A hamis biztonságérzetet adó kis magyar világ Romániában - és azon túl

Publikálás dátuma
2019.06.09. 07:43

Fotó: Facebook/Orbán Viktor
Miközben a sokadik virágkorát élő Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) 477 ezer szavazattal, két képviselőt is küldhet az Európai Parlamentbe, egyre sürgetőbb volna a párt számára megtalálni, ki fog rájuk szavazni a következő és az az utáni választásokon.
„Ezt az RMDSZ-békát még egyszer és utoljára lenyelem” – mondta két nappal az európai parlamenti választások előtt egy kolozsvári barátom. Kissé meg is lepődtem, mert ő azon erdélyiek közé tartozik, akik régről bírálják az RMDSZ-t, sőt az utóbbi parlamenti választáson már nem is szavazott a magyar érdekképviseletre. Az igazi meglepetés számomra mégsem a döntése, inkább annak indoklása volt. „A fiatalok rég nem azért mennek nyugatra, mert itthon nem beszélhetnek vagy tanulhatnak magyarul, hanem mert jobban akarnak élni, kiszámítható jövőt akarnak. Ehhez már nem magyar, hanem igazi demokratikus pártra van szükség. Az úzvölgyi provokáció azonban lehűtötte az idealizmusom. Nem helyezem a történelmet a jelen vagy a jövő elé, de megengedhetetlennek tartom a múlt tagadását, a magyar történelmi emlékeink meggyalázását. Más nem emel szót ellene, így hát még egyszer, utoljára, bizalmat szavazok az RMDSZ-nek” – mesélte a férfi, akit szinte gyerekkorom óta ismerek, de soha nem hittem volna róla, hogy képes lenne politikai, ideológiai álláspontját felülírni azért, mert egy második világháborús székelyföldi magyar katonatemetőre rátelepítenek egy románt. Az EP-kampány és a szavazás utáni napokban tett egyhetes erdélyi körutam során azonban ez volt az egyik, mondhatni utólag, legkisebb meglepetésem.  Idézett barátom lánya, a huszonéves egyetemista, aki mindeddig következetesen, bár fanyalogva az RMDSZ-re szavazott, ezúttal, mint fogalmazott, „komoly dilemma előtt áll”. „Ez a macsó RMDSZ kisegítő személyzetnek tekinti a nőket. Romániában már rég női pártelnökök vannak, és miniszterek is szép számmal, a román pártok az EP-be és a brüsszeli parlamentbe is küldenek nőket, de az RMDSZ-nek egy kirakat nőszervezetre futotta eddig. És egyetlen szava sincs sem a nemek egyenlősége, sem a klímaváltozás kapcsán. Engem nem érdekel, hogy a székelyföldi hivatalokon loboghat vagy nem loboghat a székely zászló, az sem, hogy a magyar mellé vagy föléje hoznak létre román katonai temetőt, az viszont annál inkább, hogy lesz-e élhető Föld a leendő gyerekeimnek. És ha az lány lesz, és netalán politikai ambíciói lesznek, lesz-e egyenlő esélye arra, hogy a szomszéd magyar fiúval megmérkőzzön az RMDSZ-elnöki tisztségért, EP-képviselőhelyért, román parlamenti képviselői helyért. Vagy netán kávét főzhet neki, legjobb esetben pedig megkaphatja az első nem bejutó helyet valamelyik listán, mint most Hegedűs Csilla is?” 

A csak magyar már nem elég

Pénteken még nem tudta, hogy vasárnap végül rászavaz-e vagy sem az USR-re (Uniunea Salvaţi România, magyarul: Mentsétek meg Romániát Szövetség), mint a barátai többsége, mert „tőlük sincs elájulva, de mégiscsak az egyetlen modern alakulat, amely nem folyton a múltban vájkál. És bár külön üzenete a magyarokhoz nem volt, vette a fáradságot legalább arra, hogy a magyarokat magyarul szólítsa meg”. Utólag, már telefonon mondta el, hogy az utolsó percig vacillált, el is ment a haverokkal a szavazóhelyiségig, de megvárta őket kint. „Ezután sohasem kötök kompromisszumot”, mondta dacosan. 
"Soha többé nem szavazok valakire csupán azért, mert magyar. Román pártra pedig majd akkor nyomok pecsétet, ha bizonyítják, hogy megérdemli."

"Az USR egyelőre ígéretes, de láttunk már elégszer karón varjút, ugyebár.” Sokan voltak Kolozsváron és más erdélyi nagyvárosokban, akik megelőlegezték a bizalmat a magyar sajtóban csak román Momentumként emlegetett pártnak. A viszonylag új formáció majdhogynem rávert a kormányzó Szociáldemokrata Pártra (PSD), úgy, hogy nincs vidéki beágyazottsága. A nagyvárosok, a fiatalok, és igen, az RMDSZ-ben csalódott magyarok egy része, a hagyományos román ellenzéki pártokból kiábrándult erdélyiek voksai hozták fel a harmadik helyre az USR-t, mondhatni a semmiből, különösebb program és ígéret nélkül. Vonzerejét az új, a más, a még soha nem kormányzó, így korrupciómentes imidzsének köszönheti az ellenzéki civil mozgalomból rekordgyorsan kinőtt párt. Mentsétek meg Romániát Szövetség – ez a formáció magyar neve, amely sok elemző szerint az egyik legnagyobb veszély az RMDSZ számára.

