Mézeskalácsszív, tükör

Falusi majális, még a rég ránk maradottakból való, körhintával, céllövöldével, az anyjukat vattacukorért nyúzó gyerekekkel. Egy ilyen eseményen egyfajta metszetét kapjuk a helyi társadalomnak, elég csak csendesen leülni a sörsátor melletti padok egyikére, s onnan pásztázni a sodródó tömeget. 
Az idősebb nők selyemdzsörzé kiskosztümben tipegnek, látszik, hogy szandáljuk új, vagy legalábbis tavaly ilyenkor vették fel utoljára. Műbőrből van, pár ezerért jutottak hozzá az ábécé előtt minden csütörtökön kirakodó testes úriembertől, akitől egyéb napokon a vizet felszívni sosem képes, tarka mintás konyharuhákat, meg a neonzöld műanyag kaspókat vásárolják. 
Minden asszony frizurával teljes. Egyetlen hajtincs sem huncutkodik a homlokukon, frufrujuk már-már elvágólag vízszintes, csak a tupír emel rajta valamelyest. Az összefésült, formázott haj mögött a helyi fodrász rutinos mozdulatai rejtőznek, évek óta keveri ugyanazokat a színeket, s szárítja feszesre a hullámokat. Aki mégsem őt választja, hanem otthon egyedül boldogul, vagy épp a szomszédasszonyt hívja segítségül, annak fejteteje merevebb, mintha a csavarók még most is ott rejtőznének a hajrolnik alatt. 
A férfiak erre a napra szintén kiöltöznek. Öltönyt persze nem vesznek fel, azt csak temetésre meg esküvőre tartogatják. Amúgy is meleg van, jó lesz a rövid ujjú fehér, vagy a fényre kissé felragyogó, fémes hatású fekete, esetleg sötétszürke ing, valamilyen erős színű nyakkendővel, lehetőleg nagy bogra kötve. Nadrágjuk koptatott farmer vagy kávébarna szövet, lábbelijük a nyitott szandál és zárt félcipő között mozgó átmeneti, amiből a lábujj nem kandikál ki, viszont a zokni színe tisztán látható.
Nem mennek karonfogva, bár azért akad olyan is, leginkább üzenet gyanánt a helyi közösségnek, amelyik viharos gyorsasággal kapja fel és ereszti tova a félrelépésekről, vagy akár csak az óvatos kikacsintásokról szóló pletykaszellőket. S még ritkábban, ha megszokták már az összekapaszkodást harminc, negyven év alatt. Többségük karja, keze azonban foglalt: egy-kétéves kis unokát ölelnek, vagy ha nagyobb, fognak kézen közösen. A gyerek is ünneplőben. Ha kislány, akkor fehér zokni bodorítja a vádliját, rajta is új cipő. Fején virágos kalap, lehetőleg az is masnival kötött, ruháján ezer fodor, selyemszalag, gyöngymező. Ha fiú, akkor fején pörge fekete kalap, nemzeti szín szalaggal. Vesznek nekik mézeskalács szívet vásárfiának, kis tükörrel a közepén. 
A kettő közötti generáció – a fiatalok – mögöttük, le-lemaradozva hajdani iskolatársakkal, rágyújtva cigire velük, élvezve az ajándékul kapott rövid időt, amit mintha újra függetlenként tölthetnének. Ez azonban nem tart soká, hamarosan csatlakozniuk kell a családhoz, egységük mustrája most előrébb való mindennél. Hisz napokig téma lesz még a helyi agorán, ki és hogyan, miben és mennyiért, honnan és meddig, kivel és kivel nem, fenntartva némi izgalmat az újabb fontos eseményig, a nyár végi falusi búcsúig.
