Lepetés!

Az egyik unokaöcsém kicsi korában imádta a meglepetéseket, csak a szó volt még túl hosszú a számára. „Lepetés!”-kiáltotta, ha valami váratlannal találkozott. 
Nahát, most a politikában van „lepetés”. Kormánynál is, ellenzéknél is. Orbánék roppant szórakoztató módon igyekeznek visszamászni Néppárt-nagybácsi ölébe, a félreértett jófiú ártatlan orcájával. Ez sem mindennapi látvány. Amint az sem, ahogy az ellenzéki térfélen váratlanul kinyílt a budapesti előválasztási verseny. 
Bár ha a Fideszre hallgatunk, náluk szó sincs semmiféle „lepetés”-ről. Egyszerűen csak félreértettük őket. Amikor olyanokat mondtak, hogy elegük van a Néppártból, mert az „a bevándorláspárti baloldal túsza lett”, ezt mi úgy értettük, hogy elegük van a Néppártból, mert az a bevándorláspárti baloldal túsza lett. Pedig dehogy. És rútul felsültünk akkor is, amikor azt, hogy Weber alkalmatlan, és durván megsértette a magyarokat (mármint a Fideszt, de az ugyanaz), képesek voltunk úgy érteni, hogy Weber alkalmatlan, és durván megsértette a magyarokat. Nincs semmi fantáziánk. Csak az szolgál mentségünkre, hogy nem volt nehéz belezavarodni. Mert Orbán még azután is, hogy Weber megszavazta a Sargentini-jelentést, egy német lapban hitet tett amellett, hogy „mindvégig támogatjuk Webert”, hiszen „van úgy, hogy az ember barátját bepalizzák”. Mire eltűnődhettünk volna azon, hogy ez a Weber eszerint nagy balek lehet, kiderült, hogy nem balek, hanem ellenség, Ezt botor módon komolyan vettük. Magas ez nekünk, mint malacnak a csembaló, majomnak a zongora, ahogy tetszik. Nem véletlenül van a magyarban ennyi változata a szólásnak, elég sűrűn kell alkalmaznunk, és az ember, ha már ilyen szűk agyú, legalább fejezze ki magát választékosan. 
Mert hogy megint félreértettünk mindent. Kiderült, hogy Weber azért annyira nem alkalmatlan, és annyira nem sértette meg a magyarokat, hogy ne lehessen az EP legnagyobb frakciójának elnöke. Ezért szavazta meg a Fidesz. Valószínűleg rosszul hallottuk Orbánt: Weber nem megsértette, hanem megértette a magyarokat. Így mindjárt más, akkor mégis szabad szeretnünk. További utasításig.
Azt már nem is mondom, micsoda buta félreértéseink voltak Salvinival. Szó szerint vettük miniszterelnökünk mondatát: „ő az én hősöm”, meg hogy „látványosan, bevallottan és nyíltan” fognak együttműködni vele. Biztosan kacsintott közben, csak nem vettük észre, mert lekötött a drótkerítés kellemdús látványa, ahol ölelgették egymást. Nyilván semmi köze az EP választás eredményéhez, de Gulyás Gergely utóbb megvilágította, hogy a meghatározó szereptől távol kerülő Salvini-frakciót immáron ejtettük. „Látványosan, bevallottan és nyíltan”, ahogy szoktuk. Ezzel szemben a Néppárttal az a helyzet, hogy „jobb ott nekünk. Az Európai Néppárt számára is az a jobb, ha megtart minket”. Sőt: kooperálni is tudunk a balközéppel, a zöldekkel, és még –irgalom atyja, ne hagyj el! - a liberálisokkal is. Miért ne? Legfeljebb a kénkőszaguk ellen alkalmazunk néhány ördögűző szertartást, füstölő, könyörgések, ilyesmi.
Mindenesetre novemberig, amikor a Néppártban döntenek a Fideszről, van egy rövid kegyelmi időszak. A kormány sietve visszavont ezt-azt, főleg olyasmit, ami már a német multik szemét is csípte. Mégsem lesz közigazgatási különbíróság, mert a német vállalatok sem veszik szívesen, ha az állammal való vitáikban egy miniszter befolyása alatt álló bíróság dönt. Fokozatosan leépítik a reklámadót, ami nekik is fájt. Kérdés, elég-e ez a Néppártnak. Nekünk biztosan nem. És itt jön, jöhet képbe az ellenzék. Amelynek egy része talán még nem ocsúdott fel egy másik meglepetésből: hogy az ezt már előbb jelző Momentum mellett a DK (amelyik pár napja még elkötelezte magát Karácsony mellett) mégis saját főpolgármesterjelöltet állít, nem is akármilyet.
Nem érdemes úgy tenni, mintha ez az MSZP-t túl jó pillanatban érné. És úgy sem, hogy ennek nincs köze az MSZP-DK rivalizáláshoz, a két párt jövőjéhez, sőt az újabb DK-Momentum háziversenyhez. De már kár ezen lamentálni, az időt sértődésekre pazarolni. A tét növekedése, a magyar politikába sikeres innovációt hozó előválasztás felértékelődése esélyt is ad a városnak. Akkor, ha az MSZP, a Párbeszéd, maga Karácsony Gergely, és persze a másik két fajsúlyos jelölt teljes erővel beleáll. Ha kiderül: nem igaz, hogy az ellenzékben nincsenek alkalmas vezetők az Orbán-gárda váltására. Vagyis: hajrá!
Budapest és Brüsszel között leszűkült a távolság. A budapesti elődöntő különleges pillanatban zajlik. A NER-rel szemben most kell ütni a vasat, amíg az Unióban Orbánék egy időre védekezésbe szorultak. Prágában 120 ezren tüntetnek az uniós pénzek elsíbolása ellen. Ha nálunk az ország nem küld erős jelzéseket, hogy nem azonos Orbánnal, marad a néhány látszat-engedmény, és Európa figyelme másfelé fordul. Azt szeretném, ha a főpolgármesterjelöltek nemcsak a kötelező vitaköröket futnák, hanem együtt vagy külön bizonyítanák politikusi képességeiket az Európának is üzenő megszólalások és megmozdulások szervezésében. Ez volna az igazi verseny. Ne hagyják múlni a pillanatot. Nem tudni, mikor lesz legközelebb.
Szerző
Lendvai Ildikó

