Del Medico Imre: Laci bácsi

Publikálás dátuma
2019.06.16. 14:25
Égő vízivárosi háztetők 1944–45-ben
Fotó: Trompler Elek / Fortepan
„Tudod, Jenő, mint Katonát szeretnek, de civilben olykor nehéz téged elviselni.”
Laci bácsi közös baráti házaspár javaslatára költözött a pencsibe a harmincas évek végén, de még a háború előtt. Legényember volt, baráti köre zömmel agglegényekből állt. Magas hivatali rangja - minisztériumi osztályfőnök - ellenére addig nem volt saját lakása, kényelmes albérletekben élt. Két-három évig lakott a pencsiben, ezalatt atyai barátom lett. Ismeretekben, emberségben sokat tanultam tőle.
Laci bácsi agglegény barátai aggódva vették tudomásul, hogy egy özvegyasszony tulajdonát képező panzióba költözött. Attól tartottak, hogy ebből házasság lesz. Csakhogy Anyámnak esze ágában sem volt újra beköttetni a fejét. Bolond lenne, ha feladná jól megérdemelt özvegységét - szokta volt mondogatni. Közeledve Laci bácsi 50. születésnapja - egyívásúak voltak -, Anyám nagy vacsorát adott, amire az agglegények is hivatalosak voltak. Anyám felköszöntötte Laci bácsit és beszédében megnyugtatta a barátokat, hogy nincs mitől félniük.
Laci bácsi roppant szellemes volt. Jól emlékszem két esetre, jelen voltam mindegyiknél, amikor alaposan célba talált. Még a háború előtt történt az egyik. Nálunk lakott az ismert fiatal katolikus publicista, Katona Jenő. A kitűnő újságírót sokan nem kedvelték, sokakat megbántott éles nyelvével. Egy beszélgetés során kérdéssel fordult Laci bácsihoz: "Mi bajuk van velem az embereknek, miért nem szeretnek engem?" Mire Laci bácsi: "Tudod Jenő, mint Katonát szeretnek, de civilben olykor nehéz téged elviselni". Katona másnap elköltözött.
A háború utáni úgynevezett koalíciós korszakban lakott a pencsiben a féllábú szociáldemokrata publicista, Nádass József. Az I. világháborúban lett rokkant. Március 19-én a Gestapo elvitte. Megúszta azonban, mert rokkantságát még a nácik is respektálták. Kinevezték osztályfőnöknek a Tájékoztatási Minisztériumba. Laci bácsi örömmel gratulált neki, mire Nádass, bár tudta, hogy ő is az, mégha nyugdíjas is, így köszönte meg: "Ez, kérlek, nekem degradálás". Laci bácsi visszalőtt: "Akkor, kérlek, fogadd degratulációmat".
Laci bácsi végül rászánta magát arra, hogy lakásba költözzék. A vízivárosi Medve utcában lakott, ott vészelte át az ostromot. Lakása találatot kapott, a padlón keletkezett nagy nyíláson az alatta lévő lakásba lehetett lenézni. Amikor ezt megláttuk, Anyám döntött: "Amíg ezt megcsinálják Laci, addig maga a mi vendégünk a pencsiben". És Laci bácsi kb. másfél évig megint egy fedél alatt volt velünk.
Március 19-e után nyugdíjaztatta magát. Közben az ostrom alatt a nedves pincében beszerzett ízületi gyulladása miatt tényleg nyugdíjba kényszerült. Többször is kórházban kezelték. 1949-ben hivatalos értesítést kapott arról, hogy nyugdíját a jövőben nem folyósítják. Amikor ezt elmondta nekünk, már nem működött a pencsi, a lakásunkat is elvették, mi magunk a következő 16 éven át albérletben laktunk. Pár nap múlva megtudtuk, hogy Laci bácsi tiltakozását elutasították. Azután azt is megtudtuk, hogy mindenét eladta és ivott, ivott. Végül pedig beült a konyhába és kinyitotta a gázcsapot.
A Farkasréten temették el. Temetésén sokan voltak.
Emlékezetemben még él.  

Ó, te boldog Hoffmann Adolf!