Szerző
Doros Judit

Munkát teremt az íróasztal

A g7.hu gazdasági hírportálon volt nemrégiben olvasható: "Magyarországon több mint félmillió ember kapja a fizetését az államtól, pontosabban azon belül is a központi költségvetés szerveitől. (Az önkormányzatokat is beleértve több mint 800 ezren dolgoznak az államnak.) Ez több mint a kétszerese a 2010 előtti helyzetnek. A duplázódás valójában két év alatt, 2011 és 2013 között történt, igaz, azóta is nőtt a központi kormányzat dolgozói állománya. Bár az állam mérete mindenképpen nőtt, de ez az őrült nagy felfúvódás részben csak látszat, hiszen rengeteg korábban is meglévő funkciót központosítottak. A 120-130 ezer pedagógus például korábban javarészt az önkormányzatoknál volt, csak 2012-től kezdve csatolták őket a központi kormányzathoz”.
A KSH adatok szerint 2018-ban átlagosan – beleértve a közfoglalkoztatottakat is - 817,2 ezer ember dolgozott közalkalmazotti és köztisztviselői státuszban a költségvetési intézményekben (közigazgatás, védelem, társadalombiztosítás, oktatás, humán egészségügy, szociális ellátás). Ez az önmagában döbbenetes nagy szám tehát nem tartalmazza a tartós állami tulajdonban lévő cégek (63 ilyen van) és az önkormányzati vállalatok létszámadatait, amelyek dolgozóit semmiképpen nem nevezhetünk versenyszférás dolgozóknak. A Magyar Posta Zrt. 31 ezer főt, a teljes MÁV-csoport 35 ezer főt foglalkoztat, de idetartozik még 22 erdőgazdasági és 5 vízi közmű társaság is.
Említést érdemelnek az önkormányzati tulajdonban lévő cégek is: a BKV 10 ezer, az FKFV 3197, a Budapesti Gyógyfürdői Zrt 1165, az FCSM 997, a FŐTÁV 678 embernek ad munkát. A városi, községi, fővárosi, kerületi önkormányzati vállalatok, ezen túlmenően a vagyonkezelő holdingok birtokában lévő vállalkozások, valamint önkormányzati alapítványok társaságainak száma nemzetgazdasági szinten meghaladja az 1200- at. Ha ezeket a számokat országosan értelmezzük, akkor biztosan kimondható, hogy a magyar állam jóval több, mint 1 millió ember munkáltatója. Magyarán, az állam a 4,445 millió hazai foglalkoztatott kb. egynegyedét direkt módon vagy vállalatain keresztül alkalmazza.
De nézzük az ügyet más, nemzetközi optikán keresztül. Az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) „Hogyan teljesít Magyarország?” című 2015. évi kiadvány adatai szerint a kormányzati foglalkoztatás (ideértve a kormányzat valamennyi szintjét és a társadalombiztosítási alapokat is) átlagos mértéke a magyarországi teljes munkaerő 18,8 százalékát teszi ki, ami jelentősen meghaladja a környező országokban mért arányokat. Szlovéniában 16 százalék, Csehországban 13,5 százalék, Szlovákiában 13 százalék, Ausztriában és Németországban 11 százalék, Lengyelországban nem éri el a 10 százalékot. Az OECD átlag: 15,5 százalék. (Az állami és önkormányzati vállalatok adatai nélkül.) Jól látszik, hogy régiós partnereink/versenytársaink valószínű olcsóbb, de biztosan „karcsúbb” államot üzemeltetnek. Ezek az eltérések alapos szakmai magyarázatot igényelnének!
Az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) adatai szerint 
az állami foglalkoztatottak aránya az összesen belül csaknem 30 százalékra nőtt hazánkban.

Ebbe nemcsak a költségvetési szerveknél dolgozók számítanak bele, hanem az állami és önkormányzati vállalatok alkalmazottai is. 2010-ben a köztisztviselők, kormánytisztviselők és közalkalmazottak között 12,6 ezer fő vezető állású volt, a 2015. évben már 19 ezer személy, amely érték 2016-ban 18,4 ezerre változott. A vezetői létszámnövekedés hat év alatt meghaladta a 45 százalékot. Az ILO statisztika szerint Magyarországon az állami alkalmazottak aránya az összes foglalkoztatott között 2009-ben 26,3 százalék, 2016-ban 29,6 százalék. (Feljebb én 25 százalékra taksáltam ezt az arányt.) Ami egyben azt is jelenti, hogy 2010 és 2016 között több mint 250 ezerrel nőtt az állami alkalmazottak száma.
