szabadság téren felállították a hamis gábrieles emlékművet, aminek semmi más értelmet nem tudott adni a hatalom, mint azt: mi ártatlanok vagyunk a múlt század közepének bűnös döntéseiben. Most pedig „kiássuk” a száz éve meghozott tragikus békedekrétum fájdalmát, ahelyett, hogy betemetnénk inkább. 
Innen nézve olyan, mintha szélmalomharcot vívnánk a történelemmel. Ami elmúlt, le kellene zárni, különösen azért, mert a mai Európa már nem a Horthy-idők Európája. A népeket nem választják el átjárhatatlan határok, e kontinens nagyobbik hányadában az utazó észre sem veszi, ha átlépi egyik-másik ország küszöbét. És ez aligha változik mindaddig, amíg a harcos nacionalizmus újra nem éled, amíg a szélsőséges nézetek nem kerülnek túlsúlyba, és nem állítják szembe egymással a ma még békésen megférő nemzeteket. Élnek és dolgoznak nálunk romániai, szlovákiai, kárpátaljai, bácskai magyarok, többségüknek már Európa a tágabb hazája. Ahogyan a mi közel hatszázezer migránsunk is Nyugat-Európában van „otthon”. Ki időlegesen, ki véglegesen, de európaiként.
Most a közelgő trianoni centenárium kapcsán olvasom a népszerű történelmi folyóiratban az egyik tanulmányt arról, hogyan vezetett szegről-végről a száz évvel ezelőtti döntés a holokauszthoz. A felkorbácsolt revánsvágy miként jutott el oda, hogy vérgőzös gondolatok öntsék el a meghatározó politikusok agyát, és az elvesztett területek visszaszerzésének mohóságában akár az ördöggel is hajlandók legyenek cimborálni. Ha kellett, beáldozták a több százezer zsidó honfitársukat is, mert a „nagy testvér” területszerző támogatásának ez volt az ára. 
Persze minden tragikus döntéshez két fél kell: aki meghozza azt, és aki elszenvedi. A holokauszt esetében is így történt. Mára egyre több bizonyíték került napvilágra arról, hogy a zsidóság vezetői – noha tudtak a készülő intézkedésekről –, nem akarták elhinni, hogy a hazájuk kormánya megteszi ezt velük. Nem akarták elhinni, hogy a gettóból, a távoli táborokból csak nagyon keveseknek lesz visszaút, a többségre halál vár. De mert polgárok voltak, ezért törvénytisztelők is. Ha a hatalom elrendelte a családok összeköltözését, összeköltöztek. Ha sárga csillagot kellett a ruhára varrni, felvarrták. Ha oda kellett adni a vagyonukat, odaadták. Ha azt parancsolták, a kivégző osztag előtt álljanak vigyázzban, vigyázzban álltak… 
A hatalom packázásait csak a jó értelemben vett polgárok hajlandók elviselni. Még akkor is, ha érzik, a bőrükre megy, ha a törvény nem építeni, hanem rombolni készül. Hetven-nyolcvan éve egy országot döntöttek romba az akaratos politikusok, de ma már látjuk, a pusztításhoz nem kell mindig háború. 
Békeidőben „haláltáborba” lehet küldeni akár a tudományos életet is. A tudósok pedig, törvénytisztelő polgárok módján, ahelyett, hogy lázadnának, „fegyvert fognának”, vigyázzban állnak. Egyszer majd – talán - a Tudományos Akadémiának is ásnak egy emlékművet a Lánchíd lábánál.
Szerző
Somfai Péter

Előre!