Akik nem tanulnak a történelemből, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.
(George Santayana)

Születtem 1822-ben a Borsod megyei Szendrőn, meghaltam 1908. június 1-én Nyíregyházán nyolcvanhat éves koromban. Éltem addig családom szeretetében, városom megbecsülésében. Kilenc gyerekem jött erre a világra, hét fiú, két lány, mind egészségesen, és Mariska kivételével, aki kilencvenegyben gyermekágyi lázban elhunyt, mind túl is éltek engem, hál’ istennek. Mind a kilenc gyermekemnek szerelmetes feleségem, Serog Katalin volt az édesanyja, aki elhagyott bennünket ötvenhét éves korában 1889. október 7-én. Nyugodj békében kedvesem a nyíregyházi temetőben, ahol én is nyugszom karnyújtásnyira tőled! Sírod felett a kedvenc nótádat sírva énekeltem.
Eltörött a hegedűm, nem akar szólani, Rózsi, Rózsi mi bajod? Mért nem akarsz szólni?

Nemigen tudhatják, akik eme írást olvassák, hogyan nézhettem ki az életemben, mert nem maradt fenn rólam fotográfia, vagy még nem találták meg. Pedig csináltattam családi fotókat, volt hozzá anyagi tehetségem, és csináltak is rólam az öreg honvédek körében a honvédegyletben, vagy a 48-as pártban, melynek korifeusa voltam, de a papír mulandó árú. Én aztán tudom. Papír és írószer üzletünk is volt Nyíregyházán, azt hirdettem eladni. „Élénk forgalmú papír-, írószer- és könyvkereskedés 3000 forintos áruraktárral igen kedvező feltételek mellett eladó. Olcsó és szép üzlethelyiség a legforgalmasabb utcában. Bővebbet Hoffmann Adolf Nyíregyházán.” Azt már nem tudom, eladtam-e, mert csak arra emlékszem, amiről a dédunokám tud, aki eme emlékezést feljegyzi, a bolond, hogy nincs jobb dolga. Azazhogy ez nem is emlékezés, hanem valami hebehurgya szöveg, mert talán az ő idejében írni már így szokás. Jókai meghalt énelőttem néhány évvel. Pedig fiatalabb volt, mint én. Öreg embernek ifjú lányt feleségül venni nem ajánlatos.
Ellopták szívemet, jól érzem, Aki ellopta is, esmérem. Tied vagyok, rabod vagyok,  megkötözött foglyod vagyok…

Megvallom, nemigen értem, hogy írogató utódom miért azt a címet adta az irománynak, amit adott. Az én életemben nem volt elsődleges, hogy boldog vagyok vagy nem vagyok boldog. Sohasem gondolkodtam ezen. Bár természetesen igen boldog voltam és sokszor. Talán jóval többször, mint a legtöbb ember, mert én nem engedtem, nem engedhettem meg magamnak. hogy boldogtalan legyek. Ez bizony ilyen egyszerű: az ember ne engedje, hogy boldogtalan legyen. Ne engedje, ne hagyja, ne tűrje. Na, persze ehhez ember kell, ember és kor kell, morogja a dédunokám, és ebből már megsejthetem, hogy ő nem volt annyira és olyan sokszor boldog, mint én. Sajnálom. Időben kell élni. És meghalni. Szerencse kérdése.

Az árgyélus kismadár nem száll minden ágra, én sem fekszem minden nap szép paplanos ágyba…
Haj, de jó is volt élni! De jó is! Miért ne lettem volna boldog, kérdem tisztelettel, tessék már megmondani? Kilenc egészséges gyerek apja, huszonegy unoka nagyapja, a nyíregyházi honvédegylet titkára, az evangélikus gimnázium támogatója (minden fiam oda járt) és sikeres kereskedő, akinek Nyíregyháza kellős közepén volt a háza is, a boltja is. Aki járt a városomban, ismeri a Korona szállót. Na most kérem tisztelettel azon az épületen volt nagy betűkkel a nevem: Hoffmann Adolf. Még az a Krúdy gyerek is megírta, az a svihák, akinek a kedves nagyapjával, a százados úrral egy év híján egyidősek voltunk, és sokszor üldögéltünk pohár borok mellett, régi dolgokra, vitézségekre emlékezni, örülni és szomorkodni. Én voltam az öregebb, de ő a pajkosabb, nagy kópé, nagy nőcsábász. Ahhoz volt tehetsége. Tőle örökölte az a pernahajder unokája, amit örökölt. De csak éljen sokáig! Vagy már nem él? Nem tudom én, nem tudhatok semmit a jövőről. Pedig nagyon kíváncsi voltam rá mindig. Nagyon hittem benne, nagyon szépnek láttam. Szépnek kell lennie. Azért tettem, amit tettem. Kilenc gyermek, sikeres üzletek, városi megbecsültség, képviselőtestületi tagság, tisztesség, becsület és örök nyertesség a negyvennyolcas párttal. Éljen Kossuth Lajos! Éljen a szabadság! Amit ember megkaphat, azt én az élettől megkaptam. Megkaptam, megcsináltam, megszereztem. Kicsordul a könnyem, ahogy az emlékek feltolulnak…
Süvegemen nemzetiszín rózsa. Ajakamon kedves babám csókja. Ne félj babám, nem megyek világra. Nemzetemnek vagyok katonája.