Vélelmezhető, hogy a közeli múlt kormányzati intézkedései (minisztériumok, főhivatalok és háttérintézmények létszámának csökkentése) valamelyest korrigáltak a helyzeten, de az állami és önkormányzati forrásból történő foglalkoztatás ma is túlméretezett. Illusztrációként: 
napjainkban a miniszterek, államtitkárok és helyettes államtitkárok összlétszáma meghaladja a 190-et, miközben ez a Bajnai-kormány alatt 85 volt.

Ráadásul ezek a vezetői státuszok újabb alsó és középvezetői, valamint beosztotti munkaköröket generáltak. De ne csak létszámban és bérben gondolkozzunk! Bérleti díjjal, gépkocsi-költséggel, külföldi kiküldetéssel, továbbképzéssel és a fűtés-hűtés számlával stb. is illik kalkulálni.
A nagyméretű apparátus az élet minden területén be akar avatkozni, így az ügyintézés lassú, bürokratikus és költséges. A hatékonyság és az ésszerűség követelménye egyáltalán nem érvényesül. Az állam továbbra is befurakszik a magánszemélyek és a vállalkozások életébe, de nem azzal a céllal, hogy az állampolgári közérzetet javítsa, hanem hogy bonyolult szabályrendszerét végrehajtsa. Ehhez sok hivatal, sok intézmény és ebből eredően sok munkavállaló kell. 
Ma is meggyőződésem, hogy racionális és humánus intézkedések keretében számos közszolgálati munkavállaló meggyőzhető lenne arról, hogy pályafutását az üzleti szférában folytassa. De erről ma higgadtan, a szakmai indokok előtérbe helyezésével és empátiával szinte senki sem képes beszélni. Maradnak – a sokszor indokolatlan és lelketlen – elbocsájtások, és az ezeket menetrendszerűen követő eredménytelen dolgozói tiltakozások. Tényleg nem lehet a közszolgálatból a krónikus munkaerőhiánnyal küzdő üzleti szférába vezető ún. „karrier hídról” értelmesen szót váltani? Teljesen kizárt, hogy az állam és mostani dolgozói, valamint a verseny szektor konszenzusra törekedjen, és együtt határozza meg az optimális „bürokrácia- üzemméret” paramétereit? 
G7.hu idézettel kezdtem jegyzetemet, azzal is zárom: „De azért 2009-hez képest így is 41 százalékkal több a köz- és kormánytisztviselő (őket korábban egyszerűen köztisztviselőnek hívták, és erősebb jogköreik voltak), rendvédelmi dolgozóból pedig 30 százalékkal van több” – írják. Biztos, hogy jó ez így?

Klímakapitalizmus, újabb kísérlet

A nyugat-európai balmozgalmak sok gyakran bevetett jelszavát nálunk soha nem használták, sem 89 előtt, sem 89 után. Mondanunk sem kell, most nem használják őket az új ellenzéki pártelit fiataljai. Tulajdonképpen helyesen: rosszul is állnának a szájukban. Komolyan soha nem is esett itt szó a “fogyasztói kapitalizmusról”. És imádtuk a multikat, kifejezetten büszkék voltunk arra, ha egy első osztályú nyugati nagyvállalati vezető szóba állt egy szoci miniszterelnökkel. (Tanúja voltam ilyen jelenetnek, ez nem kitaláció.) 
Végül is, az itthoni közvélemény gyorsan csatlakozni akart az európai jóléthez, nem pedig világot jobbítani, vagy esetleg ellenállni. Így azután az utolsó évek klímaellenes nemzetközi mozgalmaiból is kimaradtunk. Nem véletlen, hogy az utolsó napokban sehogy sem tudtunk csatlakozni az európai klímapolitikai ellenálláshoz sem (ha komolyan veendően egyáltalán létezik ilyesmi). 