Tömbmagyar

Csakhogy a véleményformálók, elemzők java része Kolozsvárról vagy valamelyik nagyvárosból értékel. Ám ha keletebbre megyünk, elég csak Marosvásárhelyig, teljesen más világ fogad. A magyar–román interetnikus feszültségek frontvárosában és környékén nyomát sem találtam a kolozsvári elégedetlenségnek. Nem mintha nem létezne itt is, ám errefelé nyilvánvalóan más uralja a magyar közbeszédet, más az elégedetlenség oka, mint ahogy a jó pontokat is másért osztják a magyar szövetségnek. Ez már a hamis biztonságérzetet adó „kis magyar világ”, azaz a Székelyföld széle. Székely István kolozsvári politológus, aki egyben az RMDSZ ügyvezető alelnöke, ennek ellenére az erdélyi magyar sajtóban egyik leggyakrabban megszólaltatott elemző, az EP-választási eredményeket értékelve maga fogalmazott úgy, hogy az erdélyi magyar közösség homogenitása a múlté. Eltérő a mindennapi valóság a tömbmagyar székelyföldi, illetve interetnikus környezetben. Kifejtette, Székelyföldön az önkormányzatok megerősödése és az etnikailag homogén régió létezése megadja a „kis magyar világ” érzetét és időnként hamis biztonságérzetét. Itt magyar nyelvű a helyi adminisztráció, a lakosság magyarul tudja intézni mindennapi ügyeit. Erre tevődik rá a magyar állampolgárság, valamint az, hogy a 2000-es évektől tulajdonképpen egész Székelyföld magyar nyelvű televíziót néz és rádiót hallgat. Ezzel a „kis Magyarországgal” szemben Bukarest főleg problémaként jelenik meg: a buta jogszabályok, bürokrácia, a folyamatos zászlóperek, terrorvádak és egyebek formájában. Mindez együttesen hat, de kétségtelenül a magyar állampolgárság okán is erősödnek a Magyarország irányába mutató kapcsolatok, és gyengül a Bukarest iránti érdeklődés, vagyis a romániai választásokon való részvételi kedv, vélekedik a politikus politológus. Ennek fényében sokkal inkább érthető, hogy a kampányfinisben, amikor hétről hétre, a voksolással egy időben meghirdetett igazságügyi referendum miatt látványosan emelkedett a román választói kedv, a székelyföldi magyar választókat továbbra sem hozta lázba az országos korrupcióellenes közhangulat. A referendumot valamiféle „román ügynek” tekintették, amely nem nélkülözi a magyarellenességet sem. Az előrejelzések ezért nem meglepő módon egyre apadó RMDSZ-támogatottságot mutattak. Székelyföldön az utóbbi időben rendre gyengül a magyarok szavazási hajlandósága a fent említett okok miatt. És hogy milyen csodaszerhez nyúlt most (is) az RMDSZ? Én személy szerint elborzadtam, amikor megláttam Maros megyében a legtávolabbi kis falu minden magyar választójának postaládájában is landoló szórólapot. Annak címlapján Orbán Viktor ráz kezet mosolyogva Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel, belül ugyancsak ők láthatók a nagyobbik fotón, s mintegy mellékesen, kicsiben, alig kivehető arcokkal, ott van az RMDSZ EP-listájának első négy helyezettjéről készült csoportkép. Az üzenet egyszerű, mindenki számára világos: szavazni kell, mert Orbán Viktor ezt kéri, cserében erős brüsszeli egységes Kárpát-medencei magyar képviseletet ígér.  

Orbán Viktor kérte

És ez hatott, főleg a vidéki szavazók körében, mint ahogy az egyházak támogatása is, a vasárnapi misén-istentiszteleteken elhangzott lelkészi szavazásra buzdítás. „Hogyne szavaztam volna, Orbán Viktor is erre kért” – válaszolt méltatlankodva érdeklődésemre vasárnap délután 90 éves nagybátyám, aki bizony már a legutóbbi román parlamenti választáson sem vett részt. És nem csak abban a marosi kis faluban hatott varázserővel Orbán Viktor személyes részvétele a kampányban, felhívása és a szórólapok, amelyek az utolsó pillanatig figyelmeztettek a „kötelességre”. Ugyanezt tapasztaltam több nagy Gyergyó-medencei településen, sőt Marosvásárhelyen is, és ugyanezt az Erdély Tv helyszíni riportjaiban. Vagyis azt, hogy amiért a nagyvárosi, elsősorban a tömbmagyar vidéken kívüli értelmiség tetemes hányada orrol az RMDSZ-re, az ugyanaz, amiért az átlagmagyar szavazó rájuk szavaz: az „elfideszeződés”, a belső demokrácia fokozatos felszámolása, az RMDSZ alárendelése Orbán Viktornak. Az RMDSZ pedig egyre „profibb” a kampányban, a mozgósításban, a kommunikációban. Korábbi stabil 360 ezer körüli szavazótáborát a május 26-i EP-választásra 477 ezerre tornázta fel. Lebutított üzenetekkel ugyan, de sikerült. És bár most az a fő téma, hogy a Kárpátokon kívül „vásárolt”, a kormányzó PSD (a román Szociáldemokrata Párt) segítségével megszerzett kb. 15 ezer szavazat segítségével lépte át a bejutási küszöböt a magyar szövetség, ez aligha változtat a lényegen. És ez különben is amolyan „nyuszika, van sapkád?” szindróma. A regátban (királyság, így emlegetik Erdélyben a Kárpátokon kívüli régiókat) évek óta módszeresen építi területi szervezeteit a szövetség, annak ellenére, hogy alig-alig él errefelé magyar Csángóföldet és Bukarestet leszámítva. Az idén többek között a helyi szervezeteknek köszönhetően – a vád szerint a PSD jóvoltából – olyan kis településeken is tudtak urnabiztost (így nevezik a pártok által delegált megfigyelőket) állítani, ahol egyáltalán nem él magyar, de így 3-4 szavazatot begyűjtöttek az adott településen. A sok kicsi sokra megy alapon pedig összejött 35 ezer. Eddig egy elnökválasztáson, amelyen Kelemen Hunor pártelnök volt a jelölt, gyűjtötte be eddigi legtöbb szavazatát, 24 ezret a szövetség. Talán nem elegáns, de nem illegális és főképp hatékony módszer a szavazatmaximálásra. (Nekem pedig az jutott eszembe a nagy sajtófelhajtás kapcsán, hogy ha a magyarországi ellenzék lett volna annyira szervezett, hogy a Fidesz által uralt vidéken megfigyelőket állítson, s így legalább általuk és családtagjaik révén összeszedjen 10-20 ezer szavazatot, azt hiszem, dicsérnénk őket.)  

