Munkát teremt az íróasztal

A g7.hu gazdasági hírportálon volt nemrégiben olvasható: "Magyarországon több mint félmillió ember kapja a fizetését az államtól, pontosabban azon belül is a központi költségvetés szerveitől. (Az önkormányzatokat is beleértve több mint 800 ezren dolgoznak az államnak.) Ez több mint a kétszerese a 2010 előtti helyzetnek. A duplázódás valójában két év alatt, 2011 és 2013 között történt, igaz, azóta is nőtt a központi kormányzat dolgozói állománya. Bár az állam mérete mindenképpen nőtt, de ez az őrült nagy felfúvódás részben csak látszat, hiszen rengeteg korábban is meglévő funkciót központosítottak. A 120-130 ezer pedagógus például korábban javarészt az önkormányzatoknál volt, csak 2012-től kezdve csatolták őket a központi kormányzathoz”.

A KSH adatok szerint 2018-ban átlagosan – beleértve a közfoglalkoztatottakat is - 817,2 ezer ember dolgozott közalkalmazotti és köztisztviselői státuszban a költségvetési intézményekben (közigazgatás, védelem, társadalombiztosítás, oktatás, humán egészségügy, szociális ellátás). Ez az önmagában döbbenetes nagy szám tehát nem tartalmazza a tartós állami tulajdonban lévő cégek (63 ilyen van) és az önkormányzati vállalatok létszámadatait, amelyek dolgozóit semmiképpen nem nevezhetünk versenyszférás dolgozóknak. A Magyar Posta Zrt. 31 ezer főt, a teljes MÁV-csoport 35 ezer főt foglalkoztat, de idetartozik még 22 erdőgazdasági és 5 vízi közmű társaság is.

Említést érdemelnek az önkormányzati tulajdonban lévő cégek is: a BKV 10 ezer, az FKFV 3197, a Budapesti Gyógyfürdői Zrt 1165, az FCSM 997, a FŐTÁV 678 embernek ad munkát. A városi, községi, fővárosi, kerületi önkormányzati vállalatok, ezen túlmenően a vagyonkezelő holdingok birtokában lévő vállalkozások, valamint önkormányzati alapítványok társaságainak száma nemzetgazdasági szinten meghaladja az 1200- at. Ha ezeket a számokat országosan értelmezzük, akkor biztosan kimondható, hogy a magyar állam jóval több, mint 1 millió ember munkáltatója. Magyarán, az állam a 4,445 millió hazai foglalkoztatott kb. egynegyedét direkt módon vagy vállalatain keresztül alkalmazza.

De nézzük az ügyet más, nemzetközi optikán keresztül. Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) „Hogyan teljesít Magyarország?” című 2015. évi kiadvány adatai szerint a kormányzati foglalkoztatás (ideértve a kormányzat valamennyi szintjét és a társadalombiztosítási alapokat is) átlagos mértéke a magyarországi teljes munkaerő 18,8 százalékát teszi ki, ami jelentősen meghaladja a környező országokban mért arányokat. Szlovéniában 16 százalék, Csehországban 13,5 százalék, Szlovákiában 13 százalék, Ausztriában és Németországban 11 százalék, Lengyelországban nem éri el a 10 százalékot. Az OECD átlag: 15,5 százalék. (Az állami és önkormányzati vállalatok adatai nélkül.) Jól látszik, hogy régiós partnereink/versenytársaink valószínű olcsóbb, de biztosan „karcsúbb” államot üzemeltetnek. Ezek az eltérések alapos szakmai magyarázatot igényelnének!

Az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) adatai szerint

Ebbe nemcsak a költségvetési szerveknél dolgozók számítanak bele, hanem az állami és önkormányzati vállalatok alkalmazottai is. 2010-ben a köztisztviselők, kormánytisztviselők és közalkalmazottak között 12,6 ezer fő vezető állású volt, a 2015. évben már 19 ezer személy, amely érték 2016-ban 18,4 ezerre változott. A vezetői létszámnövekedés hat év alatt meghaladta a 45 százalékot. Az ILO statisztika szerint Magyarországon az állami alkalmazottak aránya az összes foglalkoztatott között 2009-ben 26,3 százalék, 2016-ban 29,6 százalék. (Feljebb én 25 százalékra taksáltam ezt az arányt.) Ami egyben azt is jelenti, hogy 2010 és 2016 között több mint 250 ezerrel nőtt az állami alkalmazottak száma.

Vélelmezhető, hogy a közeli múlt kormányzati intézkedései (minisztériumok, főhivatalok és háttérintézmények létszámának csökkentése) valamelyest korrigáltak a helyzeten, de az állami és önkormányzati forrásból történő foglalkoztatás ma is túlméretezett. Illusztrációként:

Ráadásul ezek a vezetői státuszok újabb alsó és középvezetői, valamint beosztotti munkaköröket generáltak. De ne csak létszámban és bérben gondolkozzunk! Bérleti díjjal, gépkocsi-költséggel, külföldi kiküldetéssel, továbbképzéssel és a fűtés-hűtés számlával stb. is illik kalkulálni.

A nagyméretű apparátus az élet minden területén be akar avatkozni, így az ügyintézés lassú, bürokratikus és költséges. A hatékonyság és az ésszerűség követelménye egyáltalán nem érvényesül. Az állam továbbra is befurakszik a magánszemélyek és a vállalkozások életébe, de nem azzal a céllal, hogy az állampolgári közérzetet javítsa, hanem hogy bonyolult szabályrendszerét végrehajtsa. Ehhez sok hivatal, sok intézmény és ebből eredően sok munkavállaló kell.

Ma is meggyőződésem, hogy racionális és humánus intézkedések keretében számos közszolgálati munkavállaló meggyőzhető lenne arról, hogy pályafutását az üzleti szférában folytassa. De erről ma higgadtan, a szakmai indokok előtérbe helyezésével és empátiával szinte senki sem képes beszélni. Maradnak – a sokszor indokolatlan és lelketlen – elbocsájtások, és az ezeket menetrendszerűen követő eredménytelen dolgozói tiltakozások. Tényleg nem lehet a közszolgálatból a krónikus munkaerőhiánnyal küzdő üzleti szférába vezető ún. „karrier hídról” értelmesen szót váltani? Teljesen kizárt, hogy az állam és mostani dolgozói, valamint a verseny szektor konszenzusra törekedjen, és együtt határozza meg az optimális „bürokrácia- üzemméret” paramétereit?

G7.hu idézettel kezdtem jegyzetemet, azzal is zárom: „De azért 2009-hez képest így is 41 százalékkal több a köz- és kormánytisztviselő (őket korábban egyszerűen köztisztviselőnek hívták, és erősebb jogköreik voltak), rendvédelmi dolgozóból pedig 30 százalékkal van több” – írják. Biztos, hogy jó ez így?