Két bukás

Sok vitám volt Szanyi Tiborral az évek során, éppenséggel a Népszava ügyében is. Sőt, szinte kizárólag az újság ügyében. Hol harcosan kiállt a Népszava mellett, védte az érdekeit – a baloldali politikusokkal szemben -, hol életre-halálra megsértődött, mi több, pert is indított a lap ellen. Sértődései, indulatos kirohanásai mindig akkor fordultak elő, amikor bírálat érte őt a hasábjainkon; a kritika kritikátlan hangnemet váltott ki belőle, harag költözött a szívébe. Őszintén nem emlékszem már arra, hogy mitől engesztelődött meg. Feltehetően attól, hogy a párton belüli pozícióját sikerült megőriznie, vagy visszatornáznia magát azok közé, akikre odafigyel a közvélemény. És ez így ment ciklikusan; mondott valami olyasmit, amit mi elfogadhatatlannak tartottunk, ezt meg is írtuk, ő megsértődött, már nem volt sem baloldali, sem megőrzendő érték a Népszava, aztán jött egy újabb fordulat, és nem volt nála harcosabb érdekvédője az újságnak. 
Most új helyzetbe került: a látszat szerint elveszített mindent. Egzisztenciát, befolyást, pozíciót – egyszerre. Emberileg tehát érthető, hogy ismét elragadták az indulatai. Nyilván hazudhatná azt, hogy semmi baj nem történt, demokratikus úton kerül ki a főútvonalról, de ugyan ki az, aki ilyenkor nagyvonalúan félreáll? Nem biztos, hogy a legelegánsabb megoldást választotta Szanyi, sőt biztos nem tudta megőrizni – ha volt neki – a hitelességét, nyilván gerincesebb lett volna, ha a választmányi ülés előtt fejti ki véleményét a pártról, és jelenti be a távolmaradását, mond le az esetleges európai mandátumról. De ő nem ezt tette. 
Bukni nem könnyű, pláne egyenes tartással. Nézzük meg ez ügyben Orbán Viktort: ő vajon hogyan kezelte a bukását? Igaz, őt nem itthon érte a kudarc – legalábbis ma még úgy tűnik, hogy itthon nem érte -, Magyarországon ő változatlanul az első számú politikus, de az európai vesszőfutása után ez már inkább csak egy kis homokozónak látszik. Mondom én. De nem ezt mondja a környezete, amiből persze nem következik, hogy nem ezt gondolja. Lehet, hogy egyformán vélekedünk a helyzetről, csak ez a bizonyos környezet még nem meri szembesíteni vezérét a valósággal. Inkább mindenki hazudik, fényezi továbbra is a „királyt”, és ezt teszi akkor is, ha nap mint buknak le, derül ki a szavaikról, hogy csalárdok, hamisak, hazugok. Orbánt ma még nem engedik bukni látszani, miközben – jelentsük ki bátran – a nemzetközi politika szereplői vagy elégedetten, vagy szánakozva néznek rá. Már nem is olyan jó vele mutatkozni. 
Nem, dehogy hasonlítom a helyzetét Szanyi Tiboréhoz, de annyit azért megállapíthatunk: az elegancia Orbán viselkedéséből is hiányzik. Nem gondolom, hogy lehajtott fejjel kellene kioldalognia a hátsó ajtón, de talán mégsem volna szabad társait hazugságokra kényszeríteni. Azonban képtelen erre, az egész rendszerét arra építette, hogy ő szent és sérthetetlen, hiba nélküli. Így gondol magára, és ezt elvárja másoktól is. Az összevetés annyiban áll meg, hogy egyik politikusban sincs tartás. Csak a látszatok.
Szerző
Németh Péter