Vagyok ma is, voltam akkor is, amikor (és most idézek, mert anno leírtam) "1848-ban a vészkiáltás, mely Magyarország rónáin és bércein végighangzott, hogy a haza veszedelemben van, hogy jön a német és hozza a rabbilincset a szabadságszerető magyar nemzet lábára, engem a szegény nyomorban élő bóhert is felvillanyozott. Én ugyan mostohagyermeke voltam e hazának, megfosztva minden politikai és polgári jogtól, lenézve, megvetve, de én szerettem a hazámat", szerettem mindhalálig. Hadnagyságig vittem, magam nem kíméltem, Nagysallón felderítőnek jelentkeztem, a csatában meg is sebesültem, és a nekünk éjsötét Világos után a szebeni internálásból megszöktem. Nem dicsekvés, csak tényközlés, amit itt feljegyzésre méltónak talált a dédunokám. Bár volna mivel dicsekednem. Ötven év Nyíregyházán megbecsültségben, tisztességben, boldogságban. Úgy reméltem és remélem, hogy gyermekeim, unokáim sem hoznak szégyent a nevemre. Úgy reméltem és remélem, hogy boldog világ jön el ebben a nagy fejlődésben, amit megéltem. Úgy reméltem és remélem, hogy jó szívvel emlékeztek majd rám. Na, ennyi legyen elég mára.
(…)
(A szövegben található információk nagy része Margócsy József: A nyíregyházi Hoffmann-család című írásában szerepel. Hoffmann Adolf leszármazottai közül heten bizonyíthatóan a vészkorszakban vesztették életüket. Ketten a bevagonírozás előtt a gettóban, öten Auschwitzban. Az utóbbiak között volt az író nagyapja és nagybátyja.)

Papp Sándor Zsigmond: Élj a zsírral barátságban!