Hála és köszönet Puzsér Róbertnek. Nem viccelek: ha ő hihetetlen kitartással nem igyekszik úgy egy fél éve minden áldott nap széttrollkodni a budapesti előválasztást, polgártársaink zöme valószínűleg mindmáig nem tudna arról, hogy az ellenzék itt mekkora akcióban van. De mert megtette, a fővárosiak egy része legalább hallott már valamit harangozni arról, hogy mindenki egyért, egy mindenkiért. 
A kedvező csillagállás ráadásul kétszeresen is jelentkezik, hiszen a második fordulóra nemcsak Puzsér csinált magából szívmelengető mód komplett hülyét, hanem az EU-választás tisztára is söpörte az utat az épeszű megoldások előtt. Ma már tudjuk, hogy a fővárosban e pillanatban nincs LMP, nem kell tehát számolni az "állhat-e az ember középen egy ilyen zord világban" örök nyafogással. Nincsen Jobbik sem, mindenki lepihenhet tehát, aki eddig azon dúlta magát, hogy szabad-e a liberálisoknak a fajvédőkkel. (Nincsenek egyébként Liberálisok sem, ezért aztán teljesen mindegy, Sermer Ádám belép-e az előválasztásba: az utóválasztásban sem osztanak majd neki lapot. A Kétfarkúaknak pedig több eszük van annál, mint hogy megosszák a szavazatokat.) 
Kegyelmi pillanatot élünk tehát, és ha van egy kis szerencsénk, a fennmaradó erők, amelyek 1,7 milliós mintán mérhették meg támogatottságukat két héttel ezelőtt, józan kompromisszumokat fognak kötni a kerületekben. Sőt hadd reméljük, hogy a nagy osztozkodás közepette még arról sem feledkeznek meg: ezek nem puszta koncok, hanem hús-vér emberek által lakott városrészek, ahol léteznek helyi politikusok, civil mozgalmak, nem célszerű tehát minden képviselőjelölti helyre ráküldeni egy fentről delegált "valakit". 
Ami pedig a főpolgármesteri előválasztást illeti, ha a kerületekből nem hallatszik ki a csihipuhi, a folyamat csak eredményes lehet. Végül lesz egy jelölt, aki megmérkőzik Tarlós Istvánnal. Tessék választani!
Szerző
N. Kósa Judit

Izaura tévé

Viktor rosszul érzi magát a családjában, ezért a közmegbotránkozással sem törődve nyíltan másoknak kezd udvarolni. Az új kapcsolat szépen alakul, a felek kölcsönösen körbeudvarolják egymást, és már előre örülnek, hogy milyen jó lesz, ha végre egymás karjaiba omolhatnak majd, és onnan mutogathatnak vissza a faképnél hagyott rokonokra. Csakhogy a dolgok másképp alakulnak, Viktor számára kiderül (amit egyébként sokan és sokszor mondtak neki korábban), hogy az új família tagjai korántsem olyan jó fejek és befolyásosak, mint azt képzelte, ellenben régi családja köszöni szépen, továbbra is (viszonylag) jó bőrben van. 
Viktor ezért oszt-szoroz, majd úgy dönt, inkább mégis visszabújna a küszöb alatt, amivel persze a régieket is éppen eléggé zavarba hozza, hiszen hogy az állandóan a trambulinról a medencébe pisilő, lassan mindenki számára kínos fiúval most mit is kezdjenek. De azért az sem elhanyagolható szempont, hogy vele és a haverjaival mégiscsak többen lesznek. Ezért most tulajdonképpen senki sem boldog, de ami a fő, senki sem tudja pontosan, mit is kezdjen a helyzettel. 
Elég gyenge forgatókönyv egy szappanoperának igaz? Sajnos ez maga a szemünk előtt lejátszódó valóság a Fidesz és az Európai Néppárt viszonyában. Akár megmosolyogtató is lehetne persze figyelni azt a látványos igyekezetet, ahogy az EP-választások eredményének tükrében (a „bevándorlásellenes erők” enyhén szólva nem törtek át, mint ahogy azt a magyar miniszterelnök előzetesen kalkulálta, sőt) a Fidesz megpróbál mindent visszacsinálni az elmúlt hónapok (vagy akár évek) politikájából, és az utolsó (utáni?) pillanatban mégiscsak megmenteni saját tagságát a lesajnált EPP-ben. Amivel a Néppárt vezetése egyelőre látványosan nem tud mit kezdeni, csak az a biztos, hogy belül is nagyon komoly a megosztottság az ügyben. 
Mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, és megpróbálunk nem belegondolni abba, hogy ezt a rossz filmet akár még hónapokig nézhetjük, holott nem mi kértük. Ellenben, hogy mi lesz az utolsó részben, az a mi bőrünkre is megy majd.