Európában sokan meghirdették, hogy a “kapitalizmus csődöt mondott" - legalábbis öko-szempontból -, de egyesek nem is értették a kérdést, másoknak meg ez már annyira nyilvánvaló volt, hogy nem tudták, hogyan lehetne ebből hatásos jelszavakat fabrikálni. Növekedéselleneseket biztosan nem kreált volna senki, és az sem igazán hihető, hogy bármilyen szektorokat - mint a klímát túlterhelőket - ne engedtünk volna ide. Lehet, hogy léteztek ilyen konfliktusok, de képtelen vagyok olyan szituációt felidézni, hogy a külföldi tőke ide akart volna jönni, és az aktuális kormány - akár jobboldali, akár baloldali - innen kizárta volna.
Ha pedig úgy tűnik, hogy alapdolgokban sem léphetünk önállóan, kit érdekel – itthon és Brüsszelben - hogy gondolunk-e akármit is önállóan a “kapitalizmusról”?
Persze, egy idő óta ismételgetjük, hogy elméletileg van megoldás, a klímaterhelés leválasztható a gazdasági növekedésről, az elvben folytatódhat, hiszen másként nem működik a "kapitalizmus". De mintha itt egyfajta sajátos mozgás lenne látható. A XX. század második felében zajlottak mérések, melyek szerint valóban mintha valamennyire széttartott volna a növekedés és a klímaterhelés. Újabb mérések és számítások (például Jason Hickel-Giorgos Kallis, New Political Economy tanulmánya szerint 2019 áprilisában) szerint azonban ez a mozgás lelassult, visszanőtt a fajlagos terhelés, sőt egyes részletekben még gyorsulni is látszik a visszaterhelődés. 
Kétségtelen, hogy egy mérés még nem mérés, bármilyen irányban mutat is. De hát a feneketlen bizakodást azért rongálja egy ilyen eredmény. S ebben az esetben mégiscsak az a kérdés: a közeljövőben ki növekedhet és ki nem - persze a “kapitalizmusokon” belül. A kicsik, az eredeti, új technológia nélküliek, a perifériára szorultak és az együttműködés számára rossz hangulatot gerjesztők (vagyis a hozzánk hasonlóak) ezen a téren biztosan nem állnak jól. Ahol számít, ha valamiből kihagynak, ott, gondolom, ki is fognak bennünket hagyni. 
Sok veszteséget mindazonáltal önmagunkban nem tudunk okozni, és ha hangosak maradunk, nem érdemes azonnal vállalni a cirkuszt, és már az első menetben kilökni bennünket a növekedésből. Emellett további jó pontnak számít járműipari függőségünk a németektől. Ha a német autógyárak benn akarnak maradni a versenyben, a klímaügyben lépniük kell, aminek következtében e tekintetben mi is áramvonalasabbakká válunk.
Ha ez az optimális változat működik, megússzuk "forradalom" nélkül. De ha mégsem, mindenkinek külön is és közösen is menteni kellene magát. A magyar ellenzék és civil világ jelenleg alkalmatlan ez irányban a víziógyártásra. Ám ha mint az utolsó években, ezután sincs rá szükség, akkor mindez nem is baj, a jövőkép nem fog hiányozni. De mi van, ha olyan helyzet áll elő, amikor mégis lépni kell? Igazán ezen a második forgatókönyvön kellene most gondolkodni.
Azonban van egy további ügy, amely rendkívül fontos a mi szempontunkból, mégpedig az európai perifériák kérdése. Egyfelől szeretnénk beljebb, jobban a központokba kerülni. Másrészt, például az euró magyar használatának távolabbra tolásával és más technikákkal szeretnénk legalább félig függetlenebbek lenni. Ehhez viszonylag kijjebb, ha nem is teljesen kint kell maradnunk, mégpedig hosszabb távra. De ebben a nagyobb játékban a perifériák a tartalékok. Oda lehet a legkönnyebben visszavonulni, az ipari képességeket ideiglenesen lefojtani, azután majd egyszer ismét belevágni. 