Új kérdések, új válaszok

A kérdés azonban a 477 ezer szavazat és a két brüsszeli EP-mandátum ellenére ugyanaz marad, mint korábban: meddig lesz elég a vidék fegyelmezett, öregedő szavazóbázisára hatni, meddig lehet csak a magyar kisebbségi sérelmekre koncentrálni, meddig lesz elég Orbán Viktor hívó szava, mikor kerül többségbe az a most fiatal generáció, amely sommásan fogalmazva, aszerint ítél majd, hogy melyik párt ígér élhető Földet gyerekei számára? Ez az interneten nevelkedett, világot látott, idegen nyelveket beszélő, külföldön tanult vagy dolgozott generáció zöme máris „európai polgárként” lát és értékel, a nemzeti identitás kérdése pedig, amely meghatározó és mindent fölülíró a jelenlegi szavazóbázis magjánál, egyre inkább elhalványul, olyan kérdések szorítják háttérbe, mint az emberi méltóság, a környezetvédelem, a nemek közötti egyenjogúság és sok ehhez hasonló érték. Az RMDSZ hagyományos választója ma a középfokú végzettségű, középkorú vagy idős, főként vidéki környezetben élő ember – mondja Székely István, jelezve, hogy ez nem tudatosan kiválasztott réteg, hanem elsőként azért van, mert ezt a réteget könnyebb beazonosítani, könnyebb megszólítani. A jövő kihívása, feladata pedig az, hogy meg tudja szólítani az ifjúságot is, fel tudja építeni jövendőbeli szavazóbázisát azok között, akik már tudják is, hogy miről szól ténylegesen egy EP-választás, hogyan működik az Európai Unió, mit várhat el Brüsszeltől, mit Bukaresttől és mit Budapesttől, és nem azt mondja-várja, ami a jelenlegi helyszíni riportokból lépten-nyomon visszacsengett: azért szavaztak az RMDSZ-re, hogy az védje meg kisebbségi jogaikat Brüsszelben.
Szerző

Hiába ígérget a kormány, a 3 év alatti gyerekek több mint 80 százaléka számára nincs hely a bölcsődékben

Publikálás dátuma
2019.06.08. 13:29
Képünk illusztráció
Fotó: Shutterstock
Bár a kormány határozott célkitűzése, hogy minél több gyerek vállalására ösztönözze a családokat, a 3 év alatti gyerekek több mint 80 százaléka számára nincs hely a bölcsődékben. Sopronban már közelharc van a helyekért, sok anya egyszerűen nem tud visszatérni a munkaerőpiacra. A kormány egyelőre inkább csak ígéri az új helyeket, a számokat pedig különböző trükkökkel kozmetikázza.
„Fel sem vetődött bennünk, hogy probléma lehet, hiszen minden kritériumnak megfeleltünk. Sírva hívtam a férjemet, mikor kiderült, hogy a gyereket nem vették fel a bölcsődébe, és nem tudok teljes állásba visszamenni dolgozni. Anyagilag ez óriási csapás a családnak, szinte sokkolt minket az elutasító levél” – meséli egy soproni édesanya, aki fél, ha kiderülne a kiléte, a gyerek még a várólistán is hátrébb csúszna. Nem érti, hogy utasíthatták el, a jelentkezést három helyre is beadták, az utolsó ráadásul egy száz gyereket fogadó, nagy intézmény volt. Férjével mindketten dolgoznak, ő egyelőre csak részmunkaidőben havi néhány napot, szeptembertől ment volna vissza főállásba. Mindig is Sopronban éltek és sokakkal ellentétben az édesanya nem Ausztriában vállalt munkát, hanem a városban. A család most kétségbeesetten próbál megoldást találni. „Ha a gyermekem nem kerül be a várólistáról az állami bölcsődébe, minden hónapban 50 ezer forint marad a fizetésemből, miután kifizetem a havi 70 ezer forintos magánbölcsődét. Márpedig ezt muszáj, ha meg akarom tartani a munkám” – mondja az édesanya. A bizonytalanságon nem sokat segít, hogy egyáltalán nem kapnak tájékoztatást. Miután kiküldték az értesítőket a családoknak, az a két személy, akik az egész városban illetékesek abban, hogy információt adjanak a kétségbeesett anyukáknak arról, hogy mikor kerülhetnek be egy intézménybe, hetekre szabadságra mentek. Valószínűleg épp azért, hogy ne kelljen foglalkozniuk a felháborodott szülőkkel. Az anyuka félelmein és helyzetén sokan osztoznak a városban. Az utóbbi években több soproni édesanya is azért veszítette el a munkáját, mert nem mehetett bölcsődébe a gyermeke. Az elutasítás, várólistára kerülés után a szülők szerint fellebbezni sem érdemes, egyszerűen el kell fogadni a helyzetet. Vannak, akik a nagyszülők segítségével oldják meg, hogy leg­alább részmunkaidőben dolgozhassanak, de akiknél nincs ilyen segítség, ott nem marad más megoldás, mint otthon maradni a gyerekkel. Sopronban találkoztunk olyan szülővel is, aki arról mesélt: hívták telefonon, hogy várólistáról bekerült a gyermeke, de a munkája miatt éppen akkor nem tudta felvenni. Aztán mikor pár óra múlva visszahívta a bölcsődét, közölték vele, hogy mivel nem érték el, már felvettek valaki mást a gyereke helyére. Őrjítő helyzet, és hiába jelezte, hogy ez nem korrekt, nem tudott mit tenni. Gyakran előfordul, hogy a várólistán is hátrébb kerül egy gyermek, Sopronban ennek legfőbb oka, hogy szinte folyamatosan újabb családok érkeznek a városba. Egy másik édesanya arról mesélt: mikor tavaly jelentkeztek, nem vették fel a gyermeküket, várólistára kerültek, de azt ígérték nekik, októberben kezdhetnek. Hárman voltak előttük. Aztán akármikor telefonáltak, azt a tájékoztatást kapták, hogy nem előrébb, hanem hátrébb kerültek, ugyanis időközben egyedülálló anyák és háromgyerekes családok költöztek a városba, akik velük szemben előnyt élveznek. Persze az Ausztriában munkát kereső betelepülőket is meg lehet érteni, hiszen egy jobb élet reményében költöztetik át a családjukat az ország másik felébe. Ugyanakkor kérdés, hogy az önkormányzat által fenntartott intézmények miért nem tartanak lépést az egyre növekvő igényekkel. Ahogy arról korábban a Visszhang már beszámolt, Sopronban egyre nagyobb problémát jelent, hogy tízezrek költöznek a városba, így a korábbi csendes és biztonságos település mára szinte a kétszeresére dagadt és helyiek szerint legalább 120 ezer embert kell(ene) ellátnia. Ez azonban láthatóan nem sikerül, hiszen a hivatalos adatok szerint 60 ezernél is kevesebb a lakosságszám. A polgármesteri hivatal úgy tájékoztatta lapunkat: Sopronban 347 gyermek részére van bölcsődei férőhely, amelyek száma 117 fővel emelkedett 2010 óta, ám érezhe­tően ez sem elég. Mint írták, jelenleg is folyamatban van 110 férőhelyes további bővítés, de ez egyelőre nem segít az édesanyákon. Van, aki most tudta meg, hogy 150-nél is többen vannak előtte a várólistán. Egy szülő elárulta: Ágfalván nyílt egy intézmény, ahol térítés ellenében is igénybe lehet majd venni a bölcsődét, havonta körülbelül 30–50 ezer forintért, attól függően, hogy jár-e az ingyenes étkezés. Azt azonban nem tudni, hogy ez mennyire hivatalos, ugyanis a polgármesteri hivatal szerint a soproni önkormányzati bölcsődékben a bölcsődei gondozásért megállapított intézményi térítés 0 forint/fő/nap, tehát ingyenes. Ugyanakkor valóban létezhet fizetős szolgáltatás az önkormányzati bölcsődékben is. „A fizetős hely, az önkormányzati bölcsődék esetében jellemzően, időszakos gyermekfelügyelet szolgáltatást jelenti. Ez esetben a gyermek nincs felvéve az intézmény létszámába, így állami támogatást sem kap utána az önkormányzat. Ez olyan esetekre van kitalálva, ha időlegesen megszorul a család, ügyintézés, tanfolyamon való részvétel vagy bármilyen más ok miatt. Az időszakos gyermekfelügyelet egy óradíjas ellátás, amelynél a felügyelet mellett étkezést is igényelhet a szülő, amiért külön fizet. Ennek a szolgáltatásnak az árát a fenntartó határozza meg” – mondja Szűcs Viktória, a Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (BDDSZ) elnöke. 