A Balaton a Riviéra

Izgalmas egy külföldi kirándulás, de egyáltalán nem baj, ha honfitársaink itthon töltik a szabadságukat, itthon pihennek és költenek. Annyi szép és érdekes látnivaló van Magyarországon – ennek a honfiúi buzgalomtól átitatott kijelentésnek a szülőatyja nem más, mint az a Varga Mihály, aki nem is olyan régen még valóban izgalmas nyaralást ajánlott honfitársainknak. Akkor épp a szíve csücskének tekintett Kazahsztánra mint turisztikai célpontra hívta fel a figyelmet. 
Az itthoni nyaralás prioritása annak nyomán ötlött fel a pénzügyminiszterben, hogy megkérdezték: a 325 forintos euró árfolyam időszakában mikor érdemes pénzt váltani? Tekintsünk el attól, hogy a magyar családok közel felében fel sem merülhet annak a gondolata, hogy bárhová is nyaralni menjenek. Nekik nem telik rá. Ennél sokkal érdekesebb, hogy a kormánytagok nem kommentálhatják a devizák aktuális árfolyamát. A pénzügyminiszternek azonban mégis kötelessége nyilatkozni a közeljövő kurzusáról, mégpedig a költségvetési törvényben. 
Fogódzóként annyit elárulunk, hogy a devizakereskedők most 320 forint körüli áron vásárolják az eurót. A 2019. évi költségvetési törvény az év utolsó napjára 311 forintot állított be. Ennek a jóslatnak a teljesíthetetlenségét - a gyenge forint időszakában - nem nehéz belátni. De a szorgalmasabb képviselők már bogarászhatnak a jövő évi költségvetési törvényjavaslatban is, melyben a Pénzügyminisztérium prognózisa 2020 végére: 320 forint. Ennek realitását másfél esztendő távlatában lehetetlen megtippelni.
Ami viszont biztos: a mi pénzügyminiszterünk bátor ember, hiszen megígérte, hogy a mostani kormányzati ciklus végére Magyarország teljesíteni fogja a maastrichti kritériumokat, amelyek az euróbevezetéshez szükségesek. A kijelentésnek üzenete van: Varga Mihály azoknak a feltételeknek a teljesítéséről beszélt, amelyen már túlestünk, bár a  Monetáris Tanács árfolyampolitikája miatt ki is zuhantunk belőlük. A magas infláció erodálja a forint erejét - tekintet nélkül arra, éppen hol nyaralunk.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.06.08. 09:52