Publikálás dátuma
2019.06.16. 12:35

Fotó: Shutterstock
Nyilvánvaló, hogy az ördög találta ki a cukros üdítőt és a kolozsvári szalonnát, míg az Úr a cézársalátán és a pirítóson keresztül szól hozzánk.
Ha engem kérdeznek, szerintem a zsírnak igenis helye van a teremtésben. Már nem annak, amit a kenyérre kenünk, hanem ami úszógumiként tapad a derékra, hasra, combra, tokára. Ami szépen, finoman kibélel, mintha anyánk ölelne meg gyerekként. A Teremtőmmel való társalgásomnak (időnként perlekedésemnek) egyik legfontosabb visszatérő motívuma, hogy miért úgy rakott össze, hogy a negyvenes éveimre ugyan megmaradt a régi étvágyam, az anyagcserém viszont lelassult, így az eredmény borítékolható: hátizsákként cipelem magammal torkosságom terheit. Ha igaz, hogy Isten a maga képére dizájnolt, akkor vélhetően ő már ezer és ezer éve él salátán és szénhidrát-csökkentett kenyéren. Még a tekintetét sem veti a tepertőre vagy tejszínhabos fagylaltra. Ez az első, kissé profán (vagy apokrif) változat. A másik, hogy a zsírral szembeni gyöngeségünket direkt csempészte belénk, ahogy a gyártók szándékoltan nem készítenek tökéletes műszaki cikket, mert akkor senki nem cserélné le egy idő után, és csőd fenyegetne. A mi gyengeségünk arra ad alkalmat, hogy újra és újra megacélozzuk az akaratunkat, ellenálljunk a kísértésnek. Főleg egy olyan korban, amely szinte csak kísértésből él, hiszen méterenként válthatunk konyhát és földrészt, minden sarkon az ízlelőbimbóinkat támadják, vietnámi leves és svéd húsgolyó. A szánkba ugrik a világ. Jómagam azt vettem észre, hogy a veretes olvasmányaim mellé lassan befurakodnak olyan könyvek is, amelyekben kétségbeesetten keresem a választ a gabonafüggőség és a zsírlerakódás ellen. Van, amelyik a zsír titkos életéről beszél, és arról győzköd, hogy ez a testünk legkevésbé elismert szerve, vagyis évek óta rossz a zsír píárja; ahelyett hogy szidnánk tehát, meg kell békélnünk vele. Élj a zsírral barátságban! Ez nekem kissé olyan, mintha az ördög suttogna a fülembe, aki folyton le akar zavarni az üdvösség (száz, de inkább kilencven kiló alatt kezdődik) szűk ösvényéről. Mert nyilvánvaló, hogy az ördög találta ki a cukros üdítőt és a kolozsvári szalonnát, míg az Úr a Cézár salátán és a pirítóson keresztül szól hozzánk. Évek óta folyik tehát a harc, méghozzá a küzdelem számára oly kínálkozó korban, amikor az evés már messze nem a túlélés eszköze, hanem a legfőbb élvezeti forrás, időnként már a létfenntartással kapcsolatos macerákat is félrelöki. Eszünk hát minden helyett és ellen. Csak egy kis hamburgert az ijedtségre, és ha ferde szemmel nézett ránk a főnökünk vagy kikapott a kedvenc csapatunk (magyar klubcsapatnak például ezért sem nagyon szabad drukkolni), már le is csusszant egy tál bolognai spagetti, némi kolbásszal tompítva, utórengésként pedig másfél Esterházy-szelet. Ha ugyanis tele a has, a világ igazán nyugodt helynek tűnik. A békés emésztés: egy tó rezzenéstelen tükre. Én mondom, minden világégést elkerülhetnénk, ha előtte a felek istenesen bezabálnának. (Nézzük csak meg Hitler étrendjét és rossz gyomrát, mindent érteni fogunk a nemzetiszocializmusból.) Más kérdés, hogy akkor meg az elhízásba haltak volna bele, ahogy mi manapság a béke gyermekeiként, hiszen a túlsúly, a kóros elhízás lett az egyik vezető halálozási ok a fejlett országokban. Az egészségére vigyázó, tudatos polgárként így hát reggelente fellépek a mérlegre, halkan elszörnyedek, mindig alaposan átvizsgálom a mérleg forgó számlapját, hátha a gyerek állított el valamit rajta, de ez persze sosem jön be, a mérlegnél már csak a régi latin tanárnőm volt kérlelhetetlenebb, amikor a rendhagyó ragozásról faggatott. Végül újabb fogadalmakkal tetőzöm a korábbiakat. És csöndes világfájdalommal töprengek Isten mibenlétén. A zsír metafizikai természetén. Engem különösen szerethetnek odafent, mert én a meleg víztől is hízom, s ha fogyni szeretnék, akkor példátlan szigorúságot kell életbe léptetnem, mint a szigorított fegyházban, csak itt nem őriznem kell a rabot – a zsírt, a drága kis zsírpárnámat –, hanem megszöktetni, kiebrudalni. És nem kötelet fonok álmatlan éjszakáimon, nem a rácsot fűrészelem a körömreszelővel, hanem lemondok mindenről, amiért élni érdemes: a gesztenyepürétől a diós metéltig. Szabadidőmben a zsírszövet megismerésének történelmi hátteréről olvasok (bizony, ilyenje is van neki). Az ókori görög orvosok például még úgy vélekedtek, írja Sylvia Tara a maga különös bestsellerében, hogy a zsír alvadt vérből (!) összeálló keverék, amely gyakrabban fordul elő a nők „hideg” testében. Hippokratész pedig arról is meg volt győződve, hogy ha nem foglalkoznak a zsírral, akkor az bizony szexuális zavarokhoz vezethet, például terméketlenséghez. Csoda hát ha én is arról álmodozom, hogy soványan megírom életem regényét. Rosszabb napokon beérem az elsővel is. Mit ér a hírnév, ha nem lehet megenni? Camus halálát a Nobel-díján vett sportkocsi hozta el, azzal perdült le a jeges útról, és ütközött neki a fának. Lehet, hogy az enyémet az hozná el, hogy valamelyik díjammal a zsebemben beülnénk egy étterembe, és „Így mulat egy magyar úr!” felkiáltással kikérném a teljes étlapot? Mint Móricz szerény utóda a Tragédiából. Csak ez kissé pontosabban írná le a mostani kort: a magát ünneplő ember pusztulna bele az általa fönntartott mértéktelenségbe. Hát, jó étvágyat.