Bekerülni hamis munkáltatóival

A bölcsődei felvételi szempontrendszer országosan egységes, a gyermekvédelmi törvény pontosan leírja, hogy kiket kell előnyben részesíteni. Szükséges, hogy a szülők igazolják a munkaviszonyukat, és előnyt élveznek azok is, akik rendszeres gyermekvédelmi kedvezményre jogosultak, a három vagy több gyermeket nevelő családban élő gyerekek, az egyedülálló szülő által nevelt kicsik és a védelembe vett gyerekek is. Bár a kritériumok világosnak tűnnek, a trükközés nem ritka. „Egyes önkormányzati bölcsődéknél van olyan tapasztalatunk, hogy a fenntartó illetékes osztálya vagy a polgármester kompetenciája a felvételről való döntés. Előfordul, hogy helyileg – akár önkormányzati rendelettel – kibővítik a felvételi eljárás szempontrendszerét, vagyis szűkítik a hozzáférést. Például vagyonnyilatkozatot kérnek, ami teljességgel jogszabályellenes” – mondja Szűcs Viktória, aki szerint protekciós gyermekek mindig is voltak és lesznek is, mert ez a magyar kultúrában – sajnos – nagyon mélyen gyökeredzik. Sokszor a szülők is kisebb trükközésre kényszerülnek. Kérdés pél­dául, hogy az egyedülálló szülő valóban egyedülálló-e, akik nem házasok, könnyen kijátszhatják a rendszert, hogy biztosan bekerüljön a gyermek. Sőt akad, aki ismerős segítségével „szerez” egy munkáltatói igazolást, pedig valójában nem is dolgozik. Az ilyen igazolások eredetiségét nem ellenőrizheti a bölcsőde, így sosem derül ki a csalás. Sopronban az is borzolja a kedélyeket, hogy nem veszik figyelembe a felvételnél, hogy a szülő Ausztriában vagy Magyarországon dolgozik-e. „Ismerek olyan családot, ahol a férj és a feleség is kint dolgozik, egy gyermekük van, mégis bekerültek a bölcsődébe, míg egy másik, idehaza dolgozó család gyermekét nem vették fel. Pedig az osztrák fizetésből sokkal könnyebb finanszírozni egy magánbölcsődét, mint egy magyar keresetből” – meséli egy soproni nő. Akad olyan szülő, aki tisztában van a nehézségekkel, és már a kicsi egyéves korában jelezte a bölcsődének, hogy vinnék a gyermeket egy év múlva, de így is csak azért kerültek be, mert előttük valaki visszalépett. Pedig ez már egy Sopron környéki, 5000 fős kistelepülés. 