Ennek az ide-odának nem kell örülni, de ki sem tudjuk majd teljesen kerülni. Viszont a ki-bekapcsolásokkal romboljuk azokat a tudásokat, amelyek rendszereink életben tartásához elengedhetetlenek. És ezekhez a ki-be mozgásokhoz - például ahol a leginkább tetten érhetők: az autógyártásban - mindezidáig nem szoktunk hozzá. A közeljövőben azonban ezek kikerülhetetlenek lesznek, és ezekben a rendszerekben nem lehetnek folyamatosak a munkalehetőségek sem. 
A kapitalizmus rendszerként ebben a felállásban természetesen megmarad, de a konkrét alkalmazottak számára a határai egyre kevésbé lesznek érzékelhetőek. De egyáltalán, e helyzetekben lehet-e “jó” vagy “rossz” kapitalizmusról beszélni? A válasz igen, és bizonyos értelemben ideológiáktól függetlenül az. A Nobel-díjas közgazdász, Stieglitz beszél komolyabb megkülönbözhetőségekről is, amikor “jólétalkotásról” és “jólétmegszerzésről”, vagyis a meglévő jólét kisajátításáról, bérbevételéről értekezik, s akkor rögtön ott vagyunk a “jónál” és a "rossznál". 
Azonban még egy lépés, és ez a különbség a mi klímatörténetünkben elmosódik, már e pillanatban sincs ilyen meg olyan. Könnyű ilyenkor arról értekezni, hogy valahol a világban van gyarmatszerű kizsákmányolás, máshol meg már nincsen. Ez kétségtelen, de gyarmatok nemcsak Afrikában vannak, hanem a Tiszántúl vagy a Dráva mentén is, és a térségtől függetlenül Magyarország számtalan cigánysorán. Itt a kapitalizmus “rossz” marad, éppen azért, hogy máshol, itthon és talán más európai vidékeken “jó” lehessen, vagy legalább javulhasson. 
Bele lehet-e ebbe átfogóan avatkozni? A “régi” Európában ez nem csak kapitalizmus- vagy klíma-történet. A brit Munkáspártban tervezetek keringenek a nagyvállalati tőke tíz százalékának lehetséges állami kivásárlásáról a dolgozók számára. A német szocdemek ifjú csillaga “profithajsza” helyett a kollektív érdekek megjelenítéséről, sőt további lehetséges lépésként valamilyen “demokratikus szocializmusról”  - nyilvánvalóan nem az 89 előtti kádárista programok újragondolásáról - beszél. 
Eközben a mi újkapitalizmusunk második nemzedéknyi idejébe lépve a tulajdon lassan egyre nagyobb része a tulajdonosok, a “tőkések” gyermekeihez megy át. S ebben a pillanatban ezt a tulajdont az eddigieknél jobban meg lehetne adóztatni. Ez az újraelosztási kísérlet nem a lakásokra, kertekre, hanem az üzemekre, gyárrészletekre vonatkozhatna. S az így termelődő állami jövedelmekből lehetne egészségügyet, öregellátást finanszírozni. Nem beszélve a klímapolitikáról. 
Ezzel az európai klímacélok teljesítéséhez is jobban hozzájárulnánk. S mert a klímaügyek demokratikusak, itt minden hazai politikai erő, az ellenzék és a kormányoldal is részesülhetne a maga módján a demokrácia építéséből. A klíma, a dekapitalizácó és a politikai részvétel itt ismét úgy összekapcsolódna, hogy abban valamilyen mértékben mindenki érdekelt lehetne. 
El lehetnek indítani reformokat anélkül, hogy valakinek ehhez nyilvánosan meg kellene adnia magát. Ez már itthon is “klímakapitalizmus 2.0” lenne.
Szerző
Tamás Pál