Van, ahol egyáltalán nincs

A soproni szülők példája – bár a város az átlagosnál jóval nagyobb „népességrobbanást” szenved éppen el – egyáltalán nem egyedi. Ma az ország 3200 települése közül csak 629-ben működik bölcsőde, vagyis 2571 helyen a szülőknek esélyük sincs, hogy bármilyen nappali ellátást igénybe vegyenek az óvoda előtt, teljes járások vannak ellátatlanul – hívja fel a figyelmet Szűcs Viktória, és azt is elismeri: az állami támogatás pozitív változásai ellenére az önkormányzatoknak még mindig mélyen a zsebükbe kell nyúlni, ha bölcsődét akarnak üzemeltetni. „Ez a szegény települések esetében óriási probléma, és már a bölcsődelétesítés gondolatánál akadályként jelentkezik. Hiszen nem elég az intézményeket pályázati forrásból felépíteni, azokat hosszú távon fenn is kell tartani. A mai szabályozási környezetben, ha egy gyermek 10 napnál többet hiányzik egy hónapban, a bölcsőde elveszíti arra a hónapra a gyermek után járó állami támogatást. A 3 év alatti gyermekek sajnos sokszor lesznek betegek, így a 10 napos hiányzást hamar el lehet érni, ellenben a dolgozók bérét és a rezsit ki kell fizetni” – mondja a BDDSZ elnöke. Az is igaz, hogy az országon belül nagy eltérések lehetnek, az el­öregedő vagy munkahelyhiányos településeken gyakran előfordul, hogy egyszerűen nem tudják megtölteni a férőhelyeket, egyes nagyvárosokban viszont közelharc megy a helyekért. A legnagyobb hiány a bölcsődei helyekből Észak-Magyarországon, Dél- és Közép-Dunántúlon van. Emellett a gazdaságilag fejlett településeken, Pest megyében, a fővárosban és más megyei jogú városokban is sokan tolonganak a várólistákon. A férőhely hiányában elutasítottak száma a KSH adatai szerint 3698 fő, ami pontosan ennyi családot, anyát jelent, akik nem tudnak visszatérni a munkaerő­piacra. És ez a szám még nem is tartalmazza azokat a gyerekeket, akik olyan településen laknak, ahol egyáltalán nincsen bölcsőde. Az Eurostat adatai szerint Magyarországon 88 ezer ember nem tud dolgozni a bölcsődei helyhiány miatt, ez pedig a jelenlegi munkaerő-hiányos időszakban nagy luxus. A kormány minden igyekezete ellenére, hogy gyerekvállalásra buzdítsa a párokat, az első negyedévben megint tovább csökkent a születések száma, 4,3 százalékkal kevesebb baba jött világra, mint tavaly ebben az időszakban. A nyugati és északi országokban már jó ideje tudják: minden családtámogatásnál többet ér, ha a nőknek van esélyük dolgozni az anyaság mellett. Ott születik sok gyerek, ahol sikeresen kombinálhatják a munkahelyi teendőket a családi élettel, ehhez pedig sok rugalmas és részmunkaidős állásra van szükség. És olyan jó minőségű ellátást nyújtó intézményekre, ahol szívesen otthagyják a kisgyerekeiket napközben, vagyis bölcsődékre. Jelenleg 270 ezer körül van a 3 év alatti gyermekek száma az országban, 2018-as KSH-adatok szerint 1785 bölcsőde működött, összesen 47 169 férőhellyel. Vagyis a korosztály mindössze 17 százaléka számára jut hely. A kormány ehhez képest még 2015–16-ban azt ígérte, 2018-ra 60 ezer bölcsődei férőhely lesz az országban (Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár azóta korrigált, és azt mondta: a vállalás 2020-ra vonatkozott). Orbán Viktor pedig év eleji évértékelőjében azt mondta, 2022-re minden gyerek számára lesz bölcsődei férőhely Magyarországon, ehhez pedig az elkövetkező 3 évben 21 ezer férőhelyet adnak át. Ezt viszont most nehéz elképzelni. Az is igaz, hogy nem minden szülő szeretné bölcsődébe adni a gyerekét, de az igények így is magasan a lehetőségek felett vannak. Egy budapesti intézményvezető például azt tapasztalja, a Gyed Extra bevezetése óta – amely munka mellett is jár az anyukáknak vagy apukáknak – egyre kisebb gyerekeket szeretnének bölcsődébe íratni. Míg korábban jellemzően a gyerek 2 éves kora környékén tértek vissza az anyák a munkahelyükre, most egyre több a 12–14 hónapos bölcsis. Vagyis ez az intézkedés is tovább fokozza a bölcsődei helyek iránti igényt.
NEM GYEREKJÁTÉK – SZŰCS ÉDUA RAJZA

Játék a számokkal

Az utóbbi évtizedben, a nagyvárosokban egyre több családi napközi alakult, amelyek havidíjért cserébe (amely a fővárosban akár a 100 ezer forintot is elérhette) nyújtottak bölcsődeszerű szolgáltatást, és sokan kénytelenek voltak ezt az alternatívát választani. 2017. január 1. után viszont a kormány családi bölcsődének nevezte át a kicsiket ellátó „csanákat”, és szigorúbb szabályokat állított eléjük. Míg 2015 végén még 1188 családi napközi volt 8500 férőhellyel, a szigorítás után lecsökkent a számuk, tavaly már csak 927 családi bölcsőde működött, amely 5840 gyereket tudott ellátni. Ezeket a családi bölcsiket egyébként egy 100 órás tanfolyam elvégzése után lehet működtetni, miközben egy bölcsődei kisgyermeknevelőnek legalább emelt szintű OKJ-szakképesítéssel kell rendelkeznie, de a diplomás szakemberek száma is emelkedik. A BDDSZ azt vallja, hogy a gyerekek érdeke és szükséglete azonos, függetlenül attól, hogy milyen intézménybe jár, ezért a szakszervezet fontosnak tartaná, hogy mindenhol magasan képzett szakemberek foglalkozzanak velük. Hiszen hároméves kor alatt nagyon sok fejlődésbeli eltérés jelentkezhet, amelyeket ha időben észrevesznek, kiküszöbölhetők a későbbi problémák. Ezeket viszont egy laikus nem biztos, hogy észreveszi, még akkor sem, ha vannak saját gyerekei. Mindenesetre a családi napközik átnevezése lehetőséget ad arra, hogy a bölcsődei férőhelyszámokat kozmetikázzák. 2017 óta ugyanis a klasszikus bölcsődék mellett a családi, a mini- és a munkahelyi bölcsődék férőhelyszámait is beleszámolják a statisztikákba. Az átnevezések 6-7000 új férőhelyet generáltak a KSH-adatokban, csupán azzal, hogy olyan ellátásokat is figyelembe vesznek, amelyek korábban – azok szakmai tartalma miatt – nem számítottak bölcsődének. Ráadásul még 2010-ben a Bajnai-kormány a csoportlétszámokat is megemelte 10-ről 12-re (kétéveseknél 14-re), ami egy csapásra 5000 férőhelyet generált anélkül, hogy bármilyen valódi fejlesztés történt volna. Mindez csupán játék a számokkal, hogy úgy tűnjön: közelítünk a vállalásaink felé.

A bölcsődéket a megfelelő szakember-utánpótlás hiánya és a pályaelhagyás kiemelten sújtja. Ennek elsődleges oka a sanyarú bérhelyzet, a bölcsődei szakdolgozók fizetése a magas munkaterhelés mellett finoman szólva sem versenyképes. A kisgyermeknevelők fizetése a különböző pótlékok formájában érkezett emelések következtében ugyan növekedett az elmúlt években, és a diplomás szakembereket bevonták a pedagógus-életpálya hatálya alá, de mivel a közalkalmazotti illetménytábla 2008 óta be van fagyasztva, valójában érezhető béremelés kizárólag a minimálbér-emelés hatásának köszönhető. Egy középfokú végzettséggel rendelkező pályakezdő pótlékokkal együtt 142 ezer forintot kap kézhez, ez a diplomások esetében 13 ezerrel kevesebb: 129 ezer forint. A helyzet az idő előrehaladtával is csak keveset javul, 40 év után, nyugdíj előtt közvetlenül képzettségtől függően 180–224 ezer forintot vihetnek haza. Az adminisztratív és a nagyon fontos bölcsődei élelmezési munkakörök esetében pedig még siralmasabb a helyzet.

Bújtatott bölcsisek a komlóskai oviban

 Az alig háromszáz fős zempléni Komlóska arról híres, hogy „unortodox módszereket” használva próbál talpon és életben maradni a falvakat egyre inkább ellehetetlenítő intézkedések közepette. Nevüket akkor ismerte meg az ország, amikor 2003-ban beperelték a Magyar Postát, s nem hagyták, hogy megszüntessék a kis hivatalukat. Később, amikor nem tudtak iparűzési adót kivetni, mert már nem volt egyetlen vállalkozás sem a faluban, adómentes övezetet hoztak létre, s ma már több mint kétszáz vállalkozásnak van itt a székhelye, s ezzel papíron a gépjárműparkja is: mivel a súlyadó egy részét a törvények szerint visszakapják az államtól, mára ez jelenti gazdálkodásuk egyik stabil lábát. Az itteni polgármester, Köteles László volt az, aki – szavai szerint elsőként az országban – 2005-ben kitalálta az úgynevezett integrált bölcsőde fogalmát, s kezdeményezte, hogy ezt vezessék be ott, ahol igény van rá. Eszerint a kis falusi óvodákba felvehettek olyan gyerekeket is, akik már betöltötték a kétéves kort, vagyis egyfajta „kis bölcsit” működtettek az óvodai csoporton belül. Ez jó volt a falunak, mert fogyó óvodai gyereklétszám mellett is ki tudták használni az épületet, munkát biztosítva az óvónőknek, dajkáknak, s jó az anyukáknak, akik visszamehettek dolgozni a gyerek hároméves kora előtt is. Az intézménytípusról egyébként 2009-ben hivatalosan a Bajnai-kormány alatt döntöttek: tízezer fő alatti településeken lehetett létrehozni, egy csoport maximum húsz gyermekből állhatott, s ebből legfeljebb öten lehettek három év alattiak. Ennek a jól működő rendszernek vetett véget az a fideszes kormányrendelet, amely 2018 szeptemberétől megszüntetésre ítélte az úgynevezett egységes óvoda-bölcsődéket. Korábban országszerte 176 ilyen intézmény üzemelt, a legális működés elől bezáródtak a kapuk. A tehetősebb falvak az önálló bölcsődeépítési pályázatokon próbálnak indulni, de sokan hezitálnak, mert nemcsak 5–30 százalék önerőt kellene betol­niuk a beruházásba, de a kapott támogatásért cserébe legalább tíz évig fenn is kéne tartaniuk az intézményt. „Ilyen messzire ma nagyon kevesen látnak” – jegyezte meg lapunknak egy borsodi kis település polgármestere, aki szerint hiába a kormány falusi csok-ja, a fiatalok inkább a városokba költöznek, ahol jobb az infrastruktúra és több a munkalehetőség, s természetesen viszik magukkal a gyerekeiket is. Vagyis a szükséges bölcsődei létszámot nem biztos, hogy tíz éven át garantálni tudná a fenntartó. Más kistelepülések úgy igyekeztek orvosolni a problémát, hogy ellátási szerződést kötöttek egy közeli kisvárossal bölcsődés korú gyerekek ellátására – ez azonban ingázást és kényelmetlenséget jelent annak a szülőnek, aki esetleg helyben, a faluban dolgozik. Komlóska nem lépett egyik irányba sem: Köteles László szerint egy nem normális rendelethez nem kell feltétlenül asszisztálniuk. A maguk részéről most is megtalálták azt a kiskaput, amivel úgy játsszák ki a rendeletet, hogy közben nem követnek el törvénysértést. Jelenleg nyolc gyerek jár a komlóskai oviba, ketten közülük még nem érték el a hároméves kort. Őket úgy tekintik, mintha az óvodába szoktatás folyamata zajlana náluk: erre a törvény nem szab határidőt, így extrém esetben akár egy évig is eltarthat. Épp annyi ideig, amíg hivatalosan is óvodássá válhat a kisgyerek. - Doros Judit

Frissítve: 2019.06.08. 13:30

Klímaváltozás: olvadó remények

Publikálás dátuma
2019.06.02. 14:23

Fotó: Shutterstock
Az uniós választások és az egyre erősödő klímamozgalmak révén szinte a közbeszéd állandó témájává vált a sokak által már csak klímakatasztrófának nevezett jelenség. Cikkek ezrei szólnak arról, hogy ideje komolyan venni a globális felmelegedést, mert most még nem késő, még tudunk változtatni, ha a politikai és gazdasági döntéshozók is felfogják a helyzet súlyosságát. De mi van, ha már nem?
Az IPCC, vagyis a kormányközi klímaváltozással foglalkozó testület 2018 őszén publikált jelentése kristálytisztán kimondja: 2030-ig példátlan és radikális módon csökkentenünk kell az üvegházhatású gázok kibocsátását, különben elkerülhetetlen a több mint 2 Celsius-fokos felmelegedés, amely már visszafordíthatatlan következményekhez vezet. Tizenegy éven belül olyan mértékben kellene csökkenteni az üvegházgáz-kibocsátást világszerte, amely reá­lisan nézve képtelenség. Úgy tűnik, nemhogy visszafogni, de nagy eséllyel még szinten tartani sem fogjuk tudni a szén-dioxid-kibocsátásunkat. Több szakértő szerint az IPCC jelentése még kifejezetten optimista, és jelentősen alulbecsüli a hátralévő időt, a következmények súlyosságát, illetve a változás gyorsaságát. Egyesek amellett érvelnek, hogy a klímaváltozás összes hatása (a hőmérséklet emelkedése, a jégtakarók olvadása és a tengerszintek emelkedése) nem lineárisan, vagyis fokozatosan súlyosbodik, hanem exponenciális, tehát egyre fokozódó ütemben. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi előrejelzéseinknél is súlyosabb következményekre kell számítani akár rövidebb időn belül. Mindez több tényező együttes hatásának eredménye.

Amerika, Európa és mi

Az első tényező a világ legnagyobb szennyező országa, amelynek élén jelenleg egy olyan elnök áll még legalább másfél éven át, aki magát a klímaváltozás tényét is tagadja. Ez az az ország, amely 2017-ben kilépett a párizsi klímaegyezményből, melynek betartása némi halvány reményt kínálna arra, hogy megfékezzük a tragédiát. Tudományos berkekben elég nagy egyetértés van abban, hogy bár mérföldkőnek számít a 2015-ös egyezmény, de ennél még sokkal ambiciózusabb célokra volna szükség. Miközben teljesen világos, hogy Trump hivatali ideje alatt, tehát 2021 januárjáig semmifajta, a Föld jövőjére nézve pozitív változás nem fog történni. Az Egyesült Államok továbbra is a világ legnagyobb szennyezője marad, ráadásul a jelenlegi rekordmértékű gazdasági növekedésük miatt (amely szintén növekvő szén-dioxid-kibocsátással jár) ez a hely biztosítva is lesz számukra a következő néhány évben. Emellett semmi garancia nincsen arra, hogy nem választják újra Trumpot, ez esetben pedig ez az időszak akár 2025 januárjáig kitolódna. Következő szereplőnk a Magyarországhoz is ezer szállal kötődő Németország (és annak világszinten negyedik legnagyobb) gazdasága. Bár alapvetően remek imiddzsel rendelkeznek a környezetvédelem és az emberi fejlődés terén, emögött általában több a marketing, mint a tény. A 2011-es fukusimai atomszerencsétlenség következtében például a német kormány az atomerőművek fokozatos bezárásáról döntött, és bár a médiából tűnhetett úgy, hogy a kieső kapacitást napelemekkel és szél­erőművekkel fogják pótolni, az igazság ennél szomorúbb. Németország egyre több és több szénerőművet használ növekvő energiaszükségletei fedezésére, ezekben ráadásul többnyire a szénnél is szennyezőbb lignitet égetik. Az Energiewende (nyitás a megújulók irányába) is inkább jó pr-fogás volt, mint történelmi siker, és legalábbis Angela Merkel távozásáig sem lehet arra számítani, hogy drasztikusan változtatnának a gazdasági berendezkedésükön. Ha már Németország szóba került, érdemes kitérni az Európai Unió összességére, hiszen mégiscsak a világ egyik legjelentősebb gazdasági szereplőjéről beszélünk, amely egyben a világ egyik legnagyobb szén­dioxid-kibocsátója. Uniós szinten – bár a hivatalos irányvonal a gazdaság kizöldítése és a kibocsátások radikális csökkentése 2030-ig – az EU természetéből és a tagállamok különbözőségéből fakadóan ez nagyon lassú és nehézkes folyamat. A jelenlegi megújulóenergia-projektek és az ezekbe fektetett összegek inkább csak arra elegendőek, hogy az egyes vezetők megveregethessék egymás vállát, és kihúzhassák a környezetvédelmet a listájukról. Gondoljunk csak egy pillanatra Magyarország példájára, ahol vezetőink büszkén hátradőlnek, hiszen a statisztikák szerint országunk teljesítette az uniós megújulóenergia-vállalás rá eső részét. Azonban ha alaposabban megnézzük, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Magyarországon a megújuló energia 93 százaléka tűzifa-kitermelésből és -égetésből származik, mivel egy szabály szerint ezeket is bele lehet számolni a megújulók energiaforrások közé. Ez pedig, bár szép, de végső soron mégis szén-dioxid-termeléssel jár, és nem visz minket sokkal közelebb a kibocsátás csökkentéséhez. És valószínűleg a többi kelet-közép-európai tagállam is hasonló cipőben jár. 

Kína és az olvadó jégmezők lovagjai

A másik legnagyobb „elefánt” Kína, amelynek egyre ellentmondásosabbá válik a nemzetközi megítélése. Ám egyvalamiben biztosak lehetünk: szinte a teljes gazdaságuk, amely mostanra a második helyezett az amerikai mögött, szén-dioxid-kibocsátáson alapul. Bár vannak szándékaik a megújulókra való fokozatos átállásra, ez egy ekkora méretű gazdaság esetén, jelentős gazdasági visszaesés nélkül gyakorlatilag lehetetlen. Gyakori hír volt az elmúlt években, hogy lassul a kínai gazdaság növekedése, de valójában még most is 5 százalék körül van. A társadalmi elégedetlenség elkerüléséhez pedig ennél nem adhatják sokkal alább az elkövetkező évtizedben sem. A gazdasági növekedés vagy legalább a stagnálás pedig csakis több környezetszennyezéssel lehetséges. Fontos megemlékeznünk arról a gazdasági és politikai hatalomról, amelynek nemhogy nem fontos annyira a klímaváltozás megállítása, hanem még érdeke is fűződik ahhoz, hogy minél kevesebb jég legyen a sarkvidékeken. Ez pedig Oroszország, amely az utóbbi években intenzív kikötőfejlesztésekbe kezdett az Északi-tenger menti területein arra számítva, hogy nemsokára ezek a vizek az év legnagyobb részében jégtől mentesek, tehát biztonságosan hajózhatóak lesznek. Így megnyílik az Északi Átjáró, amelyen keresztül a Kelet-Ázsia és Európa közötti hajóút drasztikusan rövidebbé válik. Oroszország pedig ebből vastagon szeretne profitálni kikötők létesítésével, illetve haditengerészeti bázisok létrehozásával. Az oroszok évszázados álma mindig is egy jégmentes, egész évben hajózható stratégiai kikötő volt, amelyből kihajózhatnak a világtengerre anélkül, hogy más hatalmak ellenőrzése alatt álló szorosokon (például a Boszporuszon) kelljen átmenniük. Ezt saját erejükből soha nem sikerült elérniük, de most a klímaváltozásnak köszönhetően az ölükbe fog hullani ajándékként. Továbbá, a sarkvidék északra tolódásával óriási területek válnak majd művelhetővé, tehát értékessé Szibériában, és semmi kétség sincsen afelől, hogy az orosz oligarchák ebből profitálni akarnak majd.  

Veszélyes fejlődők

A nagy elefántok melletti kicsikről sokszor nem veszünk tudomást, amikor a klímaváltozással kapcsolatos aggodalmakról van szó. A manapság egyre gyorsabban iparosodó harmadik világbeli országok együtteséről szeretnék itt beszélni. Az ő szempontjaik merőben mások, mint a többieké: kiemelkedés a nyomorból és a fejlett világot halványan megközelítő életszínvonal elérése. Egyik sem jár együtt a kibocsátások visszafogásával. Ebben teljesen meg lehet érteni őket, hiszen annak idején a ma fejlett országok is óriási környezetszennyezés árán küzdötték le a szegénységet és érték el azt a fejlettséget és életszínvonalat, amellyel ma rendelkeznek. Nincs jobb megoldás, a jelenlegi zöldmegoldások nem biztosítanak annyi és olyan megbízható energiát, mint amennyire az ő fejlődésükhöz szükség lenne. Az sem segít a helyzeten, hogy a fejlett világ az elmúlt évszázad második felében a globalizáció keretében iparának jó részét kiszervezte ezekbe a fejlődő országokba, az alacsonyabb munkabérek miatt. A nyugati cégek helyi gyárainak és összeszerelő üzemeinek sokkal kevesebb környezetvédelmi előírást kell betartaniuk, mint az anyaországiaknak, ennek megváltozása pedig gyakorlatilag esélytelen. Ez a függőségi viszony továbbra is félgyarmati sorban tartja őket, ami miatt nem képesek önálló, felelős klímapolitikát folytatni, hogy 2030-ig csökkenteni tudják a kibocsátásukat. Bár az elmúlt években egyre több a beruházás – saját vagy kínai tőkéből, és főleg az afrikai országokban –, ezek gazdaságossági okokból továbbra is csak egyre több szén-dioxid kibocsátásával járnak. A globalizáció erősödése és a fejlődő országok gazdaságának növekedése ráadásul a jelenlegi technológiák mellett egyet jelent: még több szén­dioxid-kibocsátást. Parag Khanna, a nemzetközi kapcsolatok elismert szakértője szerint 2050-ig több infrastruktúrafejlesztés várható világszerte, mint az elmúlt 4000 évben összesen. Ez pedig óhatatlanul is hatalmas károsanyag-kibocsátással fog járni, amely mellett az sem lenne elegendő, ha a teljes európai és amerikai gazdaságot átállítanánk megújuló energiára. A harmadik világ fejlődése miatt egyre növekvő globális középosztály pedig mindig többet és többet fog fogyasztani, ezáltal közvetve és közvetlenül is hozzájárulva a szén-dioxid-kibocsátás emelkedéséhez.

Ez gáz

Mindezt „megfejeli” az energiapiac világszintű átalakulása, ami egyáltalán nem kedvez a szén-dioxid-kibocsátások csökkenésének. Főleg a fejlett országok fektetnek egyre több pénzt az átállásra a szénről és kőolajról a némileg kevésbé szennyező földgázra. A hangsúly a „némileg”-en van. A gáz is szénhidrogén alapanyag, elégetésével ugyanúgy szén-dioxidot bocsátunk ki. És ez az a változás, amelybe jelenleg, 11 évvel a 2030-as határidő előtt a világ a legtöbb tőkét és energiát fekteti. Infrastruktúra épül, újabb és újabb lelőhelyeket tárnak fel, és új technológiákkal igyekeznek minél több földgázt kitermelni. Óriási biznisz ez, nemcsak az oroszok, hanem Kína és az Egyesült Államok számára is, és a kapitalizmus törvényszerűségei miatt amíg ebben nagy pénzek ­lesznek, addig az érintettek inkább ebbe fognak fektetni, mint a meg­újuló energiák továbbra sem túl gyors megtérüléssel kecsegtető termelésébe. Eddigi csak országokról vagy szövetségekről szóltunk, de nem feledkezhetünk meg a világgazdaság legfontosabb szereplőiről, amelyek a globalizációnak köszönhetően mostanra államok feletti, azokon átívelő nagyhatalmak lettek: a nemzetközi nagyvállalatokról. Ők azok, akik valójában megtermelik a GDP oroszlánrészét, és akik vagy amelyek ennél fogva a gazdasági növekedésért és az ezzel együtt járó növekvő szennyezésért is leginkább felelősek. Paradox módon őket lehet a legkevésbé felelősségre vonni és utolérni, hiszen csakis részvényeseiknek tartoznak elszámolással. Ha egy adott országban nem szeretnének alkalmazkodni a szigorúbb környezetvédelmi szabályokhoz vagy kibocsátást korlátozó törvényekhez, egyszerűen áthelyezik a székhelyüket vagy a teljes termelést egy másik, megengedőbb országba. Ez utóbbi jó eséllyel valamelyik szegényebb fejlődő ország lesz, ahol még örülni is fognak a tőke beáramlásának, és eszük ágában sem lesz korlátozni a vállalat működését. Most 2019-et írunk, azaz nem egészen 11 évünk van hátra a 2030-as határidőig, amikorra is radikálisan a mai szint alá kellene csökkentenünk a teljes emberiség üvegházgáz-ki­bocsátását. Mindezt azért, hogy elkerüljük a visszafordíthatatlan klímakatasztrófát és a Föld lassú, de egyre gyorsuló felmelegedését, amelynek következményei és melléktermékei végzetesek lesznek az emberi civilizációnk számára. A világ közvéleménye nagy többségében továbbra is optimista, és bízik abban, hogy a jelenleg zajló tüntetések és az ezek miatt bekövetkező társadalmi ébredés hatására majd a világ vezetői egységesen lépnek fel a katasztrófa elkerülése érdekében. Ennek azonban vajmi kevés az esélye. Feladni a folyamatos gazdasági növekedést világszinten, és megkockáztatni több százmillió jómódú választó haragját vagy esetleges lázadását egy, a világ többsége számára láthatatlan ellenség elleni győzelem halvány reményében, ez nem vall a jelenlegi politikusokra. A nemzetközi politikai és gazdasági rendszer felaprózottsága, egy nemzetek feletti valóban erős szervezet hiánya, a gazdasági szereplők egymásra utaltsága miatt valószínűleg senki nem lesz hajlandó megtenni az első lépést. Aki először vállalná az áldozatot, és feladná a növekedést a klíma érdekében, nem hős lesz, hanem szerencsétlen ba­lek, akit rögtön eltaposnak a helyére lépő riválisai. Így működik a természetes szelekció és maga a kapitalizmus, amelynek jelenlegi fejlettségi szintünket köszönhetjük. Ez a rendszer azonban paradox módon a saját végzetünk felé hajt minket.

A szerző az ELTE Bölcsészettudományi Karának hallgatója.Szakterülete a kultúra és a művelődés, valamint a klímaváltozásnak a társadalomra kifejtett hatásai. 

Szerző